"Sci-fi az adrenalinfüggőknek." - áll Scalzi ajánlásában. Szakurazaka Hirosi regénye valóban pörgős, tele akcióval, feszültséggel és komoly tétekkel. A holnap határa csavar egyet a szokásos inváziós/időutazós történeteken, de igazán emlékezetessé szatirikus humora és egyes, jellegzetesen japán megoldásai teszik.
Ha nem készül belőle film, akkor is érdemes lett volna kiadni Szakurazaka Hirosi regényét (illetve ebben az esetben a "light novel" a megfelelő kifejezés). A holnap határa meglepően nyugati stílusú történet, sokkal kevésbé "japán", mint például a Harmónia - mintha egyből a nemzetközi piacra szánták volna. Azért felbukkannak jól elhelyezett, tipikusan japán elemek (nem akarom lelőni a poénokat, aki olvasott japán regényeket vagy látott már néhány japán filmet, észre fogja venni), de bőven az átlag nyugati olvasó tűréshatárán belül maradnak, így szélesebb közönség számára is könnyedén befogadhatóvá válik.
Maga az alaphelyzet is az amerikai inváziós sci-fik és a japán tengerből kimászó szörnyes történetek jól eltalált keveréke. Ugyan a szörnyek itt nem városromboló óriások, csak jókora hordóra emlékeztető, tömzsi és masszív lények, azért elég nagy pusztításra képesek és nagyjából egy céljuk van: megtisztítani kies bolygónkat a zavaró létformáktól (értsd: pl. az emberektől). Valami okból az Egyesült Antiinváziós Hadsereg rakéták és bombázás helyett mechanikus rohampáncélba bújtatott katonákat küld ellenük, akik ideális fegyverzet híján hullanak, mint a legyek, a gitaik jóval hatékonyabbnak bizonyulnak közelharcban. A japán haderő kötelékében szolgáló Kirija Keidzsi is ilyen rohampáncélos ágyútöltelék, kezdő katona, akit élete első ütközetében rövid úton lemészárolnak. Aztán felébred az ágyában, előző este félig elolvasott regényével a párnája mellett, az első bevetés előtti napon és másnap újra kinyírja egy gitai.
