Jeff VanderMeer: Fantomfény (Déli Végek 3.)

Itt a várva várt befejezés: a Fantomfénnyel lezárul a fél év alatt  kipörgetett Déli Végek-trilógia. Az első két kötet rengeteg kérdést vetett fel, most jönnek a válaszok, többek között az X Térség létrejöttének körülményeibe is betekintést nyerünk. 

A kulcsszó: vákuumfluktuáció. Indirekt kulcsszó, egyszer sem fordul elő a trilógiában és még azt sem mondanám, hogy szándékos, mégis ezzel a fogalommal tudom legjobban meghatározni a három regény kapcsolatát és létezését. Elmagyarázom. Van egy virtuális részecskénk, a Fantomfény. Önmagában nincs túl nagy jelentősége, nem is létezne sokáig, rövid pályafutása során viszont két, időben visszafelé haladó részecskére hasad, ezek az Expedíció és a Kontroll. Ez a két részecske a múltban egyesül, létrehozva az "eredetit", a kígyó saját farkába harap, a három részecske egyikének a létezése sem értelmezhető a másik kettő nélkül. 

Nem állítom, hogy tökéletes hasonlat, de a lényeg talán érezhető. A trilógia egyes kötetei önmagukban súlytalanok, csak egymás által és időben oda-vissza utalásokon keresztül válnak azzá, aminek Jeff VanderMeer érzésem szerint szánta. 

Oké, megközelíthetjük egyszerűbben is. Ebben az esetben volt egy expedíciónk a titokzatos X Térségbe, ahol mindenféle fura, megmagyarázhatatlan és általában ijesztő dolog történik, egy Kontrollunk, aki átvette a zónát vizsgáló Déli Végek ügynökség vezetését és kívülről próbálta megfejteni az anomália mibenlétét, most pedig egy kisebb csapat, részben már ismerős karakter, akik az X Térségen belül és azon kívül (vagy inkább előtt) keresik a magyarázatokat, vagy legalábbis igyekeznek túlélni.

Az X Térség maga a nagybetűs Megmagyarázhatatlan. Valamikor, valahogyan létrejött, de egészen a Fantomfény végjátékáig fogalmunk sincs, hogy mikor és hogyan. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy micsoda pontosan, mi a célja (ha van egyáltalán), pszeudo-intelligens jelenségek észlelhetők-e, avagy tényleg értelmes (sőt, minden ismert szintet meghaladóan értelmes) valami munkál a háttérben, de így legalább van egy jó adag kérdés, amire kereshetjük a választ.

Nem állítom, hogy minden kérdésre választ kapunk (ha olvastátok az előző két részt, ez nem meglepő), pedig sokan kifejezetten ilyen reményekkel vágtak/vágnak bele a trilógia zárókötetébe. Nincs szájbarágós magyarázat, rengeteg mindent az olvasó képzeletére lett bízva, de ha megnyugtató válaszok nincsenek is (eleve a "megnyugtató" nem értelmezhető a Déli Végek-trilógiával kapcsolatban), bizonyos információkkal gazdagabbak leszünk. De a lényeg úgyis a hangulat, VanderMeer az atmoszférateremtésben igazán erős.

Költői és időnként zavarba ejtő fókuszú leírásai elképesztő hatékonysággal adják át a trilógiára jellemző elidegenedettség-érzést, azt, hogy az ember tökéletesen jelentéktelen és ami számít, emberi ésszel nem megérthető. Ugyanakkor nem vagyok egészen biztos abban, hogy ezen kívül mit akar mondani a trilógiával, már ha akar egyáltalán. Az egyszerre antropocentrikus és megmagyarázhatatlanul idegennek mondott világépítés érdekes újrafelfedezés, de logikai szempontból mindig is billegett, a különleges narráció és a kétségtelenül izgalmas, ugyanakkor céltalannak ható leírások pedig írói tour de force-nak jók, viszont az olvashatóságot megnehezítik.

Az irodalom már rég túllépett azon a kultúrsznob hozzáálláson, hogy igazi mondanivalót csak technikailag bravúros (értsd: fölöslegesen összetett vagy szokatlan) megoldásokon keresztül lehet átadni. Ott van például Dan Simmons vagy pláne Orson Scott Card, aki nagyon komoly kérdéseket képes elképesztően gördülékeny stílusban fejtegetni, ezzel szemben itt időnként azt éreztem, hogy a fenti jelenségből ráadásul már csak az erőfitogtatás maradt (például az E/2-ben írt fejezetek) és a mondanivaló valahol elveszett.

(Matthew Revert retro-borítógrafikái)

Valamit viszont mégis tudhat VanderMeer, ha egy héttel a záró rész befejezése után is a trilógián gondolkodom, rossz könyveknél ez azért nem szokott előfordulni. Lehet, hogy érnie kell, lehet, hogy meg kéne beszélni olyanokkal, akik más szögből közelítettek hozzá (kommenteljetek!), egyelőre nem tudom, az biztos, hogy (egyelőre) érdekes irodalmi rejtély a Déli Végek. Éppen ezért az ajánlással is bajban vagyok. Annyira nem tetszett - ha netán nem jött volna át -, hogy válogatás nélkül mindenkinek a kezébe akarjam nyomni, ugyanakkor egyértelműen vannak olyan olvasói rétegek, akiknek érdemes elolvasni.

Ilyenek például azok, akik nem a vértől tocsogó, belezős horrorokat szeretik, hanem azt, ami talán inkább a thriller és a sci-fi határán mozog, nem attól ijesztő, hogy rendkívül naturálisan taglalja a kínzást és mészárlást, hanem attól, hogy nem lehet tudni, hogy mi az az óriási és megmagyarázhatatlan valami, ami folyamatosan a látóterünk perifériáján mozog. Akkor is belevághatsz, ha szeretnél megismerni egy különleges és nyugtalanító világot, de nem zavar, hogy az író nem mond el és jár körül mindent, hanem csak felvillant képeket és hangulatokat, megadva az irányt és a kezdőlökést, a lényeget viszont a fantáziádra és logikádra bízza. A Déli Végek-trilógia nem könnyű olvasmány, nem is hibátlan, ám érdekes - és némileg anakronisztikus - színfolt a kortárs fantasztikus irodalomban. Van rá esély, hogy nem fog tetszeni, ez a legjobbakkal is megesik, cserébe arra is, hogy rajongani fogsz érte, mint Steven King. És ez azért jelent valamit.


--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2014
Eredeti megjelenés: 2014
Eredeti cím: Acceptance
Fordító: Bottka Sándor Mátyás
Borító: Kuszkó Rajmund
ISBN: 978 61 5546 828 5
Oldalszám: 336
Ár: 3180,- (borítóár) / 2226,- (Agavebolt) 
--

Szeretnéd azonnal olvasni a legújabb bejegyzéseket? Iratkozz fel a blog feedjére, lájkold az oldalt a Facebookon, kövess a Twitteren vagy a Google+-on, és ha kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, a Molyon is figyelhetsz! 

Ha pedig tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! :)