Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története

Az ember bizony meglehetősen önelégült népség. Nem ok nélkül, elvégre nagyszerű dolgokat értünk el, ám a realitásérzék és empátia hiánya azért többnyire csak kárt okoz. Szerencsére itt van nekünk Ari Turunen, aki Hát nem tudjátok, ki vagyok? című könyvében megkísérli kipukkasztani a pökhendiség valóságtól elszigetelő buborékját, ráadásul mindezt igen szórakoztatóan teszi.

A finn Ari Turunen újságíró és kommunikációs szakember, az Academy of Finland kommunikációs igazgatója. Eddig kilenc könyve jelent meg, többnyire az emberi viselkedés egy-egy jellegzetes aspektusáról, mint a részegség, a babona, az ellenkezés, vagy éppen a hazugság. Ebben a művében a pökhendiség kulturális és történelmi hatásait járja körbe.

A Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története témaválasztása szokatlan, de csak míg bele nem gondolunk, milyen óriási mértékben befolyásolja a világot a pökhendiség. Ugyan a történelem fordulópontjaival kapcsolatban az Esko Valtaoja-féle álláspontot képviselem, miszerint a tudomány és a technológia formálja igazán az emberek életét, nem a politika és a háborúk, de a legnagyobb károkat kétségkívül a pökhendiség okozza. Teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, diákokról, háborúról, vallásról vagy hegymászásról van szó, a pökhendiség, az ember saját nagyságába vetett túlzott hite és az ezzel ellentétes jelek figyelmen kívül hagyása idővel garantáltan katasztrófához vezet. Többnyire a pökhendi egyén/intézmény számára is, de mire idáig jut a folyamat, ártatlanok, kívülállók sokasága is megsínyli a dolgot.

Ted Chiang: Életed története és más novellák

2016 második fele a novellákról szól. Az elmúlt néhány hónapban több jó novellát olvastam, mint korábban összesen, köszönhetően főleg Jonathan Strahan antológiájának és Ted Chiang Életed története és más novellák című, kiváló kötetének. 

Ted Chiang nem egy szószátyár író, nagyjából másfél tucat SF-tematikájú írása jelent meg huszonhat év alatt és ezek is rövidek: jobbára novellák, esszéjellegű írások és egy kisregény. Ennek - és valószínűleg Chiang szakmájának (szoftveripari műszaki szakíró) - köszönhetően a történetek lenyűgözően kifinomultak és gyakorlatilag tökéletesre csiszoltak, témájuk pedig változatos, egyedül az analitikus látásmódban és a tökéletességre törekvésben hasonlítanak.

Teljesen mindegy, hogy biblikus fantasyről (Bábel tornya), nyelvészeti-pszichológiai sci-firől (Életed története) középkori zsidó alapokra épülő science-fantasyről (Hetvenkét betű) vagy vegytiszta társadalmi-szociálpszichológiai sci-firől (Szépségvakság: Dokumentumműsor) van szó, Chiang minden témában otthon érzi magát. A legjobban viszont a kutatás és (gondolat-) kísérletezés fekszik neki: bármi is legyen a téma, minden oldalról körbejárja, leás a legmélyére és olyan szempontok szerint vizsgálja a működését, amire az olvasó sokszor nem is gondolna. És hogy ne csak az intellektust elégítse ki, a tudományos igényességgel megalkotott vázat rendkívül emberközeli karakterekkel és szituációkkal, erős hangulatú helyszínekkel és sokszor kimondottan lírai történettel kelti életre.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Végjáték 4.)

Ender elméjének gyermekei önálló utakon járnak és az emberiség éppen elpusztítani készül legjobb esélyét a túlélésre. Az elme gyermekei közvetlenül a Fajirtás történetét folytatja, a két kötet gyakorlatilag egyetlen epizódja a teljes regénysorozatnak, és szépen lekerekíti, bár teljesen nem zárja le a Végjátékkal indult történetet. 

És végül elérkeztünk a Végjáték-sorozat utolsó részéhez. Oké, ez nem ilyen egyszerű. Szóval van a Végjáték, amiből két éve egy jobb sorsra érdemes film is készült, és ami minden idők talán legjobb pszichológiai sci-fije, ezt szokás legszélesebb körökben ismerni. A Végjáték közvetlen, ám háromezer évvel később játszódó folytatása a bizonyos értelemben még jobb A holtak szószólója (egyik személyes kedvencem), a sorozat harmadik része (itt már nincs érdemi időugrás) a Fajirtás, aminek néhány aspektusa meglehetősen felbosszantott, a negyedik és mindezidáig utolsó pedig jelen kötet, Az elme gyermekei. Eddig követhető, igaz? 

De itt nincs vége a dolognak. Card megírta a Végjáték eseményeit Bean szemszögéből is, kiegészítve elég sok érdekes dologgal, ez lett az Ender árnyéka, amiből kinőtte magát a jelenleg ötrészes Árnyék-sorozat, ez elsősorban Ender testvéreire és a hadiiskola növendékeire fókuszálva mutatja be, hogy mi történt, miután Ender száműzetésbe vonult. Ebből magyarul három kötet jött ki, az Ender árnyékán kívül az Alexandránál jelent meg A hegemón árnyékában is, az Árnyékbábokat pedig már a fősorozathoz hasonlóan az Unio Mystica adta ki. Most már kezd bonyolódni, de még nincs vége.

Tristan Garcia: Browser zsinórjai

Lehet vonzóbb a halál a halhatatlanságnál? Milyen az, ha egy francia filozófus fantasztikus irodalmat ír? A formátumváltáson átesett Science in Fiction kiadói sorozat legfrissebb része, a Browser zsinórjai, sok kölcsönzött történetelem és Tristan Garcia filozófiai háttértudása segítségével ered az öröklét nyomába. 

Amikor Leena Krohn Hotel Sapiensét olvastam, nagyon örültem, hogy végre sikerült találni egy szépírót, akinek van némi fogalma a fantasztikus irodalomról és jó érzékkel vegyíti annak elemeit a szokásos értelemben vett szépirodalommal. Hasonló élményt vártam a francia filozófus-szépíró, Tristan Garcia első magyarul megjelent regényétől is, sőt, valamivel többet, hiszen nem a kiadó szépirodalmi sorozatában jelent meg, hanem Science in Fiction logót kapott. 

A Browser zsinórjai furcsa regény. Eredetileg 2012-ben jelent meg, de az olyan, minimum fél évszázaddal korábbi sci-fik stílusjegyeit viseli, amelyeknél a furcsaság és a "misztikum" volt a lényeg, nem a "science", avagy a természettudományos megközelítés, hanem nagyjából az ellenkezője. Más persze nem is lehetne egy olyan regény, ami arra épül, hogy egy pilóta elutazik kígyóforma űrhajóján az univerzum pereméhez és a határon nyíló résből kihúz egy fából készült szekretert, ami közvetve elhozza az emberiségnek a halhatatlanságot. 

Levent Mete: Rika agyában

Agyak akváriumban, idegen tudatok mások elméjében. Utazás a koponyám körül helyett utazás Rika agyába. A török pszichiáter, Levent Mete első magyarul megjelenő regénye a tudatalatti zavaros, változékony mélységeibe kalauzol. 

A Typotex Science in Fiction kiadói sorozata nyolcadik kötetéhez érkezett, ezúttal az idei Könyvfesztivál török díszvendégsége a megjelenés egyik apropója.

Mindig érdekes egy olyan regény, amit a témául szolgáló terület szakértője, jelen esetben egy török pszichiáter ír. A regény-forma profi tudásanyaggal ötvözve jó kombináció, még ha (vagy pont azért, mert) általában az eredmény nem is éppen mainstream olvasmány.

Ez a helyzet Levent Mete regényével is. A Rika agyában nem egyszerű történet, ráadásul szimbolikusan értelmezve könnyebben befogadható, mint ha szó szerint próbálja megfejteni az ember. Az ártatlannak tűnő, rózsaszín borító mögött súlyos regény rejtőzik, olyasmi, ami jóval elolvasása után is újabb kérdéseket ébreszt.