2015. december 30., szerda

Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

A Typotex Kiadó világirodalmi sorozatában már több remek mű is napvilágot látott, amelyeket igazán kár lett volna nem kiadni magyarul is. Giedra Radvilavičiūtė esszékötete is ezek közé tartozik: látomásszerű jelenetek sorából álló, gyönyörűen megírt történetekkel van dolgunk, amiket szinte lehetetlen nem egyhuzamban elolvasni.

A lazán összefüggő történetek egy írónő élete köré szerveződnek, a szereplők hosszan monologizálva, de remek stílusban, némi humorral fűszerezve adják elő a gondolataikat. Évtizedeken keresztül nyomon követhetjük a „főszereplő” életét: hol egy kortárs irodalmi fórumon szólal fel, hol a lányával beszélget, hol pszichológushoz jár, hol Amerikába utazik, hol ingatlanhirdetéseket nézeget cél nélkül. Nincs semmi különös az életében, semmi kiugró, Giedra Radvilavičiūtė stílusa azonban annyira egyedivé teszi az elbeszéléseket, hogy az olvasó már-már azt hiszi, hogy valójában egy evilági köntösbe bújtatott tündérmesét olvas.
„A hatásos szöveggel kapcsolatban van néhány minőségi kritériumom. Az első. Miután elolvastam, az elbeszélés újra kússzon vissza az emlékezetembe, anélkül, hogy ezt akarnám: nem feltétlenül a cselekménye vagy a szereplői miatt.” 
A Ma éjjel a falnál alszom ennek tökéletesen megfelel: a hangulata vissza-visszalopózik a saját valóságomba, ami itt a budapesti panel földszintjén, időtlenül szürke köddel körülvéve nem is csoda. Az esszék sorozatából álló (ön)életrajz nemcsak hogy olvastatja magát, hanem úgy magába szippantja az olvasót, mint a mesében Alice-t a tükör, s a végén nem biztos benne az ember, hogy a tükör melyik oldalán kötött ki.

2015. december 28., hétfő

John Scalzi: Árnyékszövetség

Vének háborúja, hatodik rész. John Scalzi ezúttal is hozza a formáját, az Árnyékszövetség az előzményekhez hasonlóan izgalmas, humoros, színes és mindenekfölött szórakoztató. Ezúttal négy, szorosan összefüggő kisregényben olvashatunk a Gyarmati Szövetség békefenntartói, diplomatái és a Konklávé vezetői küzdelméről a viszonylagos stabilitást megingatni igyekvő, fajokon és rendszereken átívelő összeesküvés ellen. 

Újabb év, újabb Vének háborúja kötet. John Scalzi jól tette, hogy nem állt le a harmadik rész után a sorozattal, nem csak üzleti, olvasói szempontból is megérte folytatni. Négy regény után egy epizódonként, e-könyvben publikált novelláskötet következett, majd - A lázadás hangjai folytatásaként -  a négy kisregényből álló Árnyékszövetség

A military-vonal a harmadik rész óta háttérbe húzódik, a hangsúly egyre inkább az emberek és a különféle idegen fajon közötti interakcióra, politikára, makroszintű konfliktusokra  és személyes sztorikra helyeződik. Ez egyáltalán nem hátrány: egy darabig szórakoztató az "elrepülünk X bolygóra és szétrúgjuk Y faj anatómiai szempontból megfelelő testrészét, esetleg Z faj a miénket", de egy idő után nehéz elkerülni az önismétlést és az érdektelenségbe fulladást. Persze azért van itt is katonai jellegű konfliktus, elvégre az egyik központi probléma a Gyarmati Szövetség rendszerének megingása és viszálya a Földdel, a Konklávéval és az összes komolyabb hatalmi rendszer megdöntésére készülő, homályos összeesküvéssel, a fókusz viszont inkább a diplomácián van.

2015. december 19., szombat

Ernest Cline: Armada (magyar)

Sci-fi filmeket nézni és videojátékokat játszani szórakoztató. De mi van akkor, ha a rendkívül népszerű űrhajós-lövöldözős játék, az Armada, nem csak egy eszköz arra, hogy az ember átmenetileg kizárja a kellemetlen külvilágot, hanem maga a valóság?

Úgy tűnik, a Ready Player One után Ernest Cline lett az ügyeletes retro-videojátékos író. A szórakoztatóipar egyébként is szereti beskatulyázni az alkotókat és egy már bevált receptet követni a profit érdekében, ameddig csak lehet. Erre a sémára épül az összes blockbuster-franchise, ezért írt John Scalzi még mindig Vének háborúja-történeteket (is), hiába mondta azt a harmadik rész után, hogy akkor ez most ennyi volt, és minden bizonnyal ilyen szempontok alapján született meg az Armada is. Azt viszont semmi nem garantálja, hogy meg lehet ismételni a rendkívül szórakoztató, közel tökéletesre csiszolt és elképesztően magas geek-faktorral bíró Ready Player One sikerét, de Cline (és a stábja) legalábbis megpróbálta. 

Nagyjából ezekkel a gondolatokkal fogtam a regénybe, a szkepszist az is erősítette, hogy a lövöldözős-űrhajós játékoknál mindig is jobban vonzottak a kaland- és szerepjátékok, az amerikai összeesküvés-elméleteknél pedig sokkal jobban érdekelnek a nyolcvanas évek filmjei és zenéi - talán túlságosan európai vagyok. Viszont az is egyértelmű volt, hogy ha valaki egyszer össze tudott hozni egy olyan könyvet, ami annyira lekötött, hogy képes voltam éjszakába nyúlóan, éppen csak nem zseblámpafénynél olvasni, akkor a második regénye is el fog szórakoztatni még akkor is, ha az utalások kevésbé fognak meg.

2015. december 14., hétfő

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Andrus Kivirähk fogta az észt mitológiát, népmeséket, korszellemet és a személyes gondolatait, cinizmusát és humorát, majd az egészet alaposan összegyúrta és írt egy regényt, amiben az erdőlakó észt harcosok kígyónyelven sziszegnek, farkasháton lovagolnak és farkastejet isznak, míg asszonyaik odahaza óriási adag sülteket készítenek és medvékkel flörtölnek. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét persze több mint egy sok helyütt bizarr humorral tűzdelt mágikus realista regény, betekintést enged abba, hogyan látja a legnépszerűbb kortárs észt író a világot az apró balti államból, és minden időben érvényes, meglehetősen kemény társadalomkritikai vonulattal is bír. 

Észtország egyre menőbb hely. Nyilvánvalóan ott is megvannak az élet árnyoldalai, társadalmi problémák, korrupt politikusok és miegymás, ugyanakkor nagyon aktívan dolgoznak azon, hogy a szovjet örökséget maguk mögött hagyva felérjenek a skandináv államok szintjére. Teszik ezt elsősorban a szovjet megszállás alatt megalapozott elektronikai ipar és az eredetileg Észtországban fejlesztett Skype nyomán, de a technológia mellett a kultúra is komoly hangsúlyt kap. Egy alig másfél milliós országnak a "soft power" a legjobb eszköze arra, hogy minél többfelé megismerjék, ennek eredménye például az is, hogy idén ősszel gyakorlatilag minden héten volt egy észt koncert, filmvetítés, kiállításmegnyitó vagy egyéb program Budapesten. Hozzáteszem, mindez úgy történik, hogy Magyarország nemrég egy váratlan és nem túl barátságos húzással bezárta a tallinni nagykövetségét. 

Aztán kulturális (és számítógépes :)) programok mellett arra is jut idő és pénz, hogy lefordítsák észt szerzők könyveit, és a különféle szépirodalmi művek mellett olyan szórakoztatóirodalmi, vagy valahol a határterületeken egyensúlyozó könyvek is megjelenjenek, mint a Melchior-sorozat, vagy éppen a legnépszerűbb kortárs észt író, Andrus Kivirähk erősen szatirikus megközelítésű, mágikus realizmusba hajló féltörténelmi fantasyje, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét. És még mielőtt rátérnék a konkrét regényre, álljunk meg és gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy vajon miért nem fordítanak színvonalas magyar szórakoztatóirodalmat más nyelvekre (vagy legalábbis az elmúlt egy-két évtizedben olyan keveset, hogy egy kezemen meg tudom számolni) és miért kell még a jó pozícióban lévő, népszerű és "kanonizált" szépíróknak is sokszor több évtized, mire egy-egy művük megjelenik más nyelveken. Segítség: egy Magyarországhoz hasonló lakosságszámú, vagy kisebb országban a kulturális ipar nagyon ritkán önfenntartó, szinte kivétel nélkül szüksége van valamilyen támogatásra...

Na de eredetileg a könyvről akartam írni. 

2015. december 8., kedd

Lev Grossman: A varázslókirály

És fél éven belül meg is érkezett A varázslók folytatása. Lev Grossman továbbra is keményen bánik a fantasysablonokkal, A varázslókirály ugyanolyan pimasz és cinikus, de sötétebb, kiszámíthatatlanabb és jóval akciódúsabb az előzménynél. 

Lev Grossman trilógiájának első része brutálisan nagyot szólt és meglehetős indulatokat kavart a fantasyrajongók között. Az eszképista fantasy kedvelői érthetően nem szerették az arcukba nyomott, cinikus, kiábrándult és szélsőségesen realista világképet. Ám aki nem így értelmezte (esetleg nem vette komolyan) a "Harry Potter felnőtteknek" reklámszöveget és hajlandó volt előfeltevések és előítéletek nélkül olvasni a regényt, rendelkezik némi egészséges cinizmussal, nyitott szemmel jár a világban és az egyetemi évei nem valami naiv ködben teltek, szinte kivétel nélkül rendkívül pozitívan fogadta a regényt. 

A varázslókirály esetében már találóbb "a Mátrix fantasyként" meghatározás, ráadásul egyből duplán. A kifejezés pozitív értelmében posztmodern (magam sem hittem volna, hogy ezt egyszer leírom) coming-of-age regényt felváltja egy részben sötétebb és egyértelműen akciódúsabb, két szálon futó történet, ami lényegesen fantasysebb az előzménynél, viszont a tabudöntögetés éppúgy megmarad.

A bejegyzés további része A varázslókirályra nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első rész legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára. Az pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat

2015. december 1., kedd

John Brunner: Zanzibár

Napjaink a hatvanas évek végéről nézve. John Brunner monumentális társadalmi sci-fije egy mondatban nagyjából így írható le, és még csak nem is az a legérdekesebb benne, hogy mennyi mindenre ráérzett a kétezertízes éveket meghatározó trendek közül. A Zanzibár fontos mérföldkő és meglehetősen nehéz "nem-regény", de ha nem hagyod, hogy az eleje elijesszen, ki fog derülni, hogy izgalmasabb sok kortárs sci-finél is.  

A hazai sci-fi kiadói szcéna nagy adósságát dolgozta le a Galaktika a Zanzibár kiadásával, szinte érthetetlen, hogy miért nem jelent meg az elmúlt negyvenhét évben (vagy legalább valamikor a rendszerváltás után, ugye...). A Mitágó-erdőhöz hasonlóan ebben az esetben is érvényes a jobb későn, mint soha, ráadásul váratlanul jó munkát is végeztek, itt-ott ugyan volt néhány furán sikerült mondat, de teljesen gördülékenyen sikerült átadni a (fiktív) szlenghasználata és írástechnikai megoldásai miatt nehezen lefordíthatónak tartott szöveget. 

John Brunner 2010-es évei túlzsúfoltak, extremizmusokkal telítettek és úgy általában nem tekinthetők olyan időszaknak, amelyben szívesen élne az ember. Ez a karaktereken is meglátszik, a két new yorki, késő húszas-kora harmincas éveikben járó főszereplő minden társadalmi siker és elért pozíció ellenére sem érzi jól magát, mindketten nyugtalanok a jelen és a rájuk váró jövő miatt, és egyikük sem különösebben szimpatikus. Donald Hogan egy diáknak álcázott kém, Norman Niblock House pedig a General Technics technológiai cég egyik igazgatóhelyettese. A GT Beninia (egy fiktív afrikai miniállam) irányításának átvételét tervezi, hogy tesztelhessék a Salmaneszer névre hallgató mesterséges intelligencia által megtervezett, átfogó gazdasági-oktatási-társadalompolitikai programjukat, így Normanra némi terepmunka vár, Donald megbízói pedig (a szintén fiktív) délkelet-ázsiai Yatakang humángenetikai programjáról szeretnének közelebbi információkat.