Lente Gábor: Vízilónaptej és más történetek kémiából

Mitől nem égnek le a vízilovak? Melyik híres politikus volt "tökéletes másodrangú kémikus"? Milyen magas Poszeidón lenne Homérosz eposzai alapján? Hányféle jég létezik? Milyen nyomok utalnak Shakespeare természettudományos érdeklődésére? Lente Gábor irodalmi-kulturális, közéleti, technológiai, tudománytörténeti, olykor pedig egészen hétköznapi ihletésű cikkeiben többek között a fenti kérdéseket is vizsgálja a Vízilónaptej és más történetek kémiából lapjain.

"Civilben" kémikus hírességek, természettudományos magyarázatok keresése irodalmi kérdésekre, változatos témájú, elsősorban tudományos-ismeretterjesztő cikkek. Lente Gábor, a Debreceni Egyetem Kémiai Intézetének oktatója harminckét cikke olvasható a kötetben, nem csak a kémia területéről.

A Vízilónaptej és más történetek kémiából látványos borítója mögött érdekes tartalom rejtőzik. Ez nem olyasmi tematikus kö, mint a hasonló című Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából volt, noha sok a legalább részben kémiához kapcsolódó témájú írás, az általános közös pont a szerzőn kívül csak a természettudományos téma és szemléletmód. Viszont emiatt színesebb és sokrétűbb, szélesebb közönséget tud megszólítani, és azt is megmutatja, hogy egy jó tudós nem kizárólag a saját, szűk értelemben vett szakterületéhez ért, hanem valóban széleskörű tájékozottsággal bír.

Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr

"Ezen a porondon Kaczor király dörzsölt politikus, Róka Rudi pubertáskori problémákkal küzd, és megfér egymás mellett Vitéz László és Pancimanci, a középkori Bizánc és Kun Béla. Néha ikonikus, máskor a társadalom vagy az emlékezet pereméről verbuvált alakokért nyúl, akiknél biztosan lehetne találni dicsőbbeket, de pont ezzel a nyers őszinteséggel, ezzel az öniróniával tudnak legjobban beszélni az itt és mostról. Figyeljék a labdákat, figyeljék a kezét! Mondtam, hogy nem veszélytelen a mutatvány, de ne csak a zsonglőrért izguljanak. Felkavaró trükkök következnek. Nyomot hagynak abban is, aki nézi, aki forgatja."*

Ha egy kritikus úgy dönt, hogy kipróbálja, milyen lehet a másik oldalon, és elkezd irodalmat írni, két dologra lehet számítani. Valószínűleg alkalmazni fogja a számtalan mű elolvasása, értelmezése, szintetizálása során keletkezett tapasztalatait, az olvasó pedig, ezzel tisztában lévén, fokozott érzékenységgel viszonyul majd a szöveghez. Ebben az esetben is ez történt: Fekete I. Alfonz, többek között a Próza Nostra kritikusa, összeállított egy tizenegy novellát tartalmazó kötetet, amivel megnyerte a JAKkendő-díjat, én pedig elolvastam, a részletekre a szokottnál is jobban figyelve.

A mosolygó zsonglőr furcsa szerzet. Valahol a kortárs szépirodalom és a weird/bizarro fiction határán egyensúlyozik, klasszikus szépirodalmi, történelmi, (nép-) mesei, horror- és itt-ott fantasys elemeket manipulálva. Hangulatteremtésben nagyon erős, ahogy ez egy jó előadóhoz illik, amit mutat, az garantáltan hat a közönségre, a mondanivaló viszont sokszor metaforák mögé rejtett. Nem lehet csak úgy hátradőlni és élvezni az előadást, jelen kell lenni, gondolkodni és továbbgondolni, zsonglőrünk interaktív közönséget kíván.

Jaroslav Rumpli: Gabonakörök

Gabonakörök, death metal, zsonglőrködés, veszteség, nihilizmus és filozófia – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Jaroslav Rumpli egyedi stílusban íródott művének lényegét. Nem egy könnyű olvasmány, de megéri a fáradságot, főleg ha az ember szereti a rejtett összefüggéseket kutatni. 

A Gabonakörök annyira elrugaszkodik a megszokott történetfelépítéstől és szerkezettől, hogy nehéz lenne pontosan megmondani, hogy műfajilag hová tartozik: családregény-e, krimi vagy esetleg (konyha-) filozófiai gyűjtemény, ami görbe tükröt kíván tartani a Coelhon és Oravecz Nórán nevelkedett társadalom elé. Egyik sem, és mindegyik egyszerre, úgyhogy talán nem is érdemes azzal fájdítani a fejünket, hogy ezen gondolkodjunk.

„Az igazság pont olyan, mint a gabonakörök. Ha az ember benne van a közepében, akkor nem látja, ha felülről nézi, akkor meg nem érti.” Na, hát ez a könyv is hasonló módon működik, csak kicsit fordítva. Amíg benne voltam és olvastam, addig ugye láttam, hogy mi van oda írva, viszont sokszor nem értettem. Az utolsó két oldal után egy csomó minden a helyére került, viszont már sok mindenre nem emlékeztem belőle. Szóval lehet, hogy ez a megvilágosodás is csak illúzió, mint ahogy az igazság sem létezik (erre a szerző igen sokszor rámutat az ötszáz oldal során), de én boldog vagyok vele.

Szczepan Twardoch: Morfium

Szczepan Twardoch Morfium című regénye meglehetősen sikeres: elnyerte a Polityka 2012-es Passzport díját, valamint a legrangosabb lengyel irodalmi elismerést, a Nike közönségdíjat is. 

Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy tényleg jó regényről van szó, hisz rengeteg könyvnek ítélnek oda különböző díjakat, gyakran különösebb ok nélkül. A Morfium ráadásul – vérbeli szláv regényhez illően – meglehetősen nyomasztó hangulattal indít, sőt, jó három-négyszáz oldalon keresztül edzi az olvasót. De a vége olyan erősre sikerült, hogy megérte átrágni magam több száz oldalnyi, szóba öntött mocskon, összességében egy piszok jó könyvről van szó.

1939-ben járunk, érik a második világháború. Konstanty Willemann, egy német származású varsói polgár, egy cinikus gazember és kurvázó morfinista, kénytelen részt venni a nácik elleni rövid háborúban, majd beszervezik az ellenállók közé és nagyjából ennyi a történet. Nem túl izgalmas vagy összetett, de nem is ez a célja. Arra pont ideális, hogy Kostek belső vívódását keretezze, ugyanis Konstanty Willemannak van egy Gollamja. A könyvben természetesen nem Gollamnak hívják Kostek enyhe tudathasadását, hanem fekete istennek, de végig pont olyan érzésem volt, mintha A gyűrűk ura Szméagoljának kalandjait olvasnám.

Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

A Typotex Kiadó világirodalmi sorozatában már több remek mű is napvilágot látott, amelyeket igazán kár lett volna nem kiadni magyarul is. Giedra Radvilavičiūtė esszékötete is ezek közé tartozik: látomásszerű jelenetek sorából álló, gyönyörűen megírt történetekkel van dolgunk, amiket szinte lehetetlen nem egyhuzamban elolvasni.

A lazán összefüggő történetek egy írónő élete köré szerveződnek, a szereplők hosszan monologizálva, de remek stílusban, némi humorral fűszerezve adják elő a gondolataikat. Évtizedeken keresztül nyomon követhetjük a „főszereplő” életét: hol egy kortárs irodalmi fórumon szólal fel, hol a lányával beszélget, hol pszichológushoz jár, hol Amerikába utazik, hol ingatlanhirdetéseket nézeget cél nélkül. Nincs semmi különös az életében, semmi kiugró, Giedra Radvilavičiūtė stílusa azonban annyira egyedivé teszi az elbeszéléseket, hogy az olvasó már-már azt hiszi, hogy valójában egy evilági köntösbe bújtatott tündérmesét olvas.

„A hatásos szöveggel kapcsolatban van néhány minőségi kritériumom. Az első. Miután elolvastam, az elbeszélés újra kússzon vissza az emlékezetembe, anélkül, hogy ezt akarnám: nem feltétlenül a cselekménye vagy a szereplői miatt.” 

A Ma éjjel a falnál alszom ennek tökéletesen megfelel: a hangulata vissza-visszalopózik a saját valóságomba, ami itt a budapesti panel földszintjén, időtlenül szürke köddel körülvéve nem is csoda. Az esszék sorozatából álló (ön)életrajz nemcsak hogy olvastatja magát, hanem úgy magába szippantja az olvasót, mint a mesében Alice-t a tükör, s a végén nem biztos benne az ember, hogy a tükör melyik oldalán kötött ki.

Tristan Garcia: Browser zsinórjai

Lehet vonzóbb a halál a halhatatlanságnál? Milyen az, ha egy francia filozófus fantasztikus irodalmat ír? A formátumváltáson átesett Science in Fiction kiadói sorozat legfrissebb része, a Browser zsinórjai, sok kölcsönzött történetelem és Tristan Garcia filozófiai háttértudása segítségével ered az öröklét nyomába. 

Amikor Leena Krohn Hotel Sapiensét olvastam, nagyon örültem, hogy végre sikerült találni egy szépírót, akinek van némi fogalma a fantasztikus irodalomról és jó érzékkel vegyíti annak elemeit a szokásos értelemben vett szépirodalommal. Hasonló élményt vártam a francia filozófus-szépíró, Tristan Garcia első magyarul megjelent regényétől is, sőt, valamivel többet, hiszen nem a kiadó szépirodalmi sorozatában jelent meg, hanem Science in Fiction logót kapott. 

A Browser zsinórjai furcsa regény. Eredetileg 2012-ben jelent meg, de az olyan, minimum fél évszázaddal korábbi sci-fik stílusjegyeit viseli, amelyeknél a furcsaság és a "misztikum" volt a lényeg, nem a "science", avagy a természettudományos megközelítés, hanem nagyjából az ellenkezője. Más persze nem is lehetne egy olyan regény, ami arra épül, hogy egy pilóta elutazik kígyóforma űrhajóján az univerzum pereméhez és a határon nyíló résből kihúz egy fából készült szekretert, ami közvetve elhozza az emberiségnek a halhatatlanságot. 

Leena Krohn: Hotel Sapiens és más irracionális elbeszélések

Áll egy ház valahol a posztapokaliptikus romhalmazban, amit még mindig emberek laknak. Kevesen vannak, a pusztulás rajtuk hagyta a lenyomatát, a lehetőségekhez képest mégis kényelmesen élnek: a Hotel Sapiens ugyanis egyfajta múzeum, rezervátum az ember, az emberi elme számára. Leena Krohn abszurdba hajló novellafüzéréhez egyszerre merít a kortárs szépirodalom és a klasszikus sci-fi eszköztárából, hogy valami igazán különlegeset hozzon létre. 

Érdekes SF-olvasóként belepillantani, hogy miként látják a zsáneren kívülről érkezők a fantasztikus irodalmat. Sokan megelégszenek azzal, hogy fognak néhány régi klisét, amire felszínesen emlékeznek gyerekkorukból, vagy olyan technológiai jelenséget, amiről hallották a tévében, hogy ez most menő, és megpróbálnak csinálni velük valami furát, hiszen a sci-finek ez a lényege - szerintük. A magyar közönség előtt rég nem ismeretlen Leena Krohn viszont hiába elismert, kortárs szépíró, nem esik ebbe a hibába, váratlanul átgondoltan kezeli a - különben tényleg nem kimondottan eredeti - SF-elemeket, az eredmény pedig egy határozottan színvonalas, kellemesen igényes novellafüzér lett. 

Sci-fis megközelítésben azt mondanám, hogy adott egy posztapokaliptikus világ, melyben a technológiai szingularitás után az MI-k trónfosztották az addig uralkodó emberiséget, a saját ízlésük szerintire formálták a bolygót, a pár túlélőt pedig bedugták egy rejtélyes módon egyben maradt épületbe, ahol afféle házi kedvencként, esetleg egy kihalásra ítélt faj rezervátumba zárt utolsó egyedeiként tartják őket. Szépirodalmi szemszögből kicsit más a helyzet: egy csapat, mentálisan instabil ember egy bentlakásos otthonban konfrontálódik egymással, az elidegenedett külvilággal, a múlttal és az elmúlással, miközben az olvasó számára egyértelmű, ami nekik nem feltétlenül: már nincs jövőjük. 

Afonso Cruz: Kokoschka babája

Afonoso Cruz nem egyszerű író: egyben remek grafikus (ezt a könyvet is ő illusztrálta), és ismert zenész is: bendzsózik, gitározik, ukulelézik és énekel. Európa-szerte elismert műve, a Kokoschka babája 2012-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját, magyarul pedig a Typotex gondozásában jelent meg. És ha ez nem elég: április 24-én (péntek), 17:30-tól könyvbemutatója is lesz a Millenáris B épületében, melyen koncertet is ad.

A könyv lényegét talán leginkább az egyik szereplő szavaival tudnám összefoglalni:

 „... az élet nem más, mint alaposan összegubancolódott szálak halmaza. A gombolyag nagy részét nem is látjuk, és nem tudjuk fellelni a szálak közt lévő kapcsolódási pontokat. Ám minden mindennel összefügg, és ezek a szálak minden eseményt összekötnek.” (191. oldal) 

Avagy: kicsi a világ. És Afonso Cruz ezt gyönyörűen mutatja be.

A Kokoschka babája nem közvetlenül arról szól, amit a fülszöveg ígér. Ez nem egy modern Pygmalion-történet, eddigi olvasmányaim közül talán A múltkereskedőhöz tudnám leginkább hasonlítani, hiszen a központi elem itt is a teremtés motívuma. Az egyik szereplő gyermekkorában megpróbált életre kelteni egy gólemet – a gólem csak egy kupac agyag maradt, de vajon teremthetők-e életek pusztán szavak által? Lehet-e létrehozni valamit pusztán a szavak segítségével, ami hat az általunk látott valóságra? És visszahat-e a teremtményünkre a mi valóságunk?

Nehéz erről a könyvről írni. Olyan, mint egy jól összegubancolódott fonalgombolyag – idő kell a kibogozásához. A szereplők sorsai laza láncot alkotva sorakoznak, de a főbb kapcsolódási pontok mellett bizonyára vannak olyanok is, amik második, harmadik, sokadik olvasás után kezdenek csak derengeni. Egy biztos: a történet Drezda bombázásakor kezdődik, ez a város és a rá hulló négyezer tonna bomba az, ami összeköti a sorsokat.

Ermanno Cavazzoni: A holdkórosok eposza

Valóban holdkóros történeteket olvashatunk Ermanno Cavazzoni könyvében. Az olasz szerző A holdkórosok eposzában most a magyar olvasóknak is megmutatja, micsoda mestere az abszurdnak - nem mint ha ez Fellini filmadaptációja után a legkevésbé is kérdéses lenne. 

Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy olyan címet, ami ennél pontosabban adja vissza a könyv történetét és hangulatát, (ráadásul két szóban!) keresve sem lehetett volna találni. Ermanno Cavazzoni műve olyan, mint egy szürreális álom, ami néha egybefonódik a valósággal, néha kicsit elszakad tőle, de igazából sosem lehet tudni, hogy pontosan hányadán állunk vele. Lehet, hogy ez valami olasz sajátosság, mindenesetre az írás stílusa engem erősen emlékeztet Italo Calvino Eleink című könyvében összegyűjtött három novellájára, de aki olvasta Münchhausen báró kalandjait, annak sem lesz újdonság a képtelenségek mindennapi köntösbe öltöztetése, egy kicsit modernizálva, a XX.-XXI. századra szabva.

Az ifjú Savini (akinek valójában nem is ez a neve) valamilyen általunk nem ismert okból a Pó-síkság kútjainak mélyén fel-felbukkanó palackokba zárt írások eredetének nyomába ered, és a fejébe veszi, hogy megfejti ezt a rejtélyt. Mármint hogy hogy kerülnek oda azok a palackok. És miért. És mi egyebet rejt még a kutak mélye. Ártatlannak induló kíváncsiskodása azonban messzire elvezeti a kutak világától: egy sokkal nagyobb léptékű és kiterjedtebb nyomozásba kell fognia.