Alan Dean Foster - A. C. Crispin - Kathleen O'Malley: Alien-sorozat

A magyarul A nyolcadik utas: a Halál címen ismert Alienre, Ridley Scott Oscar-díjas remekművére, mára komplett franchise épült és az egyik legkultikusabb sci-fi filmmé vált. Nem meglepő, hogy a filmsorozat sikerén felbuzdulva minél több bőrt le akartak húzni Ripley megpróbáltatásairól, így a filmek könyvregények formájában is megjelentek.

Ezzel természetesen nem lett minőségileg több a science fiction irodalom, azonban érdemes elolvasni, mert a filmélményen ugyanakkor nagyon sokat dob.

A sci-fi könyvek legnagyobb – és talán egyetlen – hátránya a sci-fi filmekkel szemben a vizualitás: legyen bármennyire is részletes egy leírás, nehéz elképzelni egy idegen lényt vagy bolygót pusztán a szavak alapján (és ez általában a fantasyre is igaz). Ugyanakkor, mint minden könyvnek, megvan az az előnye, hogy a szereplők fejébe látunk, jobban megértjük a szándékaikat és motivációkat.

Victor LaValle: Fekete Tom balladája

Hamisítatlan Lovecraft-élmény huszonegyedik századi köntösben. A Fekete Tom balladája méltán többszörös jelölt és díjnyertes, kiválóan hozza a huszadik század eleji New York atmoszféráját és Lovecraft elképzelhetetlen szörnyűségekkel teli világának hangulatát, mindezt úgy, hogy Victor LaValle közben bizonyos szempontból túl is lép a nagy elődön. 

H. P. Lovecrafttal, a horror egyik legnagyobb alakjával meglehetősen ellentmondásos a viszonyom. Vannak olyan történetei, amiket szeretek, az írásaiból származtatott művek közül az Eldritch Horror társasjáték az egyik kedvencem és az elődjét, az Arkham Horrort is kedvelem, viszont a köztudomásúan vállalhatatlan társadalmi nézetei és a sajnos meglehetősen sok gyengébb írása viszont egyáltalán nem jönnek be.

Épp ezért fogalmam sem volt, hogy mennyire fog tetszeni a The Horror at Red Hook című történetének újramesélése (magyarul Red Hook címen olvasható, például a Szukits-féle Lovecraft összes második kötetében), de úgy gondoltam, hogy egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele.

Dan Wells: Szellemváros

Olvastam pár thrillert/horrort az utóbbi időben, amik borítójára olyanokat írtak, hogy nem fogok tőle aludni, meg hogy az év legjobb thrillere, meg mit tudom én, milyen válogatott marhaságot. Természetesen mindegyik könyv gyenge volt, egy pedig annyira pocsék, hogy végül még kritika sem jelent meg róla. Erre itt van Dan Wells és az ő Szellemvárosa, aminek a borítójára annyit írtak: a szerző új thrillere. Ennyi. És a könyv önmagában, de az előzőekhez képest is kivételesen csodálatos.

A Szellemváros története egyszerű: Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Ez nem azt jelenti, hogy többszörös személyisége vagy tudathasadása van, hanem azt, hogy tévképzetek és hallucinációk kínozzák. Ezért pedig óriási piros pont Wellsnek, mert vette a fáradságot és utána nézett a dolgoknak ahelyett, hogy egy népszerű, de ordas nagy tévhit köré írta volna a történetét. Ráadásul mindezt a könyvben is elmondja, alaposságból is jelesre vizsgázott.

Visszatérve Michaelhöz: azt hiszi, hogy létezik egy Terv, nárcisztikus személyisége miatt úgy gondolja, hogy ő ennek a tervnek a kulcsfigurája, miközben arctalan embereket lát. Természetesen nem hisz neki senki, elmegyógyintézetbe kerül, azonban csak nem akar kitisztulni a kép, így úgy dönt, hogy utána jár a dolgoknak. Eközben pedig egy sorozatgyilkos tucatjával öli meg az embereket, mindegyiknek a végletekig széttrancsírozva az arcát, ezért a beszámíthatatlan Michaellel is gyanús lesz.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Csápos idegen állatok egy magyar erdőben - nagyjából ez az Odakint sötétebb premisszája. Veres Attila komoly tehetséggel ötvözi a lovecrafti kozmikus horrort és a kiábrándítóan hétköznapi, ettől pedig nagyon is ismerős és hiteles közeget, illetve karaktereket első regényében. Az utóbbi évek egyik legjobb magyar debütálása.

Az Odakint sötétebb második az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény" témát követő, teljesen véletlenül pont idén és az Agavénál megjelenő három magyar sci-fi közül.

Természetesen mindegyik szerző teljesen más oldalról közelíti meg a témát: László Zoltán Távolvíz c. regényében százmillió, az emberiséget szolgálni vágyó krea lepte el a világtengereket, a társadalmi rendszerek pedig az ingyen (vízi) munkaerő és az időlassító technológia következtében gyökeresen átalakultak. Veres Attila ezzel szemben visszafogottan kezeli a globális kérdéseket, elvégre a csápos cellofoidák csak Magyarországon, egy viszonylag kis területen jelentek bukkantak fel, és közelebb áll a lovecrafti kozmikus horrorhoz, mint a sci-fihez. Brandon Hackett Xenója pedig majd ősszel érkezik, de az egészen biztos, hogy az alapmotívum hasonlóságán kívül ennek a történetnek sem lesz semmi köze a másik kettőhöz.

Szóval 1983-ban történt valami Magyarországon. Különös, csápos állatok jelentek meg egy közelebbről meg nem nevezett erdőben, az eseményen kívül mással nehezen magyarázható jelenségek közepette. Azóta többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, a cellofoidákat befogták és emésztőváladékuk állítólagos rákgyógyító hatása miatt farmokon tartják, a zónában még mindig észlelhető, különös jelenségek pedig kalandvágyó hippiket vonzanak a világ minden részéről. Az ország bekerült a köztudatba, de lényegesen többet így sem foglalkoznak vele, mint a mi világunkban, az eseményterületből nem lett kiépített turisztikai attrakció, a kisebbik cellofoida-farm pedig, ahova főszereplőnk, Gábor érkezik melózni, tulajdonképpen lehetne mondjuk nyomda vagy autóbontó is.

Szinte kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, a történet is visszafogott, nem különösebben bonyolult vagy kalandos. Játszódhatna gyakorlatilag bárhol és bármikor, a lényeg nem ez, hanem a kivitelezés.

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

A Szellemek a fejben egy jól megírt, izgalmas és végtelenül szórakoztató könyv, Paul Tremblaynek jár a dicséret. Ugyanakkor minden horror rajongót el kell szomorítanom, mert ez a könyv nem horror. Ennek ellenére mindenképp érdemes elolvasni, mert nagyon érdekes témákat feszeget és remek könyvélményt nyújt.

Elöljáróban hadd szidjam meg a marketingeseket, a PR-osztályt, a 2016-ban legjobb horror könyvnek járó Bram Stoker-díjat kiosztó bizottságot, illetve a sok hype-kritikát, amivel teletűzdelték a borítót és az első oldalakat. Tetszik, nem tetszik, ez ma már nem számít horrornak. Ebben természetesen nagy szerepe van a médiában megjelenő erőszaknak, és azáltalánosan elfogadott nézőpont is az, hogy a társadalmak ingerküszöbe tendenciózusan növekszik. Persze régen is voltak hidegrázós horrorfilmek/könyvek, de ma, amikor a hírekben egy tömeggyilkosság után rögtön bemutatják a lányát belőve 108 késszúrással megölő anyát, elég nehéz komoly reakciót kiváltani. Az erőszak kvázi mindennapjaink szerves részévé vált.

Tehát, ha valaki ennek a könyvnek a borítójára azt írja, hogy „A végletekig fokozza a feszültséget”, vagy olyan blurböt ír, hogy „Zseniálisan ijesztő”, „… a horror rajongóinak remek választás”, vagy „… könnyen lehet, hogy fordulópontként fog szolgálni a horrorban”, az soha életében nem olvasott, nem látott, de még csak nem is hallott a horrorról. Vagy csak szimplán nem néz tévét és nincs bekötve neki otthon az internet. És nem, nem azért mondom, hogy ez nem horror, hogy magamat fényezzem, milyen bátor is vagyok, egyáltalán nem. Én hagyományosan verőfényes nappal szoktam horrort nézni (és olvasni is!), előbbiénél szem becsuk – fül bedug módszert alkalmazva rögtön, amint valami félelmetesnek ígérkező közeledik. Egyszerűen borzalmasan alacsony ilyen téren az ingerküszöböm, és ha azt mondom, hogy a Szellemek a fejben legjobb esetben is egy esetenként morbid soft thriller, akkor nagyon nagyvonalú voltam. Érdekfeszítő? Igen. Pörgős? Naná! Elgondolkodtató? Mindenképp. Ijesztő, nyomasztó, félelmetes? Véletlenül sem.

Grady Hendrix: Horrorstör (magyar)

Nappal a letisztult, skandináv hatású dizájn otthona, éjjel viszont leírhatatlan borzalmak történnek az Orsk bútoráruházban. Ügyes koncepció, gördülékeny történet, önironikus humor és társadalomkritika, illetve némi futás meg sikoltozás: Gary Hendrix nem csak valami feltűnőt, hanem szórakoztatót is alkotott a Horrorstörrel. 

Valamikor tíz-tizenkét éve, egy gimnáziumi magyarórán arról beszélgettünk, hogy melyik a legszebb magyar szó, pusztán a hangzása alapján, ahogy az hallaná, aki nem beszéli a nyelvet. Az eredményre már nem emlékszem, de arra élénken, hogy - magától értetődően - megpróbáltuk megtalálni a legfélelmetesebbet is, ami a mordori Fekete Beszédet idéző bútorraktár lett. Ugye nem kell elmagyaráznom...

Grady Hendrix regénye tipikusan olyan, amit a borítója miatt veszünk kézbe. Sok ilyen könyvnél a kezdeti lelkesedést csalódás követi, a tartalom nem mindig tud felnőni a (marketing-) ötlethez, a Horrostör viszont belül is legalább olyan szórakoztató, mint az IKEA-katalógusra hajazó borító.

Szerintem nyilvánvaló, de más visszajelzéseket elnézve érdemes hangsúlyozni, hogy horrorparódiáról és nem komoly (-kodó) horrorregényről van szó, a cinikus, sötét humor lényegesen hangsúlyosabb az ijesztgetésnél. Ugyanakkor ez nem jelent igénytelenséget és olcsó, poénokat, Hendrix humora kifejezetten intelligens és kritikus, jó érzékkel tart tükröt a fogyasztói társadalom, a nagyvállalati kultúra, a túlfinomított marketing és a korunkra jellemző szociális problémák elé.

Charles Stross: Pokoli archívum / A Betontehén-akció

Szörnyek, csápok, nácik, démonok, horror, bürokrácia, popkultúra, alkalmazott matematika és sok humor. Charles Stross a Mosoda-akták első kötetével nem ugrotta túl az Accelerando szintjét, de két rendkívül ötletgazdag és szórakoztató történeteket tár az olvasó elé. 

Charles Stross elég komolyat alkotott az Accelarandóval, nem voltam egészen biztos abban, hogy sci-fivel kevert urban fantasyben is tudja hozni ezt a szintet. Ráadásul többfelől úgy hallottam, hogy a Mosoda-akták sorozat korai részei még kiforratlanok, leginkább azért érdemes elolvasni őket, mert a folytatás erősen építkezik rájuk, ehhez képest mindenképpen pozitív csalódás volt a Pokoli archívum és kísérő kisregénye, A Betontehén-akció. 

Ha röviden kellene összefoglalni, nagyjából némi Lovecraft, a Hellboy és tetszőleges kémregény (nekem John Le Carré ugrott be, Stross utószava szerint viszont inkább Len Deighton volt hatással rá) keverékéről van szó, meghintve egy kis cyberpunkkal és mindenféle popkulturális utalásokkal, lélektelen, kormányhivatali környezetbe helyezve.

Ebben a világban ugyanis a mágia nagyon is valós, matematikai és mérnöki eszközökkel elég látványos (és gyakran csúnya) dolgokat lehet művelni, a realitás szövete mögött pedig lovecrafti szörnyetegek várnak, hogy valaki rászabadítsa őket a mi finom világunkra. Ennek megakadályozása a Mosoda névre hallgató, brit titkosügynökség feladata, és ugyan általában jól végzik a munkájukat, szoktak hibázni és egymással sem jönnek ki mindig. 

Csurgó Csaba: Kukoricza

Ültessük át kortárs stílusra és környezetbe, aztán öntözzük meg vérrel Petőfi János vitézét? Elég bizarr ötlet, a legtöbben belebuktak volna, Csurgó Csaba viszont nagyon színvonalas regényt épített erre a vázra. Alternatív történelem, (urban) fantasy, árnyalatnyi sci-fi, nyersen ábrázolt erőszak, némi igényes humor és erőteljes társadalomkritika - a Kukoricza nem csak az utóbbi évek legmasszívabb magyar SF-regénye, de az egyik legjobban sikerült is. 

Amikor először hallottam Csurgó Csaba első regényéről, nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot. A fülszöveg a plüssökkel komolytalannak tűnt, az alapötlet nem hangzott ugyan rosszul, de nem bíztam benne, hogy igazán jó lesz a megvalósítás, meg ha úgy nézzük, a saját kiadójánál azt jelentet meg az ember, amit akar. 

Aztán kiderült, hogy sokkal komolyabb projektről van szó, mint amilyennek elsőre látszott, rengeteg energia lett belerakva és a szerző is eléggé maximalistának mondható. A beleolvasóban egy szokatlanul komor, a megfelelő helyeken humorral tarkított regény kezdett kibontakozni, és akkor már úgy voltam vele, hogy egy próbát mindenképpen megér. 

És sorra jöttek az újabb pozitív meglepetések. Kiderült, hogy a világ váratlanul alaposan kidolgozott, a karakterek olyan jól lettek összerakva, hogy ami máshol kellemetlen klisé lenne, itt szórakoztató poén vagy éppen komolyan véve is a helyén van. A történet dinamikus és izgalmas, maga a szöveg pedig olyan jól olvasható, hogy egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy kétszáz oldal lement a féltéglából - és a színvonal természetesen később sem csökkent. 

Jeff VanderMeer: Fantomfény (Déli Végek 3.)

Itt a várva várt befejezés: a Fantomfénnyel lezárul a fél év alatt  kipörgetett Déli Végek-trilógia. Az első két kötet rengeteg kérdést vetett fel, most jönnek a válaszok, többek között az X Térség létrejöttének körülményeibe is betekintést nyerünk. 

A kulcsszó: vákuumfluktuáció. Indirekt kulcsszó, egyszer sem fordul elő a trilógiában és még azt sem mondanám, hogy szándékos, mégis ezzel a fogalommal tudom legjobban meghatározni a három regény kapcsolatát és létezését. Elmagyarázom. Van egy virtuális részecskénk, a Fantomfény. Önmagában nincs túl nagy jelentősége, nem is létezne sokáig, rövid pályafutása során viszont két, időben visszafelé haladó részecskére hasad, ezek az Expedíció és a Kontroll. Ez a két részecske a múltban egyesül, létrehozva az "eredetit", a kígyó saját farkába harap, a három részecske egyikének a létezése sem értelmezhető a másik kettő nélkül. 

Nem állítom, hogy tökéletes hasonlat, de a lényeg talán érezhető. A trilógia egyes kötetei önmagukban súlytalanok, csak egymás által és időben oda-vissza utalásokon keresztül válnak azzá, aminek Jeff VanderMeer érzésem szerint szánta. 

Oké, megközelíthetjük egyszerűbben is. Ebben az esetben volt egy expedíciónk a titokzatos X Térségbe, ahol mindenféle fura, megmagyarázhatatlan és általában ijesztő dolog történik, egy Kontrollunk, aki átvette a zónát vizsgáló Déli Végek ügynökség vezetését és kívülről próbálta megfejteni az anomália mibenlétét, most pedig egy kisebb csapat, részben már ismerős karakter, akik az X Térségen belül és azon kívül (vagy inkább előtt) keresik a magyarázatokat, vagy legalábbis igyekeznek túlélni.

Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító

Szám szerint a nyolcadik Bradbury-kötet kerül A Toynbee-átalakítóval a gyűjtők polcaira. Bradbury most is elvarázsol, borzongat, megnevettet és olyan esztétikai-intellektuális utazásra visz egyes történeteivel, ami egészen ritka az irodalomban.

Ray Bradbury a világirodalom legnagyobb mesélőinek egyike. Történetei kellemes átmenetet jelentenek a sci-fi és a klasszikus értelemben vett szépirodalom között: a finoman megjelenő fantasztikum és a költői nyelvezet tökéletes összhangjával találkozhat az olvasó, ha felüti valamelyik kötetét. Még az egyértelműen sci-finek címkézett novellák, regények fókusza is inkább a hangulaton, stíluson és mondanivalón van, ez A Toynbee-átalakító esetén fokozottan igaz. 

Az új Bradbury-kötetben érzésre minden eddiginél kevésbé van jelen a fantasztikum. A történetek többsége legfeljebb mágikus-realista, időnként horrorba hajló, néhány pedig egyszerűen csak furcsa. Viszont a lényeg mindegyik novellában ott van: ez a Bradbury védjegyének számító stílus, és ez az, amiért szeretjük az írót. 

Jeff VanderMeer: Expedíció (Déli Végek 1.)

Sztrugackij+Lovecraft=VanderMeer. Röviden így mutatható be az amerikai szerző friss regénye, az Expedíció. Realitás vs. illúzió, különös lények és jelenségek, hátborzongató hangulat, feszültség és megannyi válasz nélkül hagyott kérdés: önmagában is megállja a helyét, de igazán csak a szintén idén érkező folytatásokkal lesz teljes.

Komoly várakozás előzte meg Jeff VanderMeer új regényét, mely a nemzetközi megjelenéssel egy időben került a polcokra itthon is. Az Expedíció szokatlan borítója mögött szokatlan történet rejtőzik, a Sztrugackij-tesók Piknik az árokpartonja és Lovecraft magát önálló mítosszá kinövő horrortörténeteinek egyenesági leszármazottja, enyhe pszichedelikus beütéssel. 

Nagyjából harminc évvel a történet kezdete előtt történt valami a most X Térségnek hívott területen, ami a zónán belül megváltoztatta a természetet, sőt, a realitást is. Persze a civilek elől lezárták, de tudományos expedíciók rendszeresen átlépik a határt, hogy a megfelelően kondicionált kutatók vizsgálatokat végezhessenek az elsőre átlagos, erdős-mocsaras tengerpartnak tűnő, valójában emberi ésszel felfoghatatlan jelenségeknek otthont adó területen. A mostani expedíció négy főből áll, egy antropológus, egy geodéta, egy pszichológus és egy biológus érkezik az alaptáborba, hogy a X Térség újabb rejtélyeire derítsen fényt, ám olyasmivel kell szembenézniük, amiről a felkészítés során nem esett szó. 

John Wyndham: Szemünk fényei

"– Kollektív tudat? – borzongott meg Aenea. – Fúj. El tudsz képzelni ennél unalmasabb és visszataszítóbb jövőképet?" (Dan Simmons: Endymion felemelkedése)

2013-ban olvasva kényelmetlenül elavultnak hat John Wyndham 1957-es regénye. Az eltelt ötvenhat év önmagában nem indokolná ezt, elég csak Asimov 1942-50 között részletekben publikált Alapítványára gondolni, de a Csillagközi invázió is alig két évvel későbbi, mint a Szemünk fényei. Tény, hogy ekkoriban robbant igazán nagyot a science fiction és nem mindenki tudott alkalmazkodni az új trendekhez, viszont az is, hogy ez a regény sokkal inkább a tizenkilencedik század végi történeteket idézi írástechnikai szempontból. 

Ha egymás mellé teszi az ember Bram Stoker 1897-es Drakuláját és a Szemünk fényeit, az egyetlen dolog, ami elárulja, hogy nem azonos korban íródott művekről van szó, a technológiai fejlődés. Stokernél a viaszhengeres fonográf a high-tech netovábbja, Wyndham szereplői pedig telefonálnak, autóznak és repülnek, a hozzáállásul viszont éppen olyan naiv (majdhogynem bamba), mint hatvan évvel korábban, és ez nem tesz jót a történetnek sem. 

Bram Stoker: Drakula

Itt kezdődött minden. A vámpírtörténetek öregapja, gótikus horror a klasszikus erdélyi vámpírról, egy olyan szerzőtől, aki soha életében nem járt Kelet-Európában. Több mint száz évvel és rengeteg adaptációval az eredeti megjelenés után egészen más élmény, mint a tizenkilencedik század végén lehetett, de így is érdekes irodalmi kaland. 

Soha nem érdekeltek különösebben a vámpírok, de az általános kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Annak idején még a Twilightot is képes voltam elolvasni, csak hogy kiderítsem, mit esznek rajta az emberek, most pedig a vámpírhistóriák történetének másik végére tettem kirándulást. Egészen megdöbbentő, hogy a Bram Stoker gótikus levélregényének ikonikus, élőholt szörnye száz évvel később csillámpónivá transzformálódott egy mormon írónő primitív-romantikus bestsellerében bukkant fel, mint a tinilányok nedves álmainak netovábbja. 

A Drakula jelenleg egészen mást jelent, mint a tizenkilencedik század végén a kortárs olvasóknak. Kultúrtörténeti értéke vitathatatlan, már nem csak egy borzongató kalandregény a sok közül, hanem az irodalmi vámpír archetípusának megteremtője és az aktuális szórakoztatóirodalmi trendek követői tulajdonképpen a népszerű urban fantasy előfutárát is fölfedezhetik benne. Viszont az is tény, hogy borzongató hatása mára jelentősen megfakult, a mai olvasó ingerküszöbe lényegesen magasabb és más stílusú, részletesebb leírásokhoz vagyunk szokva.