Mark Lawrence: Szürke nővér

Izgalmas, fordulatos, szórakoztató történet humorral, vérrel, kihívásokkal és drámával, lenyűgöző karakterekkel és egy hihetetlenül érdekes világgal. Mark Lawrence végleg felnőtt a legnagyobbakhoz, a Szürke nővér után joggal nevezheti bárki G. R. R. Martin-szintű írónak.

Lawrence félelmetes: minél többet ír, annál jobb lesz. A Széthullott Birodalomban rengeteg volt a vér és az izgalmas karakter, de kezdetleges volt, túlságosan dark és öncélú. A vörös királynő háborúja már egy jobban sikerült trilógia, ahol megjelent a humor, a dráma és a fordulatok is, illetve kitágítja annyira a Széthullott birodalom világát annyira, hogy már érdekes legyen. Az Ős könyve-trilógia pedig olyan, mint egy Tarantino-film: a legjobb dolgokat átveszi a korábbi műveiből, majd további elemekkel tökéletesíti.

A Szürke nővér két-három évvel a Vörös nővér után veszi fel a fonalat. Nona Grey visszatér a Kegyes Irgalom Kolostorába, új ellenséget szerez magának egy nemes arrogáns és álszent, cserébe viszont rendkívül tehetséges lányának személyében, kapcsolat kezd kialakulni közte és a Kiválasztottnak tartott Zole között, lesz egy új, kéretlen társa, miközben lassan kibontakozik egy világot megrengető konfliktus.

Mark Lawrence: Vörös Nővér

Mark Lawrence A Széthullott Birodalom és A vörös királynő háborúja után újabb sorozattal jelentkezett. Az Ős könyve egy teljesen új világba kalauzol el bennünket, végképp szakítunk Jorggal és Jalannal. Ez akár még némi hiányérzetet is hagyhatna bennünk, hisz a két sorozat együtt már eléggé kiforrott és komplex volt ahhoz, hogy a kortárs epikus fantasy egyik jobb termékének nevezzük. Ezt azonban nagyon gyorsan felejtsük el: Lawrence előző két sorozata olyan, mint kelbimbó a desszert előtt, a Vörös Nővért pedig csak a legnagyobbakhoz lehet hasonlítani.

Lawrence-t soha nem tartottam tehetségtelen írónak, de A Széthullott Birodalom történetein nagyon látszott, hogy az volt az első komolyabb próbálkozása. A poszt-apokaliptikus Európa nem volt egy rossz ötlet, de a világ, a mágia nagyon erőltetett, nagyon kiforratlan volt, Lawrence pedig túlságosan meg akart felelni a Trónok harca miatt felkapott véres, beles dark fantasynek, így pedig eléggé öncélú is lett. A vörös királynő háborúja már egy szinttel jobb volt, szellemes és szórakoztató, még akkor is, ha a karakterek kétségtelenül sablonosak, az írói stílusa pedig darabos volt. Az új sorozata, legalábbis annak első része, a Vörös Nővér azonban hibátlan.

Az író szakított az előző univerzumával és ez nagyon előnyére vált. A Vörös Nővér története egy jégkorszak által sújtott világban játszódik, ahol egyedül mesterséges hold által melegen tartott, keskeny, rövidke, pár kilométeres sáv lakható. Természetesen itt is vannak országok, különböző vallások és célok, itt is dominál az fantasykben megszokott arisztokratikus rendszer, csak még guillotine-ként ott lóg az emberiség nyaka fölött a fagyhalál is.

Ian McDonald: Luna - Újhold

Idén nyáron másodszor is ellátogathatnak égi kísérőnkre a magyar olvasók. A brit Ian McDonald negyedik magyarul megjelent regénye egy lenyűgöző trilógia első kötete, a Luna - Újhold A Keresztapa és A tűz és jég dala nagyszerű ötvözete a Holdon.  

Ian McDonald (nem összetévesztendő a King Crimson azonos nevű alapítójával) kedvenc szerzőim egyike. Minden regényében lenyűgöz irodalmi stílusával, hangulatfestéseivel, kulturális érzékenységével és alaposságával.

Nincs ez másként most sem, a Luna - Újhold simán hozza A dervisházban és a Brasylban megszokott mcdonaldi stílusjegyeket, illetve az utóbbiból már ismerős brazil kultúrát, ugyanakkor egy kicsit közelebb áll a mainstreamhez azoknál. Ez határozottan pozitív változás, ez a regény szélesebb olvasóközönséghez juthat el a magyarul korábban megjelent másik háromnál (a harmadik a kiemelkedő ifjúsági regény, a Síkvándor).

A holdon az "öt sárkány", a ghánai Aszamóák, az ausztrál Mackenzie-k, a kínai Szunok, az orosz Voroncovok és a brazil Corták irányítják a gazdaságot és a családokon kívüli polgárok életét, miközben egymással szövetkeznek, vetélkednek vagy éppen vérre menő küzdelmeket vívnak, ahogy jó neofeudalista-maffiózó népekhez illik. Ezek közül is kiemelkedik a legújabb és az első család, a Corták és a Mackenzie-k közötti konfliktus, melynek alapja a brazilok felemelkedése, akik az ausztrálok rovására tettek szert vagyonra és hatalomra, és ezt utóbbiak soha nem voltak képesek megbocsátani.

Anthony O'Neill: A sötét oldal

Purgatórium, a bűn városa a Hold távolabbi oldalán. Justus, egy becsületes zsaru, akit Purgatóriumba rendeltek. Egy gyilkosságsorozat, melyben Fletcher és CK Brass, Purgatórium mindenható alapítója és lánya is gyanúsított. Egy android, aki/ami Eldorádót keresve vándorol a Hold felszínén, útját halottak jelzik. Az ausztrál Anthony O'Neill legújabb regénye, A sötét oldal feszes tempójú sci-fi noir, kortárs áthallásokkal és egyértelmű tisztelgéssel Asimov robottörténetei felé.

Odakint sötétebb, a Holdon meg aztán pláne. Az más kérdés, hogy égi kísérőnknek nincs sötét oldala, csak távolabbi, ahogy ezt szerencsére Anthony O'Neill is leszögezi regényében, a cím leginkább morális szempontok alapján értelmezendő.

A sötét oldal a Hold Földtől távolabbi oldalán játszódik, ami persze fizikai értelemben is sötétebb, mint az, amelyiket valamennyire még éjszaka is bevilágítja a bolygónkról visszatükröződő napfény, de történetesen itt található Purgatórium is. A vonzó nevű kolóniát a leginkább Elon Musk és Donald Trump mixeként elképzelhető Fletcher Brass alapította és vezeti lányával, akivel kapcsolatban megint csak nem egészen alaptalan az Ivanka Trump-áthallás. És ha már a hasonlatoknál tartunk, maga a kolónia az ókori Mezopotámia és Las Vegas kétes ízlésre valló keveréke, a visszafogottnak nem nevezhető díszleteket pedig  szerencsevadászok, bűnözők, kalandvágyó turisták és az őket kiszolgáló lakosok népesítik be.

Neil Gaiman: Amerikai istenek (bővített kiadás)

Neil Gaiman elképesztően sikeres író, az Amerikai istenek pedig az egyik legelismertebb írása. Az eredetileg 2001-ben megjelent regénnyel nyert Hugo-, Nebula-, Locus- és Bram Stoker-díjat is, 10 évvel később kijött a könyv bővített változata (2012-ben magyarul is megjelent, itt írtunk róla), most pedig a regényből készült filmsorozat hullámait meglovagolva érkezett egy újabb kiadás, ami csak borítójában különbözik az évfordulós változattól. Ennyi idő után is van még róla mit mondani.

A rengeteg díjat bezsebelő regények mindig rossz érzést keltenek bennem. Ha valaki elég tehetséges – Gaiman az – és választ egy elég kényes témát, amit aztán relatíve mélyenszántón és elvontan megír, akkor máris kap egy raklapnyi díjat. Egyszerűen lehet díjnyertes könyvet írni, ami sajnos nem jelenti azt, hogy az a bizonyos könyv kreatív, egyedi vagy kellőképpen kidolgozott. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az Amerikai istenek rossz lenne, csak azt, hogy talán jobban meg van becsülve, mint amennyire megérdemelné.

Magunkkal hurcoljuk az isteneinket Amerikába

Az Amerikai istenek lényege röviden annyi, hogy az országba érkező különböző népek – vikingek, szlávok, írek, angolok, magyarok stb. – magukkal hurcolták a saját isteneiket és démonaikat. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Amerika egy teljesen különálló világ lenne, ahová még Jézus keze sem ér el, de ha véletlenül arra vetődik pár katolikus, akik hisznek benne, akkor az ő hitükből táplálkozva megszületik egy kvázi új Jézus.

Ez az új Jézus nem hagyhatja el Amerikát, és nem is szükségszerűen olyan, mint az európai verzió: egy új entitás saját érzelmekkel, egyéniséggel és célokkal. Illetve, ha éppen nem hisznek benne, akkor az ebből származó hatalom híján akár lecsúszott, drogfüggő és alkoholista hippiként is tengetheti öreg napjait.

Tehát egy időben két Jézus is létezhet, miközben dübörög a technológiai forradalom, ami elszipolyozza az emberek hitét, ezzel új isteneket létrehozva. Így született meg például az internet vagy a média istene, a sztráda istene – bármi, amiben az emberek éppen hisznek, vagy aminek az oltárán pénzzel, élettel vagy hittel áldoznak.

Hitből és emberből viszont nincs elég, ezért a régi és új istenek egymásnak esnek. Közeledik a vihar, a végső ütközet, amibe akarata ellenére belekeveredik egy Árnyék nevű egyszerű, de szimpatikus férfikarakter, aki döntően befolyásolja majd az eseményeket.

Stephen Hawking: Fekete lyukak - A BBC Reith-előadásai

Mi is van ezekkel a fekete lyukakkal? Hogyan keletkeznek? Tényleg nem juthat ki belőlük semmilyen információ? Mi történik a fekete lyukak környékén kvantumszinten? És ha a virtuális részecskéket is bevonjuk a játékba? Mi az a Hawking-sugárzás és mikor kaphatna Stephen Hawking Nobel-díjat? Ezekre és más kérdésekre is megtaláljuk a választ A fekete lyukakban.

Stephen Hawking az egyik legismertebb kortárs tudós, világhírű tudománykommunikátor, de ha a tudományos tevékenységéről nem is tud valaki részleteket, a The Big Bang Theory-s (Agymenők) vendégszereplései, vagy az exfelesége könyvéből készült The Theory of Everything (A mindenség elmélete) c. Oscar-díjas életrajzi dráma miatt biztosan ismeri. Motoros neuronbetegsége ellenére még mindig aktív, és bár az állapota finoman fogalmazva is nagymértékben korlátozza a lehetőségeit, máig is kutat, ír, utazik és előad. Jelen könyvében legismertebb kutatási területével, a fekete lyukakkal foglalkozik, érintve a nevét viselő Hawking-sugárzás témáját is.

Neil Gaiman: Északi mitológia

Az Északi mitológiából megismerhetjük Odin lándzsájának és a költészet sörének eredetét, eljuthatunk az óriások földjére, megtudhatjuk, hogy miért öltözött Thor nőnek, amikor ellopták a kalapácsát, milyen következményei lettek Loki lóvá változásának és hogyan semmisül meg a világ. Neil Gaiman a legjobb északi mítoszokat meséli újra a kötet lapjain, a tőle megszokott érzékenységgel és az eredeti történetek iránti lehető legnagyobb tisztelettel. 

Odin, Thor, Loki, jégóriások, trollok, törpék, Asgard, Midgard, Ragnarök - valamilyen formában mindenki találkozott már a témával. Ha máshol nem is, legalább valamelyik aktuális Marvel-film nem túlságosan autentikus interpretációjában egészen biztosan. A téma Gaiman egyik kedvence, előkerül a Sandmanben, fontos szerepet játszik az Amerikai istenekben, most pedig egy egész kötetet szentelt neki.

Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

„Add meg neki, amit akar – mondta Jorg. Aztán vedd el tőle, amit te akarsz” - egy aprócska részlet A vörös királynő háborúja harmadik kötetéből, Az Osheimi Kerékből. Mark Lawrence ezzel az egy mondattal/jelenettel győzött meg végképp arról, hogy jó író, és szerencsére folytatja azt a pozitív tendenciát, hogy minél többet ír, annál pazarabb lesz.

Egy évet kellett várni Jalan Kendeth és Snorri kalandjainak folytatására, amivel Lawrence nemcsak, hogy lezárta A vörös királynő háborúja-trilógiát, de vélhetően a Széthullott Birodalomnak is búcsút intett. Ha mindezt a Tövisek-trilógia után teszi, akkor járt volna neki a taps, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ő azonban kitartott posztapokaliptikus Európája mellett, elengedte a túlzottan öncélú és indokolatlanul sötét Jorgot és világát, kidolgozta a mágiáját, valamint sikerült végtelenül színes és szórakoztató karaktereket behoznia a történetbe. Ezért most már azt mondom, nagyon nagy kár, hogy itt a vége.

Dicséret jár Lawrence-nek azért, hogy nagyon előzékenyen megint összefoglalta pár oldalban az előző könyvek cselekményét, így azok is tisztán láthatták a dolgokat, akik nem mostanában olvasták az előző részt. (Melegen ajánlom, hogy évek óta húzódó hatodik Trónok harca kötet elején is legyen ilyen emlékeztető, ez lenne a minimum....)

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről - Válogatott írások

Neil Gaiman ezúttal egy válogatott non-fiction írásait összegyűjtő kötettel jelentkezik. A Kilátás az erkélyről végigvezet a "geek rocksztár" szerző szinte teljes pályafutásán és betekintést enged a legérdekesebb gondolataiba, olyan cikkeken, előadás-átiratokon, elő- és utószókon, esszéken és elmélkedéseken keresztül, melyek korábban szinte kizárólag csak angolul voltak elérhetőek a nagyközönség számára. 

Neil Gaiman műveivel kapcsolatban meglehetősen ambivalensek az érzéseim. Néhány regényét szeretem (Amerikai istenek, Csillagpor, a Pratchettel közösen írt Elveszett próféciák), a többit nem annyira, a képregényei (Sandman) különösebben nem érintettek meg és a novellái jellemzően nem tetszenek. Non-fiction kategóriában csak néhány cikkét olvastam például amit Terry Pratchettről írt), de kíváncsi voltam, hogy mit tud mutatni, elvégre mégiscsak újságíróként kezdte. Szerencsére nem is okozott csalódást.

A Kilátás az erkélyről hatvan rövid írást tartalmaz nettó négyszáz oldalon, többnyire on- és offline megjelent cikkeket, előadás- és beszédátiratokat, tíz tágabb témakör szerint rendezve. Sci-fi, filmek, képregények, mesék, könyvek, zene, sok-sok ismerős név (írók, rajzolók, előadók hosszú sora): Gaiman professzionális és civil érdeklődési köreit, ihletőit, témáit, élményeit és barátait ismerhetjük meg a kötet lapjain, és rajtuk keresztül egy kicsit magát a szerzőt is.

J. K. Rowling: Short Stories from Hogwarts

Kíváncsi vagy a Roxfort titkaira? Érdekel a varázsvilág történelme? Szeretnéd tudni, hogy milyen volt McGalagony professzor huszonéves korában, vagy éppen kiről mintázta J. K. Rowling Umbridge főinspektort? Ebből a három e-könyvecskéből választ kaphatsz a kérdéseidre, még azokra is, amiket fel sem mertél tenni a Harry Potter sorozattal kapcsolatban. 

Szóval úgy volt, hogy a Harry Potter sorozat hétrészes lesz és kész. A regények mellé még valahol féltáv előtt kijött A kviddics évszázadai és a Legendás állatok és megfigyelésük, két, a sorozatban is megjelenő, rövid könyvecske, amolyan színesítőnek, és nem mellesleg a hasznot a szegény gyerekeket segítő Comic Relief alapítvány kapta. Aztán a hetedik rész után, szintén jótékonysági céllal (ezúttal a Children's High Level Group javára) megkaptuk a Bogar bárd meséit, de a viszonylag felejthető és szintén elég rövidke mesegyűjtemény után úgy tűnt, hogy itt a vége, már csak a filmek maradtak. 

2011-ben elindult a Pottermore, a Rowling-féle varázsvilág online központja, ami az interaktív Roxfort-élmény mellett kiegészítő információkat és e-könyveket is kínált. Rowling időről időre feltett egy-egy rövid szösszenetet valamelyik szereplőről, jellegzetes tárgyról, bájitalról vagy helyszínről,, ezeket általában pozitívan fogadta a közönség, de olyan is volt, ami meglehetős vihart kavart, mint az amerikai varázsvilágot kínosan sztereotipizálva bemutató írás. Az egyetlen valódi folytatás, a magyarul a napokban megjelent Harry Potter és az elátkozott gyermek a dráma-formátum egyebek miatt nem aratott egyhangú sikert, de a rá - és a Legendás állatok... alapján készülő, immár ötrészesre tervezett filmsorozatra - irányuló médiafigyelem mellett valahogy nem kapott túl nagy visszhangot az a három, összesen alig kétszáz oldalas e-könyv, ami a Pottermore-os írások egy részét tartalmazza.

Mark Lawrence: Úti testvérek - Történetek a Széthullott Birodalomból

Minél később jelenik meg egy Mark Lawrence könyv, annál jobban várom, ilyen A vörös királynő háborúja trilógiának a befejező része is. De addig sem maradunk Lawrence nélkül, a Fumax ugyanis - a világon elsőként - kihozta nyomtatásban az Úti testvéreket, amely az egyik legjobban megírt és legokosabban összerakott novelláskötet, amit eddig olvastam.

A könyv 163 oldal, nem éppen vastag. Viszont elképesztően jól áll neki a keményfedeles borítás, maga a borító pedig nagyon ízléses és igényes, tökéletesen mutat a gyűjteményben. Tipikusan olyan, ami mellett egy vérbeli fantasy-rajongó nem tud csak úgy elmenni, és szerencsére tartalmilag is nagyon rendben van. Mielőtt azonban rátérünk erre, szükséges szót ejteni a Széthullott Birodalom, illetve az aktuálisan legnépszerűbb fantasy-világ, Westeros különbségeiről.

G. R. R. Martin, mint epikus fantasy-író, fényévekkel jobb, mint Mark Lawrence. Westeros világa mérhetetlenül aprólékosan és okosan kidolgozott, fel van építve a hőskortól kezdve egészen a jelenig, a mágia okosan lett beépítve, a karakterek illenek a világba, tehát nyugodtan tekinthetünk olyan univerzumként, mint amilyen A gyűrűk ura vagy éppen a Star Wars. Ennek megfelelően a Martin-féle kiegészítő könyvek és novellák azt a célt szolgálják, hogy ezt az univerzumot tovább bővítsék, ahol maguk a karakterek nem is olyan fontosak.

Jo Walton: Mások között

Mi történik azután, hogy a főhős hatalmas áldozatok árán legyőzi a világuralomra törő gonoszt? A legtöbb regény erre már nem tér ki, a rangos díjakkal jutalmazott Mások között viszont pontosan erről szól. Illetve ezenfelül a kívülállóságról, a fantasztikus irodalom iránti szenvedélyről, a mindennapok problémáiról, szépségeiről és a brit vidéket belengő mágiáról.

Kevés az igazán színvonalas ifjúsági regény. Rendkívül könnyed, kizárólag a szórakoztatást célzó, többnyire paranormális-romantikus történetek és már jól bejáratott franchise-okra épülő (vagy annak szánt) kötetek persze vannak rogyásig. Egyik-másik talán még csak nem is annyira kétes minőségű, de az önálló, egyedi történettel és valós mondanivalóval bíró ifjúsági regény egyértelműen ritkaság. A Mások között viszont pontosan ilyen, és ez már önmagában kiemeli a mezőnyből.

Jo Walton kiváló érzékkel nyúl vissza a viktoriánus pre-fantasy történetekhez (akkoriban még inkább rémtörténetnek számítottak) és formátumnak is az akkoriban népszerű naplóregényt választotta. A különbség viszont az a valódi viktoriánus naplóregények és jelen regény között, hogy utóbbi kényelmes másfélszáz év regényírási evolúció eredményeképpen gördülékenyebb és fogyaszthatóbb, illetve magától értetődően a huszonegyedik századi olvasóknak szól.

Morwenna, avagy Mori, a szerzőhöz hasonlóan walesi származású, ugyanúgy rajong az SF/F irodalomért, meglehetősen modern és józan gondolkodású - és szintén az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején (volt) tizenéves. Az önéletrajzi áthallás nyilvánvaló, viszont abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy Waltont soha nem próbálta megölni az ősi mágikus hatalommal bíró, világuralomra törő anyja, illetve nem szokott tündérekkel beszélgetni az elhagyott bányákkal tarkított walesi völgyekben. Aztán persze ki tudja... :)

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A Hidrogén szonátával még egyszer, utoljára bepillanthatunk az Iain M. Banks által megálmodott univerzumba, ahol a technológia szinte már mágiának hat, a halál sokszor csak átmeneti, az űrhajók Elméi egészen bizarr neveket adnak önmaguknak, és ahol minden civilizációk talán legszabadabbika, a Kultúra virágzik.

A Hidrogén szonáta, Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye, napra pontosan a szerző halálának harmadik évfordulóján jelent meg. Még mindig egy kicsit nehéz elhinni, hogy nem lesz több zseniálisan furcsa űrhajónév és évezredes mesterséges intelligencia, vége a szintetikus testek, intelligens drónok, drogmirigyek, virtuális életek, gigantikus űrbéli megastruktúrák, a valaha volt legnagyobb civilizáció, a Kultúra, és legismertebb titkosszolgálati csoportja, a Rendkívüli Körülmények idejének. 

De ha már búcsúzni kell, tegyük stílusosan. Így gondolják ezt a gziltek is: a komplett faj multidimenziós szublimációra készül, maguk mögött hagyva a szokványos világot. Csakhogy az előkészületek nem mennek zökkenőmentesen, a Zidhren-Maradvány, egy ősi szublimata civilizáció hátramaradt tagjai ugyanis még a távozás előtt meg akar osztani egy réges-régi titkot a gziltekkel, csakhogy a hajójukat lelövik. A Kultúra is megjelenik a környéken, egyrészt a hátrahagyandó bolygók és űrállomások értékesebb darabjaira pályázó roncsvadászok megfékezésére, másrészt egyszerűen csak megfigyelni az eseményt.

Anthony Ryan: A tűzkirálynő

Nagyon messzire jutottunk a Hatodik Rend hadiiskolájától. Évtizedek teltek el az első rész óta, a tét minden eddiginél nagyobb, Anthony Ryan monumentális trilógiájának ígéreteit A tűzkirálynő hivatott beteljesíteni.

Anthony Ryan Hollóárnyék-trilógiáját egyszerűen csak elolvasni is komoly teljesítmény, elképzelni is nehéz, hogy megírni milyen lehetett. Három hatalmas tégla, három teljesen különböző történet, sok más szerző valószínűleg feldarabolta volna legalább hat részre az egészet, de Ryanünk valami rejtélyes okból maradt a trilógia-formátumnál. 

Technikai és történeti szempontból A tűzkirálynő A várúr közvetlen folytatása, nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt, illetve a nézőpont-karakterek is hasonlóak. Amitől viszont mégis más (ha nem is annyira, mint az első kötet), az a világ működésének egyre mélyebb megismerése, ahogy a végső összecsapás felé közeledünk, és ezt némileg ellenpontozva az emberközeliség néhány szereplő esetében, ami szinte már A vér énekét idézi.

Mark Lawrence: A hazug kulcsa

Mark Lawrence Széthullott Birodalom sorozata nem volt rossz, de nem is felejthetetlen, mondom ezt én, akinek a minden mozgó dolog életére törő kutyáját Jorginak hívják. Ettől függetlenül túlzás volt az a hype, ami körülvette a sorozatot: nem volt sem brit, sem semmilyen válasz A tűz és jég dalára (gyk.: a Trónok harca és folytatásai). Ebből adódóan nem is meglepő, hogy sok ismerősöm már meg sem próbálta elolvasni Lawrence második sorozatát, A vörös királynő háborúja trilógiát. Pedig érdemes lenne.

Hogy mi a különbség a két sorozat között? A percepció. Egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanazt a poharat félig üresnek vagy félig telinek látjuk. Jalan Kendeth és Snorri ver Snagason ugyanabban a Széthullott Birodalomban járnak, többnyire ugyanazokkal az ellenségekkel találják szemben magukat, ugyanabban a mocsokban vergődnek, mint Jorg Acrath, a tövisek hercege/királya/császára. De míg az első sorozatban az emberek kvázi állatként viselkednek, motivációik visszataszítóak, a világ erkölcstelen, tisztességtelen, becstelen, addig a második sorozatban megjelennek az emberi értékek. A Bolondok hercegében és A hazug kulcsában ugyanaz a mocsok, ugyanazok a borzalmak emberi tragédiává szelídülnek. A Vörös Királynő háborúja sorozatban kiderül, hogy vannak emberek is a birodalomban. Nem mindenki árva, nem mindenki gyilkol, nem mindenkit erőszakoltak vagy csonkítottak meg, nem mindenkit érdekel a trón, a hatalom, létezik hűség, erkölcs, barátság, morál és egyéb hangzatos fogalmak. 

Chris Beckett: Sötét Éden

Egy nap nélküli, sötét és végtelenül idegen bolygó, young adult stílusú történet és váratlanul elgondolkodtató nyelvészeti, szociológiai, vallási kérdések. A Sötét Éden különleges regény, színes, zavarba ejtő és gondolkodásra késztető ötletekkel. 

Időnként jó érzés úgy elolvasni egy könyvet, hogy egy-két hívószó kivételével semmit nem tudok róla. A varázslóknál és a Vének háborújánál bejött a dolog, és nem egészen tudatos döntés eredményeképpen a Sötét Éden is része lett a kísérletnek. Előzetesen nagyjából annyi volt meg, hogy egy csillagtalan bolygón játszódik a történet, ami magányosan sodródik az űrben, ami önmagában is elég izgalmas alaphelyzetnek tűnt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a regényre. Néhány éve egyébként sikerült rábukkanni egy hasonló objektumra, igaz, az nem Föld-méretű bolygó, hanem gázóriás, de ez legfeljebb a távcsöveink korlátait mutatja, nem pedig azt, hogy kisebb méretű "kóbor bolygók" nem léteznek. 

Chris Beckett viszonylag későn kezdte az írást, az 1955-ben született brit szociális munkás és egyetemi tanár 1990-ben vetette papírra első novelláját. Ezután viszont már nem volt megállás, húsz fölötti novellát, négy regényt és féltucat szakkönyvet publikált, ezek közül a Sötét Éden 2013-ban az Arthur C. Clarke-díjat is elnyerte, többek között Kim Stanley Robinson 2312-je elől (amit nem szabad a félresikerült magyar fordítás alapján megítélni, egyszerűen zseniális darab). 

James Goss: A halál városa

Kellően szórakoztató volt a Shada is, de valahogy nem hozta tökéletesen azt a hangulatot, amit a(z új) Doctor Who sorozattól megszoktam. A halál városa a maga abszurdba hajló humorával és az időutazást valódi eszközként, nem csak hangulatelemként használó történetével már közelebb áll a személyes DW-érzésemhez, és mintha Douglas Adams stílusa is jobban érződne rajta.

Pusztán a sors iróniája, hogy nagyjából azzal egy időben érkezett meg a könyv, hogy pár volt ulánbátori kolitársammal megbeszéltünk egy párizsi összeröffenést, így a francia főváros sima díszlet helyett valamivel komolyabb figyelmet kapott olvasás közben. Aztán abban csak reménykedni lehet, hogy mi nem fogunk majd embernek álcázott földönkívüliekkel, őrült tudósokkal, “előbb üt és aztán sem kérdez” mentalitást valló brit nyomozókkal, időlordokkal és egyéb kellemetlen alakokkal összefutni. Persze a (negyedik) doktor és Romana is vakációzni indultak, pezsgő az Eiffel-torony tetején, croissant egy hangulatos, belvárosi kávézóban, vörösbor, Louvre, Montmartre, Champs-Élysées meg ilyenek, aztán valahogy mégis belekeveredtek a meglehetősen barátságtalan jagaroth faj föltámasztása és a Mona Lisa ellopása körüli bonyodalmakba…

Jó Doctor Who- és Douglas Adams-történethez illően A halál városa eleje meglehetősen kaotikus, folyamatosan egyre több szál csatlakozik az alaptörténethez és az olvasó soha nem lehet biztos abban, mi is várja a következő oldalon. Ám amilyen kusza, olyan szórakoztató is: ahogy a doki is rendszeresen teszi, egyszerűen csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral és ne töprengjünk fölöslegesen sokat azon, hogy vajon pontosan mi is történik és mi a jelentősége, amikor szükség lesz rá, úgyis letisztul az egész, addig pedig a főszereplőnkhöz hasonlóan élvezzük nyugodtan a káoszt és a jellegzetes brit humorral teli agymenést.

John Brunner: Zanzibár

Napjaink a hatvanas évek végéről nézve. John Brunner monumentális társadalmi sci-fije egy mondatban nagyjából így írható le, és még csak nem is az a legérdekesebb benne, hogy mennyi mindenre ráérzett a kétezertízes éveket meghatározó trendek közül. A Zanzibár fontos mérföldkő és meglehetősen nehéz "nem-regény", de ha nem hagyod, hogy az eleje elijesszen, ki fog derülni, hogy izgalmasabb sok kortárs sci-finél is.  

A hazai sci-fi kiadói szcéna nagy adósságát dolgozta le a Galaktika a Zanzibár kiadásával, szinte érthetetlen, hogy miért nem jelent meg az elmúlt negyvenhét évben (vagy legalább valamikor a rendszerváltás után, ugye...). A Mitágó-erdőhöz hasonlóan ebben az esetben is érvényes a jobb későn, mint soha, ráadásul váratlanul jó munkát is végeztek, itt-ott ugyan volt néhány furán sikerült mondat, de teljesen gördülékenyen sikerült átadni a (fiktív) szlenghasználata és írástechnikai megoldásai miatt nehezen lefordíthatónak tartott szöveget. 

John Brunner 2010-es évei túlzsúfoltak, extremizmusokkal telítettek és úgy általában nem tekinthetők olyan időszaknak, amelyben szívesen élne az ember. Ez a karaktereken is meglátszik, a két new yorki, késő húszas-kora harmincas éveikben járó főszereplő minden társadalmi siker és elért pozíció ellenére sem érzi jól magát, mindketten nyugtalanok a jelen és a rájuk váró jövő miatt, és egyikük sem különösebben szimpatikus. Donald Hogan egy diáknak álcázott kém, Norman Niblock House pedig a General Technics technológiai cég egyik igazgatóhelyettese. A GT Beninia (egy fiktív afrikai miniállam) irányításának átvételét tervezi, hogy tesztelhessék a Salmaneszer névre hallgató mesterséges intelligencia által megtervezett, átfogó gazdasági-oktatási-társadalompolitikai programjukat, így Normanra némi terepmunka vár, Donald megbízói pedig (a szintén fiktív) délkelet-ázsiai Yatakang humángenetikai programjáról szeretnének közelebbi információkat. 

Röviden - Sci-fi 2015

Ez rövidebb bejegyzés lesz, csak három könyvvel, ezek közül kettő ráadásul idei megjelenés, csak korábban nem kerültek sorra és időhiány miatt mostanában nem is írnék róluk hosszú értékelést. A lényeg ugyanaz: rövid értékelések az idén olvasott, de önálló bejegyzést nem kapott könyvekről. Most Scott Westerfeld Góliátja, Terry Pratchett és Stephen Baxter A Hosszú Föld c. regénye, illetve a J. Goldenlane visszatérését jelző Napnak fénye kerül terítékre.

Nigel Barley: Az antropológia nem extrém sport

Gyakorlatilag tökéletes borítóval jelent meg a Könyvhétre Nigel Barley brit kultúrantropológus első indonéziai útjáról szóló könyve. Az antropológia nem extrém sport finom, intelligens humorral és iróniával szól emberekről, hagyományokról, modernitásról, terepmunkáról és utazásról, miközben az elveszőben-átalakulóban lévő, hegyvidéki toradzsa kultúrát is megismerjük. 

Nigel Barley Cambridge-ben tanult nyelvészetet, majd Oxfordban doktorált  kulturális antropológiából, illetve a British Museum etnográfiai részlegének munkatársa volt, de szélesebb körben ismertté a nagyközönségnek szóló, humoros és érdekes könyvei tették. Az afrikai terepmunka-élményeit feldolgozó Egy zöldfülű antropológus kalandjai magyarul is elérhető (egészen konkrétan ez nyitotta a Typotex Szokatlan szempontok sorozatát), míg jelen kötet a későbbi, indonéziai élményeit mutatja be. 

A fergetegesen szórakoztató Az antropológia nem extrém sport olyasféle humoros-realista-(ön-)ironikus írás, aminek Magyarországon Gerald Durrell és Farley Mowat a legismertebb művelői, és természetesen minőségben is könnyedén hozza a szintjüket. A miénktől eltérő kultúrák rengeteg emlékezetes, mulatságos és szórakoztató pillanatot tartogatnak az utazónak (ha kellően nyitott, ellenkező esetben persze több a bosszúság) és egyúttal tükröt tartanak elénk. Ahogy Durrellnél, itt is az önirónia és a furcsa kulturális átvételek, hatások, szokások jelentik az elsődleges humorforrást, ami, ha olyan olvasztótégelyről van szó, mint Indonézia, gyakorlatilag kiapadhatatlan.