"Meg akartam mutatni a világnak, hogy Észtország Nyugat-Európához tartozik" - interjú Indrek Hargla észt íróval

Az idei Könyvhéten a Galaktika vendége volt a népszerű észt író, Indrek Hargla, a Melchior, a patikárius c. regénnyel kezdődő történelmi krimisorozat szerzője. Külföldön a Melchior-sorozat tette ismertté, de főleg sci-fit és fantasyt ír, illetve színdarabokon és tévés forgatókönyveken is szokott dolgozni. A Vörösmarty téren tartott dedikálása előtt beszélgettem vele a sorozatról, írásról, történelemről és kultúráról, és azt is elmondta, hogy valójában nem álnéven ír. 

Kezdjük az elején, hogyan lett író? 

Az első történetemet 1998-ban publikáltam, huszonnyolc éves korom körül kezdtem el írni. Mindig is imádtam az irodalmat, különösen a sci-fit, ez vezetett az íráshoz is. Sci-fivel kezdtem, már csak azért is, mert akkoriban nem nagyon volt Észtországban ilyesmi, a sci-fi szcéna is éppen csak kialakulóban volt, és jó lehetőségnek, izgalmas kihívásnak tűnt, hogy egyfajta pionírként én lehetek az első az országban, aki fantasztikus regényeket ír.

Mik a kedvenc témakörei a fantasztikus irodalomban?

Őszintén szólva nincsenek konkrét kedvenceim. Nem nagyon válogatok alzsánerek szerint, főleg, hogy rengeteg átfedés van köztük. A sci-fi keveredik az alternatív történelemmel és a fantasyvel, a fantasy a horrorral… rendben, a horror nagyjából mindenhova illik. Szóval nem mondhatom, hogy például a hard sci-fit jobban szeretem egy jól megírt fantasynél, a lényeg, hogy színvonalas és kellően provokatív, gondolatébresztő legyen. Egy történet akkor jó, ha az olvasó könnyedén vizualizálja, érzelmileg átéli és a gondolatait is beindítja, nekem ez a legfontosabb, nem az, hogy milyen zsánerhez tartozik. 

Ez a Melchior-sorozatra is igaz, olvasás közben az ember szinte érzi maga körül a középkori Tallinnt.

Nos, ez azért nem az én találmányom, egyszerűen a klasszikus regényírás eszköztárának köszönhető. De keményen meg kell dolgozni azért, hogy az olvasó elégedett legyen egy történettel és rendesen el tudja képzelni az egészet. 

Mért éppen a középkori Észtországot választotta a regénysorozat helyszínéül? 

Erre a kérdése nem olyan egyszerű válaszolni. Amikor az ember elkezd írni egy regényt, sokszor nem tudja megindokolni, hogy miért választott egy helyszínt vagy időszakot. Ebben az esetben talán az volt a döntő, hogy a sci-fikhez hasonlóan történelmi krimiből sem volt nagy választék annak idején Észtországban, sőt, őszintén szólva egyáltalán nem volt egyetlen történelmi krimink sem. Illetve Tallinn óvárosa gyönyörű, az egyik legjobb állapotban megőrződött középkori város Észak-Európában. Ezek ismeretében pedig úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg? Vegyítsük össze ezeket! Az írók egyébként is ritkán találnak fel valami teljesen újat, amikor történeteket alkotnak, leginkább csak összevegyítik, újrakeverik a már meglévő dolgokat. Tehát fogtam a klasszikus krimit, a történelmi regényt, a középkori Tallinnt és a középkori gyógyszerészetet, aminek egyébként 1422-ig visszanyúló hagyománya van Tallinnban, és kevertem belőlük egy izgalmas koktélt.

Indrek Hargla a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban tartott könyvbemutatón. (Csata Judit fotója, via Galaktika fb)

Somogyi György - Dobó István - Tebeli Szabolcs: Kittenberger - Fabriqué en Belgique (képregény)

A Kittenberger - Fabriqué en Belgique rejtőien laza, vernésen retrofuturisztikus és Kittenberger Kálmán életéhez illően kalandos utazás a századfordulós Afrika sötét szívébe. Somogyi György, Dobó István és Tebeli Szabolcs képregénye szépen rajzolt, rendkívül szórakoztató és abszolút világszínvonalú munka. 

Szóval egyszer, majdnem hat éve, olvastam egy interjút az Indexen Somogyi Györggyel és Tebeli "Brazil" Szabolccsal, akik éppen egy Kittenberger Kálmán kalandjairól szóló képregényen dolgoztak a Galaktika steampunk képregény-antológiájába. Az antológia végül nem jelent meg, a Kittenbergerről pedig szépen lassan el is feledkeztem. Aztán idén tavasszal egyszer csak felröppent a hír, hogy feltámadt a projekt és jön magánkiadásban a képregény, egyből két nyelven (magyarul és angolul). "Hiszem, ha látom!" - mondja erre a Thelomeris-projektet a kezdetektől követő, emiatt a hasonló, túlságosan jól hangzó dolgokkal kapcsolatban eléggé szkeptikus blogger. "Május nyolcadika, Képregényfesztivál, Dürer kert" - jön a válasz, és valóban meg is jelenik a képregény. Ezután még vártam úgy egy hónapot, el akartam olvasni egy-két kritikát, mielőtt beszerzem, a Könyvhéten viszont már nem tudtam ellenállni. Három rövid beszélgetést követően hazajött velem a vékonyka, de annál izgalmasabb kötet, csak azt sajnálom, hogy dedikáltatni nem sikerült (egyelőre).

Tizenéves koromban elolvastam néhány könyvet Kittenberger Kálmán utazásairól, de a vadászlázzal már akkor sem tudtam azonosulni, csak a kaland és az egzotikus tájak vonzottak. A képregény az utóbbi kettőt ígérte, némi igencsak menő steampunk körítéssel (már annak idején is ez keltette fel az érdeklődésemet), és nagy megelégedésemre pontosan ezt is nyújtotta.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Egy világ, ahol a pusztító földrengések és vulkánkitörések időről időre eltörlik a civilizációt. Egy világ, ahol hatalmas erejű mágusok képesek manipulálni a föld erejét. N. K. Jemisin első magyarul megjelent regénye, Az ötödik évszak világa könyörtelen világ, amely gyűlöli lakóit. 

N. K. Jemisin a kortárs amerikai fantasyírók egyre nagyobb jelentőségű alakja, regényeiben a szokásos zsánerirodalmi témák mellett a mindennapi életben, a mi világunkban rendkívül fontos kérdéseket is boncolgat. Az ötödik évszak a hatodik regénye és az első, amit magyarul is olvashatunk,

Két elvárással kezdtem olvasni a regényt. Az első az volt, hogy valami újat szeretnék, valami olyat, amivel korábban még nem találkoztam. A második csak a szokásos: gördülékeny és élvezhető szöveg, érdekes történet. Ami az egyediséget illeti, már az előszót olvasva látszott, hogy nem lesz gond vele, a szöveggel viszont volt némi problémám.

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

A Szellemek a fejben egy jól megírt, izgalmas és végtelenül szórakoztató könyv, Paul Tremblaynek jár a dicséret. Ugyanakkor minden horror rajongót el kell szomorítanom, mert ez a könyv nem horror. Ennek ellenére mindenképp érdemes elolvasni, mert nagyon érdekes témákat feszeget és remek könyvélményt nyújt.

Elöljáróban hadd szidjam meg a marketingeseket, a PR-osztályt, a 2016-ban legjobb horror könyvnek járó Bram Stoker-díjat kiosztó bizottságot, illetve a sok hype-kritikát, amivel teletűzdelték a borítót és az első oldalakat. Tetszik, nem tetszik, ez ma már nem számít horrornak. Ebben természetesen nagy szerepe van a médiában megjelenő erőszaknak, és azáltalánosan elfogadott nézőpont is az, hogy a társadalmak ingerküszöbe tendenciózusan növekszik. Persze régen is voltak hidegrázós horrorfilmek/könyvek, de ma, amikor a hírekben egy tömeggyilkosság után rögtön bemutatják a lányát belőve 108 késszúrással megölő anyát, elég nehéz komoly reakciót kiváltani. Az erőszak kvázi mindennapjaink szerves részévé vált.

Tehát, ha valaki ennek a könyvnek a borítójára azt írja, hogy „A végletekig fokozza a feszültséget”, vagy olyan blurböt ír, hogy „Zseniálisan ijesztő”, „… a horror rajongóinak remek választás”, vagy „… könnyen lehet, hogy fordulópontként fog szolgálni a horrorban”, az soha életében nem olvasott, nem látott, de még csak nem is hallott a horrorról. Vagy csak szimplán nem néz tévét és nincs bekötve neki otthon az internet. És nem, nem azért mondom, hogy ez nem horror, hogy magamat fényezzem, milyen bátor is vagyok, egyáltalán nem. Én hagyományosan verőfényes nappal szoktam horrort nézni (és olvasni is!), előbbiénél szem becsuk – fül bedug módszert alkalmazva rögtön, amint valami félelmetesnek ígérkező közeledik. Egyszerűen borzalmasan alacsony ilyen téren az ingerküszöböm, és ha azt mondom, hogy a Szellemek a fejben legjobb esetben is egy esetenként morbid soft thriller, akkor nagyon nagyvonalú voltam. Érdekfeszítő? Igen. Pörgős? Naná! Elgondolkodtató? Mindenképp. Ijesztő, nyomasztó, félelmetes? Véletlenül sem.

John Scalzi: Vörösingesek

Három főtiszt és egy zászlós ülnek a köveken egy borgoviai földférgekkel teli barlangban. Melyikük fog meghalni? Eltaláltad. Na de miért pont ő? - John Scalzi ezzel a jelenettel indítja Vörösingesek című regényét, hogy aztán kiderüljön, a válasz sokkal furcsább, mint hinnénk. De addig még sok altiszt és közkatona fog elhullani... 

Hogy egy klasszikust parafrazeáljak: John Scalzinak könnyen megy az írás. Legalábbis ami a szórakoztatóirodalmat illeti, elég szép mennyiségben gyártja az elsősorban kikapcsolódásra szolgáló regényeket és novellákat, mint amilyen ez is. A Vörösingesek ugyanolyan akciódús, cinikus humorú, rendkívül gördülékeny és ügyesen szerkesztett ritmusú történet, mint a Vének háborúja-regények, vagy a Bezárt elmék, tetszőleges helyen pár oldalnyit beleolvasva elég nagy eséllyel meg lehetne tippelni, hogy ki a szerző. Ez egyszerre előny és hátrány is (de inkább előny): már a legelső oldaltól ismerős közegben érezhetjük magunkat és tudjuk, hogy valami ügyesen összerakott sztori vár, ugyanakkor a fordulatok ritmusa és súlya is ismerős, és az is egyértelmű, hogy semmi durván meglepőre nem lehet számítani. 

Ezúttal egy szándékosan erős Star Trek-utánérzésű regényt kapunk (mondhatni Star Trek-paródiát), ami elsőre akár még visszatartó erő is lehet, tekintve, hogy nevezett sorozat messze nem olyan népszerű idehaza, mint az Egyesült Államokban. De nem véletlen, hogy ezt nem hangsúlyozza túl a kiadó a magyar kiadáson/ban, igazából bármelyik űrhajós akció-kaland-sci-fi lehetne a kiindulási pont, éppenséggel Scalzi regényei is. A lényeg pedig úgyis a humor, illetve az, ahogy Scalzi megcsavarta a történetet.

Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Azután, hogy maga Bill Gates is meglehetős lelkesedéssel nyilatkozott a Neal Stephenson regényéről, egy magamfajta könyvesblogger viszonylag keveset tud tenni a Seveneves további népszerűsítéséért, de szeretem a kihívásokat, úgyhogy íme az én verzióm: 

Felrobban a Hold. Teljesen váratlanul, minden előjel nélkül darabokra hullik, ami ugye a Föld nagyjából pontjáról feltűnik az embernek egy idő után. Ha olvastad Isaac Asimov A Hold tragédiája c. ismeretterjesztő munkáját, akkor az átlagnál jobban képben vagy azzal, hogy miért is fontos égi kísérőnk, de azt azért mindenki érzi, hogy annyira nem előnyös, ha szétesik kisebb, de még mindig jobbára hegységnyi darabokra. Röviden: a holddarabok a robbanásnak köszönhetően nem pontosan az eredeti pályát követik, ebből adódóan össze-összeütköznek és kisebb részekre törnek (ezek pályája ugye szintén megváltozik), a több darab több ütközést jelent, a láncreakció eredményeképpen pedig két éven belül olyan meteor(it)zápor szakad a Földre, ami évezredekre lakhatatlanná teszi kies planétánkat.

Nem túl vonzó kilátások, igaz? Viszont semmi más nem tud hatékonyabban összerántani egy csapat viszálykodó embert (ebben az esetben a teljes emberiséget), mint a külső fenyegetés. Nyilván vannak olyanok, akik simán feladják, de ők nem különösebben érdekesek. Mások megpróbálják folytatni az életüket a megszokott kerékvágásban, ameddig van értelme - a világvége itt nem csak pár hónapra van, mint a sok szempontból hasonló alaphelyzetet használó Az utolsó nyomozó-trilógiában, két év azért elég hosszú idő ahhoz, hogy ne csak bakancslistázzon az ember. Stephenson viszont a harmadik csoportra fókuszál, azokra, akik megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy az emberiség egyszer újra benépesíthesse a Földet.

Lev Grossman: A varázsló birodalma

Valahogy így érdemes sorozatzáró regényt írni. A varázslók-trilógia az egyik legjobb ezredforduló utáni fantasy-történet, a kifejezés pozitív értelmében kortárs, intelligens, erős érzelmeket keltő, hatásos és messzemenően elgondolkodtató, A varázsló birodalma pedig abszolút méltó az előző részekben lefektetett stílushoz és szellemiséghez. 

Határozottan az az érzésem, hogy Lev Grossman a legjobb, ami a kortárs fantasyvel történhetett. A varázslók melankolikus hangulatú tabudöntögetése, súlyos realizmusa, intelligens és ironikus humora egy olvasót sem hagyott hidegen. Érdekes módon a reakciók általában a két véglet valamelyikének közelében helyezkednek el, vagy nagyon bejön valakinek, vagy nem tudja elviselni, ritka a középutas vélemény. A második rész, A varázslókirály, nem tudta megismételni az első kötet gyönyörűen felépített fő fordulatát (annak természetéből adódóan ez nem is lett volna lehetséges), viszont elmélyítette az olvasók kapcsolatát a világgal és a karakterekkel, az előzőnél kalandosabb történet segítségével. A varázsló birodalma értelemszerűen ezt az irányt viszi tovább, megtartva mindent abból, ami az első két kötetben jó volt, és kiegészítve izgalmas, új ötletekkel, karakterekkel és helyszínekkel. Ja, és persze közel tökéletes trilógiazárás.

A bejegyzés további része A varázsló birodalmára nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első kötet legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára és a második kötet bizonyos részeire. Előbbi pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat és ideális esetben A varázslókirályt is.

Sci-fi és fantasy a 87. Ünnepi Könyvhéten (2016. június 9-13.)

2016. június 9-13. között kerül megrendezésre a szokásos helyen, a Vörösmarty téren, a 87. Ünnepi Könyvhét. Ahogy mindig, idén is sok új megjelenés várható, de lesznek dedikálások és könyvbemutatók is. 

Szerencsére az irodalomkedvelők felháborodása gyors visszakozásra (és hülyeségeket nyilatkozásra) késztette a kultúrát a politikával összefonódó gazdasági érdekek akadályozójának tekintő fővárosi vezetést, úgyhogy a tervezett parkoló helyett idén is könyvvásár lesz a Vörösmarty téren. Ráadásul a tavalyi, furcsán brutális dizájn után egészen vidám lett az aktuális plakát, ettől már kedve támad az embernek olvasni. Idén is meglehetősen impresszív kínálat várja a friss sci-fikre és fantasykre vadászókat, alább összeszedtük ezeket, illetve a témához illő programokat és dedikálásokat is.

Frissült: 2016. június 8.

Ti melyik könyveket tervezitek beszerezni és kikkel szeretnétek dedikáltatni idén? 

Jaroslav Rumpli: Gabonakörök

Gabonakörök, death metal, zsonglőrködés, veszteség, nihilizmus és filozófia – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Jaroslav Rumpli egyedi stílusban íródott művének lényegét. Nem egy könnyű olvasmány, de megéri a fáradságot, főleg ha az ember szereti a rejtett összefüggéseket kutatni. 

A Gabonakörök annyira elrugaszkodik a megszokott történetfelépítéstől és szerkezettől, hogy nehéz lenne pontosan megmondani, hogy műfajilag hová tartozik: családregény-e, krimi vagy esetleg (konyha-) filozófiai gyűjtemény, ami görbe tükröt kíván tartani a Coelhon és Oravecz Nórán nevelkedett társadalom elé. Egyik sem, és mindegyik egyszerre, úgyhogy talán nem is érdemes azzal fájdítani a fejünket, hogy ezen gondolkodjunk.

„Az igazság pont olyan, mint a gabonakörök. Ha az ember benne van a közepében, akkor nem látja, ha felülről nézi, akkor meg nem érti.” Na, hát ez a könyv is hasonló módon működik, csak kicsit fordítva. Amíg benne voltam és olvastam, addig ugye láttam, hogy mi van oda írva, viszont sokszor nem értettem. Az utolsó két oldal után egy csomó minden a helyére került, viszont már sok mindenre nem emlékeztem belőle. Szóval lehet, hogy ez a megvilágosodás is csak illúzió, mint ahogy az igazság sem létezik (erre a szerző igen sokszor rámutat az ötszáz oldal során), de én boldog vagyok vele.