Dan Wells: Szörnyeteg úr / Nem akarlak megölni (John Cleaver trilógia 2-3.)

Dan Wells magyarországi látogatására egykötetes omnibusz-kiadásban is megjelent a korábban külön kötetekben kiadott John Cleaver trilógia. Az első rész, a Nem vagyok sorozatgyilkos után az egymáshoz sokkal szorosabban kapcsolódó Szörnyeteg úr és a Nem akarlak megölni is sorra került, végül ezek győztek meg arról, hogy Wells tényleg kiváló író.

Vigyázat, a bejegyzés az első részre vonatkozó spoilereket tartalmazhat!

A történet ott folytatódik, ahol az előző részben abbamaradt: John Cleaver, a tini szociopata megölt egy viszonylag komolyabb természetfeletti képességekkel rendelkező démont, ami erkölcsi szempontból teljesen rendben volt nála, mert gyilkossággal végső soron jót tett. Így hát elhatározta, hogy démonvadász lesz, egyszerre elégítve ki a gyilkolás utáni vágyát és követve morális iránytűjét.

John mindkét regényben egy-egy speciális képességekkel rendelkező démon után kutat, próbája felderíteni a gyengéiket, csapdát állítani nekik, gyakorlatilag követi a Dexter által kikövezett utat. De nem ettől lesz igazán izgalmas a történet (még ha egyre érdekesebbek is a démoni karakterek) és nem is ez a legfontosabb benne.

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről - Válogatott írások

Neil Gaiman ezúttal egy válogatott non-fiction írásait összegyűjtő kötettel jelentkezik. A Kilátás az erkélyről végigvezet a "geek rocksztár" szerző szinte teljes pályafutásán és betekintést enged a legérdekesebb gondolataiba, olyan cikkeken, előadás-átiratokon, elő- és utószókon, esszéken és elmélkedéseken keresztül, melyek korábban szinte kizárólag csak angolul voltak elérhetőek a nagyközönség számára. 

Neil Gaiman műveivel kapcsolatban meglehetősen ambivalensek az érzéseim. Néhány regényét szeretem (Amerikai istenek, Csillagpor, a Pratchettel közösen írt Elveszett próféciák), a többit nem annyira, a képregényei (Sandman) különösebben nem érintettek meg és a novellái jellemzően nem tetszenek. Non-fiction kategóriában csak néhány cikkét olvastam például amit Terry Pratchettről írt), de kíváncsi voltam, hogy mit tud mutatni, elvégre mégiscsak újságíróként kezdte. Szerencsére nem is okozott csalódást.

A Kilátás az erkélyről hatvan rövid írást tartalmaz nettó négyszáz oldalon, többnyire on- és offline megjelent cikkeket, előadás- és beszédátiratokat, tíz tágabb témakör szerint rendezve. Sci-fi, filmek, képregények, mesék, könyvek, zene, sok-sok ismerős név (írók, rajzolók, előadók hosszú sora): Gaiman professzionális és civil érdeklődési köreit, ihletőit, témáit, élményeit és barátait ismerhetjük meg a kötet lapjain, és rajtuk keresztül egy kicsit magát a szerzőt is.

John Scalzi: Vének történetei és más írások

Kétszáz oldalnyi ötletsziporka és humor húsz történetben: nagyjából ez a Vének történetei és más írások. A kötet John Scalzi eredetileg on- és offline magazinokban, kiadói hírlevélben, vagy éppen a Twitteren publikált, rövid írásainak gyűjteménye. 

Ha a Vének háborúja első három kötete egy nagyszabású filmtrilógia (a bővített változat a Zoë történetét is tartalmazza), A lázadás hangjai és az Árnyékszövetség pedig a siker hullámait meglovagoló filmsorozat, a Vének történetei és más írások a DVD-kiadás (na jó, Blu-ray) párperces extráinak felel meg. 

Ahogy Scalzi a kötet második felének bevezetőjében írja, a regényformátum mellett a kétezer szó alatti, nagyon rövid történeteket szereti leginkább. Értelemszerűen itt az utóbbiakból válogat: tizennyolc teljesen random, elsősorban humoros novellát és két, valamivel hosszabb Vének háborúja-történetet tartalmaz a kötet. 

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver trilógia 1.)

A Nem vagyok sorozatgyilkos nagyon jó könyv. Nem változtatja meg az életedet, nem tesz rád mély benyomást, sőt, pár hónap múlva jó eséllyel arra sem fogsz emlékezni mi történt benne. Ekkor viszont újra el fogod olvasni, majd megint és megint, mert iszonyat szórakoztató és csak befejezni lehet, abbahagyni nem.

A gyilkosság unalmas. Ha bekapcsoljuk a tévét, egész biztosan találunk egy olyan csatornát, ahol valamelyik Helyszínelők, a Castle, a Dr. Csont, a Hazudj, ha tudsz, A mentalista, miegymás megy. És ezek csak a sorozatok, a filmekről, a híradókról vagy az internetről ne is beszéljünk. Mindenütt belek, vér és hullák, ráadásul ez az irodalomban is egyre nagyobb teret kap, tehát az, hogy Dan Wells ilyesmiről ír, egyáltalán nem meghökkentő. Sőt, bár papíron horrornak van elkönyvelve, igazából semmi durva, nyomasztó, megbotránkoztató vagy tabu nincs a regényben, de még thrillernek is kevés 12 éves kor felett. Aki rettegni akar, az nem ezt fogja választani. 

Sok újdonság sincs benne. A Nem vagyok sorozatgyilkos főszereplője, John Wayne Cleaver 15 éves, szociopata és imádja tanulmányozni a sorozatgyilkosokat. Legszívesebben ő maga is az lenne, és van egy Szörnyeteg úrnak nevezett sötét énje, akit különböző szabályok betartásával próbál kordában tartani, és kvázi a jó cél érdekében gyilkosokat ölne. A könyv hátuljára pedig az van írva, hogy aki imádta a Dextert, az ezt is fogja. Még jó hogy fogja, hisz ez egy az egyben a Dexter koncepciója. Semmi újdonság nincs benne, bár azért ne legyünk igazságtalanak: soha senki nem fog jobb szerethető sorozatgyilkost kreálni, mint Jeff Lindsay Dextere.

Ted Chiang: Életed története és más novellák

2016 második fele a novellákról szól. Az elmúlt néhány hónapban több jó novellát olvastam, mint korábban összesen, köszönhetően főleg Jonathan Strahan antológiájának és Ted Chiang Életed története és más novellák című, kiváló kötetének. 

Ted Chiang nem egy szószátyár író, nagyjából másfél tucat SF-tematikájú írása jelent meg huszonhat év alatt és ezek is rövidek: jobbára novellák, esszéjellegű írások és egy kisregény. Ennek - és valószínűleg Chiang szakmájának (szoftveripari műszaki szakíró) - köszönhetően a történetek lenyűgözően kifinomultak és gyakorlatilag tökéletesre csiszoltak, témájuk pedig változatos, egyedül az analitikus látásmódban és a tökéletességre törekvésben hasonlítanak.

Teljesen mindegy, hogy biblikus fantasyről (Bábel tornya), nyelvészeti-pszichológiai sci-firől (Életed története) középkori zsidó alapokra épülő science-fantasyről (Hetvenkét betű) vagy vegytiszta társadalmi-szociálpszichológiai sci-firől (Szépségvakság: Dokumentumműsor) van szó, Chiang minden témában otthon érzi magát. A legjobban viszont a kutatás és (gondolat-) kísérletezés fekszik neki: bármi is legyen a téma, minden oldalról körbejárja, leás a legmélyére és olyan szempontok szerint vizsgálja a működését, amire az olvasó sokszor nem is gondolna. És hogy ne csak az intellektust elégítse ki, a tudományos igényességgel megalkotott vázat rendkívül emberközeli karakterekkel és szituációkkal, erős hangulatú helyszínekkel és sokszor kimondottan lírai történettel kelti életre.

Ziemowit Szczerek: Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története

Bizarr kalandok, rengeteg hajmeresztően random trip, "ha nem lennének ki kellene találni őket" típusú karakterek és események. Ziemowit Szczerek politológus, szociológus és jó tollú újságíró, aki két évtizednyi ukrajnai élményt gyúrt gonzó-riporttá a Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története lapjain. 

Rengeteg olyan útleírással lehet találkozni, ahol a szépreményű szerző naivan veti bele magát a varázslatos ismeretlenbe és minden egyes rácsodálkozását kritika nélkül az olvasó elé hányja. Valamivel kevesebb, de még mindig jelentős számú az a típus, melyben a szerző folyamatosan önnön kulturális felsőbbrendűségét igyekszik megmutatni a vadak közé tett expedícióján keresztül. Megfelelő háttérismerettel, éleslátással, humorérzékkel, forrás- és önkritikával szerelt utazó viszont annál kevesebb van, és ők sem mind osztják meg tapasztalataikat a nagyközönséggel - micsoda szerencsénk, hogy Szczerek éppen közéjük tartozik. 

Az első lengyel gonzó-riportként is emlegetett Jön Mordor és felfal minket természetesen nem száz százalékban megbízható forrás, ha pontos tényeket vársz Ukrajnáról, jobban teszed, ha tovább keresgélsz. Viszont ha erős hangulatot, ennek érdekében eltúlzott eseményeket, sötét humort és rengeteg ön- és társadalomkritikus kommentárt és beszélgetést szeretnél, pontosan erre a kötetre van szükséged. Szczerek a legjobbaktól tanult: ő a stílus "feltalálója", Hunter S. Thompson egyik lengyel fordítója.

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Sokat gondolkodtam rajta, hogyan is kezdjek hozzá a könyv értékeléséhez. Hiszen a Harry Potter és az elátkozott gyermek tulajdonképpen egy színdarab, színtiszta dialógus, ami csak párbeszéd-formájának és kemény borítójának köszönhetően nem úgy néz ki, mint egy füzet. Mégis, ez az eddigi legjobb Harry Potter-könyv.

J. K. Rowling jó író. Egyszerűen, de mégis szemléletesen fogalmaz, jó karakterei és ötletei vannak, a sorozat világa is igen kreatív a maga módján. Viszont rengeteg megfontolatlanság és mondjuk ki, ostobaság van a sorozatban, olyan logikai bukfencek, amiket lehetetlen védeni. Ilyen többek között az időnyerő, a mágikus időgép a Harry Potter-univerzumban, ami sajnos ismét előkerült, ismét számos logikai furcsaságot hozott magával, de kit érdekel?

Nem tudni, hogy az alkotásban mennyire vett aktívan részt Rowling, de olyan veszett jól sikerült, hogy igazából kutyát se érdekel az időgép. Hiszen semmi jelentősége nincsen, csak kellett valami, amivel ki lehet bontakoztatni a cselekményt, amivel teret lehet nyitni a drámának. Ez a két dolog pedig annyira erőteljes, hogy az ember zsigeri késztetést érez arra, hogy elutazzon Londonba és megnézze a színdarabot.

A. M. Aranth: Oculus

Kikapcsolnál egy kicsit? Szeretnél olyan ifjúsági könyvet olvasni, amiben nem tengenek túl a hormonok, de azért megmentésre kerül a világ? Keresed a kapcsolatot a „felnőtt sci-fi”, a disztópiák és a kifejezetten szórakoztató célú irodalom között? Ha legalább egy kérdésre igen a válaszod, akkor érdemes próbát tenned az Oculusszal!

Kapásból az alapfelállás nyújt némi felüdülést az egy kaptafára íródott tinidisztópiák világában: a történet az Avalon nevű bolygón játszódik, ahol az emberek 40-50 éves koruk környékére teljesen megvakulnak egy amőbának köszönhetően, amely a látóidegeket falja fel szépen lassan. A lakosság élete az amőba elleni küzdelemnek van alárendelve: vezető kutatóik gőzerővel próbálnak megoldást találni a problémára, ami lassanként felemészti a társadalomban uralkodó törékeny egyensúlyt. Azok az idősek, akik megengedhetik maguknak, megvakulásuk után oculust vesznek maguk mellé – egy olyan fiatalt, akit szemként használhatnak, miközben az illető elveszti a személyiségét. Legalábbis elvileg.

A történet főhőse Truth, a tizenhét éves lány, akit már gyerekkorában eladtak, hogy majd oculusként szolgáljon. Gazdája, Verity Cadogan, az avaloni kolóniát irányító Kilencek tagja, aki – a többiekhez hasonlóan – a maga módján küzd az amőba jelentette probléma ellen: olyan módszert próbál kidolgozni, amivel semlegesíteni lehet a kórokozót, s így megoldást találni az egyre fenyegetőbb problémára. A kolónia ugyanis folyamatosan növekszik, és egyre többen vannak, akik megvakulva már segítségre szorulnak, viszont a többségüknek nem telik oculusra, és a családjuk sem mindig tudja ellátni őket…

Ben H. Winters: Az igazság határán

Biztosan tudni szeretnéd? Jól gondold meg, mit válaszolsz, az igazság lehet felemelő, de roppant kegyetlen is. Az utolsó nyomozó-trilógia zárókötetében Ben H. Winters megmutatja, mi van az igazság határán és azon túl.

Az amerikai kisvárosi ex-nyomozó, Henry "Hank" Palace, a Maia becsapódása előtti utolsó heteket-napokat húga felkutatásának szenteli. Mostanra beérett a közelgő megsemmisülés okozta káosz, mindenki a maga módján próbál felkészülni a halálra, ez többnyire erőszakot, őrületet és hazugságokat jelent.

Már túl vagyunk az "és te mit tennél, ha tudnád, hogy pár hónap múlva megsemmisíti a földi életet egy bazinagy aszteroida?" jellegű kérdéseken, és jobb esetben az sem újdonság, hogy Ben H. Winters milyen jó érzékkel írja le a vidéki/kisvárosi USA pre-apokaliptikus mindennapjait. Hank már nyomozott, utazott, már csak a végjáték van hátra. Az igazság határán pontosan ennyi: az utolsó hét eseményei, melynek végén így vagy úgy, de elkerülhetetlenül lezárul a történet.

J. K. Rowling: Short Stories from Hogwarts

Kíváncsi vagy a Roxfort titkaira? Érdekel a varázsvilág történelme? Szeretnéd tudni, hogy milyen volt McGalagony professzor huszonéves korában, vagy éppen kiről mintázta J. K. Rowling Umbridge főinspektort? Ebből a három e-könyvecskéből választ kaphatsz a kérdéseidre, még azokra is, amiket fel sem mertél tenni a Harry Potter sorozattal kapcsolatban. 

Szóval úgy volt, hogy a Harry Potter sorozat hétrészes lesz és kész. A regények mellé még valahol féltáv előtt kijött A kviddics évszázadai és a Legendás állatok és megfigyelésük, két, a sorozatban is megjelenő, rövid könyvecske, amolyan színesítőnek, és nem mellesleg a hasznot a szegény gyerekeket segítő Comic Relief alapítvány kapta. Aztán a hetedik rész után, szintén jótékonysági céllal (ezúttal a Children's High Level Group javára) megkaptuk a Bogar bárd meséit, de a viszonylag felejthető és szintén elég rövidke mesegyűjtemény után úgy tűnt, hogy itt a vége, már csak a filmek maradtak. 

2011-ben elindult a Pottermore, a Rowling-féle varázsvilág online központja, ami az interaktív Roxfort-élmény mellett kiegészítő információkat és e-könyveket is kínált. Rowling időről időre feltett egy-egy rövid szösszenetet valamelyik szereplőről, jellegzetes tárgyról, bájitalról vagy helyszínről,, ezeket általában pozitívan fogadta a közönség, de olyan is volt, ami meglehetős vihart kavart, mint az amerikai varázsvilágot kínosan sztereotipizálva bemutató írás. Az egyetlen valódi folytatás, a magyarul a napokban megjelent Harry Potter és az elátkozott gyermek a dráma-formátum egyebek miatt nem aratott egyhangú sikert, de a rá - és a Legendás állatok... alapján készülő, immár ötrészesre tervezett filmsorozatra - irányuló médiafigyelem mellett valahogy nem kapott túl nagy visszhangot az a három, összesen alig kétszáz oldalas e-könyv, ami a Pottermore-os írások egy részét tartalmazza.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Egy kislány alatt beszakad a föld és egy hatalmas fémtenyérben találja magát. Ez olyan mély benyomást tesz rá, hogy felnőve tudós lesz és a titokzatos objektum tanulmányozásának szenteli életét. A felfedezés normál esetben felforgatná az egész világot, azonban az amerikai hadsereg inkább megtartja magának a legtöbb ismert emberi civilizációnál régebbi tárgy titkát, és természetesen minden eszközt bevet a többi hasonló lelet felkutatására. 

Egy kanadai nyelvész-szoftvermérnök épített egy játékrobotot a kisfiának, aki - mint minden rendes gyerek - elkezdte kérdezgetni arról, hogy milyen képességei vannak a robotnak, honnan származik, és ehhez hasonlókat. Nyelvészünk, jó fantáziája lévén, összerakott egy háttértörténetet, ami egy idő után regénnyé nőtte ki magát és megszületett az Alvó óriások. Sylvain Neuvel persze nem elégedett meg annyival, hogy a fiának mesélje a sztorit, ki is adta, és a történet olyan sikeres lett, hogy még azelőtt elkeltek a filmjogok, hogy egy komolyabb kiadónál is megjelent volna. Ahogy várható, a következő lépés a világhódítás lett, a nagy kiadós debütálás után még idén megjelent németül, spanyolul, portugálul, lengyelül és természetesen magyarul is. 

Ilyen tündérmesébe illő sikertörténetet olvasva joggal merül fel a kérdés: mit tud ez a Neuvel, hogy az első regénye egyből ilyen sikeres lett? A válasz nem is olyan bonyolult, mint hinnénk. Volt egy kellően látványos alapötlete (különleges fémötvözetből készített óriás-testrészek szétszórva a bolygón), amit a huszonegyedik század naplóregénye, a jegyzőkönyvekből és felvételekből összeálló történet (à la World War Z) és a blockbuster-scifik forgatókönyveinek stílusában írt meg. Ehhez persze nem elég mintákat követni, jó dramaturgiai érzék és tisztességes szövegírói képességek is szükségesek, de legalábbis az utóbbi egy nyelvésznél, aki mellesleg okleveles fordító is, jobb esetben adott. 

Marko Kloos: Frontvonalak

Marko Kloos regényében a jövő a Földön nem túl kellemes, de legalább gyarmatosítjuk az elérhető bolygókat. Az űrbe persze nem jut ki az átlagember, de azért sokan álmodoznak róla, köztük a segélytelepen felnőtt Andrew Grayson is, aki a katonai karrierben látja a reményt a paneldzsungelből és esetleg a Földről kiszabaduláshoz. 

Végre egy olyan katonai témájú regény, ami nem a szopassuk halálra az újoncokat témán pörög. (Még a Vének háborújában is megjelent ez a vonal, a Végjátékról nem is beszélve.) Elhiszem, hogy a katonaság többnyire így működik és nem szokás megbecsülni az emberanyagot, csakhogy ez egy baromira idejétmúlt és egyáltalán nem hatékony hozzáállás.

Elvégre ha valakivel rosszul bánnak, legfeljebb a kényszer és a félelem fogja hajtani, ami rövidtávon talán elég, de egy idő után ellenállást szül és a vége a komoly anyagi és időbeli ráfordítással kiképzett katona leselejtezése lesz ahelyett, hogy még hosszú ideig használhatná a hadsereg gépezete. Ha másért nem, legalább ezért érdemes tehát normálisan bánni velük és jó kaját, izgalmas munkát, tartalmasan eltölthető szabadidőt és tisztességes fizetést ajánlani nekik, az elégedett katona ugyanis hosszabb távon is jól végzi a dolgát és kisebb eséllyel fog lázongani. (Ez egyébként bármilyen más munkahelyre és munkavállalóra is igaz.)

Szóval a Frontvonalak a maga módján egészen emberbarát katonai sci-fi, ami meglepő következményekkel jár. Egyrészt az ember folyamatosan várja, hogy mikor jön már a szívás, másrészt emiatt sokkal könnyebb közel kerülni a karakterekhez, vagy úgy általában az egész világhoz. Ez persze még simábban megy, ha az ember kora-huszonéves, mint főszereplőnk, Andrew Grayson, de ez nyilván nem alapkövetelmény.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

SF-regények terén egyre jobban állunk, végre nem évtizedes lemaradásban követjük a nemzetközi trendeket, a novellák viszont meglehetősen alulreprezentáltak. Ezen próbál változtatni a Jonathan Strahan által válogatott Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016-os inkarnációja, ami túlzás nélkül a legjobb többszerzős novelláskötet, ami valaha a kezembe került.

Amikor májusban (csak négy hónapja volt?) kiderült, hogy a Gabo kihozza magyarul a veterán szerkesztő, Jonathan Strahan 1997 óta futó antológia-sorozatának aktuális részét, a bejelentést öröm és meglepettség fogadta. Részemről ezek mellé némi kételkedés is társult - veterán blogolvasók ismerhetik a novellákhoz és novelláskötetekhez fűződő viszonyomat -, de bíztam abban, hogy az angolszász SF-szcéna azért elég nagy ahhoz, hogy össze lehessen szedni évente egy kötetnyi vállalható novellát.

Ez így is lett: annak ellenére, hogy - jó eséllyel az eredeti kiadó engedélyének hiánya miatt - kimaradt néhány elég nagy név (pl. China Miéville és Greg Egan), kimondottan színvonalas válogatás született, talán ha két-három olyan novella van a huszonhétből, amire azt mondom, hogy fölösleges volt helyet adni neki a kötetben. Jó történetekből viszont nincs hiány, ilyenek például Neil Gaiman, Ian McDonald és Usman T. Malik novellái, de szorosan mögöttük ott van Kelly Robson, Tamsyn Muir, Elizabeth Bear, Catherynne M. Valente, Kim Stanley Robinson és Ann Leckie is.

Alább egyesével is értékelem a novellákat, spoilermentesen.

Mark Lawrence: Úti testvérek - Történetek a Széthullott Birodalomból

Minél később jelenik meg egy Mark Lawrence könyv, annál jobban várom, ilyen A vörös királynő háborúja trilógiának a befejező része is. De addig sem maradunk Lawrence nélkül, a Fumax ugyanis - a világon elsőként - kihozta nyomtatásban az Úti testvéreket, amely az egyik legjobban megírt és legokosabban összerakott novelláskötet, amit eddig olvastam.

A könyv 163 oldal, nem éppen vastag. Viszont elképesztően jól áll neki a keményfedeles borítás, maga a borító pedig nagyon ízléses és igényes, tökéletesen mutat a gyűjteményben. Tipikusan olyan, ami mellett egy vérbeli fantasy-rajongó nem tud csak úgy elmenni, és szerencsére tartalmilag is nagyon rendben van. Mielőtt azonban rátérünk erre, szükséges szót ejteni a Széthullott Birodalom, illetve az aktuálisan legnépszerűbb fantasy-világ, Westeros különbségeiről.

G. R. R. Martin, mint epikus fantasy-író, fényévekkel jobb, mint Mark Lawrence. Westeros világa mérhetetlenül aprólékosan és okosan kidolgozott, fel van építve a hőskortól kezdve egészen a jelenig, a mágia okosan lett beépítve, a karakterek illenek a világba, tehát nyugodtan tekinthetünk olyan univerzumként, mint amilyen A gyűrűk ura vagy éppen a Star Wars. Ennek megfelelően a Martin-féle kiegészítő könyvek és novellák azt a célt szolgálják, hogy ezt az univerzumot tovább bővítsék, ahol maguk a karakterek nem is olyan fontosak.

Philip K. Dick: Emlékmás

Az emlékmás, Különvélemény, Sorsügynökség, Az elhagyott bolygó - a filmeket sokan ismerik, de azt már kevesebben tudják, hogy a Szárnyas fejvadászhoz és a Kamera által homályosanhoz hasonlóan ezek is Philip K. Dick történetei alapján készültek. Ebben a kötetben a kultikus filmek eredetijeivel együtt tizenkét novellát olvashatunk - az Emlékmás a legerősebb válogatáskötet, ami a sci-fi nagymesterétől valaha magyarul megjelent. 

"Nem mindenki teheti meg, hogy a Marsra utazzon, ezért a szegények fejébe emlékeket ültetnek be, mintha ott jártak volna. Létezik egy alagút, ami a negyedik dimenzióban helyezkedik el, és pár lépéssel meg lehet tenni benne több száz kilométert. Az atomháború után az ENSZ robotok gyártásába kezd a szovjetek ellen. Az egyik marsi telepre egy vásáros űrhajó érkezik. A Földet leigázta egy idegen faj, azonban a kutyák és macskák meglepő módon életben maradtak."

Philip K. Dick megkerülhetetlen jelentőségű szerző, jellegzetes stílusa és témái rengeteg alkotót megihlettek. Nagyjából egy tucat film és néhány sorozat is készült a történetei alapján, köztük olyanok, mint a Különvélemény, az Emlékmás, a zseniális Kamera által homályosan, vagy a legismertebb Szárnyas fejvadász (az eredetije az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?). Kimondottan termékeny író volt, csak az Agavénál huszonöt (!) regénye és ezzel együtt három novelláskötete jelent meg, ám a művei közel sem képviselnek egyenletesen magas színvonalat. Például ezért is jelenik meg egyre kevesebb új kötete magyarul, amit érdemes volt, már kiadtak - az újrakiadások viszont jönnek szépen, Az ember a fellegvárban és az Álmodnak-e az androidok... után például hamarosan a Dr. Vérdíj második inkarnációja is megérkezik.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Steampunk urban fantasy-krimi kapitalista istenekkel, mágus-jogász-detektívekkel, élő vízköpőkkel, kocsis nélküli hintókkal és majdnem szó szerint alvilági szórakozóhelyekkel egy négymilliós, élettől nyüzsgő, színes metropoliszban. Max Gladstone tudja, hogyan kell kihozni a maximumot ebből az alapanyagból, a Nagyrészt halott vitán felül a nyár egyik legjobb megjelenése.

Ahhoz képest, hogy az Agave hagyományosan inkább a sci-fiben volt erős, az utóbbi időben a fantasy-felhozataluk is kezd igencsak impresszív lenni. A varázslókat nem kell bemutatni, de az elmúlt néhány hónapban Lev Grossman trilógiájának zárókötetén kívül is kihoztak három izgalmas, a műfajjal bátran kísérletező regényt, ezzel megmutatva, hogy ilyen téren is érdemes komolyan számolni a kiadóval - avagy van élet Neil Gaimanen és a pararománcokon kívül is. 

Az említett regények, az erős miéville-i hatásokat mutató Lépcsők városa és az elbeszélési formákkal kísérletező geofantasy,  Az ötödik évszak csavartak néhányat a hagyományos fantasy-toposzokon, ezt az utat követi a Nagyrészt halott is. Max Gladstone kiváló érzékkel épít világot, jól használja a karaktereket és ügyel arra, hogy a történet kellőképpen egyedi hangulatú legyen - nagyjából így érdemes fantasyt írni.

Neil Gaiman - Michael Reaves: Köztesvilág

Neil Gaiman ismét az ifjúsági irodalom vizeire evez, ezúttal Michael Reaves közreműködésével. A Köztesvilág az elsősorban tizenéveseknek szóló, kifejezetten szórakoztatást célzó irodalom tökéletes példája, rendkívül könnyen olvasható és pörgős a történet, könnyű azonosulni a főszereplővel, az olykor enyhén abszurd interdimenzionális kalandok pedig még azokat is garantáltan lekötik, akikkel a kötelező olvasmányok kellőképp megutáltatták az olvasást. 

Joey Harker, egy átlagos amerikai kamasz, egy iskolai tájékozódási feladat során eltéved a városban, és mint hamarosan kiderül, a párhuzamos valóságok között is. Ez elég nagy szívás, ráadásul Joey akarata ellenére belekeveredik három multidimenziós nagyhatalom küzdelmébe, de szerencséjére annyira azért nem béna, hogy rögtön a regény legelején járulékos veszteség legyen belőle, így egyre mélyebbre sodródik a háborúban, mígnem... na de ezt már nem fogom elárulni, olvassátok el a regényt.

Régóta várjuk, hogy Neil Gaiman ismét előálljon valamivel, ami megüti az Amerikai istenek, a Sandman vagy a Csillagpor szintjét, de valahogy csak nem akar összeállni a következő nagy mű (talán majd jövőre a Norse Mythology). Rövidebb és/vagy könnyebb történeteket, ifjúsági- és gyerekkönyveket azért gyárt, ebben az esetben például Michael Reavesszel közösen, ami ugyan a felnőtt olvasóközönséget kevésbé mozgatja meg, de legalább új olvasókat szerez magának. A Köztesvilág is ilyen, abszolút laza, tisztán szórakoztatóirodalmi munka, semmi súlyos drámaiság vagy durva realizmus, "csak" pörgős és váratlan kalandok kétszáz oldalas sorozata. 

Jo Walton: Mások között

Mi történik azután, hogy a főhős hatalmas áldozatok árán legyőzi a világuralomra törő gonoszt? A legtöbb regény erre már nem tér ki, a rangos díjakkal jutalmazott Mások között viszont pontosan erről szól. Illetve ezenfelül a kívülállóságról, a fantasztikus irodalom iránti szenvedélyről, a mindennapok problémáiról, szépségeiről és a brit vidéket belengő mágiáról.

Kevés az igazán színvonalas ifjúsági regény. Rendkívül könnyed, kizárólag a szórakoztatást célzó, többnyire paranormális-romantikus történetek és már jól bejáratott franchise-okra épülő (vagy annak szánt) kötetek persze vannak rogyásig. Egyik-másik talán még csak nem is annyira kétes minőségű, de az önálló, egyedi történettel és valós mondanivalóval bíró ifjúsági regény egyértelműen ritkaság. A Mások között viszont pontosan ilyen, és ez már önmagában kiemeli a mezőnyből.

Jo Walton kiváló érzékkel nyúl vissza a viktoriánus pre-fantasy történetekhez (akkoriban még inkább rémtörténetnek számítottak) és formátumnak is az akkoriban népszerű naplóregényt választotta. A különbség viszont az a valódi viktoriánus naplóregények és jelen regény között, hogy utóbbi kényelmes másfélszáz év regényírási evolúció eredményeképpen gördülékenyebb és fogyaszthatóbb, illetve magától értetődően a huszonegyedik századi olvasóknak szól.

Morwenna, avagy Mori, a szerzőhöz hasonlóan walesi származású, ugyanúgy rajong az SF/F irodalomért, meglehetősen modern és józan gondolkodású - és szintén az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején (volt) tizenéves. Az önéletrajzi áthallás nyilvánvaló, viszont abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy Waltont soha nem próbálta megölni az ősi mágikus hatalommal bíró, világuralomra törő anyja, illetve nem szokott tündérekkel beszélgetni az elhagyott bányákkal tarkított walesi völgyekben. Aztán persze ki tudja... :)

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A Hidrogén szonátával még egyszer, utoljára bepillanthatunk az Iain M. Banks által megálmodott univerzumba, ahol a technológia szinte már mágiának hat, a halál sokszor csak átmeneti, az űrhajók Elméi egészen bizarr neveket adnak önmaguknak, és ahol minden civilizációk talán legszabadabbika, a Kultúra virágzik.

A Hidrogén szonáta, Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye, napra pontosan a szerző halálának harmadik évfordulóján jelent meg. Még mindig egy kicsit nehéz elhinni, hogy nem lesz több zseniálisan furcsa űrhajónév és évezredes mesterséges intelligencia, vége a szintetikus testek, intelligens drónok, drogmirigyek, virtuális életek, gigantikus űrbéli megastruktúrák, a valaha volt legnagyobb civilizáció, a Kultúra, és legismertebb titkosszolgálati csoportja, a Rendkívüli Körülmények idejének. 

De ha már búcsúzni kell, tegyük stílusosan. Így gondolják ezt a gziltek is: a komplett faj multidimenziós szublimációra készül, maguk mögött hagyva a szokványos világot. Csakhogy az előkészületek nem mennek zökkenőmentesen, a Zidhren-Maradvány, egy ősi szublimata civilizáció hátramaradt tagjai ugyanis még a távozás előtt meg akar osztani egy réges-régi titkot a gziltekkel, csakhogy a hajójukat lelövik. A Kultúra is megjelenik a környéken, egyrészt a hátrahagyandó bolygók és űrállomások értékesebb darabjaira pályázó roncsvadászok megfékezésére, másrészt egyszerűen csak megfigyelni az eseményt.

Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya

Indrek Hargla történelmi krimisorozatának eddigi három kötete a Galaktika legutóbbi néhány éves megjelenéseinek legjobbjai között van. A Melchior, a patikárius elképesztően erős hangulatával azonnal megragadja az ember figyelmét, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce súlyosabb, komorabb és elmélyíti az érdeklődést, a Melchior és a hóhér lánya pedig a kettő ötvözeteként megmutatja, hogy milyen is az, amikor kiforrja magát egy sorozat.

Gyilkossági kísérlet a Tallinn melletti erdőben. Az áldozat túléli, de elveszti emlékezetét, az egyetlen szemtanú pedig túlságosan messziről látta csak a bűntényt és nem tudná azonosítani a tettest, aki mindent elkövet, hogy ne juthassanak a nyomára. Ám a város éles elméjű patikusa, Melchior nem retten vissza a látszólag megoldhatatlan feladattól és nyomozni kezd, hogy felderítse az egyre furcsábbnak tűnő eset hátterét

Ha kíváncsi vagy a sorozat hátterére, a Könyvhéten beszélgettem egyet a szerzővel írásról, történelemről, az ideális középkori detektívről és arról is, hogy mit ír, amikor éppen nem Melchior történetét folytatja.

Melchior Wakenstede valószínűleg annyira nem bánná, ha széleskörű műveltségét, tapasztalatát és kognitív képességeit a tudomány, a kereskedelem és a városi pletykák kötnék le az időről időre előforduló, rejtélyes gyilkosságok felderítése helyett, ám az élet ezt nem így gondolja. A szeptember eleji vásár idején ugyanis kegyetlen támadás ér egy fiatalembert a város melletti erdőben. Az egyetlen szemtanú Wibeke, a tallinni hóhér lánya, aki csak távolról látta az erőszakos jelenetet, de így is megesküdne rá, hogy a támadónak gyilkos szándékai voltak. Az áldozat viszont élete helyett csak az emlékezetét veszti el, és még csak ki sem rabolják. A különös körülményekre való tekintettel Wentzel Dorn bíró ismét Melchiort bízza meg az ügy felderítésével, aki a tőle megszokott határozottsággal veti bele magát a nyomozásba.

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Ebben a történetben csak a vízjogok felett uralkodó óriáscégek alkalmazottainak jut hely a kényelmes, zöld, csúcstechnológiával szerelt, önfenntartó városgépekben, az átlagember nyeli a port, fizeti a hét dollárt (vagy négy jüant) egy liter vízért és ha egy kis szerencséje van, nem hal meg harminc éves korára tuberkulózisban és nem lesz járulékos áldozat egy maffia-leszámolás közepén. A vízvadász, Paolo Bacigalupi legfrissebb regénye, feszes tempójú sci-fi thriller, fontos és aktuális mondanivalóval.

Paolo Bacigalupi négy magyarul megjelent könyvéből hármat olvastam eddig (A kételygyár maradt ki), minden egyes alkalommal mélyen elkeserítő élmény volt. Erről nem Bacigalupi tehet, ő kiválóan ír, az emberek tehetnek róla, akik miatt minden egyes nappal közelebb kerülnek ezek a regények a valóra váláshoz. Sőt, visszafogottabb verzióban már most jelen van gyakorlatilag minden téma, amit ezek a történetek boncolgatnak, ebben az esetben például a globális felmelegedés okozta szélsőségesen száraz időszakokkal erősített, eszetlen túlhasználat miatti vízhiány. Fájdalmas belegondolni, hogy milyen ütemben tesszük tönkre az egyetlen helyet, ahol jelenlegi tudásunk és technológiai szintünk alapján életben maradhat az emberiség (a globális ökoszisztéma többi élőlényéről nem is beszélve), és még fájdalmasabb, ha realizáljuk, hogy mennyi az önző, ignoráns ember, aki a személyes, pazarló kényelmét mások élete elé helyezi, és legfeljebb akkor fogja elismerni, hogy valami nincs rendben, ha konkrétan megvalósul az, amiről Bacigalupi ír.

"Meg akartam mutatni a világnak, hogy Észtország Nyugat-Európához tartozik" - interjú Indrek Hargla észt íróval

Az idei Könyvhéten a Galaktika vendége volt a népszerű észt író, Indrek Hargla, a Melchior, a patikárius c. regénnyel kezdődő történelmi krimisorozat szerzője. Külföldön a Melchior-sorozat tette ismertté, de főleg sci-fit és fantasyt ír, illetve színdarabokon és tévés forgatókönyveken is szokott dolgozni. A Vörösmarty téren tartott dedikálása előtt beszélgettem vele a sorozatról, írásról, történelemről és kultúráról, és azt is elmondta, hogy valójában nem álnéven ír. 

Kezdjük az elején, hogyan lett író? 

Az első történetemet 1998-ban publikáltam, huszonnyolc éves korom körül kezdtem el írni. Mindig is imádtam az irodalmat, különösen a sci-fit, ez vezetett az íráshoz is. Sci-fivel kezdtem, már csak azért is, mert akkoriban nem nagyon volt Észtországban ilyesmi, a sci-fi szcéna is éppen csak kialakulóban volt, és jó lehetőségnek, izgalmas kihívásnak tűnt, hogy egyfajta pionírként én lehetek az első az országban, aki fantasztikus regényeket ír.

Mik a kedvenc témakörei a fantasztikus irodalomban?

Őszintén szólva nincsenek konkrét kedvenceim. Nem nagyon válogatok alzsánerek szerint, főleg, hogy rengeteg átfedés van köztük. A sci-fi keveredik az alternatív történelemmel és a fantasyvel, a fantasy a horrorral… rendben, a horror nagyjából mindenhova illik. Szóval nem mondhatom, hogy például a hard sci-fit jobban szeretem egy jól megírt fantasynél, a lényeg, hogy színvonalas és kellően provokatív, gondolatébresztő legyen. Egy történet akkor jó, ha az olvasó könnyedén vizualizálja, érzelmileg átéli és a gondolatait is beindítja, nekem ez a legfontosabb, nem az, hogy milyen zsánerhez tartozik. 

Ez a Melchior-sorozatra is igaz, olvasás közben az ember szinte érzi maga körül a középkori Tallinnt.

Nos, ez azért nem az én találmányom, egyszerűen a klasszikus regényírás eszköztárának köszönhető. De keményen meg kell dolgozni azért, hogy az olvasó elégedett legyen egy történettel és rendesen el tudja képzelni az egészet. 

Mért éppen a középkori Észtországot választotta a regénysorozat helyszínéül? 

Erre a kérdése nem olyan egyszerű válaszolni. Amikor az ember elkezd írni egy regényt, sokszor nem tudja megindokolni, hogy miért választott egy helyszínt vagy időszakot. Ebben az esetben talán az volt a döntő, hogy a sci-fikhez hasonlóan történelmi krimiből sem volt nagy választék annak idején Észtországban, sőt, őszintén szólva egyáltalán nem volt egyetlen történelmi krimink sem. Illetve Tallinn óvárosa gyönyörű, az egyik legjobb állapotban megőrződött középkori város Észak-Európában. Ezek ismeretében pedig úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg? Vegyítsük össze ezeket! Az írók egyébként is ritkán találnak fel valami teljesen újat, amikor történeteket alkotnak, leginkább csak összevegyítik, újrakeverik a már meglévő dolgokat. Tehát fogtam a klasszikus krimit, a történelmi regényt, a középkori Tallinnt és a középkori gyógyszerészetet, aminek egyébként 1422-ig visszanyúló hagyománya van Tallinnban, és kevertem belőlük egy izgalmas koktélt.

Indrek Hargla a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban tartott könyvbemutatón. (Csata Judit fotója, via Galaktika fb)

Somogyi György - Dobó István - Tebeli Szabolcs: Kittenberger - Fabriqué en Belgique (képregény)

A Kittenberger - Fabriqué en Belgique rejtőien laza, vernésen retrofuturisztikus és Kittenberger Kálmán életéhez illően kalandos utazás a századfordulós Afrika sötét szívébe. Somogyi György, Dobó István és Tebeli Szabolcs képregénye szépen rajzolt, rendkívül szórakoztató és abszolút világszínvonalú munka. 

Szóval egyszer, majdnem hat éve, olvastam egy interjút az Indexen Somogyi Györggyel és Tebeli "Brazil" Szabolccsal, akik éppen egy Kittenberger Kálmán kalandjairól szóló képregényen dolgoztak a Galaktika steampunk képregény-antológiájába. Az antológia végül nem jelent meg, a Kittenbergerről pedig szépen lassan el is feledkeztem. Aztán idén tavasszal egyszer csak felröppent a hír, hogy feltámadt a projekt és jön magánkiadásban a képregény, egyből két nyelven (magyarul és angolul). "Hiszem, ha látom!" - mondja erre a Thelomeris-projektet a kezdetektől követő, emiatt a hasonló, túlságosan jól hangzó dolgokkal kapcsolatban eléggé szkeptikus blogger. "Május nyolcadika, Képregényfesztivál, Dürer kert" - jön a válasz, és valóban meg is jelenik a képregény. Ezután még vártam úgy egy hónapot, el akartam olvasni egy-két kritikát, mielőtt beszerzem, a Könyvhéten viszont már nem tudtam ellenállni. Három rövid beszélgetést követően hazajött velem a vékonyka, de annál izgalmasabb kötet, csak azt sajnálom, hogy dedikáltatni nem sikerült (egyelőre).

Tizenéves koromban elolvastam néhány könyvet Kittenberger Kálmán utazásairól, de a vadászlázzal már akkor sem tudtam azonosulni, csak a kaland és az egzotikus tájak vonzottak. A képregény az utóbbi kettőt ígérte, némi igencsak menő steampunk körítéssel (már annak idején is ez keltette fel az érdeklődésemet), és nagy megelégedésemre pontosan ezt is nyújtotta.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Egy világ, ahol a pusztító földrengések és vulkánkitörések időről időre eltörlik a civilizációt. Egy világ, ahol hatalmas erejű mágusok képesek manipulálni a föld erejét. N. K. Jemisin első magyarul megjelent regénye, Az ötödik évszak világa könyörtelen világ, amely gyűlöli lakóit. 

N. K. Jemisin a kortárs amerikai fantasyírók egyre nagyobb jelentőségű alakja, regényeiben a szokásos zsánerirodalmi témák mellett a mindennapi életben, a mi világunkban rendkívül fontos kérdéseket is boncolgat. Az ötödik évszak a hatodik regénye és az első, amit magyarul is olvashatunk,

Két elvárással kezdtem olvasni a regényt. Az első az volt, hogy valami újat szeretnék, valami olyat, amivel korábban még nem találkoztam. A második csak a szokásos: gördülékeny és élvezhető szöveg, érdekes történet. Ami az egyediséget illeti, már az előszót olvasva látszott, hogy nem lesz gond vele, a szöveggel viszont volt némi problémám.

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

A Szellemek a fejben egy jól megírt, izgalmas és végtelenül szórakoztató könyv, Paul Tremblaynek jár a dicséret. Ugyanakkor minden horror rajongót el kell szomorítanom, mert ez a könyv nem horror. Ennek ellenére mindenképp érdemes elolvasni, mert nagyon érdekes témákat feszeget és remek könyvélményt nyújt.

Elöljáróban hadd szidjam meg a marketingeseket, a PR-osztályt, a 2016-ban legjobb horror könyvnek járó Bram Stoker-díjat kiosztó bizottságot, illetve a sok hype-kritikát, amivel teletűzdelték a borítót és az első oldalakat. Tetszik, nem tetszik, ez ma már nem számít horrornak. Ebben természetesen nagy szerepe van a médiában megjelenő erőszaknak, és azáltalánosan elfogadott nézőpont is az, hogy a társadalmak ingerküszöbe tendenciózusan növekszik. Persze régen is voltak hidegrázós horrorfilmek/könyvek, de ma, amikor a hírekben egy tömeggyilkosság után rögtön bemutatják a lányát belőve 108 késszúrással megölő anyát, elég nehéz komoly reakciót kiváltani. Az erőszak kvázi mindennapjaink szerves részévé vált.

Tehát, ha valaki ennek a könyvnek a borítójára azt írja, hogy „A végletekig fokozza a feszültséget”, vagy olyan blurböt ír, hogy „Zseniálisan ijesztő”, „… a horror rajongóinak remek választás”, vagy „… könnyen lehet, hogy fordulópontként fog szolgálni a horrorban”, az soha életében nem olvasott, nem látott, de még csak nem is hallott a horrorról. Vagy csak szimplán nem néz tévét és nincs bekötve neki otthon az internet. És nem, nem azért mondom, hogy ez nem horror, hogy magamat fényezzem, milyen bátor is vagyok, egyáltalán nem. Én hagyományosan verőfényes nappal szoktam horrort nézni (és olvasni is!), előbbiénél szem becsuk – fül bedug módszert alkalmazva rögtön, amint valami félelmetesnek ígérkező közeledik. Egyszerűen borzalmasan alacsony ilyen téren az ingerküszöböm, és ha azt mondom, hogy a Szellemek a fejben legjobb esetben is egy esetenként morbid soft thriller, akkor nagyon nagyvonalú voltam. Érdekfeszítő? Igen. Pörgős? Naná! Elgondolkodtató? Mindenképp. Ijesztő, nyomasztó, félelmetes? Véletlenül sem.

John Scalzi: Vörösingesek

Három főtiszt és egy zászlós ülnek a köveken egy borgoviai földférgekkel teli barlangban. Melyikük fog meghalni? Eltaláltad. Na de miért pont ő? - John Scalzi ezzel a jelenettel indítja Vörösingesek című regényét, hogy aztán kiderüljön, a válasz sokkal furcsább, mint hinnénk. De addig még sok altiszt és közkatona fog elhullani... 

Hogy egy klasszikust parafrazeáljak: John Scalzinak könnyen megy az írás. Legalábbis ami a szórakoztatóirodalmat illeti, elég szép mennyiségben gyártja az elsősorban kikapcsolódásra szolgáló regényeket és novellákat, mint amilyen ez is. A Vörösingesek ugyanolyan akciódús, cinikus humorú, rendkívül gördülékeny és ügyesen szerkesztett ritmusú történet, mint a Vének háborúja-regények, vagy a Bezárt elmék, tetszőleges helyen pár oldalnyit beleolvasva elég nagy eséllyel meg lehetne tippelni, hogy ki a szerző. Ez egyszerre előny és hátrány is (de inkább előny): már a legelső oldaltól ismerős közegben érezhetjük magunkat és tudjuk, hogy valami ügyesen összerakott sztori vár, ugyanakkor a fordulatok ritmusa és súlya is ismerős, és az is egyértelmű, hogy semmi durván meglepőre nem lehet számítani. 

Ezúttal egy szándékosan erős Star Trek-utánérzésű regényt kapunk (mondhatni Star Trek-paródiát), ami elsőre akár még visszatartó erő is lehet, tekintve, hogy nevezett sorozat messze nem olyan népszerű idehaza, mint az Egyesült Államokban. De nem véletlen, hogy ezt nem hangsúlyozza túl a kiadó a magyar kiadáson/ban, igazából bármelyik űrhajós akció-kaland-sci-fi lehetne a kiindulási pont, éppenséggel Scalzi regényei is. A lényeg pedig úgyis a humor, illetve az, ahogy Scalzi megcsavarta a történetet.

Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Azután, hogy maga Bill Gates is meglehetős lelkesedéssel nyilatkozott a Neal Stephenson regényéről, egy magamfajta könyvesblogger viszonylag keveset tud tenni a Seveneves további népszerűsítéséért, de szeretem a kihívásokat, úgyhogy íme az én verzióm: 

Felrobban a Hold. Teljesen váratlanul, minden előjel nélkül darabokra hullik, ami ugye a Föld nagyjából pontjáról feltűnik az embernek egy idő után. Ha olvastad Isaac Asimov A Hold tragédiája c. ismeretterjesztő munkáját, akkor az átlagnál jobban képben vagy azzal, hogy miért is fontos égi kísérőnk, de azt azért mindenki érzi, hogy annyira nem előnyös, ha szétesik kisebb, de még mindig jobbára hegységnyi darabokra. Röviden: a holddarabok a robbanásnak köszönhetően nem pontosan az eredeti pályát követik, ebből adódóan össze-összeütköznek és kisebb részekre törnek (ezek pályája ugye szintén megváltozik), a több darab több ütközést jelent, a láncreakció eredményeképpen pedig két éven belül olyan meteor(it)zápor szakad a Földre, ami évezredekre lakhatatlanná teszi kies planétánkat.

Nem túl vonzó kilátások, igaz? Viszont semmi más nem tud hatékonyabban összerántani egy csapat viszálykodó embert (ebben az esetben a teljes emberiséget), mint a külső fenyegetés. Nyilván vannak olyanok, akik simán feladják, de ők nem különösebben érdekesek. Mások megpróbálják folytatni az életüket a megszokott kerékvágásban, ameddig van értelme - a világvége itt nem csak pár hónapra van, mint a sok szempontból hasonló alaphelyzetet használó Az utolsó nyomozó-trilógiában, két év azért elég hosszú idő ahhoz, hogy ne csak bakancslistázzon az ember. Stephenson viszont a harmadik csoportra fókuszál, azokra, akik megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy az emberiség egyszer újra benépesíthesse a Földet.

Lev Grossman: A varázsló birodalma

Valahogy így érdemes sorozatzáró regényt írni. A varázslók-trilógia az egyik legjobb ezredforduló utáni fantasy-történet, a kifejezés pozitív értelmében kortárs, intelligens, erős érzelmeket keltő, hatásos és messzemenően elgondolkodtató, A varázsló birodalma pedig abszolút méltó az előző részekben lefektetett stílushoz és szellemiséghez. 

Határozottan az az érzésem, hogy Lev Grossman a legjobb, ami a kortárs fantasyvel történhetett. A varázslók melankolikus hangulatú tabudöntögetése, súlyos realizmusa, intelligens és ironikus humora egy olvasót sem hagyott hidegen. Érdekes módon a reakciók általában a két véglet valamelyikének közelében helyezkednek el, vagy nagyon bejön valakinek, vagy nem tudja elviselni, ritka a középutas vélemény. A második rész, A varázslókirály, nem tudta megismételni az első kötet gyönyörűen felépített fő fordulatát (annak természetéből adódóan ez nem is lett volna lehetséges), viszont elmélyítette az olvasók kapcsolatát a világgal és a karakterekkel, az előzőnél kalandosabb történet segítségével. A varázsló birodalma értelemszerűen ezt az irányt viszi tovább, megtartva mindent abból, ami az első két kötetben jó volt, és kiegészítve izgalmas, új ötletekkel, karakterekkel és helyszínekkel. Ja, és persze közel tökéletes trilógiazárás.

A bejegyzés további része A varázsló birodalmára nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első kötet legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára és a második kötet bizonyos részeire. Előbbi pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat és ideális esetben A varázslókirályt is.

Sci-fi és fantasy a 87. Ünnepi Könyvhéten (2016. június 9-13.)

2016. június 9-13. között kerül megrendezésre a szokásos helyen, a Vörösmarty téren, a 87. Ünnepi Könyvhét. Ahogy mindig, idén is sok új megjelenés várható, de lesznek dedikálások és könyvbemutatók is. 

Szerencsére az irodalomkedvelők felháborodása gyors visszakozásra (és hülyeségeket nyilatkozásra) késztette a kultúrát a politikával összefonódó gazdasági érdekek akadályozójának tekintő fővárosi vezetést, úgyhogy a tervezett parkoló helyett idén is könyvvásár lesz a Vörösmarty téren. Ráadásul a tavalyi, furcsán brutális dizájn után egészen vidám lett az aktuális plakát, ettől már kedve támad az embernek olvasni. Idén is meglehetősen impresszív kínálat várja a friss sci-fikre és fantasykre vadászókat, alább összeszedtük ezeket, illetve a témához illő programokat és dedikálásokat is.

Frissült: 2016. június 8.

Ti melyik könyveket tervezitek beszerezni és kikkel szeretnétek dedikáltatni idén? 

Jaroslav Rumpli: Gabonakörök

Gabonakörök, death metal, zsonglőrködés, veszteség, nihilizmus és filozófia – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Jaroslav Rumpli egyedi stílusban íródott művének lényegét. Nem egy könnyű olvasmány, de megéri a fáradságot, főleg ha az ember szereti a rejtett összefüggéseket kutatni. 

A Gabonakörök annyira elrugaszkodik a megszokott történetfelépítéstől és szerkezettől, hogy nehéz lenne pontosan megmondani, hogy műfajilag hová tartozik: családregény-e, krimi vagy esetleg (konyha-) filozófiai gyűjtemény, ami görbe tükröt kíván tartani a Coelhon és Oravecz Nórán nevelkedett társadalom elé. Egyik sem, és mindegyik egyszerre, úgyhogy talán nem is érdemes azzal fájdítani a fejünket, hogy ezen gondolkodjunk.

„Az igazság pont olyan, mint a gabonakörök. Ha az ember benne van a közepében, akkor nem látja, ha felülről nézi, akkor meg nem érti.” Na, hát ez a könyv is hasonló módon működik, csak kicsit fordítva. Amíg benne voltam és olvastam, addig ugye láttam, hogy mi van oda írva, viszont sokszor nem értettem. Az utolsó két oldal után egy csomó minden a helyére került, viszont már sok mindenre nem emlékeztem belőle. Szóval lehet, hogy ez a megvilágosodás is csak illúzió, mint ahogy az igazság sem létezik (erre a szerző igen sokszor rámutat az ötszáz oldal során), de én boldog vagyok vele.

Randall Munroe: Magyarázókönyv

A képregényrajzoló, akiről aszteroidát neveztek el és robotokat tervezett a NASA-nak, később pedig mindenféle bizarr kérdésekre adott tudományos alaposságú válaszaiból állított össze egy könyvet, ezúttal ezer szavas szókinccsel kísérli meg elmagyarázni bonyolult dolgok működését, az okostelefontól a Naprendszerig. 

Randall Munroe a NASA robottervezőjeként dolgozott, mielőtt főállású webképregény-rajzoló lett. Ez a szatirikus humorú xkcd képsorain rendszeresen visszaköszön, a 2014-ben magyarul is megjelent, rendkívül szórakoztató Mi lenne, ha? c. kötetét (és az alapjául szolgáló blogot) pedig már egy az egyben mérnök-fizikusi hátterére építette. Természetesen a különféle bizarr és Darwin-díjra esélyes kérdésekre adott, tudományos alaposságú válaszok gyűjteménye is komoly sikereket ért el, így megnyílt az út a következő könyv, az "Up Goer Five" (a magyar kiadásban "Fel menő öt") ötletére épülő Magyarázókönyv kiadása előtt, az olvasók legnagyobb örömére.

A lényeg: a leggyakrabban használt ezer szóval olyan dolgok működését elmagyarázni, mint az atomerőmű, az ihletadó Saturn V rakéta, az USA alaptörvénye, az okostelefon, a Nap, vagy egy felhőkarcoló. Az eredmény pedig egy kiváló humorú, ügyesen összerakott és vizuálisan is kellemes, hosszú órákon át nézegethető illusztrációkkal teli könyv, amit ha nem lenne, ki kellene találni.

Tóth Csaba: A sci-fi politológiája

Mi köze a jediknek a Birodalom hatalomátvételéhez? Hogyan hat a fűszer a Dűne univerzumának társadalmi rétegeire és technológiai fejlődésére? Miért rossz ötlet az Éhezők Viadala politikai szempontból? Mi a helyzet a Star Trek utópisztikus Föderációjával? Tóth Csaba többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ A sci-fi politológiája c. kötetében. 

Hiánypótló kötetet tarthat kezében az olvasó az ELTE ÁJK oktatója, dr. Tóth Csaba politológus munkájának köszönhetően. A sci-fi politológiája eredetileg egyetemi kurzusnak indult, majd önálló kötetté nőtte ki magát, így szélesebb kör számára is hozzáférhetővé téve az anyagot. Igazság szerint még azon is elgondolkodtam, hogy belógok néhány előadásra, ha már nyilvánosak, az Athenaeum viszont megoldotta a problémát azzal, hogy kiadták a könyvet. Itt jegyezném meg, hogy a formátum nagyon bejön, a kötés fűzött és a borító is tökéletes átmenet a szokásos puha borító és a drágább, nehezebb kemény verzió között, és a dizájn is ügyes, figyelemfelkeltő. Az igazi kérdés persze az, hogy a tartalom milyen, ezzel kapcsolatban viszont már kettősek az érzéseim.

Intellektuális értelemben imádom, amit Tóth Csaba csinál, avagy a különböző sci-fi univerzumok szó szerinti értelmezését politológiai szempontból, egyszerűen élvezet olvasni. Már a Vaják-sorozatban is nagyon szimpatikus volt az ilyesmi - Andrzej Sapkowski a saját regényein belül mutatja meg a világ fonákját, amikor előtör belőle a közgazdász, itt más alkotók műveivel történik ugyanez.

Anthony Ryan: A tűzkirálynő

Nagyon messzire jutottunk a Hatodik Rend hadiiskolájától. Évtizedek teltek el az első rész óta, a tét minden eddiginél nagyobb, Anthony Ryan monumentális trilógiájának ígéreteit A tűzkirálynő hivatott beteljesíteni.

Anthony Ryan Hollóárnyék-trilógiáját egyszerűen csak elolvasni is komoly teljesítmény, elképzelni is nehéz, hogy megírni milyen lehetett. Három hatalmas tégla, három teljesen különböző történet, sok más szerző valószínűleg feldarabolta volna legalább hat részre az egészet, de Ryanünk valami rejtélyes okból maradt a trilógia-formátumnál. 

Technikai és történeti szempontból A tűzkirálynő A várúr közvetlen folytatása, nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt, illetve a nézőpont-karakterek is hasonlóak. Amitől viszont mégis más (ha nem is annyira, mint az első kötet), az a világ működésének egyre mélyebb megismerése, ahogy a végső összecsapás felé közeledünk, és ezt némileg ellenpontozva az emberközeliség néhány szereplő esetében, ami szinte már A vér énekét idézi.

Sepsi László: Pinky

„Sepsi László mindent tud a krimiről, noirról, horrorról és az urban fantasyról, de nem esik kétségbe akkor sem, ha az úgynevezett magasirodalom ködbevesző elefántcsonttornyának nyirkos lépcsőházaiban kell eltájékozódnia. A Pinky című regény éppen olyan, mint a címében szereplő különös, rózsaszín és kegyetlen ital: amilyen furcsának tűnik elsőre, olyan természetességgel eszi bele magát az ember agysejtjeibe, és egy pillanatra sem ereszt el a szélesvásznú végkifejletig. Egyben pedig újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat, szíve pedig egy ütemben dobog az átkozott nagyvilág fékevesztett, dühös és szédítő ritmusával.”

Azonkívül, hogy a fenti fülszövegrészlet túlságosan komolyan veszi magát, egyáltalán nem hazudik. A sok szépen hangzó kifejezés és kacskaringós mondatok között ott a lényeg: Sepsi László egy baromi jó regényt írt. Nem mintha a magyar szerzők nem tudnának jól írni, de ez a regény nemzetközi szinten is simán megállná a helyét, főleg, hogy sokkal gyengébb könyveket is érthetetlenül nagy hírverés és népszerűség övez.

A Pinky urban fantasy. A megteremtett világot így lehetne a legegyszerűbben körülírni: Andrzej Sapkowski Vajákja modern városi környezettel keresztezve. Város és emberiség, modern technológia és a velük szimbiózisban élő kvázi-mágikus helyek és élőlények. Persze ez nem egy Vaják-másolat és még csak nem is a mágiára van kihegyezve a dolog, de egyáltalán nem lepne meg, ha a lengyel bestseller ott lenne Sepsi kedvencei között. 

Naomi Novik: Rengeteg

Szláv népmesei köntösbe bújtatott, különleges hangulatú ifjúsági fantasy – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Naomi Novik legújabb könyvének lényegét. A Rengeteg olyan világba kalauzolja az olvasót, melynek egyes elemei a népmesékből közép-európaiként számára is ismerősek lehetnek, ugyanakkor egyáltalán nem érződik ismétlésnek más, hasonló ihletésű történetek után sem.

A Rengeteg egyből magába szippantja az olvasót, és nem is engedi el magából, amíg le nem teszi a könyvet. Ebben a világban az erdő az úr, ahol mélyen gyökerezik a gyűlölet és a félelem, különös lények járnak a fák között, és ahol nem mindig érvényesek a világ működésére vonatkozó szabályok. A Rengeteg éhes, gonosz és erőszakos, fáinak árnyékában pedig több falu is meghúzódik. A falvak lakosait az elefántcsonttornyában élő mágus, a Sárkány védelmezi a Rengeteg gonosz varázserejétől. A Sárkány pedig a védelemért cserébe tíz évente egy hajadont kér, akit az erdő vonzáskörzetébe eső falvak lányai közül választ ki.

Agnyeska, történetünk főszereplője, pont abban a szerencsétlen évben született, melyből a Sárkány következő alkalommal válogatni fog. Életének tizenhét éve során nem sok félnivalója volt a mágustól – nem különösebben szép vagy ügyes, és egyetlen különleges képességének az tűnik, hogy bárhol és bármikor képes összekoszolni magát. Ami, lássuk be, azért nem egy olyan tulajdonság, amivel érdemes kitűnni a tömegből. Agnyeska korosztályából a legjobb barátnője, Kasja az, akit a Sárkánynak szánnak: szép, okos, kecses, és egyáltalán, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy a tökéletességet hajszoló varázsló kiválassza maga mellé. Aztán persze minden másképp alakul…

Richard Morgan: A fekete férfi

Száz év múlva, a huszonkettedik század elején az emberiség felszámolja a háborúkat a Földön és gyarmatosítja a Marsot, de mindennek ára van. Az ár pedig például az a kockázat, hogy egy, a vörös bolygóra száműzött, módosított genetikájú szuperkatona visszaszökik a Földre és gyilkosságsorozatba kezd. Richard Morgan lendületes, kemény sci-fi thrillert írt, de A fekete férfi több ennél, a nyomozás és rengeteg akció mellett, jó sci-fihez illően, komoly morális kérdésekkel is foglalkozik.

Richard Morgantől nem olvastam semmit a Takeshi Kovacs trilógia óta. A tavalyi, magyarországi látogatására kihozott fantasy-regénye, Az acél emléke érdekes koncepciónak tűnt, de egyelőre nem került rá sor, viszont A fekete férfit a megjelenés hetében tettem polcra és a lehető leghamarabb el is olvastam. Az puszta véletlen, hogy pont egy másik sci-fi krimi, A holtak küldöttei után került rá sor, ám szerencsére olyan mértékben különböznek, hogy a két regényt még akaratlanul sem próbáltam összehasonlítani.

A Kuszkó Rajmund-féle, brutálisan jól összerakott borító mögött nem kevésbé ütős regényt találunk. A fekete férfi félelmetesen emberközeli és egyáltalán nem finomkodó: durva, súlyos és sodró lendületű sci-fi thriller-krimi, ami azonnal lenyűgöz részletességével, a hangulatától pedig akkor is nehéz szabadulni, ha bizonyos kellemetlenebb jeleneteket inkább szeretnénk gyorsan elfelejteni.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

Mindenható mesterséges intelligenciák létrehoznak egy intelligens létformát. A megfigyelésükre küldött emberi delegáció tagjai közül ketten kegyetlen gyilkosság áldozataivá válnak. Az MI-k érinthetetlenek, a cinikus, mizantróp Andrea Cort detektív egyszerűen megoldhatná az ügyet azzal, hogy kerít egy bűnbakot, akire ráverheti a bűntényt, de inkább a valódi indítékokat és a valódi tettest akarja megtalálni. Adam-Troy Castro sci-fi krimije, A holtak küldöttei, ügyesen felépített, fordulatos és szórakoztató történet. 

A harrypotteres nevű Adam-Troy Castro egyetlen novellától eltekintve (ami az SFmag 10 e-novelláskötetben jelent meg és nem nyűgözött le különösebben) a "szeretnék tőle valamit olvasni, de nem tudom eldönteni, hogy mit" listámon szerepelt, egészen mostanáig. A dilemmát a Gabo SFF stábja oldotta fel, amikor eldöntötték, hogy kiadják ezt a kötetet, és egyúttal felrakták a szerzőt az "egy könyve után mindenképpen szeretnék még olvasni tőle" című listára - egyébként olyan nevek mellé, mint Alastair Reynolds, Greg Keyes, Robert Jackson Bennett, esetleg nem SFF-vonalon Nigel Barley, John Gribbin, Jared Diamond, Nick Bostrom és még sokan mások. 

Nade. Fogj egy óriási, henger alakú biomot, amit ősi mesterséges intelligenciák legóztak össze valahol az űr egy kimondottan félreeső szegletében. Tegyél hozzá egy intelligens idegen fajt (amit mellesleg szintén az MI-k hoztak létre) és az említett biomban őshonos, illetve egy emberi delegációt, amelynek feladata az idegenek megfigyelése. Ha eddig nagyjából egy Kim Stanley Robinson-féle regényre gondolsz, akkor nem lőttél mellé nagyon, viszont Robinsonnal ellentétben Castro nem bajlódott azzal, hogy tudományos pontossággal írjon le mindent, inkább bedobott még egy kettős gyilkosságot a sztoriba, meg egy mizantróp detektívet, just for fun.