William Gibson: A periféria

A múltat ismerjük, a jövő kiszámíthatatlan. Ráadásul Gibson regényeiben általában nem túl barátságos, ebben az esetben pedig még bele is szól a múlt eseményeibe. A periféria 2014 egyik legjobb sci-fije, de nem csak a zsáner rajongóinak nyújthat sokáig emlékezetes olvasmányélményt. 

William Gibsont olvasni minden egyes alkalommal olyan, mint fejest ugrani az ismeretlenbe. Hiába vannak kedvelt témái, hiába ismerjük a stílust - vagy akár az adott történetet nagy vonalakban, mindig képes meglepni valami teljesen váratlan megoldással. Értelemszerűen most is ez a helyzet, A periféria tökéletes Gibson-mű, kicsit szokatlan arányokkal, izgalmas cselekménnyel, alapos történet- és világépítéssel, de nem egészen az - pozitív értelemben -, mint amire számítana az ember akár ezt a bejegyzést, akár a fülszöveget (vagy a regény elejét) olvasva. 

Az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése volt, amikor kiderült, hogy Gibson új magyar kiadója az Agave lesz (szám szerint legalább az ötödik), ráadásul nem valamelyik korábbi kötet (újra-) kiadása lesz az első, hanem az új regény jön. Az más kérdés, hogy tovább kellett várni rá, mint amire számítottam, mert már az amerikai kiadónál is volt némi csúszás, de csak megérkezett ide is karácsony előtt - és tényleg az Agave legjobb karácsonyi, sőt, legjobb második féléves bizonyult (vagy legalábbis megosztott első hely a Közelképpel).

Randall Munroe: Mi lenne, ha?

Egy volt NASA-s fizikus/robotfejlesztő webképregényt rajzol és olyan kérdésekre válaszol, mint például mi lenne, ha az embernek csak és kizárólag egy tökéletes lelki társa lehetne, mekkora Erőt képes Yoda kifejteni, vagy lehet-e gépfegyverekből jetpacket készíteni? Igen, ez Randall Munroe és a Mi lenne, ha?, ami már magyarul is elérhető. 

A Mi lenne, ha? nem ismeretterjesztő könyv és nem tudományos szakirodalom. Nem képregény, nem "geek biblia", nem derül ki belőle, hogy mi a válasz "az élet, a világmindenség meg minden" nagy kérdésére (habár...) és nem tudjuk meg, hogy a sarlacc meg tud-e enni egy T. rexet.

Hogy akkor mégis micsoda? Mindannyiunkat foglalkoztató, gyakran erősen Darwin-díj gyanús kérdésekre adott, rettentően szórakoztató és tudományos alapossággal levezetett válaszok gyűjteménye. És mellesleg olyan ötleteket kaphat belőle az olvasó a Föld elpusztítására, ami normál esetben eszébe sem jutna... Randall Munroe csúcsra járatja a humort és hajlandó (mit hajlandó, ez az egésznek a lényege!) elmenni a legvégsőkig válaszaiban.

Előzetes - Brian McClellan: Vérrel írt ígéretek

Hamarosan megjelenik Brian McClellan Lőpormágus-trilógiájának első kötete. Nagyszabású, heroikus történet, ami rendhagyó módon nem (pszeudo-) középkori környezetben játszódik és nem is urban fantasy, leginkább a francia forradalom korszakát idézi. A Gemmell-díj elég jó biztosíték a Vérrel írt ígéretek színvonalára, de a lenti részletből (szokás szerint a könyv eleje, semmi spoiler!) is meggyőződhettek erről.

A hajtás után borító, fülszöveg és részlet, értékelés hamarosan (de azt nem ígérem, hogy karácsony előtt, így is be van már tárazva két majdnem kész bejegyzés és három további könyv a következő két hétre). 

Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

A Naprendszerben minden említésre érdemes csoport egymásnak esik, a pusztítás hatalmas, a kérdés legfeljebb az, hogy marad-e valami utána. Jean le Flambeur természetesen elemében érzi magát, a káosz kedvez a terveinek, de még így sem biztos, hogy sikerül mindet végrehajtania. Hannu Rajaniemi a korábbinál nagyobb látószögből meséli az eseményeket, ahogy egy ilyen történethez illik, A kauzalitás angyala tökéletes lezárás a trilógiához. 

Végre a blog hasábjaira is megérkezett Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur-trilógiájának zárókötete. A hazai megjelenés körül kialakult kisebb vihar miatt egy kicsit féltem, hogy csalódás lesz, de végül egész kellemesen rendeződtek a dolgok. Az eleinte emlegetett - kevéssé vonzó - külföldi borító átvétele helyett az elsősorban galaktikás borítóiról ismert Sallai Péter készített méltó festményt a címlapra (igaz, a cím valahogy följebb került az előző kötetekhez képest), a cím vállalható lett, a fordító és a szerkesztő pedig maradt a régi: a magyar szöveg Juhász Viktor és Kleinheincz Csilla munkáját dicséri. Papírminőségben sikerült sokkal jobbat hozni, mint a tavaszi könyveknél , a cím elcsúszásán kívül egyedül az a fél centis magasságkülönbség bosszantó. De nem ez a lényeg. 

A kauzalitás angyala nagyszerű regény, az lenne a trilógia előző két részéhez egyáltalán nem illő külsővel is. Rajaniemi korábban is megmutatta, hogy mire képes, a harmadik kötetre viszont észrevehetően fejlődött az írástechnikája és nem csak egy jó sztorit sikerült megírnia egy rendkívül látványos világban, hanem sokkal gördülékenyebb is az eddigiekhez képest. Félreértés ne essék, nagyon szerettem a Kvantumtolvaj poszthumán, félig virtuális környezetbe helyezett, marsi krimijét és imádtam a Fraktálherceg nanotech arab varázslatát, de határozottan az az érzésem, hogy itt, ebben a száz százalékig sci-fi környezetben sikerült a legjobban megragadnia Rajanieminek azt, ami szerintem a trilógia lényegének nevezhető. 

Esko Valtaoja: Mindentudó kézikönyv

Az élet, a világmindenség meg minden, szűk háromszáz oldalon. A Mindentudó kézikönyv pontosan az, amire gondolsz: az emberiség által eddig összegyűjtött legfontosabb tudnivalókat veszi sorra tudományos igényességgel, Esko Valtaoja utánozhatatlanul szórakoztató stílusában. 

Ha valaki azzal az elhatározással ír könyvet, hogy háromszáz oldalban összegezzen minden lényeges tudnivalót a világról, az vagy rendkívül naiv, vagy nagyon ott van a szeren. Ismerve a Typotex munkásságát, az előbbi valószínűtlen (az inkább az ezoterikus könyvkiadók portfóliójába tartozna), így hát meglehetősen nagy várakozásokkal néztem a finn csillagász, Esko Valtaoja tudományos-ismeretterjesztő könyve elé. Lelövöm a poént: a Mindentudó kézikönyv ambiciózus, de jól sikerült kísérlet, nagyon alapos munka van mögötte és eszméletlenül szórakoztató. 

Valtaoja meglepően közel áll ahhoz, amit manapság polihisztornak lehet nevezni. Ugyan utoljára valamikor Da Vinci idején volt esély arra, hogy az emberiség tudásanyagát egyetlen ember képes legyen átlátni, de szerzőnk amellett, hogy a Turkui Egyetemen csillagászprofesszor, amatőr biológus is, felesége modern művészeti galériájának asszisztense, szeret társadalomtudományokkal és filozófiával foglalkozni, zenél és természetesen sci-fi rajongó. Önmagában ez is olyan figurává tenné, akivel az ember szívesen leülne sörözni, de igazán komoly népszerűséget a 2002-es Finlandia-díj generált neki, amit Kotona maailmankaikkeudessa (kb. Otthon a kozmoszban) c. könyvéért kapott. A szórakoztató, jó értelemben véve közérthető stílus magától értetődően bejött az olvasóknak, azóta rendszeresen hívják nem csak ismeretterjesztő előadásokat tartani, hanem tévéműsorokba és sci-fi találkozókra is.

Csurgó Csaba: Kukoricza

Ültessük át kortárs stílusra és környezetbe, aztán öntözzük meg vérrel Petőfi János vitézét? Elég bizarr ötlet, a legtöbben belebuktak volna, Csurgó Csaba viszont nagyon színvonalas regényt épített erre a vázra. Alternatív történelem, (urban) fantasy, árnyalatnyi sci-fi, nyersen ábrázolt erőszak, némi igényes humor és erőteljes társadalomkritika - a Kukoricza nem csak az utóbbi évek legmasszívabb magyar SF-regénye, de az egyik legjobban sikerült is. 

Amikor először hallottam Csurgó Csaba első regényéről, nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot. A fülszöveg a plüssökkel komolytalannak tűnt, az alapötlet nem hangzott ugyan rosszul, de nem bíztam benne, hogy igazán jó lesz a megvalósítás, meg ha úgy nézzük, a saját kiadójánál azt jelentet meg az ember, amit akar. 

Aztán kiderült, hogy sokkal komolyabb projektről van szó, mint amilyennek elsőre látszott, rengeteg energia lett belerakva és a szerző is eléggé maximalistának mondható. A beleolvasóban egy szokatlanul komor, a megfelelő helyeken humorral tarkított regény kezdett kibontakozni, és akkor már úgy voltam vele, hogy egy próbát mindenképpen megér. 

És sorra jöttek az újabb pozitív meglepetések. Kiderült, hogy a világ váratlanul alaposan kidolgozott, a karakterek olyan jól lettek összerakva, hogy ami máshol kellemetlen klisé lenne, itt szórakoztató poén vagy éppen komolyan véve is a helyén van. A történet dinamikus és izgalmas, maga a szöveg pedig olyan jól olvasható, hogy egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy kétszáz oldal lement a féltéglából - és a színvonal természetesen később sem csökkent. 

Előzetes - A felújított Csillagok háborúja trilógia

Megért már néhány kiadást a filmekhez írt eredeti Csillagok háborúja trilógia magyarul, de mindegyik verzió a régi, időnként kissé furán fordított első kiadás szövegét vette át. Eredetileg arról volt szó, hogy teljesen új fordítás készül, végül "csak" át lettek dolgozva. Javították a hibákat, felfrissítették a nyelvezetet, egyeztették a szóhasználatot az azóta szépen kibővült hivatalos SW-univerzummal, végre méltó formában kerülnek az olvasók elé a valaha volt legnépszerűbb sci-fi filmek könyvadaptációi. És ez nem csak a szöveget érinti: a régi, Kozmosz Fantasztikus Könyvek-féle kiadás óta ez az első, aminek a borítója is jól néz ki, sőt, annyira menő, hogy maga George Lucas is bekérte a nagyfelbontású változatot és azóta valószínűleg a Skywalker Ranch valamelyik falát díszíti kinyomtatva. 

Na de legyen elég ennyi szöveg, a Csillagok háborúját mindenki ismeri (és most már azt is tudjátok, ha eddig kimaradt volna, hogy könyvben is létezik). A hajtás után az Agavénak adom át a szót, minden idők legnagyobb előzetes-posztjában megnézhetitek mindhárom könyv borítóját, elolvashatjátok a fülszöveget és ha ez nem elég, még részleteket is találtok belőlük. Ja, és lesz egy díszdobozos verzió is.

Előzetes - William Gibson: A periféria

William Gibsont a cyberpunk atyjaként szokás emlegetni, de irodalmi munkássága ennél azért sokszínűbb.  Ő is azon szerzők közé tartozik, akik sok kiadót megjártak már Magyarországon, most éppen az Agavétól érkezik az eredetiben is csak egy hónappal ezelőtt megjelent legfrissebb regénye. A periféria eltérő idősíkokat, izgalmas sztorit, illetve jellegzetesen gibsoni jövőképet és stílust ígér, a karácsonyi kiadási hullám egyik legnagyobb dobása lehet.

A hajtás után a szokásos menü: borító, fülszöveg és az első tizenkét fejezet.

Adrian Barnes: Álmatlanok

Zombi vagy, ha nincs meg a napi nyolc óra alvás? Mi lenne, ha egyáltalán nem tudnál elaludni? Segítek: egy héten belül hallucinálni kezdesz és négy héten belül meghalsz. Vonzó kilátások? Akkor képzeld el azt, hogy rajtad kívül szinte mindenki álmatlanságban szenved, végig kell nézned, ahogy megszűnik az ismert világ és az őrültek átveszik a hatalmat.

Adrian Barnes kreatív írást oktat és hírportálokat működtet Kanadában. A technikai háttere egyértelműen adott, csak egy érdekes ötletre volt szükség, hogy megszülessen első regénye az Álmatlanok, mely mint ilyen, váratlanul jól sikerült. Az alapötlet izgalmas, a stílus gördülékeny, a terjedelem könnyedén befogadható. Barnes ügyesen vette a legtöbb akadályt, érthető a filmjogok megvétele és a pozitív kritikai fogadtatás az angol nyelvű könyvpiacon. 

Posztapokaliptikus történetekből nincs hiány, de mi a helyzet azokkal, ahol magáról az összeomlásról van szó? Kihűlt hamukupacokról, katasztrófa utáni, primitív közösségekről és erőszakról, társadalmi-technológiai visszalépésről sokkal könnyebb írni, mint a végzetes esemény bekövetkeztéről és a káosz kialakulásáról. Itt pontosan erről van szó és egy tinédzser sem menti meg a világot, talán ezért is kellemes változatosság ez a regény.

Előzetes - Orson Scott Card: Fajirtás

Nem voltunk benne biztosak, hogy még idén megjelenik, de most már hivatalos: december elsején érkezik a Végjáték-sorozat harmadik kötete, a Fajirtás átdolgozott új kiadása (a réginek a fordítása és szerkesztése nem volt tökéletes, az új viszont az eddigiek ismeretében már méltó lesz a regényhez). A Végjáték brutálisan jó pszichológiai-katonai sci-fi volt, A holtak szószólója új szintre emelte a "kidolgozott idegen ökoszisztéma" fogalmát és mellette olyan emberi sorsokat mutatott be, ami szintén ritkaság a zsánerirodalomban. Magától értetődő, hogy a harmadik részt is nagyon várjuk, különösen Sánta Kira borítófestményével.

És ha ez nem lenne elég: az Ender árnyékával megkezdett, párhuzamos sorozat is folytatódik, az  Árnyékbábok (Shadow Puppets) jövő tavasszal érkezik, szintén az Unio Mystica gondozásában, de az Alexandránál kiadott előzményekhez illő gerincdizájnnal (viszont azoknál izgalmasabb borítófestménnyel).

Beleolvasó egyelőre nincs, borító és fülszöveg a hajtás után. 

China Miéville: Patkánykirály

Szenny, mítoszok és drum and bass. Nem az a kérdés, hogy jó könyv-e a Patkánykirály (ez úgyis egyértelmű), hanem hogy miért kellett eddig várni China Miéville első regényének magyar kiadására. 

A nyelvészeti sci-fiként elhíresült Konzulváros és a monumentális, londoni urban fantasy, a Kraken után China Miéville legelső regényével jelentkezett az Agave. A Patkánykirály még nem nevezhető az azóta Miéville védjegyévé vált "new weirdnek", de a jellegzetes stíluselemek már itt is feltűnnek. 

Miéville-nek ezzel együtt öt regénye jelent meg eddig magyarul. Közös ismertetőjegyük, hogy mind a bizarr dicsőségét zengik, alulról mutatják be a világot, furcsán vonzónak mutatják a mocskot és általában meglehetősen hosszúak és bonyolultak. Ezzel szemben a Patkánykirály meglepően rövid, alig háromszázötven oldalas, viszonylag kevés szereplőt mozgat és a történet is szokatlanul lényegre törő. Ami persze korántsem probléma, pont ezért lesz érdekes szélesebb olvasórétegeknek is, de ha elég alaposan figyelnek, a hardcore Miéville-rajongók is rengeteg kis csemegét találhatnak az oldalakon. 

Előzetes - Csurgó Csaba: Kukoricza

Jövő héten monumentális fantasy érkezik az Agavétól. A Kukoricza, Csurgó Csaba első regénye, a maga bruttó hatszázhetvenkét oldalával a tartalom ismerete nélkül is komoly sportteljesítmény. A hajtás után található fülszöveg és részlet elolvasása után viszont már nem csak a terjedelmével sokkol, hanem kifejezetten ígéretes regénynek tűnik, melyben fantasy keveredik horrorral és szórakoztatóan abszurd humorral, ráadásul az önmagában is kedvenc János vitéz történetét idézi meg, huszonegyedik századi eszközökkel.

Értékelés itt, katt a továbbra a borítóért, fülszövegért és az első 72 oldalért (ha ezt elolvastad, már csak hatszáz van hátra):

Michael J. Sullivan: Télvíz idején (Riyria-krónikák 5.)

Wintertide is coming, avagy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Royce és Hadrian mentőakciót szervez, az Új Birodalom a császárnő esküvőjére készül. Michael J. Sullivan ötödik Riyria-regénye, a Télvíz idején is legalább annyira szórakoztató és színvonalas, mint az eddigiek. 

Közeleg Avryn legnagyobb látványossága, a lovagi tornával és kivégzés-sorozattal színesített Télvíz-ünnep. Most minden eddiginél nagyszabásúbb ünnepség várható Télvíz idején, Novron örököse, az Új Birodalom császárnője férjhez megy, és egyúttal kivégzik a nemzetelvűek vezérét, valamint a modern idők utolsó boszorkányát, a melengári Aristát is.

A Riyria-krónikák ötödik kötetében a nefroniták mindent vihetnek: az egyház-támogatta cselszövés és polgárháború szemmel láthatóan elérte célját. Csak a két tolvajjal nem számoltak, Hadrian és Royce továbbra is az események sűrűjében munkálkodik, az ügy egyre személyesebb számukra.

Michael J. Sullivan sorozata eleinte szinte kizárólag a szórakoztatást célozta, de az utóbbi kötetekben egyre komolyabb témákat érint. Ahogy a regények haladnak, folyamatosan emelkedik az eleinte sem alacsony színvonal és válik egyre kiforrottabbá a világ. Stílusos és humoros, de nem különösebben egyéni high fantasyből hasonlóan jó stílusú, de sokkal árnyaltabb, egyedibb, nagyobb mélységekkel bíró történetfolyammá érett. A komolyabb - és komorabb - történet és az események aktuális menete miatt Sullivan nem csak hogy megengedheti magának, hanem egyenesen kötelessége is, hogy a puszta szórakoztatásról a hangsúlyt egy kicsit elgondolkodtatóbb síkra terelje és behozzon olyan témákat, mint a nép számára ideális államszerkezet, vallási manipulációk, rasszizmus és a hatalom megrontó hatása.

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos. Ez a két szó egy mondatban már önmagában is elég ahhoz, hogy a lelkes olvasó levegye a polcról Lauren Beukes legújabb magyarul kiadott könyvét, a Tündöklő lányokat, még ha nem is találkozott korábban az írónő nevével. A Moxyland és a Zoo City után az írónő ezúttal Chicagóba repíti el az olvasót egy rejtélyes sorozatgyilkos nyomában járva.

A huszonegyedik század kultúrája egyre inkább telítve van erőszakkal, és nem csak a számítógépes játékok vagy a rajzfilmek szintjén. Jellemző trend a sorozatgyilkosok szerepeltetése a sorozatokban is – elég csak Dexterre, a Gyilkos elmékre vagy a Gyilkos hajszára gondolni. A gyilkost sokszor vonzó, intelligens személynek állítják be, a hullák pedig gyakran nők, akiket még holtukban is szexinek látunk, és döbbenet vagy sajnálat helyett sokszor inkább perverz vágyat élesztenek a nézőben. Az áldozatok története csak ritkán kerül középpontba (nem az számít, hogy ki volt, hanem hogy mit tettek vele), és az erőszak is hétköznapivá, szinte lényegtelenné válik. Először csak a filmvásznon/képernyőn, aztán a mindennapi életben is.

Ez a könyv nem ilyen. Beukes bemutatja a gyilkost és az áldozatot is: mindkettőt könyörtelenül élethűen, és nem ragadós cukormázba vonva. És bemutatja az erőszakot is, úgy, ahogy a valóságban kinéz: kegyetlenül és brutálisan.

Előzetes - Adrian Barnes: Álmatlanok

Teljes sebességgel pörög az őszi SF-megjelenési időszak, minimum heti egy új sci-fi vagy fantasy érkezik a könyvesboltok polcaira. Jövő kedden (október 28.) az Agave egyik új szerzőjén a sor, Adrian Barnes Álmatlanság című könyvét vehetik kézbe a posztapokaliptikus sci-fik rajongói. 

Borító, fülszöveg és részlet szokás szerint a hajtás után, értékelés itt.

Ian McDonald: Síkvándor

Bejegyzés 2014. október 20-án, amelyben a blogger minden önuralmát latba vetve sem képes visszafogni lelkesedését Ian McDonald újabb mesteri regénye iránt, megpróbálja spoilermentesen elmesélni, hogy miért baromi jó könyv a Síkvándor, végül pedig megéhezik. 

Ian McDonald nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Eddig két, nagyszerű és kiemelkedően igényes regénye jelent meg idehaza, most új kiadónál, új kategóriában jelentkezik. A dervisház és a Brasyl rendkívül alapos, komoly kérdéseket szépirodalmi igényességgel boncolgató regény volt, kifejezetten felnőtt olvasóknak, ezzel szemben a Síkvándor a tizenéveseket célozza, de a megszokott mcdonaldi színvonalból egy pillanatra sem veszít. 

Tavaly Robert J. Sawyer WWW-trilógiájának örültem, hogy végre valami vállalható (sőt!) ifjúsági sci-fi, ami nemtől függetlenül minden értelmes fiatalnak bátran a kezébe nyomható. Most McDonald is bejelentkezett, jóval kevesebb tudományos-technológiai témát érintve ugyan, de annál kalandosabb és fordulatosabb regénnyel.

Előzetes - China Miéville: Patkánykirály

Újabb londoni urban fantasyvel folytatódik október 21-én a Miéville-életműsorozat. Ne hagyd, hogy a rózsaszín borító megtévesszen, mögötte a szokásos, sötét és bizarr miéville-i világ rejtőzik. Ezúttal elrabolt tintahal és fura szekták helyett különös gyilkosságok, drum and bass, meg minden, ami belefér - Miéville Londonja a hírek szerint még a Gaiman-féle Soseholban bemutatottnál is bizarrabb.

Értékelés itt, a hajtás után pedig borító, fülszöveg, valamint az első három fejezet leledzik. Olvassatok bele és ha tetszik, érdemes közvetlenül a kiadótól megrendelni.

Ann Leckie: Mellékes igazság

Tényleg jó ez a regény, ami a Hugo-díj szavazásán lenyomta Az Idő Kerekét? Valóban akkora ötlet a gendersemlegesség? Egyáltalán, tud írni Ann Leckie vagy csak a hype miatt kapott mindenféle díjakat a Mellékes igazság? 

Ann Leckie első regénye gyakorlatilag minden fontos SF-díjat megnyert idén. Ennek ellenére a Mellékes igazság megítélése kettős volt: a rengeteg rajongó mellé legalább annyi kritikus is került. Utóbbiak szerint a díjeső annak köszönhető, hogy már jó ideje azon megy a hiszti, hogy nők alig kapnak díjakat (tény!) és egy ehhez hasonló, a szokásos nemi szerepeket és utalásokat eltörlő regény ideális választás a harcos feministák elhallgattatására.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ezzel egy-két jelölést és legfeljebb egy díjat lehet megmagyarázni, fél tucathoz már egy jó regényre is szükség van, nem elég egyetlen ötlet. Ráadásul magyar anyanyelvű olvasóként a nemi utalások nélküli névmások és ragozás koncepciója sem tűnik olyan zseniálisnak. Beszélek/tanulok/tanultam öt idegen nyelvet, ebből kettőre jellemző a nyelvtani nem használata, egyre minimálisan és kettőre egyáltalán nem, úgyhogy értem én, hogy ha valakinek ilyen az anyanyelve, akkor érdekes lehet a gendersemlegesség, de ennél sokkal több kell egy jó regényhez. Nem akarom túlragozni, Scalzi egyébként is jobban csinálja, maradjunk annyiban, hogy minden nyelvtani szabálytól függetlenül a nemek egyenlőek és díjat ne ilyen-olyan pozitív megkülönböztetés miatt kapjon valaki, hanem mert valamit jól csinál. Az igazi kérdés, hogy a Mellékes igazságban megvan-e ez a szokatlan alapötleten felüli többlet. 

Erwin Schrödinger válogatott írásai (szerk.: Szegedi Péter)

Schrödinger sokkal több volt, mint "a macskás ember". A kötetben szereplő írások egy része tudománytörténeti kordokumentum, kvantummechanikai alapvetés és fontos fizikai kérdésekre ad magyarázatot, míg a többi betekintést nyújt a kor egyik legnagyobb fizikusának gondolataiba és világnézetébe. 

Ha valaki sok sci-fit olvas, szinte elkerülhetetlen, hogy a "fi" mellett a "sci" is érdekelni kezdje. Nálam ez mondjuk inkább fordítva történt, a gyermekenciklopédia után jöttek a regények, de a lényeg ugyanaz: jó, ha az embernek van némi háttérismerete és nem csak - Rajaniemivel szólva - szabadversnek fogja fel a regények tudományos részét. 

A Szegedi Péter szerkesztette Erwin Schrödinger válogatott írásai nem feltétlenül ennek a közönségnek szól. Műkedvelők, infóvadászok lazább, ismeretterjesztő (-bb), általánosabb köteteket szoktak ilyen célból olvasni. Ez tökéletesen érthető, kevés időnk van, hacsak nem nagyon elkötelezett egy téma iránt az ember, nem akar ennyire elmélyedni benne. Ugyanakkor, bármennyire is magyarázható, hiba lenne kihagyni ezt a kötetet, olyan intellektuális utazásra visz, amire a populáris ismeretterjesztők nem képesek.

Egyáltalán, tudjuk, ki az a Schrödinger? Persze, a fickó az élőhalott macskával, de fogadni merek, hogy azok közül, akik hallottak már a huszadik századi fizika leghíresebb gondolatkísérletéről/paradoxonjáról, tízből kilencnek fogalma sincs, hogy mi is ez az egész, csak jól hangzik pólófeliratként. Ez a mém olyan jól sikerült, hogy Schrödinger gyakorlatilag a legismertebb fizikus Einstein után - és mégsem tud róla az átlagember semmit (Einsteinnek legalább vicces haja volt, amit könnyű megjegyezni). Azonban sokkal több puszta mémnél és "macskagyilkosnál", Erwin Schrödinger valóban korszakos jelentőségű fizikus volt, és mint ebből a kötetből kiderül, modern polihisztorként más tudományok és a filozófia iránt is élénken érdeklődött.

Andy Weir: A marsi

Egy újabb, a Marson játszódó regény, de nem csak egy újabb, a Marson játszódó regény. Andy Weir valamit nagyon eltalált, A marsi eszméletlenül szórakoztató, nagyon alapos történet egy asztronautáról, aki egy balul sikerült expedíció során a vörös bolygón ragad, egyedül. 

Andy Weir első regényének már a története is szokatlan. Miután több kiadó elhajtotta, a blogján kezdte publikálni részletekben, aztán az olvasói tanácsára feltette az Amazonra egy dolláros e-könyvként, ahol rövid idő alatt az egyik legnagyobb példányszámban fogyó sci-fi lett. Erre persze már felfigyeltek komolyabb kiadók is, sőt, a papírverzió megjelenése előtt elkeltek a megfilmesítési jogok (a forgatás már folyamatban, Ridley Scott vezetésével), aztán persze elkezdték más nyelvekre is lefordítani. A magyar kiadás gyakorlatilag már a megjelenés hetében komoly népszerűségre tett szert, értelmes könyvről (értsd: nem valami tinilányokat célzó "young adult" pararománc) ilyen rövid idő alatt ennyi rajongó értékelést még nem olvastam a molyon. 

Éppen ezért úgy gondoltam, hogy hagyom egy kicsit állni az élményt, nem dobom ki ide azonnal az első gondolatokat. Értelemszerűen nekem is tetszett a regény, A marsi vitán felül kiváló könyv, pláne elsőnek, de kíváncsi voltam, hogy a könnyed stílus és a vitán felül kiváló technikai megvalósítás mellett megvan-e benne az plusz, amitől tényleg bekerülhet a kedvencek közé. 

Jeff VanderMeer: Fantomfény (Déli Végek 3.)

Itt a várva várt befejezés: a Fantomfénnyel lezárul a fél év alatt  kipörgetett Déli Végek-trilógia. Az első két kötet rengeteg kérdést vetett fel, most jönnek a válaszok, többek között az X Térség létrejöttének körülményeibe is betekintést nyerünk. 

A kulcsszó: vákuumfluktuáció. Indirekt kulcsszó, egyszer sem fordul elő a trilógiában és még azt sem mondanám, hogy szándékos, mégis ezzel a fogalommal tudom legjobban meghatározni a három regény kapcsolatát és létezését. Elmagyarázom. Van egy virtuális részecskénk, a Fantomfény. Önmagában nincs túl nagy jelentősége, nem is létezne sokáig, rövid pályafutása során viszont két, időben visszafelé haladó részecskére hasad, ezek az Expedíció és a Kontroll. Ez a két részecske a múltban egyesül, létrehozva az "eredetit", a kígyó saját farkába harap, a három részecske egyikének a létezése sem értelmezhető a másik kettő nélkül. 

Nem állítom, hogy tökéletes hasonlat, de a lényeg talán érezhető. A trilógia egyes kötetei önmagukban súlytalanok, csak egymás által és időben oda-vissza utalásokon keresztül válnak azzá, aminek Jeff VanderMeer érzésem szerint szánta. 

Oké, megközelíthetjük egyszerűbben is. Ebben az esetben volt egy expedíciónk a titokzatos X Térségbe, ahol mindenféle fura, megmagyarázhatatlan és általában ijesztő dolog történik, egy Kontrollunk, aki átvette a zónát vizsgáló Déli Végek ügynökség vezetését és kívülről próbálta megfejteni az anomália mibenlétét, most pedig egy kisebb csapat, részben már ismerős karakter, akik az X Térségen belül és azon kívül (vagy inkább előtt) keresik a magyarázatokat, vagy legalábbis igyekeznek túlélni.

John Scalzi: Bezárt elmék

A kortárs sci-fi amerikai fenegyereke, John Scalzi ismét megmutatja, hogy milyen a tökéletes szórakoztatóirodalom. A Bezárt elmék lendületes, izgalmas krimi, kiváló párbeszédekkel, emlékezetes jelenetekkel és elgondolkodtató felvetésekkel. 

Meggyőződésem szerint Scalzi még gyerekkorában olvasott néhány regényt Asimovtól, aztán nemrég eszébe jutott, hogy ennyi írói gyakorlattal a háta mögött érdekes kísérlet lenne újrakreálni valamelyik Elijah Baley-krimit, az ötvenes évek helyett a kétezer-tízes évek társadalmi- és SF-trendjeire reagálva. 

Az eredmény jól sikerült, még ha nem is újítja meg vele alapjaiban a műfajt: Scalzit nem a merész kísérletezőkedve miatt szeretjük, hanem mert roppant szórakoztatóan képes előadni a történeteit, sci-fit (vagy legalábbis valódi sci-fit) amúgy nem nagyon olvasók számára is élvezhető formában. Erre kiváló bizonyíték volt a Vének háborúja nemzetközi és magyar fogadtatása, szinte biztos, hogy ezt a Bezárt elmék is meg fogja erősíteni. 

Iain M. Banks: Közelkép

Szupercivilizációk, buddhista ihletésű virtuális poklok, kegyetlenség és mérhetetlen humanizmus - a Közelkép rendkívül változatos, magával ragadó és gondolatébresztő regény. Iain M. Banks ezúttal is csúcsformában. 

Iain M. Banks utolsó előtti Kultúra-regényét veheti kézbe az olvasó a Közelképpel. Banks tavaly bekövetkezett, tragikusan korai haláláig a kortárs sci-fi óriási népszerűségnek örvendő alkotója volt, abszolút méltán: regényei hatalmas fantáziáról, lenyűgöző történetvezetési készségről, komoly írói elhivatottságról mesélnek.

Ugyan más sci-fi regényeket (és szépirodalmat) is írt, Banks jobbára mégis a Kultúra-ciklus miatt ismert, legalábbis nálunk. A távoli jövőben, szinte a mágia határait súroló technológiai fejlettségű szupercivilizációk és feltörekvő fajok benépesítette galaxisban játszódó történetek okkal népszerűek, Banks egészen egyedülállót alkotott az űropera műfajában.

A Kultúra-regények lazán összefüggő sorozatot alkotnak, itt-ott ugyan van némi utalás más történetek eseményeire és szereplőire, de nagyjából függetlenül is olvashatók. Időrendben haladni legfeljebb azért érdemes, mert a későbbi kötetekben a Kultúrával kapcsolatos alapvetéseket már nem feltétlenül magyarázza el a szerző, ugyanakkor a folyamatos irodalmi fejlődés miatt érdemesebb későbbi regényt választani kezdésnek, a legelső (Emlékezz Phlebasra) például fölöslegesen túlírt és úgy általában nem egy erős darab. A Közelkép viszont, az utolsó előtti regény, talán minden eddiginél jobban sikerült.

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

A Jessie Lamb testamentuma fiataloknak szóló, disztopikus világban játszódó társadalmi sci-fi. Ez nagyon szépen hangzik, és van hozzá egy viszonylag jól vázolt, bár nem példa nélküli háttér (az emberiség képtelen szaporodni egy elszabadult vírus miatt - kinek ismerős?), illetve egy tizenéves főszereplő (természetesen lány), akinek a szemén keresztül látjuk a világot. Szóval akár még jó is lehetne. De nem az.

Van ugyanis két elég komoly probléma a könyvvel. Az első mindjárt az, hogy úgynevezett háttér nagyjából annyira áll stabil lábakon, mint egy kártyavár a hóviharban, így az egész könyvnek kb. annyi köze van az értékelhető science-fiction-höz, mint A jedi hatalmának a Star Wars univerzumhoz. Vagy az Alkonyat csillámvámpírjainak a normális vámpírtörténetekhez.

Ez a bizonyos háttér nagyjából a következő. Egy újfajta kórokozó mindenkit megfertőz a Földön, főleg a légiközlekedésnek köszönhetően. Minden egyes embert, de csak a terhes nők halnak bele (sőt, másokon a tünetek sem jelentkeznek). A kórokozó egyébként valószínűleg a Creutzfeldt-Jacob-kór és az AIDS keresztezéséből jött létre, szitává rombolja az agyat, de csak a terhes nőkét, mert nekik leáll az idegrendszerük.

 Hogy mi ezzel a probléma? Nos...

Eric Muldoom: Boszorkánylovag (Ammerúnia 1.)

Eric Muldoom a hazai fantasy-szcéna ismert alakja, ahogy Ammerúnia világáról is hallott már minden, a zsánerben járatos olvasó. A Boszorkánylovag a sorozat legelső darabjának felújított változata, pörgős és kemény történet.

A fantasy eléggé alulreprezentált a blogon, ha magyar, akkor különösen. Nem csak azért, mert igazán igényes fantasy általában kevesebb jelenik meg, mint sci-fi, úgy általában viszonylag kívül esik a fókuszomon, nagyjából Nemes István Cherubion-sorozata és a Szélesi-Fonyódi duó által jegyzett, teljesen más stílusú Kalandor-sorozat hagyott bármiféle nyomot bennem a hazai fantasyk közül, némi MAGUS-os szerepjátszást leszámítva. 

A Boszorkánylovag is a kilencvenes évek (átdolgozott) terméke, annak minden előnyével és hátrányával. A zabolátlan fantázia szabad csapongásai ugyanazt a hangulatot hozzák, amivel a Cherubion-sorozatban, vagy akár Steve Jackson óriási sikerű játékkönyveiben találkozhatunk, itt nem a logikus világépítés, hanem a minél színesebb környezet és minél kalandosabb történet a lényeg. 

Michael J. Sullivan: A Smaragdvihar (Riyria-krónikák 4.)

Irány dél, a Smaragdvihar fedélzetén. Michael J. Sullivan ezúttal tengerre küldi főszereplőit, akikre válogatott veszedelmek leselkednek - és a saját múltjuk. A Riyria-krónikák negyedik kötete méltó az előzményekhez, minőségi fantasy-kalandregény. 

Utoljára tavaly októberben olvashattunk magyarul a Riyria néven ismert tolvajpáros kalandjairól. A Birodalom születik  átvezető jellegű könyv volt, gyakorlatilag ezzel együtt tesz ki egy teljes regényt. Az első két kötet még egymástól függetlenül, illetve tulajdonképpen tetszőleges sorrendben is olvasható volt, most már érdemes odafigyelni az időrendre, a Riyria-krónikák valódi sorozattá alakult a harmadik kötetnél.

Avrynban és a környező vidékeken továbbra sem barátságos a helyzet. A nefronita egyház támogatásával kialakuló új Birodalom komolyan fenyegeti az önállóságukat megőrizni próbálókat, a ratibori csata csak a kezdet volt. Hadrian és Royce nem sokáig élvezhetik az átmeneti nyugalmat, újra az események közepébe sodródnak egy rutinmunkának látszó, de "természetesen" hamar életveszélyessé váló feladatnak köszönhetően.

Steven Saylor: A nílusi rablók

Rejtélyek, élő legendák és egy nagyszabású bűntény a nagyszerű ókori város, Alexandria falai mögött és a Nílus deltájának vad vidékein - Steven Saylor új könyve, A nílusi rablók, színvonalas és izgalmas történelmi kalandregény. 

Steven Saylor történelmi krimisorozata az Agave egyik biztos pontja hosszú évek óta. A nílusi rablók szám szerint a tizennegyedik kötete Gordianus, a római nyomozó kalandjainak, és a közvetlen előzményével (A hét csoda) együtt inkább a kalandregényes vonulatot képviseli. Gordianus itt még fiatal, romantikus lelkületű idealista, tulajdonképpen maga a történet is inkább ifjúsági (mondjuk tizenöt éves kortól fölfelé), de ez egyáltalán nem válik hátrányára. 

Ahogy az utószóban is írja, Saylor megunta a római periratok, véres történetek és öndicsőítő visszaemlékezések olvasgatását és belevetette magát az ókori görög irodalomba. Ebben a regényben is ez a hatás érvényesül (elég erőteljesen), ami elég jót tesz a klasszikus hangulatnak. 

A modern nyugati időszámítás kezdete előtt 80-90 évvel meglehetősen viharos időszakot éltek át a Földközi-tenger vidékének lakói. Belviszályok és polgárháború a birodalomban, háború a közvetlen határvidékeken, Egyiptomban lázadások az uralkodó ellen - egyik sem kedvez a nyugalmas életnek. Szerencsére Gordianus nem veti meg a kalandokat, persze aki húszévesen végiglátogatta az ókori világ hét csodáját, attól nem is lehet azt várni, hogy otthon üljön. A nagy utazás után immár két éve Alexandriában él, nyomozgat, rejtélyeket fejt és rabszolga-szeretőjével múlatja idejét, ahogy egy ilyen társadalmi státuszú ifjú rómaihoz illik. Az idill persze nem tart örökké, a dolgok a még épp szórakoztatónál is mozgalmasabban alakulnak és Gordianus csakhamar azon kapja magát, hogy útja a Nílus deltájának kevéssé civilizált vidékére vezet. 

James S. A. Corey: Kalibán háborúja

A nagyszabású űropera második felvonásához érkezett. Látszólag sikerült elhárítani a fenyegetést, de a nyugalom csak ideiglenes. Az idegen protomolekula ellepte a Vénusz teljes felszínét és továbbterjedéssel fenyeget. A felszín alatt újabb háború van kibontakozóban a Naprendszerbe kirajzott emberiség politikai érdekcsoportjai között, pedig ha valamikor, hát most igazán illene félretenni a belső ellentéteket. A Kalibán háborúja tovább emeli a tétet és irodalmi szempontból is jobb a Leviatán ébredésénél. 

Tavaly a Térség-sorozat első része, a Leviatán ébredése minden túlírtsága ellenére eléggé tetszett. Azóta a lelkesedésem mérséklődött (vannak jobbak is a műfajban), de egyértelmű volt, hogy a folytatással is teszek egy próbát. Megérte: a James S. A. Corey néven futó szerzőpáros (Daniel Abraham, Ty Franck) második regénye kiforrottabb, a történet és a karakterek is jobban sikerültek. 

A Kalibán háborúja tipikus szórakoztató sci-fi, nagyjából egy Firefly-ba oltott A tűz és jég dala. Fontos, hogy nem a két sorozat összege, hanem inkább átlaga, hiányzik belőle az előbbi csillagközi röpködése és western-hangulata, illetve az utóbbi erőltetett "megbotránkoztatási kényszere" és sokszor értelmetlen naturalizmusa, van helyette viszont minden más. 

Kettő helyett most négy nézőpont-karaktert kapott a regény, de szereplők tekintetében egyébként is egyre jobb. A Rocinante legénysége kezd (újra?) összecsiszolódni és egy idő után ki is bővül pár új utassal. A három új főszereplő közül a földi politikus egyszerűen imádni való és a marsi katonanőt is sikerült eltalálni (remélem a folytatásban azért nagyobb mélységet kap a karaktere), a biológus pedig kissé irritáló, de ez teljesen jól magyarázható az átélt traumákkal. Miller ugye kikerült a történetből, a negyedik "kamerahordozónk" viszont megint Holden, aki állítólag idegesítőbb mint az első részben, nekem pont hogy normálisabbnak tűnt - de hát ízlések és pofonok. 

Sándor Klára: A székely írás nyomában

Ki kell ábrándítanom az erre járókat: a székely írásnak jelenlegi tudásunk szerint semmi köze a hunokhoz. Nem használta a teljes magyarság, nem csak "rótták", de nem is kései koholmány. Ugyanakkor nagyszerű alap egy kultúr- és írástörténeti nyomozáshoz, kiváltképp Sándor Klára értő és jó stílusú előadásában. A székely írás nyomában krimiket megszégyenítően izgalmas olvasmány, a színvonalas ismeretterjesztés mintapéldánya. 

A 85. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Typotexnél Sándor Klára hiánypótló műve, A székely írás nyomában. Hiánypótló, mert jobbára csak áltudományos-holdkóros írások jelennek meg hasonló témákban, és hiánypótló, mert amellett, hogy abszolút tudományos igényű munka, a nagyközönséghez szól. 

Gyakorlatilag olyan a könyv, mint egy krimi végjátéka, a (fölösleges) sztori már lement, a nyomozón (a szerzőn) a sor, hogy az ítélőszék (az olvasók) előtt alaposan körbejárja a nyomokat és bizonyítékokat, majd levonja a logikus végkövetkeztetést. Addig azonban kemény munka vár detektívünkre: rendet kell vágnia a székely írást körülvevő évszázados legendák, ideológiáktól befolyásolt téveszmék, áltudományos hiedelmek rengetegében. Ami nem kis feladat, pláne a sok téveszme között ilyen higgadtsággal kivitelezni, de elég jól sikerült. Mondom, hiánypótló mű. 

Neil Gaiman: Szerencsére a tej

Egy jó apa igazi hős a gyerekei szemében. De mi történne, ha egy sima tejvásárlás valami egészen hajmeresztő kalandba fordulna, ahol válogatottan valószínűtlen szituációkban kell helytállnia egy átlagos brit apának? Neil Gaiman tudja és el is meséli a Szerencsére a tej c. kötetben. 

Neil Gaiman mesekönyve kortól és nemtől függetlenül mindenkinek biztos szórakozást garantál. Van benne minden, ami kell: űrlények, dinoszauruszok, pónik, tér-idő kontinuum, időutazás, kalózok és wámpírok. Meg persze tej. Sőt, a tej a lényeg, hiszen azért meg el a gyerekek apukája a boltba, hogy a két gyermeke tudjon kukoricapelyhet enni reggelire. És ha ez mind nem lenne elég, akkor ott vannak még Skottie Young remek illusztrációi is, amelyek szinte életre keltik a könyvet. 

Gaiman ismét bebizonyítja, hogy profi mesélő: így lehet röviden és egyszerűen, de szórakoztatóan megírni egy normál méretű regény eseményeit, ifjabbak számára is olvasható formában. Lássuk be, ez nem kis teljesítmény, és nem árt, ha a fiatalabb korosztály is időben elkezd ismerkedni a tér-idő kontinuummal és a wámpírok walódi arcáwal (ami még véletlenül se csillog). 

Seth MacFarlane: Hogyan rohanj a vesztedbe (könyv)

Jellegzetesen ordenáré humor, folyamatos hülyéskedés, szolid társadalomkritika, limonádé történet - megérkezett Seth MacFarlane első regénye. A Hogyan rohanj a vesztedbe az azonos című film regényváltozata, időnként szemöldökfelvonós, máskor hangosan röhögős westernparódia.

Seth MacFarlane jobbára tévés munkássága miatt ismert, de az utóbbi időben a mozifilmek világában is kipróbálja magát: két évvel ezelőtt a trágár játékmedvés Ted borzolta a kedélyeket, idén nyáron pedig a Hogyan rohanj a vesztedbe teszi próbára a rekeszizmokat. 

A gyáva és lúzer pásztor (még csak nem is cowboy, mert annyira béna, hogy kihívást jelentő tehenek helyett unalmas birkákat tart) történetétől nem érdemes hatalmas tanulságokat várni, tipikus nyári limonádé-film és -könyv. Ezzel semmi gond nincs, a westernsablonok kiforgatása, MacFarlane senkit és semmit nem tisztelő hozzáállása sokszor jó poénokat eredményez, máskor viszont nem sikerül túllépni a szarós-fingós poénokon és az erőltetetten eltúlzott jeleneteken.

Sci-fi és fantasy a 85. Ünnepi Könyvhéten (2014. június 12-16.)

Idén a Könyvhét is egy kicsit kisebb lesz - már ami az SF/F témát illeti - mint tavaly. Persze ez nem azért van, mert a kiadók összehúzták magukat és nem jönnek ki igazán komoly címekkel, egyszerűen csak jobban elosztva jelennek meg, kisebb a jelentősége a könyves eseményekre időzítésnek. A Könyvhét előtt is rengeteg jó könyv jelent meg, a hatalmas szabadtéri "könyvesbolt" kiváló alkalmat kínál ezek beszerzésére és sok esetben dedikáltatására is. Akik pedig abszolút naprakészek és azonnal beszerzik az újdonságokat, szintén nem fognak üres kézzel hazamenni, azért jó tucatnyi friss sci-fi és fantasy így is lesz a standokon.

A hajtás után fantasy, sci-fi és "csak sci-" (azaz tudományos) témájú megjelenések, budapesti és vidéki dedikálások, programok és akciók, illetve a központi helyszín térképe találhatók.

Ti milyen könyveket fogtok beszerezni és kikkel szeretnétek dedikáltatni? 

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (könyv)

"Sci-fi az adrenalinfüggőknek." - áll Scalzi ajánlásában. Szakurazaka Hirosi regénye valóban pörgős, tele akcióval, feszültséggel és komoly tétekkel. A holnap határa csavar egyet a szokásos inváziós/időutazós történeteken, de igazán emlékezetessé szatirikus humora és egyes, jellegzetesen japán megoldásai teszik. 

Ha nem készül belőle film, akkor is érdemes lett volna kiadni Szakurazaka Hirosi regényét (illetve ebben az esetben a "light novel" a megfelelő kifejezés). A holnap határa meglepően nyugati stílusú történet, sokkal kevésbé "japán", mint például a Harmónia - mintha egyből a nemzetközi piacra szánták volna. Azért felbukkannak jól elhelyezett, tipikusan japán elemek (nem akarom lelőni a poénokat, aki olvasott japán regényeket vagy látott már néhány japán filmet, észre fogja venni), de bőven az átlag nyugati olvasó tűréshatárán belül maradnak, így szélesebb közönség számára is könnyedén befogadhatóvá válik.

Maga az alaphelyzet is az amerikai inváziós sci-fik és a japán tengerből kimászó szörnyes történetek jól eltalált keveréke. Ugyan a szörnyek itt nem városromboló óriások, csak jókora hordóra emlékeztető, tömzsi és masszív lények, azért elég nagy pusztításra képesek és nagyjából egy céljuk van: megtisztítani kies bolygónkat a zavaró létformáktól (értsd: pl. az emberektől). Valami okból az Egyesült Antiinváziós Hadsereg rakéták és bombázás helyett mechanikus rohampáncélba bújtatott katonákat küld ellenük, akik ideális fegyverzet híján hullanak, mint a legyek, a gitaik jóval hatékonyabbnak bizonyulnak közelharcban. A japán haderő kötelékében szolgáló Kirija Keidzsi is ilyen rohampáncélos ágyútöltelék, kezdő katona, akit élete első ütközetében rövid úton lemészárolnak. Aztán felébred az ágyában, előző este félig elolvasott regényével a párnája mellett, az első bevetés előtti napon és másnap újra kinyírja egy gitai.

Orson Scott Card: A holtak szószólója (Végjáték 2.)

Végre egy kötetben és új fordításban a Végjáték-sorozat önállóan is olvasható második része, A holtak szószólója. Card a katonaiskola és a hangy-háború eseményeinek távoli jövőjébe ugrik, Ender feladata most nem egy idegen faj legyőzése, hanem egy peremvidéki bolygó apró kolóniáján kell szólnia az egyik elhunyt életéről. Ez rutinmunka lenne a holtak szószólója számára, de csak amíg tudomást nem szerez a bolygó őshonos lakóiról, innentől legalább olyan nehéz feladat, mint a háború volt... 

A tavalyi év egyik legjobb könyves híre volt, amikor kiderült, hogy nem csak a Végjáték jelenik meg újra a filmváltozat bemutatójára (ez önmagában nem lett volna olyan nagy szám, hiszen a második kiadás még mindig kapható), hanem a kiadó a folytatásokat is megjelenteti szépen sorban. Az ígéretből valóság lett, jó másfél hete már kapható a sorozat önállóan is olvasható második része, A holtak szószólója. 

Az egyik főszereplő itt is Ender, aki a relativisztikus űrutazásnak köszönhetően nagyjából háromezer évvel a Végjáték eseményei után is csak harmincöt éves, de nincs feltétlenül szükség az előzmények ismeretére. A fontosabb tudnivalókat az igazi poénok lelövése nélkül szövi Orson Scott Card a történetbe, szándékosan úgy íródott a történet, hogy a Végjátéktól függetlenül vagy előtte is el lehessen olvasni. Sőt, tulajdonképpen A holtak szószólójának köszönhető, hogy a Végjáték az eredeti novellából egyáltalán regénnyé bővült: komolyabb háttérre volt szükség a "szószóló" Ender karakteréhez. 

Ironikus, hogy a kvázi kényszerből megírt könyv lett igazán népszerű, ugyanakkor tökéletesen érthető is. A Végjáték sokkal pörgősebb és könnyebben fogyasztható, A holtak szószólója viszont némi elmélyülést is igényel, sokkal több súlyos gondolatot tartalmaz és a feszültséget sem az akció, inkább a gondosan megkomponált, lassan fölvezetett helyzetek adják. 

John Scalzi: A lázadás hangjai

Az utolsó gyarmat végén leírt "Perry-incidens" után a Föld és a Gyarmati Szövetség viszonya örökre megváltozott. Mindkét fél igyekszik kihozni a legjobbat az ideálisnak távolról sem mondható helyzetből, miközben a Konklávé is a zavarosban halászik. Scalzi is tudja az örök igazságot, miszerint a legjobb sztorik a legkellemetlenebb szituációkban születnek - A lázadás hangjai tizenöt jó sztorit és legalább ennyi megoldhatatlannak tűnő helyzetet tartogat az olvasónak.

John Scalzi Vének háborúja-sorozata meglehetős népszerűségnek örvend a hazai és a nemzetközi SF-szcénában. Persze vannak, akik túlértékeltnek tartják, de ez általában csak erőltetett, sznob fanyalgás: könnyed, szórakoztató sci-fiből nehéz jobbat találni nála. Tény, hogy nem újítja meg gyökeresen a műfajt és sokszor kipróbált, jól bevált paneleket használ, de az is, hogy kevesen teszik ezt ilyen könnyedséggel és ilyen gördülékeny stílusban. 

Ahhoz képest, hogy a harmadik rész végén még a sorozat végéről, de legalábbis hosszabb távú szüneteltetéséről írt, már megjelent az ötödik kötet (ez) és jövőre várható a hatodik is, ami mindennél egyértelműbben mutatja, hogy itt valami nagyon sikeres dologról van szó. 

A magyar fordításnál A lázadás hangjai címet kapott kötet az eddigiekkel ellentétben nem regény, hanem egy tizenhárom (plusz két extra) epizódból álló, lazábban-szorosabban összefüggő novellafüzér. Az élvonalbeli diplomácia söprögetőiként működő, rendszeresen lehetetlen helyzetekbe kevert "b-csapat" küldetései eredetileg hetente, online jelentek meg, a zajos sikernek köszönhetően egy hónappal a befejezés után papíron is kiadták, az utolsó két novellával kiegészítve. 

Előzetes - Seth MacFarlane: Hogyan rohanj a vesztedbe

Jövő csütörtökön, május 29-én jelenik meg a jobbára televíziós munkássága miatt ismert Seth MacFarlane első regénye, az azonos című film forgatókönyvéből írt Hogyan rohanj a vesztedbe. Nem vagyok nagy sorozatnéző, legfeljebb a Carl Sagan-féle Kozmosz felfrissített változata kapcsán ismerem MacFarlane-t, de a western általában szórakoztató, ilyenkor nyár elején pedig jól esik valami könnyed komédia, kíváncsian várom, hogy mit sikerül kihozni ebből. 

A hajtás után fülszöveg, borítók (a könyv filmplakátos védőborítót kap, amitől könnyedén megszabadulhat az, aki hozzám hasonlóan nem szereti az ilyesmit) és részlet, értékelés hamarosan. 

Jeff VanderMeer: Kontroll (Déli Végek 2.)

(A) Kontroll expedíciója az X Térség helyett a Déli Végek főhadiszállására vezet minket. Az anomália határán kutatók és bürokraták kis csoportja próbálja évtizedek óta megfejteni a rejtélyt, sikertelenül. Itt az ideje rendet tenni, de a megmagyaráz(hat)atlan jelenségek csak szaporodnak. 

Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első része nem volt igazán meggyőző. Lassan indult, nem nagyon tudott újat mutatni, gyakorlatilag egy külön kötetben olvasható, magyarázatok nélküli bevezető/háttér jelen kötet eseményeihez. 

A Kontroll már lényegesen jobb, a szereplők több személyiséget kaptak, a helyszín pedig nagyobb mélységet, ráadásul sokkal kevesebb a fölösleges sallang és mégis majdnem kétszer olyan hosszú a regény. Ha marad ez a trend, akkor adódik a párhuzam Lawrence Széthullott birodalom-trilógiájával, a Tövisek hercege még szintén kevés volt, de a harmadik kötetre egészen kiforrta magát. 

Ha már párhuzamok, jogos a Le Carréhoz hasonlítás is, legalábbis amennyire egy könyve alapján le tudom szűrni, hatott rá a mester stílusa és alkalmazza bizonyos írói eszközeit, a végeredmény viszont kellőképpen más ahhoz, hogy ne lehessen utánzással vádolni.

Buglyó Gergely: A néma város (Oni-trilógia 2.)

Több fantasztikum, több kaland, érettebb stílus és karakterek, az Oni-trilógia második része még jobb, mint A szürke vér volt. Buglyó Gergely második regénye, A néma város, erős hangulatot, folyamatos pörgést, akciót és szórakozást ígér, ugyanakkor nincs híján a mondanivalónak sem és a háttér is alaposan kidolgozott.  

Az Oni-trilógia első kötete, a tavaly megjelent Szürke vér, nagyon pozitív meglepetés volt, így bármennyire is nem én vagyok a célközönség, a folytatással is tettem egy próbát. Jó döntés volt, A néma város írói szempontból kiforrottabb és fantasztikumból is jóval többet kap az olvasó, érdemes folytatni "Áron és testvérei" kalandjait.

Az előző rész egy fiktív, magyar kisvárosban játszódott, tizenéves szereplőkkel, talán ifjúsági urban fantasynek lehetne nevezni. Ehhez képest most maga az alvilág a háttér, nyomasztó, időtlen környezet, tele mágiával és különös szerzetekkel, urbanből "valódi" fantasy lett. A meglehetősen egyedi, japán+klasszikus európai alapokra épülő világ érdekes és hangulatos, a jó ritmusú történet végig pörög, nem túlzás Böszörményi méltatása a hátsó borítón, Buglyó Gergely tényleg tehetséges író.

Charles Stross: Accelerando (magyar)

Üdvözöllek, hús-vér humán, a szingularitás előestéjén. Jól csatold be magad, óriási gyorsulás vár rád. Talán jobban tennéd, ha előbb a biztonság kedvéért beszkenneltetnéd a tudatod, de erre most még nincs technológiánk. Gyere vissza húsz-harminc év múlva. Most akarod tudni, hogy mit tartogat a jövő? Asszimiláld Charles Stross Accelerando című regényét. 

Charles Stross első magyarul megjelent regénye különös darab. Egyszerre paródia és véresen komoly, abszurd és realista, eleinte még nevetsz rajta, aztán beüt az érzés, hogy talán tényleg ez vár ránk. A technológiai szingularitás, az erős MI-k megjelenése nem feltétlenül rossz dolog, legalábbis ha értelmesen kezeljük és megtesszük a kellő óvintézkedéseket, ha viszont elcsesszük és elszabadul a mesterséges intelligencia, akkor az emberiség biológiai alapú része elég nagy valószínűséggel meg fogja szívni. 

A megszűnés küszöbéről mégis visszahozott Ad Astra eddig is nagy arányban foglalkozott hard sci-fivel, de most gyakorlatilag a szingularitás hazai zászlóvivőjeként pozicionálja magát. Tavaly már megjelent a téma egyik alapműve, Ray Kurzweil nagy hatású, tudományos-ismeretterjesztő könyve, találkozhattunk a szingularitással tudományos szinten is foglalkozó Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben c. kötetével és Greg Egan Diaszpórája, is pedzegette a mesterséges intelligencia és a digitális tudat témáját. Idén viszont regényfronton is belecsapnak a lecsóba, az Accelerando konkrétan a technológiai szingularitás létrejöttét és hatásait vizsgálja (amellett, hogy roppant szórakoztató történet), valamint ősszel folytatódik a szingularitáriánus ismeretterjesztés Nick Bostrom Szuperintelligencia c. kötetének képében. 

Jared Diamond: A világ tegnapig

Jared Diamond  magyarul korábban megjelent, túlzás nélkül zseniális sikerkönyvei (Háborúk, járványok, technikák; Összeomlás; A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása, illetve a Kulturtrade kiadónál a '90-es évek végén megjelent Miért élvezet a szex?) után a Typotex kiadónak köszönhetően az olvasó egy újabb remekművet tarthat a kezében. Aki olvasta a korábbi typotexes köteteket, annak A világ tegnapig sem fog csalódást okozni - aki pedig nem, bátran kezdheti ezzel az ismerkedést.

Jared Diamond amerikai tudós és kutató: eredetileg biológusként kezdte, érdeklődési köre azonban hamar túlnőtt ezen a területen, ma már éppen olyan otthonosan mozog a nyelvészet vagy a társadalomtudományok területén, mint a környezettörténet, a molekuláris- vagy éppen az evolúcióbiológia köreiben. Munkásságát a tudományos világ is elismeri, több rangos díj és kitüntetés birtokosa. A világ tegnapig című könyvében a társadalomtudományi vonal érvényesül leginkább, de elkerülhetetlenül felbukkan a nyelvészet és a biológia tárgya is (utóbbi első hallásra talán megdöbbentő módon főleg a vallás kialakulását tárgyaló fejezet alapját képezi).

A kötet központi témája a Diamond által hagyományosnak nevezett kisléptékű társadalmak összehasonlítása a modern világ nagy, állami keretei között működő társadalmaival bizonyos témakörök mentén (mint például a gyermekekkel és az öregekkel való bánásmód, a táplálkozás, az egészség vagy a veszélyekre való reakciók). Természetesen nem részletekbe menő, hosszú fejtegetésekről van szó, hanem bármilyen érdeklődő laikus számára könnyen fogyasztható, ugyanakkor színvonalas, tudományos, elgondolkodtató, viszonylag rövid fejezetekről beszélünk. A kötetben példának hozott kisebb népek is látszólag véletlenszerűen lettek összeválogatva a világ minden tájáról, az inuitoktól Dél-Amerika mai napig részben "civilizálatlan" indiánjain keresztül a Botswana és Namíbia száraz területein élő !kungokig.

Előzetes - John Scalzi: A lázadás hangjai

Volt egyszer egy Vének háborúja, amit három (vagy inkább két és fél) folytatás követett. Volt egyszer egy kiadó, ahol tavaly felmerült az ötlet: mi lenne, ha kiadnának egy hétről hétre megjelenő e-novellasorozatot? És persze volt egy John Scalzi, aki vállalta, hogy megírja a novellákat a kiadójának, mégpedig az addigra már meglehetősen sikeres Vének háborúja-univerzum részeként. A kísérlet felülmúlta a várakozásokat, még abban az évben megjelent papíron is a gyűjtemény, illetve berendelték a jövőre várható folytatást. A The Human Division, avagy a nyolcadik novellától kölcsönzött magyar címén A lázadás hangjai, jövő keddtől magyarul is elérhető, az első történetet (A B csapat) pedig már most olvashatjátok itt, a blogon. 

A hajtás után fülszöveg, borító és részlet, értékelés hamarosan.

Ian McDonald: Brasyl (magyar)

Brazília múltja, jelene és jövője elevenedik meg Ian McDonald második magyarul megjelent regényében. A brit szerző itt is művészi szintre emeli a science fictiont, de akcióval, elgondolkodtató és ütős részletekkel sem marad adósunk. A Brasyl elbűvöl, mint egy karneváli táncos és földhöz vág, mint egy capoeira-mester.

Az idei Könyvfesztiválra egész sok SF-regény jelent meg, de a Brasyl egyértelműen kiemelkedik a mezőnyből. Sőt, nagyjából minden létező mezőnyből, Ian McDonald olyan jelenség a kortárs sci-fiben, amire nem nagyon van példa. A szintén nem kispályás Richard Morgan borítón szereplő szavait idézve "kib***ott zseniális", ahogy ez a magyarul már két éve megjelent, egyébként a Brasyl utáni regényéből, A dervisházból is kiderült. 

McDonald egyik kedvenc témája a technológiai fejlődés nem "nyugati" társadalmakra gyakorolt hatásának vizsgálata. A dervisház Európa határán, az iszlám-ázsiai hátterű Törökországban játszódik, míg a Brasyl értelemszerűen Brazília nagyvárosaiban, szintén egyfajta határvidéki kulturális olvasztótégelyben.

Itt az európai telepesek, afrikai rabszolgák és őslakos népek keverednek, majd ez az egyveleg a huszadik-huszonegyedik század USA-túlsúlyú globális kultúrájával vegyül, rendkívül színes hátteret nyújtva a regénynek. Kora újkor, jelen és poszt-cyberpunk közeljövő, mind egyformán életteli és valódi, kevesen tudnak így írni.

Előzetes - Buglyó Gergely: A Néma Város (Oni-trilógia 2.)

Tavaly pozitív meglepetésként ért Buglyó Gergely első regénye, a Szürke vér. Nagyon kellemes, ifjúsági urban fantasy, ígéretes új szerző, tényleg érdemes elolvasni. A folytatás nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész véget ért, a történet pedig "fantasybb", ahogy az várható is volt. Második kötetként A Néma Város  kiforrottabb írói stílust ígér, még több rejtéllyel, fantáziával és akcióval, illetve végre a fantasy-háttérvilág is alaposabban kinyílik.

A hajtás után fülszöveg, borító és részlet (ha nem olvastad az első részt, spoileres lehet!), értékelés hamarosan. 

Philip K. Dick: A halál útvesztője

Tizennégy telepes egy ismeretlen bolygón. Nem tudják, hogy miért vannak ott, nem tudják, hogy ki gyilkolja le őket sorban, egy idő után már azt sem tudják, hogy kik ők egyáltalán... Itt A halál útvesztőjének második kiadása. 

Először simán poénnak, könyvkiadós trollkodásnak néztem, aztán kiderült, hogy tényleg ez lesz az új PKD borítója. Eddig is volt már néhány szokatlan megoldás az életműsorozatban (pl. az Egy megcsúszott lélek vallomásai uv-fényben világító borítója), de ez monitoron és papíron, bármiféle különleges felszerelés nélkül is sokkol. Nem lennék meglepve, ha hamarosan új sportág születne alkoholgőzös irodalmi estéken, melynek lényege: ki bírja tovább pislogás nélkül/ép elmével nézni A halál útvesztője címlapját. 

De ne hagyjuk, hogy a brutális külső elterelje a figyelmet, mögötte Philip K. Dick legjobb regénye rejtőzik, nagyjából az Álmodnak-e az androidok... első agavés megjelenése óta. Igaz, abból a tizenhat kötetből csak tízet olvastam, lehetnek köztük még gyöngyszemek... A lényeg, hogy simán ott van a top öt PKD-regény között irodalmi és fogyaszthatósági szempontból is, éppen ezért teljesen kezdőknek is bátran ajánlható. Profiknak pedig ott vannak a vallás mibenlétéről szóló elmélkedések, kevésbé elborult, sokkal értelmezhetőbb formában, mint a szerző más könyveiben.

Előzetes - Orson Scott Card: A holtak szószólója (Végjáték 2.)

Ugyan ma már kiment egy előzetes, de ezt muszáj minél hamarabb megosztani: május 15-én végre a kezünkben tarthatjuk a zseniális Végjáték folytatásának újrafordított kiadását. A holtak szószólója egyszer már megjelent a kilencvenes évek elején, ám az akkori könyvkiadási furcsaságok egyik jellegzetes példájaként két kötetre bontva, a második feléből pedig valami rejtélyes okból kevesebbet nyomtak, így az gyakorlatilag beszerezhetetlenné vált, míg az elsőből még mindig keringenek antikvár példányok. 

Orson Scott Card eredetileg A holtak szószólóját szánta fő művének, a Végjáték csak egy novella volt, melyet a főszereplő hátterének alaposabb megismeréséhez bővített regénnyé. Utóbbi pszichológiai bravúrjai miatt vált igazán sikeressé, itt az abszolút sci-fi történetet inkább filozófia fűszerezi, a szórakoztatás mellé Card ismét meglehetős mennyiségű gondolkodni valóval szolgál.

Előzetes - Jeff VanderMeer: Kontroll

Az Expedíció sztrugackiji-lovecrafti hangulata után, a Déli Végek-trilógia jövő kedden érkező második kötetében, Le Carré stílusa találkozik az X-aktákkal. Korábban szinte semmit nem tudtunk az X Térségről, csak amit az első rész személytelen főszereplő-megfigyelőjén keresztül láttunk, most bepillanthatunk a színfalak mögé is a Déli Végek főhadiszállásán. A Kontroll nagyjából kétszeres terjedelme sokkal több lehetőséget ad a világ kibontására, Jeff VanderMeer ezúttal talán nem marad adósunk a magyarázatokkal. 

A hajtás után fülszöveg, borító (ez is kivágott lesz) és részlet (nulladik és első fejezet), értékelés hamarosan.

Anthony Ryan: A vér éneke

Anthony Ryan rendkívül magasra teszi a mércét. A vér éneke nagyon alapos, nagyon jól megírt regény, hosszú évek óta nem látott a magyar könyvpiac ilyen szintű fantasyt, mint a Hollóárnyék-trilógia első kötete. Vigyázat, nem orgyilkosos "YA" regény! 

Azt ugyan nem tudom, hogy A vér éneke tényleg "minden idők legjobb fantasy debütálása"-e, mint ahogy a borítón áll, az viszont tény, hogy kiváló munka. Hosszú, alapos, izgalmas és érdekes: epikus fantasy a javából, Gemmell óta nem olvastam ilyen jót.

 Nem véletlenül mondom ezt, Anthony Ryan maga is megemlíti David Gemmellt a köszönetnyilvánításban, aki egyértelműen komoly hatással volt rá. A "hatás" ebben az esetben nem az "utánzás" eufemisztikus megfogalmazása, egyszerűen Ryan a gemmelli iskolát követi, de szépen rátalált a saját mesélői hangjára és egy bitang jó, a helyét önmagában is megálló regényt rakott össze.

Ráadásul nem csak egy regény lesz, hanem trilógia. Mégpedig nem a mostanában financiális okokból divatos kamutrilógia, ahol jobb esetben egy történetet nyesnek háromfelé, rosszabb esetben pedig csak toldozgatják, hogy meglegyen a kötelező kötetszám, hanem brutális, eriksoni és martini méretű, 600+ oldalas szörnyekre kell számítani. Átlagos szerző (és kiadó) minimum kétfelé szedné és akkor már hatrészes sorozatnak adná el a Hollóárnyék-trilógiát. Na itt nem ez van, keményfedeles féltéglákat kap az olvasó. Ha az első kötetből lehet általánosítani, akkor szép számú csavarral a történetben és abszolút élő, a lapokról szinte lemászó világgal és karakterekkel.