Mark Lawrence: Úti testvérek - Történetek a Széthullott Birodalomból

Minél később jelenik meg egy Mark Lawrence könyv, annál jobban várom, ilyen A vörös királynő háborúja trilógiának a befejező része is. De addig sem maradunk Lawrence nélkül, a Fumax ugyanis - a világon elsőként - kihozta nyomtatásban az Úti testvéreket, amely az egyik legjobban megírt és legokosabban összerakott novelláskötet, amit eddig olvastam.

A könyv 163 oldal, nem éppen vastag. Viszont elképesztően jól áll neki a keményfedeles borítás, maga a borító pedig nagyon ízléses és igényes, tökéletesen mutat a gyűjteményben. Tipikusan olyan, ami mellett egy vérbeli fantasy-rajongó nem tud csak úgy elmenni, és szerencsére tartalmilag is nagyon rendben van. Mielőtt azonban rátérünk erre, szükséges szót ejteni a Széthullott Birodalom, illetve az aktuálisan legnépszerűbb fantasy-világ, Westeros különbségeiről.

G. R. R. Martin, mint epikus fantasy-író, fényévekkel jobb, mint Mark Lawrence. Westeros világa mérhetetlenül aprólékosan és okosan kidolgozott, fel van építve a hőskortól kezdve egészen a jelenig, a mágia okosan lett beépítve, a karakterek illenek a világba, tehát nyugodtan tekinthetünk olyan univerzumként, mint amilyen A gyűrűk ura vagy éppen a Star Wars. Ennek megfelelően a Martin-féle kiegészítő könyvek és novellák azt a célt szolgálják, hogy ezt az univerzumot tovább bővítsék, ahol maguk a karakterek nem is olyan fontosak.

Mark Lawrence: A hazug kulcsa

Mark Lawrence Széthullott Birodalom sorozata nem volt rossz, de nem is felejthetetlen, mondom ezt én, akinek a minden mozgó dolog életére törő kutyáját Jorginak hívják. Ettől függetlenül túlzás volt az a hype, ami körülvette a sorozatot: nem volt sem brit, sem semmilyen válasz A tűz és jég dalára (gyk.: a Trónok harca és folytatásai). Ebből adódóan nem is meglepő, hogy sok ismerősöm már meg sem próbálta elolvasni Lawrence második sorozatát, A vörös királynő háborúja trilógiát. Pedig érdemes lenne.

Hogy mi a különbség a két sorozat között? A percepció. Egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanazt a poharat félig üresnek vagy félig telinek látjuk. Jalan Kendeth és Snorri ver Snagason ugyanabban a Széthullott Birodalomban járnak, többnyire ugyanazokkal az ellenségekkel találják szemben magukat, ugyanabban a mocsokban vergődnek, mint Jorg Acrath, a tövisek hercege/királya/császára. De míg az első sorozatban az emberek kvázi állatként viselkednek, motivációik visszataszítóak, a világ erkölcstelen, tisztességtelen, becstelen, addig a második sorozatban megjelennek az emberi értékek. A Bolondok hercegében és A hazug kulcsában ugyanaz a mocsok, ugyanazok a borzalmak emberi tragédiává szelídülnek. A Vörös Királynő háborúja sorozatban kiderül, hogy vannak emberek is a birodalomban. Nem mindenki árva, nem mindenki gyilkol, nem mindenkit erőszakoltak vagy csonkítottak meg, nem mindenkit érdekel a trón, a hatalom, létezik hűség, erkölcs, barátság, morál és egyéb hangzatos fogalmak. 

Szczepan Twardoch: Morfium

Szczepan Twardoch Morfium című regénye meglehetősen sikeres: elnyerte a Polityka 2012-es Passzport díját, valamint a legrangosabb lengyel irodalmi elismerést, a Nike közönségdíjat is. 

Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy tényleg jó regényről van szó, hisz rengeteg könyvnek ítélnek oda különböző díjakat, gyakran különösebb ok nélkül. A Morfium ráadásul – vérbeli szláv regényhez illően – meglehetősen nyomasztó hangulattal indít, sőt, jó három-négyszáz oldalon keresztül edzi az olvasót. De a vége olyan erősre sikerült, hogy megérte átrágni magam több száz oldalnyi, szóba öntött mocskon, összességében egy piszok jó könyvről van szó.

1939-ben járunk, érik a második világháború. Konstanty Willemann, egy német származású varsói polgár, egy cinikus gazember és kurvázó morfinista, kénytelen részt venni a nácik elleni rövid háborúban, majd beszervezik az ellenállók közé és nagyjából ennyi a történet. Nem túl izgalmas vagy összetett, de nem is ez a célja. Arra pont ideális, hogy Kostek belső vívódását keretezze, ugyanis Konstanty Willemannak van egy Gollamja. A könyvben természetesen nem Gollamnak hívják Kostek enyhe tudathasadását, hanem fekete istennek, de végig pont olyan érzésem volt, mintha A gyűrűk ura Szméagoljának kalandjait olvasnám.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Rene Denfeld civilben bűnügyi nyomozó, de rövidebb írásai korábban is jelentek meg például a The New York Time Magazine-ban. Első regénye, Az elvarázsoltak hatalmas sikert aratott, többek közt megnyerte a francia Prix du premier roman étranger irodalmi díjat, illetve bejutott a Goodreads top 20-as listájára fiction kategóriában. Magyarul a Fumax Kiadó gondozásában jelent meg.

Két világ van. Az egyikben mi elolvassuk ezt a könyvet, sóhajtunk, hogy milyen borzalmas, este elmegyünk sörözni, és százhúsz forintért Twixet veszünk a sarki boltban. A másikban, Az elvarázsoltak világában, naponta háromszor csúsztatnak be a rács alatt valami ételnek csúfolt trutymót, az emberéletet szinte ingyen mérik, és örökre eltilthatnak az emberi érintés és a szabad ég látványának örömétől. A két világot csupán egy leheletnyi fal választja el egymástól, az átjárás mégis szinte lehetetlen.

„Ez egy elvarázsolt világ. Más nem látja, csak én.” Elég abszurd kezdés, pláne amikor kiderül, hogy ez az elvarázsolt világ egy amerikai börtön halálsora, ahol a napfény látványának jogától örökre megfosztott rabok várják a kivégzésüket. A Molyon mágikus realizmus és fantasy címkét is kapott, de egyiknek sem nevezném: valami nagyon minimális mágia feltűnik benne, viszont én még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez „valódi” varázslat-e, vagy csak egy őrült elme képzelgésének szüleménye. De igazából nem is számít: maga a szöveg gyönyörű, a történet pedig annyira magába szippantja az olvasót, hogy eszében sincs azon bosszankodni, hogy ez egyáltalán nem az, amire számított.

Afonso Cruz: Kokoschka babája

Afonoso Cruz nem egyszerű író: egyben remek grafikus (ezt a könyvet is ő illusztrálta), és ismert zenész is: bendzsózik, gitározik, ukulelézik és énekel. Európa-szerte elismert műve, a Kokoschka babája 2012-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját, magyarul pedig a Typotex gondozásában jelent meg. És ha ez nem elég: április 24-én (péntek), 17:30-tól könyvbemutatója is lesz a Millenáris B épületében, melyen koncertet is ad.

A könyv lényegét talán leginkább az egyik szereplő szavaival tudnám összefoglalni:

 „... az élet nem más, mint alaposan összegubancolódott szálak halmaza. A gombolyag nagy részét nem is látjuk, és nem tudjuk fellelni a szálak közt lévő kapcsolódási pontokat. Ám minden mindennel összefügg, és ezek a szálak minden eseményt összekötnek.” (191. oldal) 

Avagy: kicsi a világ. És Afonso Cruz ezt gyönyörűen mutatja be.

A Kokoschka babája nem közvetlenül arról szól, amit a fülszöveg ígér. Ez nem egy modern Pygmalion-történet, eddigi olvasmányaim közül talán A múltkereskedőhöz tudnám leginkább hasonlítani, hiszen a központi elem itt is a teremtés motívuma. Az egyik szereplő gyermekkorában megpróbált életre kelteni egy gólemet – a gólem csak egy kupac agyag maradt, de vajon teremthetők-e életek pusztán szavak által? Lehet-e létrehozni valamit pusztán a szavak segítségével, ami hat az általunk látott valóságra? És visszahat-e a teremtményünkre a mi valóságunk?

Nehéz erről a könyvről írni. Olyan, mint egy jól összegubancolódott fonalgombolyag – idő kell a kibogozásához. A szereplők sorsai laza láncot alkotva sorakoznak, de a főbb kapcsolódási pontok mellett bizonyára vannak olyanok is, amik második, harmadik, sokadik olvasás után kezdenek csak derengeni. Egy biztos: a történet Drezda bombázásakor kezdődik, ez a város és a rá hulló négyezer tonna bomba az, ami összeköti a sorsokat.

Tim Powers: The Anubis Gates / Anubisz kapui

Időutazás, tizenkilencedik századi London, Coleridge, ősi egyiptomi mágia. Csak egy kis ízelítő Tim Powers The Anubis Gates című művéből, ami magyarul az Anubisz kapui címmel jelent meg a Valhalla Páholy kiadásában.

Az időutazás nem csak a sci-fi írók körében népszerű téma: legalább ugyanolyan jó fantasy-történetet lehet köré kanyarítani, és még csak tudományosan sem kell megmagyarázni. Powers könyvében az időkapuk megnyílásának meglehetősen prózai, de azért izgalmas oka van: az ősi Egyiptomban használt mágia segítségével sikerül megnyitni  Anubisz kapuit, amelyeken „átlépve” az ember egy másik korban találja magát. Utána már csak arra kell figyelni, hogy időben odaérjen a következő kapuhoz, nehogy lekésse a hazautat...

Brendan Doyle a tizenkilencedik századi angol költők – egészen pontosan William Ashbless és Samuel Taylor Coleridge - nemzetközileg elismert kutatója. Így amikor egy bizonyos Darrow nevű úriember felajánlja neki a lehetőséget, hogy élőben meghallgassa Coleridge egyik előadását, természetesen nem tud nemet mondani, és pár órával később már ugranak is 1810-be, ahol az előzetes terveknek megfelelően végig is hallgatják Coleridge előadását. A bonyodalmak a hazaúton kezdődnek, ugyanis Doyle-t elrabolja egy cigánybanda, és lekési a kaput, ami visszarepítené 1983-ba...

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos. Ez a két szó egy mondatban már önmagában is elég ahhoz, hogy a lelkes olvasó levegye a polcról Lauren Beukes legújabb magyarul kiadott könyvét, a Tündöklő lányokat, még ha nem is találkozott korábban az írónő nevével. A Moxyland és a Zoo City után az írónő ezúttal Chicagóba repíti el az olvasót egy rejtélyes sorozatgyilkos nyomában járva.

A huszonegyedik század kultúrája egyre inkább telítve van erőszakkal, és nem csak a számítógépes játékok vagy a rajzfilmek szintjén. Jellemző trend a sorozatgyilkosok szerepeltetése a sorozatokban is – elég csak Dexterre, a Gyilkos elmékre vagy a Gyilkos hajszára gondolni. A gyilkost sokszor vonzó, intelligens személynek állítják be, a hullák pedig gyakran nők, akiket még holtukban is szexinek látunk, és döbbenet vagy sajnálat helyett sokszor inkább perverz vágyat élesztenek a nézőben. Az áldozatok története csak ritkán kerül középpontba (nem az számít, hogy ki volt, hanem hogy mit tettek vele), és az erőszak is hétköznapivá, szinte lényegtelenné válik. Először csak a filmvásznon/képernyőn, aztán a mindennapi életben is.

Ez a könyv nem ilyen. Beukes bemutatja a gyilkost és az áldozatot is: mindkettőt könyörtelenül élethűen, és nem ragadós cukormázba vonva. És bemutatja az erőszakot is, úgy, ahogy a valóságban kinéz: kegyetlenül és brutálisan.

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

A Jessie Lamb testamentuma fiataloknak szóló, disztopikus világban játszódó társadalmi sci-fi. Ez nagyon szépen hangzik, és van hozzá egy viszonylag jól vázolt, bár nem példa nélküli háttér (az emberiség képtelen szaporodni egy elszabadult vírus miatt - kinek ismerős?), illetve egy tizenéves főszereplő (természetesen lány), akinek a szemén keresztül látjuk a világot. Szóval akár még jó is lehetne. De nem az.

Van ugyanis két elég komoly probléma a könyvvel. Az első mindjárt az, hogy úgynevezett háttér nagyjából annyira áll stabil lábakon, mint egy kártyavár a hóviharban, így az egész könyvnek kb. annyi köze van az értékelhető science-fiction-höz, mint A jedi hatalmának a Star Wars univerzumhoz. Vagy az Alkonyat csillámvámpírjainak a normális vámpírtörténetekhez.

Ez a bizonyos háttér nagyjából a következő. Egy újfajta kórokozó mindenkit megfertőz a Földön, főleg a légiközlekedésnek köszönhetően. Minden egyes embert, de csak a terhes nők halnak bele (sőt, másokon a tünetek sem jelentkeznek). A kórokozó egyébként valószínűleg a Creutzfeldt-Jacob-kór és az AIDS keresztezéséből jött létre, szitává rombolja az agyat, de csak a terhes nőkét, mert nekik leáll az idegrendszerük.

 Hogy mi ezzel a probléma? Nos...