Nick Bostrom: Szuperintelligencia

A Szuperintelligencia tanulsága két mondatban összefoglalható: Ha erős mesterséges intelligenciát készítünk, annak jó eséllyel szívás lesz a vége. Hogy ne így legyen, olyan körültekintően kell eljárnunk, amire még nem volt példa az emberi történelem folyamán. 

Gyakorlatilag nem telik el hét mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírek nélkül mostanában. Ugyan nem uralkodnak (még?) robot overlordok az emberiségen, de a világ technológiai szempontból fejlettebb részein elég sok specializált mesterséges intelligenciát alkalmaznak, egy részükkel az átlagember is napi rendszerességgel találkozik, legfeljebb nem realizálja, hogy miről is van szó. A svéd filozófus, jövőkutató, természettudós, a mesterséges intelligencia kutatója, Nick Bostrom nem az internetes keresőmotorokról, önvezérlő autók rendszeréről, útvonaltervezőkről, virtuális asszisztensekről ír, hanem ezek nagytesójáról, a lényegesen fejlettebb és univerzális mesterséges intelligenciáról. 

A Szuperintelligencia nem himnusz a mesterséges intelligenciához, nem a technológiai fejlődés bibliája, mint A szingularitás küszöbén. Nick Bostrom szinte teljesen elveti Ray Kurzweil optimizmusát, a technológiai hatásokkal is viszonylag keveset foglalkozik, ellenben nagyon alaposan körbejárja egy fejlett, minimum emberi szintű MI létrehozásával és társadalmi hatásaival kapcsolatos problémákat.

Dan Simmons: Ílion

Kvantumteleportáló görög istenek, szépirodalom-rajongó robotok, dekadens földi emberek, Trója ostroma újrajátszva a Marson, idegen lények, faxkapuk és megelevenedő Shakespeare-dráma az év (sőt, az évtized) egyik legszórakoztatóbb és legszínvonalasabb sci-fijében. 

Dan Simmons regénye már több mint egy hónapja megjelent, de az ilyen kaliberű műveknél (és most nem kizárólag a jókora terjedelemre gondolok) érdemes várni egy kicsit, amíg leülepedik az élmény és kiderül, hogy tényleg olyan jó-e, mint amilyennek elsőre, olvasás közben látszott. Simmonsról van szó, talán fölöslegesnek tűnhet az efféle óvatosság (mondjuk azért az Endymion felemelkedése néhány magyarázatának ismeretében nem feltétlenül), ám pont ezért nem lehetünk elnézőek. A Hyperion Cantos vitán felül meghatározó jelentőségű a sci-fi elmúlt néhány évtizedét nézve, kérdés, hogy képes lehet-e valaki még egyszer hasonló teljesítményre. 

Az Ílion alapból nagyon magasra helyezi a mércét: görög istenek a Marson, a trójai háború újrajátszása, Shakespeare-szonetteket elemző moravecek (meglehetősen strapabíró, félig-organikus lények a Naprendszer külső vidékeiről), poszthumánok és paradicsomi körülmények között éldegélő, "hagyományos" emberek, mindez leöntve egy adag jól kifundált rejtéllyel, iróniával és izgalommal - ha ezt bárki más próbálja megírni, káoszba fullad a kísérlet. Ezen a szinten Simmons az egyetlen, akinek sikerülhet az elképesztő bravúr, esetleg még egy Kim Stanley Robinson - William Gibson - Jacek Dukaj trió írhatna hasonlót. 

Ramez Naam: Nexus (magyar)

Ramez Naam regénye szerint harminc éven belül olyan szintre jut a technológia, amit a közelmúltban még lehetetlennek vagy varázslatnak tartottak. A Nexus az emberiség evolúciójának következő lépcsőfokát mutatja meg, egy olyan jövőt, ahol a hétköznapi emberek és a poszthumánok összeütközése már csak idő kérdése. 

A transzhumán/poszthumán téma rendkívül fontos helyet foglal el a kortárs sci-fi trendjei között. A gyorsuló technológiai fejlődésnek egyenes következménye az emberiség és a gépek egyre szorosabb összefonódása, ami elkerülhetetlenül az emberi test "feljavításához", esetleg tudatmásoláshoz/feltöltéshez vezet. Ez pedig, magától értetődően, egyre több szerzőt ihlet meg, az Ad Astra által kiadott könyveknek például nagyjából a harmadában előfordul, még ha nem is mindig központi elemként.

Az egyiptomi származású, de Amerikában élő Ramez Naam a transzhumanizmus viszonylag jelentős alakja, szoftvertervezéssel, nanotechnológiával és a technológiai fejlődés következményeivel foglalkozik. Alapvetően kutató és nem profi író, ez az első regénye, ami ennek ellenére egész szép kritikai fogadtatást ért el, és valóban érdekes, noha korántsem hibátlan darab.

Orson Scott Card: Fajirtás (Végjáték 3.)

Valóban pusztulnia kell a descolada vírus miatt az egész Lusitaniának, a rajta élő összes értelmes létformával együtt? Létezik egyáltalán elfogadható indok erre? Az egyén fontosabb vagy a közösség? Honnantól (nem) számít embernek valaki (valami)? Mi van, ha tényleg felsőbb erők irányítják az életünket? Elfuthatunk a saját démonaink elől? Card ismét súlyos kérdéseket vet fel a Végjáték-sorozat harmadik kötetében, a Fajirtás megint filozófiai sci-fi a javából. 

Orson Scott Card nagyjából azt csinálja, amit az ókori filozófusok: párbeszédes (illetve itt regényes) formába öntve, szélesebb közönség számára is fogyaszthatóan írja le gondolatait a világról és az emberről. Ha kétezer évvel ezelőtt születik, talán neki is Arisztotelész lenne a "főhőse" Ender helyett és most filozófiatörténet-kurzusok hallgatói rágnák át magukat az írásain, de kortárs szerzőként modernebb és lényegesen terjengősebb közvetítő-médiumot választott.

A Végjáték pörgős military sci-fi volt, erős, de jobbára nem közvetlenül az arcunkba tolt pedagógiai-pszichológiai vonulattal. A holtak szószólója viszont nem csak időben ugrott háromezer évet az előzményhez képest, hanem még komolyabb hangsúlyt fektetett a társadalmi-szociális kapcsolatokra és előtérbe helyezte Card élet- és értelemközpontú filozófiáját. A Fajirtás még tovább megy: kevesebb a tényleges esemény és sokkal több a párbeszéd, elmélkedés és az emberiséget évezredek óta foglalkoztató kérdések körüljárása, aminek egy ilyen, 500+ oldalas és nem túl nagy betűkkel szedett regény rendkívül bőséges teret enged. 

Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

A Naprendszerben minden említésre érdemes csoport egymásnak esik, a pusztítás hatalmas, a kérdés legfeljebb az, hogy marad-e valami utána. Jean le Flambeur természetesen elemében érzi magát, a káosz kedvez a terveinek, de még így sem biztos, hogy sikerül mindet végrehajtania. Hannu Rajaniemi a korábbinál nagyobb látószögből meséli az eseményeket, ahogy egy ilyen történethez illik, A kauzalitás angyala tökéletes lezárás a trilógiához. 

Végre a blog hasábjaira is megérkezett Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur-trilógiájának zárókötete. A hazai megjelenés körül kialakult kisebb vihar miatt egy kicsit féltem, hogy csalódás lesz, de végül egész kellemesen rendeződtek a dolgok. Az eleinte emlegetett - kevéssé vonzó - külföldi borító átvétele helyett az elsősorban galaktikás borítóiról ismert Sallai Péter készített méltó festményt a címlapra (igaz, a cím valahogy följebb került az előző kötetekhez képest), a cím vállalható lett, a fordító és a szerkesztő pedig maradt a régi: a magyar szöveg Juhász Viktor és Kleinheincz Csilla munkáját dicséri. Papírminőségben sikerült sokkal jobbat hozni, mint a tavaszi könyveknél , a cím elcsúszásán kívül egyedül az a fél centis magasságkülönbség bosszantó. De nem ez a lényeg. 

A kauzalitás angyala nagyszerű regény, az lenne a trilógia előző két részéhez egyáltalán nem illő külsővel is. Rajaniemi korábban is megmutatta, hogy mire képes, a harmadik kötetre viszont észrevehetően fejlődött az írástechnikája és nem csak egy jó sztorit sikerült megírnia egy rendkívül látványos világban, hanem sokkal gördülékenyebb is az eddigiekhez képest. Félreértés ne essék, nagyon szerettem a Kvantumtolvaj poszthumán, félig virtuális környezetbe helyezett, marsi krimijét és imádtam a Fraktálherceg nanotech arab varázslatát, de határozottan az az érzésem, hogy itt, ebben a száz százalékig sci-fi környezetben sikerült a legjobban megragadnia Rajanieminek azt, ami szerintem a trilógia lényegének nevezhető. 

John Scalzi: Bezárt elmék

A kortárs sci-fi amerikai fenegyereke, John Scalzi ismét megmutatja, hogy milyen a tökéletes szórakoztatóirodalom. A Bezárt elmék lendületes, izgalmas krimi, kiváló párbeszédekkel, emlékezetes jelenetekkel és elgondolkodtató felvetésekkel. 

Meggyőződésem szerint Scalzi még gyerekkorában olvasott néhány regényt Asimovtól, aztán nemrég eszébe jutott, hogy ennyi írói gyakorlattal a háta mögött érdekes kísérlet lenne újrakreálni valamelyik Elijah Baley-krimit, az ötvenes évek helyett a kétezer-tízes évek társadalmi- és SF-trendjeire reagálva. 

Az eredmény jól sikerült, még ha nem is újítja meg vele alapjaiban a műfajt: Scalzit nem a merész kísérletezőkedve miatt szeretjük, hanem mert roppant szórakoztatóan képes előadni a történeteit, sci-fit (vagy legalábbis valódi sci-fit) amúgy nem nagyon olvasók számára is élvezhető formában. Erre kiváló bizonyíték volt a Vének háborúja nemzetközi és magyar fogadtatása, szinte biztos, hogy ezt a Bezárt elmék is meg fogja erősíteni. 

Charles Stross: Accelerando (magyar)

Üdvözöllek, hús-vér humán, a szingularitás előestéjén. Jól csatold be magad, óriási gyorsulás vár rád. Talán jobban tennéd, ha előbb a biztonság kedvéért beszkenneltetnéd a tudatod, de erre most még nincs technológiánk. Gyere vissza húsz-harminc év múlva. Most akarod tudni, hogy mit tartogat a jövő? Asszimiláld Charles Stross Accelerando című regényét. 

Charles Stross első magyarul megjelent regénye különös darab. Egyszerre paródia és véresen komoly, abszurd és realista, eleinte még nevetsz rajta, aztán beüt az érzés, hogy talán tényleg ez vár ránk. A technológiai szingularitás, az erős MI-k megjelenése nem feltétlenül rossz dolog, legalábbis ha értelmesen kezeljük és megtesszük a kellő óvintézkedéseket, ha viszont elcsesszük és elszabadul a mesterséges intelligencia, akkor az emberiség biológiai alapú része elég nagy valószínűséggel meg fogja szívni. 

A megszűnés küszöbéről mégis visszahozott Ad Astra eddig is nagy arányban foglalkozott hard sci-fivel, de most gyakorlatilag a szingularitás hazai zászlóvivőjeként pozicionálja magát. Tavaly már megjelent a téma egyik alapműve, Ray Kurzweil nagy hatású, tudományos-ismeretterjesztő könyve, találkozhattunk a szingularitással tudományos szinten is foglalkozó Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben c. kötetével és Greg Egan Diaszpórája, is pedzegette a mesterséges intelligencia és a digitális tudat témáját. Idén viszont regényfronton is belecsapnak a lecsóba, az Accelerando konkrétan a technológiai szingularitás létrejöttét és hatásait vizsgálja (amellett, hogy roppant szórakoztató történet), valamint ősszel folytatódik a szingularitáriánus ismeretterjesztés Nick Bostrom Szuperintelligencia c. kötetének képében. 

Jacek Dukaj: Extensa

Egészen komoly mélységeket mutató, szépirodalmi sci-fi Jacek Dukaj, Lem szellemi örököse tollából. Az Extensa üde színfolt a magyar nyelvű fantasztikus irodalomban, érdemes elolvasni. 

A Typotex "Science in Fiction" sorozata egy ideje már piszkálja a kíváncsiságomat. A könyvek borítói nagyon jók, tetszik ez a kopottas, minimalista stílus, a legtöbbet simán kiraknám poszterméretben a falamra. Az igazi kérdés, hogy a tartalom fel tud-e érni a külsőhöz, mit tudnak ezek a nálunk gyakorlatilag ismeretlen szerzők, és van-e létjogosultsága annak, ha valaki a szépirodalmat keveri a "kemény" tudománnyal. 

A válasz az eddig elolvasott két Jacek Dukaj-regény alapján nagyon határozott igen. Az Extensa, ahogy a Zuzanna és a világmindenség is, üdítő kivétel, ami alatt nem feltétlenül a szépirodalmiságot értem. Ami igazán megfogott bennük - és ez főleg az Extensára jellemző -, az, hogy nem nézik hülyének az olvasót. Dukaj nem bonyolódik redundáns magyarázatokba, bőven elég félmondatokkal, egy-egy szóval utalnia háttérben megbúvó dolgokra, ha valaki elég intelligens, úgyis megérti. 

Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén

Az emberiség jövője, a megvalósuló science fiction, kézikönyv kezdő tudományos-fantasztikus íróknak. Kurzweil különösen gondolatébresztő könyve, A szingularitás küszöbén végre magyarul is olvasható. 

Génmanipuláció, mesterséges intelligencia, nanotechnológia - csupa olyan kifejezés, amivel napi rendszerességgel találkozhatunk. Van, akinek ez csak a science fiction regények lapjairól és a különféle hírportálok "tech" rovataiból ismerősek, Ray Kurzweil szerint viszont ez az emberiség három eszköze, hogy túllépje a biológiai evolúció korlátait. 

Túlzásnak hangzik? Lehet, ám az kétségtelen, hogy mind tökéletesen hozzáférhető bárki számára és ha ma nem is, de igen rövid időn belül a hétköznapjaink része lesz. Gyenge mesterséges intelligenciával bárki találkozhat, aki például navigációs szoftvert, videojátékot vagy szövegfelismerő programot használ, genetikailag módosított termékekhez elég bemenni random szupermarketbe és leemelni az első üveg amerikai mogyoróvajat, nemrégiben pedig látványos videók járták be a világsajtót egy kiskereskedelmi forgalomban is elérhető, nanotechnológiát használó vízlepergető sprayről, az aerogélekről, nanotechnológiás szűrőkről és egyebekről nem is beszélve. Persze ez még messze van A szingularitás küszöbén személyre szabott génterápiájától, az emberinél nagyságrendekkel erősebb mesterséges intelligenciájától és a testünkben úszkáló, vagy éppen kézzelfogható virtuális valóságot építő nanobotjaitól, kezdetnek mégis határozottan ígéretes. A fejlődés pedig már a könyv eredeti, 2006-os megjelenése óta is érezhető. 

Beleolvasó - Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén

Az idei év legjobban várt könyve részemről A szingularitás küszöbén. Ray Kurzweil feltaláló, jövőkutató, író és a technológiai szingularitás "prófétája", jelen könyve pedig összefoglaló ismeretterjesztő-elgondolkodtató munka az emberiség lehetséges jövőjéről. Természet- és társadalomtudományok művelőinek vagy irántuk érdeklődőknek, sci-fi olvasóknak kötelező, de mindenki másnak is ajánlom, akit érdekel a téma és nem riad vissza az olyan kifejezésektől, mint a nanotechnológia vagy a mesterséges intelligencia. Olvassatok bele az alul beágyazott részletbe, holnaptól pedig már be is szerezhetitek ezt a fizikailag is elég súlyos kötetet a Könyvhéten. 

"A szingularitás korában intelligenciánk egyre inkább nem biológiai alapokra kerül át, és billiószor hatékonyabb lesz, mint manapság. Új civilizáció hajnalán járunk, amely lehetővé teszi, hogy meghaladjuk biológiai korlátainkat és megsokszorozzuk kreativitásunkat. Ray Kurzweil, a Google fejlesztési igazgatója évtizedek óta a technológia jövőben játszott szerepének legnagyobb tisztelettel övezett és legprovokatívabb vizsgálója. Régóta hirdeti, hogy a számítógépek hamarosan elérik a legmagasabb emberi intelligencia szintjét, A szingularitás küszöbén című könyvében pedig szemlélteti a feltartóztathatatlan evolúciós folyamat következő lépését: az ember és a gép összeolvadását, ahol az agyunkba ágyazott tudás- és képességbázis az általunk létrehozott eszközök jóval nagyobb kapacitásával, sebességével és információmegosztó képességével ötvöződik."

Joan Slonczewski: Agypestis

Tavaly, négy év várakozás után végre megjelent Joan Slonczewski Elízium-ciklusának negyedik része is magyarul. Az Agypestis ugyanolyan kiváló regény, mint a korábbi részek, és azoktól függetlenül is olvasható. 

Négy évvel ezelőtt olvastam az Elízium lányát, az Elízium-ciklus legutóbbi kötetét (mármint a magyarul legutóbb megjelentet, ami a jelenlegi négyből a második, mert valami rejtélyes okból a magyar kiadást a Génszimfóniával, a harmadik kötettel kezdték), a közvetlen előzményt pedig valamikor 2006-7 felé. Normál esetben ennyi kihagyás után, pláne a közben elolvasott több száz másik könyvet is figyelembe véve, kissé nehézkes lett volna újra fölvenni a fonalat még akkor is, ha ez nem egy Malazai Bukottak Könyvének regéje vagy A tűz és jég dala, de most egyrészt meglepően könnyen visszajöttek a szükséges emlékek, másrészt pedig annyira azért nem közvetlen a folytatás, teljesen külön regényként is olvasható az Agypestis, vagy Joan Slonczewski tetralógiájának bármely másik része. 

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg

Hannu Rajaniemi második regénye, a 2013-as Könyvfesztiválra az Ad Astránál megjelenő Fraktálherceg, az előző részhez, a Kvantumtolvajhoz hasonlóan izgalmas kalandokat és egzotikus környezetet kínál az olvasónak. Ugyan érződik rajta, hogy egy trilógia középső része, de ez nem válik kárára: hozza az előző kötet szintjét és fokozza az olvasó kíváncsiságát a befejezés előtt. 

Ha a Hyperion a sci-fi Canterburyi mesék-je, akkor a Fraktálherceg Az Ezeregyéjszaka meséi megfelelője a zsánerben. Hannu Rajaniemire (sok más mellett) komoly hatással volt a klasszikus arab mesegyűjtemény is és nagyon jól ötvözte a Kvantumtolvajban már megismert, különös, poszthumán lényektől és nanotechnológiától hemzsegő világgal, illetve a mestertolvaj történetével, akire ezúttal is legalább akkora feladat vár, mint a dilemmabörtönből történő szökése után. 

Mieli és Jean le Flambeur útja a marsi Labirintus után a Föld felé vezet, és ahogy az várható, messze nem megy minden zökkenőmentesen. Jeannak meggyűlik a baja a Marsról lopott Schrödinger-doboz felnyitásával, Mieli pedig elveszett szerelmét szeretné végre visszanyerni, és mindkettejük életét ádáz ellenség fenyegeti. Ezalatt a Földön, az elburjánzott, renegát nanogépezetek, a káoszkód sivatagának közepén, az emberek, dzsinnek és aprónépek városában egy ifjú lánynak lehetősége nyílik rá, hogy visszakerüljön apja kegyeibe, de természetesen ez sem megy zökkenőmentesen. Hármuk története - az Alapítók néhány tagjának aktív közreműködésével - az Ezeregyéjszakát idéző keretes szerkezetben fonódik össze, az pedig tulajdonképpen egészen az utolsó pillanatig kérdés marad, hogy pontosan ki is az, aki tényleg mozgatja a szálakat és nem csak hiszi magáról...

Alastair Reynolds: Napok Háza

Határozottan az az érzésem, hogy az űropera nem az én műfajom. Legalábbis nem nagyobb mennyiségben - viszonylag kevéssel a Tűz lobban a mélyben után Alastair Reynolds regénye, a Napok háza kissé megfeküdte a monumentalizmust feldolgozó szerveimet. Hiába volt egészen izgalmas mindkét történet, hiába voltak tele jó ötletekkel, a több millió éves időtartamokkal és sok tízezer fényévekkel dobálózás fáraszt és öncélúnak tűnik. Pedig ha úgy vesszük, tulajdonképpen még reális is: fénysebesség alatt tényleg sok időt vesz igénybe egy-egy hosszabb utazás - a galaxisunk átmérője ugye nagyjából százezer fényév... 

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj

A Kvantumtolvaj poszthumán, cyberpunk világképe sokkal ijesztőbb, mint A felhúzhatós lány ökokatasztrófa-sújtotta Thaiföldje. A fizikai és a digitális világ összefonódása, a valódival tökéletesen összekeverhető virtuális valóságok bizonytalansága, az emlékek, sőt, tudatok szabad másolhatósága bármilyen genetikailag módosított vírusnál rémítőbb jövővízió. A digitális halhatatlanság persze jó dolog, de mi a helyzet az örökké tartó rabszolgasággal vagy börtönélettel? Érzékszervektől megfosztva lebegni egy tartályban időtlen időkig, virtuális börtönbe zárva élni több száz vagy több ezer példányban, géptestbe zárva robotolni újjászületésben reménykedve - ez hogy hangzik? 

Jean le Flambeur, Hannu Rajaniemi Kvantumtolvajának főszereplője legalábbis a középső verziót kényszerűségből megtapasztalja, amíg egy titokzatos célok vezérelte, nem túl bőbeszédű lány ki nem szabadítja. Vagy legalábbis az egyik másolatát. Szerencse? Attól függ, hogy kinek a szempontjából. 

A. E. van Vogt: A nulla-A világa

Valahol olvastam Philip K. Dick egy olyan megjegyzését, hogy az első regényei megírásakor nagy hatással volt rá A. E. van Vogt, olyannyira, hogy a történetei szerkezeti felépítését vette alapul pár korai munkájához. Ezzel felkeltette a kíváncsiságomat és szerencsére jelent is meg magyarul műve, két évvel ezelőtt, az Agave gondozásában. 

Az már  csak most, a bejegyzés írása közbeni keresgélés során derült ki, hogy pont A nulla-A világa tette P. K. D.-re a legnagyobb benyomást...