Poszterre kívánkozó borító, izgalmas és nagyszabású történet, rengeteg fantázia és kreativitás: ez a Kraken, China Miéville legújabb magyarul megjelent regénye.
Idén már kaptunk egy rendhagyó Miéville-regényt az Agavétól, most itt a következő. Persze a "rendhagyó" kifejezés China Miéville esetében, némileg paradox módon, teljesen szokványosnak számít: eddigi összes regénye más műfajban született és kimondottan kísérletező kedvű. Legutóbb magyarul megjelent kötete, a hasonlóan kiváló borítót kapott Konzulváros a hard sci-fi határait feszegeti, az elcsépelt ember-idegen kapcsolatot és konfrontációt helyezi meglepően újszerű megvilágításba, a Kraken pedig gyökeresen más: egy London díszletei között játszódó urban fantasy.
Miéville egyik - szerintem amúgy hibás - hitvallása a fantasy túlléptetése a tolkieni örökségen, ezúttal viszont a kortárs fantasy-irodalom egyik félistenét, Neil Gaimant hívja ki hazai pályán. A mérkőzés győztesét hirdesse ki mindenki saját ízlése szerint, de az biztos, hogy részemről minimum döntetlen az eredmény. A 2011-es Locus díj nyertese nagyszabású, elképesztően ötletgazdag, kegyetlen és intelligens humorral teli regény, a műfaj kedvelőinek kötelező darab, de mindenki másnak is ajánlom.
Ahogy az előzeteshez mellékelt fülszövegben is olvasható, a londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik egy nyolc és fél méteres, preparált óriáskalmár. Tartályostul. A furcsa bűntény még furcsább alakok figyelmét is fölkelti, válogatott szektáktól és bűnszervezetektől egészen a rendőrség okkult eseményekkel foglalkozó ügyosztályáig. A jószág eltűnését a múzeum munkatársa, Billy Harrow fedezi föl, aki nem is sejti, hogy egy lábasfejűeket imádó szekta tagjai prófétaként tekintenek rá, az óriáskalmár preparátorára, aki saját kezével tartósította istenüket. Az átlagos londoni férfi így pillanatok alatt az események fősodrában találja magát, és bár erősen túlértékeltnek tartja saját jelentőségét, a különféle okokból rá vadászó szekták és bűnszervezetek elől menekülés közben a rejtélyt is megpróbálja megoldani.
Tipikus urban fantasys felállás a semleges, jellegtelen városi átlagember főszereplővé tétele, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az olvasó könnyedén azonosulhasson vele. Időnként bejön, máskor kevésbé, talán azon is múlik, hogy a szerző milyen jellegzetességet talál ki a karakternek, hogy azért mégse legyen teljesen szürke. Eléggé változó, hogy kinek hogy sikerül megoldania, Gaiman például az Amerikai istenekben és az Óceán az út végénben sikerrel vette az akadályt, a Sosehol főszereplője viszont, László Zoltán Egyszervoltjáéhoz hasonlóan érdektelen. Szergej Lukjanyenko viszont az Őrség-sorozatban kiválóan írta meg Antont és itt, a Krakenben is teljesen jól működik a dolog. Billy ugyanis az első meglepetés után már nem hagyja, hogy csak úgy sodorják az események, hanem ő maga igyekszik alakítani a sorsát, eleinte a túlélés, később pedig saját kíváncsiságának kielégítése érdekében. Az pedig lényegtelen, hogy emellett legalább egy apokalipszist is megelőzhet...
A Perdido pályaudvar, végállomás olvasása közben még erős fenntartásaim voltak Miéville munkásságával kapcsolatban, de kiderült, hogy nem csak ambiciózus, hanem tényleg fejlődik. A Kraken már nem csak ötletgazdag, hanem sokkal olvashatóbb is - ilyen tekintetben a magyarul korábban, de eredetileg egy évvel később megjelent, a rengeteg eszmefuttatás miatt olykor nehézkes Konzulvárost is lekörözi. Az sem csak póz és erőfitogtatás Miéville részéről, hogy minden könyvét más műfajban/stílusban/zsánerben akarja megírni: a fenti három regény mintha nem is ugyanazon szerző műve lenne. Legalábbis eleinte, a történet előrehaladtával azért érezhetővé válik a jellegzetes, nyers és időnként naturálisan kegyetlen stílus, még ha nem is olyan erősen, mint a Perdido... esetén.
A Kraken érdekes regény. Egyszerre emberközeli és meglepően nagyszabású, anélkül, hogy unalmassá válna vagy elveszítené a talajt maga alól. Rengeteg az ötlet, az egyedi megoldás és a történetben is elegendő fordulat történik, mielőtt a végére érnénk - ezért jók a hosszabb könyvek. Hatszázötven oldalon már lehet gondolkozni az apró részleteken és tele lehet tömni kreatív megoldásokkal anélkül, hogy öncélú tour de force lenne a kötetből. Ekkora terjedelembe az is belefér, hogy többször gyökeresen megváltozzon a történet iránya és a szereplők viszonya és a végeredmény sem légből kapottan váratlan, hanem válogatott, egymáshoz szervesen kapcsolódó csavarokon keresztül jutunk el odáig.
Élőben sokkal kevésbé nagyszabású a címszereplő jószág, mint amit Miéville leírása alapján elképzel az ember, egyáltalán nem tűnik félelmetes, isteni hatalommal bíró lénynek, de ennyi túlzás bőven belefér, hogy igazán epikus legyen a regény. Mert ez valóban az: 21. századi, prózai eposz a jó és a rossz küzdelméről a közelgő világvégék (sic!) árnyékában. Billy ugyan nem klasszikus hős, de akad az is, fura szerzetekből pedig töméntelen, és ami a legszebb az egészben: a hatalmas kreativitás tökéletesen illeszkedik korunk Londonjához, ahogy a szereplők, mi is zökkenőmentesen haladunk át a mi valóságunkat a másik várostól elválasztó határokon. És ez valamilyen szempontból ijesztő is: simán létezhet(ne) a vizek uralmát hirdető szekta, akik a globális felmelegedésben látják istenük akaratát és mindent megtesznek azért, hogy siettessék az eljövetelét (értsd: üvegházhatású gázokkal szennyezik a levegőt) vagy a vallásokat gyűjtők csoportja, nem is beszélve a káosznácikról vagy magától értetődően a krakenhívőkről. A többi persze egyértelműen csak a fantázia szüleménye, és Miéville itt tényleg sziporkázik: élő tetoválás, a famulusok szakszervezetét megalapító usébti-figura, vagy éppen az egyik nagyhatalmú mágus ki- és mibenléte...
Nem szabad, hogy a kötet vastagsága elijesszen: China Miéville regénye tipikusan nem az a fajta, ahol fejezeteken át semmi érdemleges nem történik, végig izgalmas tud maradni. Ráadásul nem kell hozzá hardcore fantasyrajongónak lenni, bőven elég, ha az ember nyitott és érdeklődő olvasó, akit nem hagy hidegen a mitológia, érdekli London másik oldala, szereti a rejtélyeket, hajlamos elgondolkozni az életünket befolyásoló tényezőkön és persze kíváncsi rá, hogy hova tűnhetett a jókora állat, tartósítószerrel teli tartályával. Ebben a kategóriában nem olvastam jobbat.
--
Ahogy az előzeteshez mellékelt fülszövegben is olvasható, a londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik egy nyolc és fél méteres, preparált óriáskalmár. Tartályostul. A furcsa bűntény még furcsább alakok figyelmét is fölkelti, válogatott szektáktól és bűnszervezetektől egészen a rendőrség okkult eseményekkel foglalkozó ügyosztályáig. A jószág eltűnését a múzeum munkatársa, Billy Harrow fedezi föl, aki nem is sejti, hogy egy lábasfejűeket imádó szekta tagjai prófétaként tekintenek rá, az óriáskalmár preparátorára, aki saját kezével tartósította istenüket. Az átlagos londoni férfi így pillanatok alatt az események fősodrában találja magát, és bár erősen túlértékeltnek tartja saját jelentőségét, a különféle okokból rá vadászó szekták és bűnszervezetek elől menekülés közben a rejtélyt is megpróbálja megoldani.
 |
| (a The Kraken Black Spiced Rum promója | by Steven Noble | via fubiz) |
A Perdido pályaudvar, végállomás olvasása közben még erős fenntartásaim voltak Miéville munkásságával kapcsolatban, de kiderült, hogy nem csak ambiciózus, hanem tényleg fejlődik. A Kraken már nem csak ötletgazdag, hanem sokkal olvashatóbb is - ilyen tekintetben a magyarul korábban, de eredetileg egy évvel később megjelent, a rengeteg eszmefuttatás miatt olykor nehézkes Konzulvárost is lekörözi. Az sem csak póz és erőfitogtatás Miéville részéről, hogy minden könyvét más műfajban/stílusban/zsánerben akarja megírni: a fenti három regény mintha nem is ugyanazon szerző műve lenne. Legalábbis eleinte, a történet előrehaladtával azért érezhetővé válik a jellegzetes, nyers és időnként naturálisan kegyetlen stílus, még ha nem is olyan erősen, mint a Perdido... esetén.
 |
| (kraken | by ozplasmic) |
Élőben sokkal kevésbé nagyszabású a címszereplő jószág, mint amit Miéville leírása alapján elképzel az ember, egyáltalán nem tűnik félelmetes, isteni hatalommal bíró lénynek, de ennyi túlzás bőven belefér, hogy igazán epikus legyen a regény. Mert ez valóban az: 21. századi, prózai eposz a jó és a rossz küzdelméről a közelgő világvégék (sic!) árnyékában. Billy ugyan nem klasszikus hős, de akad az is, fura szerzetekből pedig töméntelen, és ami a legszebb az egészben: a hatalmas kreativitás tökéletesen illeszkedik korunk Londonjához, ahogy a szereplők, mi is zökkenőmentesen haladunk át a mi valóságunkat a másik várostól elválasztó határokon. És ez valamilyen szempontból ijesztő is: simán létezhet(ne) a vizek uralmát hirdető szekta, akik a globális felmelegedésben látják istenük akaratát és mindent megtesznek azért, hogy siettessék az eljövetelét (értsd: üvegházhatású gázokkal szennyezik a levegőt) vagy a vallásokat gyűjtők csoportja, nem is beszélve a káosznácikról vagy magától értetődően a krakenhívőkről. A többi persze egyértelműen csak a fantázia szüleménye, és Miéville itt tényleg sziporkázik: élő tetoválás, a famulusok szakszervezetét megalapító usébti-figura, vagy éppen az egyik nagyhatalmú mágus ki- és mibenléte...
 |
| (krakentámadás | by BenWootten) |
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2013
Eredeti megjelenés: 2010
Eredeti cím: Kraken
Fordító: Juhász Viktor
ISBN: 978 615 5272 39 4
ISBN: 978 615 5272 39 4
Oldalszám: 656
Ár: 3480,- (borítóár), 2610,- (Agavebolt)
--
A Szubjektív Kultnapló a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.
--Ár: 3480,- (borítóár), 2610,- (Agavebolt)
--
A Szubjektív Kultnapló a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.
 |
| Extra festmény azoknak, akik végigolvasták: kraken támadja a londoni parlamentet (via First Church of Gaming) |
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése