Andy Weir: Artemis (magyar)

Kevés az olyan sikertörténet, legyen szó sci-firől, vagy úgy általában irodalomról, mint amit Andy Weir első regénye, A marsi tudhat magáénak. Megismételni még nehezebb, ezért elsősorban nem is az a kérdés, hogy az Artemis képes-e erre, hanem az, hogy Weirnek csak szerencséje volt, vagy tényleg tud stabilan minőségi és szórakoztató történeteket írni. Spoiler alert: képes rá.

Persze a Mars után nyilván a Hold jön, meg a tudományos alaposság, a humoros, szórakoztató stílus és a rendkívül laza, de valamiben mindenképpen kiemelkedő képességű főszereplő is várható volt, elvégre ezeknek köszönheti A marsi is az elsöprő sikert a Matt Damon-féle film mellett. Ezeken kívül viszont az Artemis nem is különbözhetne jobban Weir előző regényétől.

Valamikor a nem túl távoli jövőben megépült a Holdon Artemis öt kupolából álló városa, elsősorban a turizmus és az alumíniumtermelés, nem hivatalosan pedig a nemzetközi pénzmosás kiszolgálására. Itt éldegél Jazz Bashara is, aki éppen hordárként keresi a napi betevőt, a szűkös anyagiakat pedig csempészéssel egészíti ki.

Álma, hogy turistákat vezessen űrruhában a felszínen, ez lényegesen jövedelmezőbb és izgalmasabb foglalkozás, csakhogy engedélyt és megfelelő felszerelést szerezni már nem olyan egyszerű. Persze akár hegesztőnek is elmehetne, mint az apja, de... maradjunk annyiban, hogy ez nem opció.

Brandon Hackett: Xeno

Többször leírtam már itt a blogon, de nem lehet elégszer: Brandon Hackett azon kevés hazai író egyike, akik vitán felül egy szinten vannak a nemzetközi élmezőnnyel. A maguk nemében a korai űroperái sem voltak rosszak, de a tíz évvel ezelőtt megjelent A poszthumán döntéssel indultak be az igazán jó történetek, a Xeno ennek az új korszaknak a hatodik regénye.

Érdekes év az idei: egymástól függetlenül három, első ránézésre meglepően hasonló alaphelyzetet használó regény jelent meg magyar szerzőktől.

Veres Attila Odakint sötétebb című, kozmikus horrorba hajló regényében furcsa, csápos állatok lepték el egyik pillanatról a másikra egy meg nem nevezett magyar falu környékét. László Zoltán Távolvíz c. sci-fijében a tengerekben jelent meg egy rendkívül szolgálatkész és nagyon komoly technológiai eszköztárral érkező idegen faj, az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény a Földön" sorozatot pedig a Xeno zárja.

2117-ben járunk, a Földön tizenötmilliárd intelligens lény osztozik, közülük kilencmilliárd idegen, avagy xeno. Alakulhatott volna máshogy is, például lehetne a szituáció az idegenekkel történő kapcsolatfelvétel utáni virágzó kereskedelmi-kulturális együttműködés eredménye, star warsi változatosságú, vidáman nyüzsgő lényekkel, de valami egészen más történt.

Bolygónkat három másik értelmes faj lakhelyével együtt gyakorlatilag megszállta a migrátorok szupercivilizációja, féreglyukakkal kötötték össze őket, és hatalmas tömegeket költözésre kényszerítve összekeverték a lakosságot.

Ez pontosan azzal járt, amire számítani lehet: kétségbeeséssel, félreértésekkel, erőszakkal, fajon belüli összezárással és kifelé mutatott idegengyűlölettel, de épp így megvannak a kulturális kölcsönhatások, az egymástól tanulás és egymás segítése, a támogató együttműködés és a fajközi barátságok is. A szinte isteni hatalmú migrátorokkal kapcsolatban viszont nincs semmi kettősség: válogatás nélkül mindenki ellenérzésekkel viszonyul hozzájuk és tart tőlük.

Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Első körben simán azt hittem, hogy a Felbolydult napjaink valami humoros, szórakoztató, a retrofuturista nosztalgiahullámot meglovagló könyv lesz. Különösebben nem is néztem utána, úgy voltam vele, hogy nem akarok spoilerekbe futni, legyen minden újdonság, úgyhogy szépen meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy Elan Mastai első regénye valami teljesen más.

Igaz, hogy egy olyan alternatív jelenben indul a történet, ami maga a megvalósult utópia, de ez csak egy része a teljes képnek. A Goettreider-motor fantázianévre hallgató generátoroknak köszönhetően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ingyenes energia áll rendelkezésre a hatvanas évektől, ez pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egycsapásra megoldotta az emberiség problémáinak többségét, étel- és ruhaszintetizátorokkal, csodálatos egészségüggyel, repülő autókkal szórta tele a bolygót, és kézzelfogható közelségbe hozta a teleportálás és az időgép lehetőségét.

Eddig nagyon menő, klasszikusan naiv és gyakorlatilag bármi lehetne a történetből. Csakhogy a félinformációkból kikövetkeztetett nosztalgikus-humoros kalandok helyett kapásból az eleve nem különösebben szimpatikus főszereplő száz oldalnyi önsajnáltatásával indít a regény, ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a kevésbé bátor olvasók többségét már azelőtt elriassza, hogy ténylegesen elindulna a sztori.

Karin Tidbeck: Amatka (magyar)

Karin Tidbeck debütáló regénye kicsit sci-fi, kicsit krimi, de túlságosan sok maradt benne. Az Amatka első könyvnek nem rossz, elsősorban viszont nem a hardcore sci-fi rajongóknak ajánljuk, hanem azoknak, akik valami érdekes, de könnyen fogyasztható történetet szeretnének.

Vanja, a fiatal tájékoztatási asszisztens feladatot kap az essrei bizottságtól, hogy menjen Amatka városába, és gyűjtsön adatokat az ott élők higiéniai szokásairól. Eközben kiderül, hogy valami szörnyű nagy gebasz van a városban/kolónián, a fiatal nő pedig a dolgok végére akar járni. A lényeg nagyjából ennyi.

A történet elsőre túlontúl triviálisnak, egyszerűnek tűnik, és jobban belegondolva az is. Nincs semmi különösebb értelme Vanja feladatának: az, hogy higiéniai adatokat gyűjt, sehová nem viszi a történetet, nem jön rá kulcsfontosságú dolgokra a munkája során, még csak igazi konfliktusa sem lesz miatta. Simán jöhetett volna nyaralni, látogathatta volna meg egy rokonát, vagy bármi, épp úgy működött volna azzal is a történet. Elférni elfér ez az indok is, csak hát gyakorlatilag fölösleges.

Victor LaValle: Fekete Tom balladája

Hamisítatlan Lovecraft-élmény huszonegyedik századi köntösben. A Fekete Tom balladája méltán többszörös jelölt és díjnyertes, kiválóan hozza a huszadik század eleji New York atmoszféráját és Lovecraft elképzelhetetlen szörnyűségekkel teli világának hangulatát, mindezt úgy, hogy Victor LaValle közben bizonyos szempontból túl is lép a nagy elődön. 

H. P. Lovecrafttal, a horror egyik legnagyobb alakjával meglehetősen ellentmondásos a viszonyom. Vannak olyan történetei, amiket szeretek, az írásaiból származtatott művek közül az Eldritch Horror társasjáték az egyik kedvencem és az elődjét, az Arkham Horrort is kedvelem, viszont a köztudomásúan vállalhatatlan társadalmi nézetei és a sajnos meglehetősen sok gyengébb írása viszont egyáltalán nem jönnek be.

Épp ezért fogalmam sem volt, hogy mennyire fog tetszeni a The Horror at Red Hook című történetének újramesélése (magyarul Red Hook címen olvasható, például a Szukits-féle Lovecraft összes második kötetében), de úgy gondoltam, hogy egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele.

Michael J. Sullivan: A Koronatorony

A Riyria-krónikák az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb fantasy-sorozata. A klasszikus high fantasy alapon, szerethető karaktereken és izgalmas kalandokon túl komoly mondanivalót is tartogat, ez a kombináció pedig könnyűszerrel elrabolja az olvasó szívét. Így van ez nem csak Magyarországon, de nemzetközi szinten is, a hatrészes, lezárt sorozat rajongói újabb történeteket szerettek volna, különösen egy bizonyos olvasó, Michael J. Sullivan felesége. Írónk pedig, okos ember lévén, nem állt ellen a nyomásnak: megszületett A Koronatorony.

Ha valaki olvasta a többi regényt, valószínűleg az egyik kérdés, amit időről időre feltesz, a következő: hogyan találkozott és barátkozott össze Hadrian és Royce, a három kardot viselő, nemes lelkű harcos és az ismeretlen múltú, rendkívüli ügyességű tolvaj?

Nos, a várakozás véget ért, A Koronatorony pontosan erről szól.

Hadrian Blackwater, az ifjú, de kiégett harcos északra indul, hogy Sheridanben, az egyetemen találkozzon Arcadius professzorral, apja egy öreg barátjával. Az út természetesen egyáltalán nem zökkenőmentes, amint partra száll Vernesben, kirabolják, és ez még csak a kezdet.

Ezalatt Gwen, egy fiatal medfordi kurtizán, elmenekül a kényszerű munkahelyéül szolgáló bordélyházból, miután egy másik lány brutális gyilkosság áldozata lesz és a tulajdonos a kártérítés bezsebelésén kívül semmit nem tesz az ügyben, és társnőivel együtt közös vállalkozásba kezd.

Szergej Lukjanyenko - Arkagyij Suspanov: Varázsőrség

Míg Szergej Lukjanyenko Őrség-regényeit nagyon kedvelem, az univerzumot bővítgető többi íróval enyhén szólva vegyesek az érzéseim. Egyedül Vlagyimir Vasziljev, a Nappali Őrség társszerzője tudott eddig értékelhetőt felmutatni azok közül, amiket eddig olvastam, ezért egyszerre vártam a Varázsőrséget és tartottam is tőle. Utóbbi alaptalannak bizonyult: fogalmam sincs, hogy Lukjanyenko mennyit tett hozzá a regényhez, de az biztos, hogy Arkagyij Suspanov jól ír és az univerzumhoz illő, szórakoztató és fordulatos történetet rakott össze.

Varázslóiskola. Kevés az ennél gyakoribb toposz a fantasy-irodalomban, az Őrség-sorozat világát valahogy mégis elkerülte eddig a téma. Persze az Őrségeknek vannak saját iskoláik, ahol az ifjú vagy kevésbé ifjú, de frissen hasonított Másfélék megtanulhatják azt, ami a hagyományos emberi oktatásból kimaradt, de ez a klasszikus, bentlakásos megoldás, ahol vegyesen tanulnak fénypártiak és setétek, valami új. Nem csak nekünk, olvasóknak, a Másfélék számára is.

Indokolt lenne meglovagolni az ifjúsági regények népszerűségét és direkt a fiatalabb közönségnek szóló belépőt nyújtani a sorozat világába, ahogy például John Scalzi tette a Zoë történetével, de a sorozat atyja, Szergej Lukjanyenko és a tehetséges új belépő, Arkagyij Suspanov nem ezt az utat választotta. Értelemszerűen sok az iskolás karakter, a főszereplő viszont egy huszonéves tanár, aki messze nem Harry Potter-korú, egyáltalán nem kiválasztott és Másfélének is gyengécske, alig hetedik szintű. Nem, ez a regény is elsősorban a felnőtt olvasókat célozza, de ahogy a teljes sorozat, tizenévesek számára is rendkívül szórakoztató és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Kim Stanley Robinson: New York 2140 (magyar)

Kim Stanley Robinson a hosszú, tudományos alapossággal kidolgozott, időnként szinte már szélsőségesen realista regényeiről ismert, és ezt szokás szeretni benne: egy jól megírt gondolatkísérlet sokszor izgalmasabb bármilyen csavaros és akciódús sztorinál. Cserébe a kifejezetten történetközpontú irodalmat, vagy pláne a kizárólag könnyed szórakozást kedvelő olvasóknál általában kevésbé népszerű, nem mindenkinek jön be, ha a hangsúly a világon és a környezeten van a karakterek és az események helyett.

Ezt nyilván Robinson (és/vagy a szerkesztője) is realizálta. A New York 2140 valódi főszereplője ugyan a globális felmelegedés hatására térdig vízben álló, címadó város, de mellette változatos és életszerű emberi karakterek is komoly szerepet kapnak, és kifejezetten izgalmas történet is akad bőven.

Robinson nem elégszik meg egy pusztán szórakoztató célú regény összerakásával. Szinte minden írása többről szól ennél: gondolkodásra késztet, társadalmi és környezeti problémákra hívja fel a figyelmet, és sokszor némi tudományos ismeretterjesztés is tetten érhető a történeteiben.

A New York 2140 világát napjaink legsúlyosabb fenyegetése, a globális felmelegedés formálta. A tengerszint megemelkedése, az elolvadó sarkvidéki jégtakaró, az élővilág egyre fokozódó pusztulása itt már nem csak valami, amivel tudósok "riogatnak" és amiről elnökök jelentik ki, hogy fake news. Nagyon is kézzelfogható valóság, alapjaiban határozza meg az átlagemberek életét az egész világon mindenhol.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Dan Wells John Cleaver sorozata az utóbbi évek legjobb urban fantasyje, thrillere, horrorja vagy nevezzük bárminek. Alapos, precíz, nincs túlírva, a karakterek izgalmasak és érdekesek, a történet és a háttér egyedi, logikus és szórakoztató. Ráadásul mindez a negyedik részre is igaz, sőt: Az ördög egyetlen barátja még mélyebb és még komplexebb lett, mint az előzőek. Nagyon ritkán adok a saját szubjektív listámon 10+-os értékelést, de ez megérdemli.

A bejegyzés néhány (kevés, de elkerülhetetlen) spoilert tartalmaz a korábbi részekkel kapcsolatban.

Az ördög egyetlen barátja pont ott folytatja, ahol az előző kötet abbahagyta: a fiatal, félig-meddig szociopata John Wayne Cleaver továbbra is Sorvadtakra vadászik. Ezúttal azonban az FBI is támogatja, pontosabban van pár specialista, akikkel egy csapatban módszeresen vadássza le a démonokat.

Közben Brooke, korábbi imádatának – szociopata birtoklási vágyának – tárgya, akit az előző részben megtámadt egy Sorvadt, és mostanra elmegyógyintézetben kezelik. Ráadásul a Sorvadtak sem ostobák, ellentámadásba lendülnek, így lassan egy háború kezd kibontakozni.

A történet a sorozat egyik darabjához híven nem nagyon halad az eseményekkel. Már csak azért sem, mert John története eredetileg három részes volt, azonban annyira nagy siker lett, hogy Wells írt hozzá egy folytatást. Így egyértelmű, hogy kicsit lassítani kell a tempón és ideje tisztázni, hogy mi is ez az egész.

Dan Wells: Szellemváros

Olvastam pár thrillert/horrort az utóbbi időben, amik borítójára olyanokat írtak, hogy nem fogok tőle aludni, meg hogy az év legjobb thrillere, meg mit tudom én, milyen válogatott marhaságot. Természetesen mindegyik könyv gyenge volt, egy pedig annyira pocsék, hogy végül még kritika sem jelent meg róla. Erre itt van Dan Wells és az ő Szellemvárosa, aminek a borítójára annyit írtak: a szerző új thrillere. Ennyi. És a könyv önmagában, de az előzőekhez képest is kivételesen csodálatos.

A Szellemváros története egyszerű: Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Ez nem azt jelenti, hogy többszörös személyisége vagy tudathasadása van, hanem azt, hogy tévképzetek és hallucinációk kínozzák. Ezért pedig óriási piros pont Wellsnek, mert vette a fáradságot és utána nézett a dolgoknak ahelyett, hogy egy népszerű, de ordas nagy tévhit köré írta volna a történetét. Ráadásul mindezt a könyvben is elmondja, alaposságból is jelesre vizsgázott.

Visszatérve Michaelhöz: azt hiszi, hogy létezik egy Terv, nárcisztikus személyisége miatt úgy gondolja, hogy ő ennek a tervnek a kulcsfigurája, miközben arctalan embereket lát. Természetesen nem hisz neki senki, elmegyógyintézetbe kerül, azonban csak nem akar kitisztulni a kép, így úgy dönt, hogy utána jár a dolgoknak. Eközben pedig egy sorozatgyilkos tucatjával öli meg az embereket, mindegyiknek a végletekig széttrancsírozva az arcát, ezért a beszámíthatatlan Michaellel is gyanús lesz.

Dennis E. Taylor: MI, Bob

A nyár egyik legszórakoztatóbb sci-fijében Bobot elüti egy autó, lefejezik, a tudatát feltöltik egy szerverre, vezérlőszoftvert akarnak csinálni belőle, atombombával fenyegetik, rakétákat lőnek ki rá, és ez még csak a kezdet. Dennis E. Taylor trilógiájának első része, a MI, Bob kalandos, humorral és popkulturális utalásokkal teli, könnyed bevezető a kortárs sci-fi világába.

A mesterséges intelligencia, tudatfeltöltés és hasonló témák minden sci-fiben fel tudják kelteni az érdeklődésemet, de az a legjobb, ha egy történet kifejezetten erre épül. Dennis E. Taylor váratlanul frappáns magyar címmel ellátott regénye pedig pontosan ilyen, így amikor hosszas várakozás után megjelent itthon is, nem volt kérdés, hogy elolvasom-e.

Bob Johansson a szerzőhöz hasonlóan szoftverfejlesztő és tipikus SFF-rajongó kocka, mint rajta kívül még oly' sokan, különösen annak a las vegasi SF-connak a környékén, ahol épp előadásokat hallgat. Két dolog miatt viszont mégsem átlagos: nemrég jókora summát akasztott le a cége eladásával, illetve a befolyt összeg egy részéből megbízott egy céget, hogy a halála esetén fagyasszák le a fejét és csak akkor olvasszák ki, ha a technológia már elég fejlett egy új test létrehozásához.

A többi ebből már logikusan következik: hősünket nyilván elüti egy autó, szépen lefejezik, aztán magához tér valamikor a jövőben, ami közel sem olyan vonzó, mint azt szerette volna. Kellemes kis vallási diktatúra, komoly nemzetközi feszültségek, gyakorlatilag a Trump-éra felturbózott változata, ha nagyon kortárs párhuzamot keresünk. A lefagyasztott személyeknek nincsenek jogaik, a feltöltött tudatukat vezérlőszoftvernek használják, magától értetődően Bobra is ez a sors vár. Legalábbis ha nem tud meglépni valahogy.

Philip K. Dick: A végső igazság

Az emberiség föld alatti bunkerekbe húzódott a háború elől. A bunkerek lakóit folyamatosan ellátják hazafias szónoklatokkal és a pusztításról készült felvételekkel, csakhogy ezek hamisítványok, a háború már rég véget ért. A végső igazság, Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye szokás szerint a valóság manipulációjával foglalkozik, ezúttal pszichedélia helyett a médiával a főszerepben. 

Ha valakit megkérnek, hogy mondjon néhány sci-fi írót, Philip K. Dick garantáltan ott lesz közöttük. A tragikusan korán, alig ötvenhárom évesen elhunyt szerző írásai a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, ráadásul igen termékeny elme volt, magyarul is mintegy harminc kötete jelent meg eddig.

A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.

A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.

Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.

Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.

Ian McDonald: Luna - Újhold

Idén nyáron másodszor is ellátogathatnak égi kísérőnkre a magyar olvasók. A brit Ian McDonald negyedik magyarul megjelent regénye egy lenyűgöző trilógia első kötete, a Luna - Újhold A Keresztapa és A tűz és jég dala nagyszerű ötvözete a Holdon.  

Ian McDonald (nem összetévesztendő a King Crimson azonos nevű alapítójával) kedvenc szerzőim egyike. Minden regényében lenyűgöz irodalmi stílusával, hangulatfestéseivel, kulturális érzékenységével és alaposságával.

Nincs ez másként most sem, a Luna - Újhold simán hozza A dervisházban és a Brasylban megszokott mcdonaldi stílusjegyeket, illetve az utóbbiból már ismerős brazil kultúrát, ugyanakkor egy kicsit közelebb áll a mainstreamhez azoknál. Ez határozottan pozitív változás, ez a regény szélesebb olvasóközönséghez juthat el a magyarul korábban megjelent másik háromnál (a harmadik a kiemelkedő ifjúsági regény, a Síkvándor).

A holdon az "öt sárkány", a ghánai Aszamóák, az ausztrál Mackenzie-k, a kínai Szunok, az orosz Voroncovok és a brazil Corták irányítják a gazdaságot és a családokon kívüli polgárok életét, miközben egymással szövetkeznek, vetélkednek vagy éppen vérre menő küzdelmeket vívnak, ahogy jó neofeudalista-maffiózó népekhez illik. Ezek közül is kiemelkedik a legújabb és az első család, a Corták és a Mackenzie-k közötti konfliktus, melynek alapja a brazilok felemelkedése, akik az ausztrálok rovására tettek szert vagyonra és hatalomra, és ezt utóbbiak soha nem voltak képesek megbocsátani.

Richard Kadrey: A végítélet kis doboza

A végítélet kis doboza Richard Kadrey első magyarra lefordított könyve. Eredetileg 2016-ban jelent meg, a folytatás idei, és adja az ég, hogy az Agave rávetődjön, mert most is nagyon beletenyereltek a jóba.

2015-ben járunk, Coop egy besurranó tolvaj, aki abból él, hogy különböző fizikai és mágikus védelmekkel ellátott helyekre tör be, hogy mindenféle mágikus vagy nem mágikus dolgokat tulajdonítson el. Mindehhez egyetlen képessége van: immunis a mágiára. Egy majdnem jól sikerült akció után a legjobb barátja, Morty feldobja a zsaruknál, a varázslók börtönébe kerül. Egy befolyásos mágusnak azonban szüksége van rá, hogy megszerezzen neki valamit: egy kis dobozt.

Ez a doboz egy kvázi Pandóra-szelencéje: egy földre szállt angyal – Qaphsiel – kapta istentől még hatezer éve, az özönvíz után, hogy azzal elpusztítsa az emberi faj maradékát (ha kinyitja, akkor K.O., bár a részleteket nem tudjuk meg). Csakhogy Qaphsiel egy végtelenül szerencsétlen, eredetileg iratszertáros angyal, aki elveszíti a dobozt, mielőtt használhatná, és büntetésből a Földön kell maradnia, míg be nem fejezi a küldetését.

A dobozról azonban különböző sátánimádó szekták is meg akarják szerezni, illetve játékban van a helyi mágiaügyi rendőrség és egy rejtélyes idegen is. A történet több szálon fut tehát, a világ pedig harrypotteres, léteznek például vérfarkasok, sárkányok és mágikus bináris hangyák, de erről az átlagos emberek semmit sem tudnak.

Wesley Chu: Időrabló

Az Időrabló minden ízében szórakoztató sci-fi kalandregény. Izgalmas akciójelenetek, látványos és változatos környezet, folyamatos feszültség, könnyen átélhető karakterek és olvasmányos stílus - Wesley Chu első magyarul megjelent regényében gyakorlatilag minden megvan, ami a műfaj kiemelkedőbb példányait jellemzi.

Wesley Chu néhány éve ott van az "állítólag jó, kellene már valamit olvasni tőle" című listámon, ezért különösen örültem, amikor az Agave bejelentette, hogy kiadják az Időrablót. A hírt az a megjegyzés kísérte, hogy ez a regénye populárisabb, mint a korábbiak - viszonyítási alapom egyelőre nincs, de az kétségtelen, hogy itt szinte minden a szórakoztatást szolgálja.

A Földet annak rendje és módja szerint sikerült tönkretenni, az emberiség kiköltözött a Naprendszer egyéb, lakhatóvá tehető objektumaira és a KronoCom időutazóinak segítségével fosztogatja a múltat, hogy technológiához, energiaforrásokhoz vagy éppen ritka műkincsekhez jusson. Az időutazásnak persze szigorú törvényei vannak, ezt minden kronotrop megtanulja már a kiképzés kezdetén, és komoly szellemi és fiziológiai igénybevétellel jár. Időutazó ezért csak a legjobbakból lehet, és még közülük is kevesen érik meg a szolgálati idő végét.

Anthony O'Neill: A sötét oldal

Purgatórium, a bűn városa a Hold távolabbi oldalán. Justus, egy becsületes zsaru, akit Purgatóriumba rendeltek. Egy gyilkosságsorozat, melyben Fletcher és CK Brass, Purgatórium mindenható alapítója és lánya is gyanúsított. Egy android, aki/ami Eldorádót keresve vándorol a Hold felszínén, útját halottak jelzik. Az ausztrál Anthony O'Neill legújabb regénye, A sötét oldal feszes tempójú sci-fi noir, kortárs áthallásokkal és egyértelmű tisztelgéssel Asimov robottörténetei felé.

Odakint sötétebb, a Holdon meg aztán pláne. Az más kérdés, hogy égi kísérőnknek nincs sötét oldala, csak távolabbi, ahogy ezt szerencsére Anthony O'Neill is leszögezi regényében, a cím leginkább morális szempontok alapján értelmezendő.

A sötét oldal a Hold Földtől távolabbi oldalán játszódik, ami persze fizikai értelemben is sötétebb, mint az, amelyiket valamennyire még éjszaka is bevilágítja a bolygónkról visszatükröződő napfény, de történetesen itt található Purgatórium is. A vonzó nevű kolóniát a leginkább Elon Musk és Donald Trump mixeként elképzelhető Fletcher Brass alapította és vezeti lányával, akivel kapcsolatban megint csak nem egészen alaptalan az Ivanka Trump-áthallás. És ha már a hasonlatoknál tartunk, maga a kolónia az ókori Mezopotámia és Las Vegas kétes ízlésre valló keveréke, a visszafogottnak nem nevezhető díszleteket pedig  szerencsevadászok, bűnözők, kalandvágyó turisták és az őket kiszolgáló lakosok népesítik be.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Csápos idegen állatok egy magyar erdőben - nagyjából ez az Odakint sötétebb premisszája. Veres Attila komoly tehetséggel ötvözi a lovecrafti kozmikus horrort és a kiábrándítóan hétköznapi, ettől pedig nagyon is ismerős és hiteles közeget, illetve karaktereket első regényében. Az utóbbi évek egyik legjobb magyar debütálása.

Az Odakint sötétebb második az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény" témát követő, teljesen véletlenül pont idén és az Agavénál megjelenő három magyar sci-fi közül.

Természetesen mindegyik szerző teljesen más oldalról közelíti meg a témát: László Zoltán Távolvíz c. regényében százmillió, az emberiséget szolgálni vágyó krea lepte el a világtengereket, a társadalmi rendszerek pedig az ingyen (vízi) munkaerő és az időlassító technológia következtében gyökeresen átalakultak. Veres Attila ezzel szemben visszafogottan kezeli a globális kérdéseket, elvégre a csápos cellofoidák csak Magyarországon, egy viszonylag kis területen jelentek bukkantak fel, és közelebb áll a lovecrafti kozmikus horrorhoz, mint a sci-fihez. Brandon Hackett Xenója pedig majd ősszel érkezik, de az egészen biztos, hogy az alapmotívum hasonlóságán kívül ennek a történetnek sem lesz semmi köze a másik kettőhöz.

Szóval 1983-ban történt valami Magyarországon. Különös, csápos állatok jelentek meg egy közelebbről meg nem nevezett erdőben, az eseményen kívül mással nehezen magyarázható jelenségek közepette. Azóta többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, a cellofoidákat befogták és emésztőváladékuk állítólagos rákgyógyító hatása miatt farmokon tartják, a zónában még mindig észlelhető, különös jelenségek pedig kalandvágyó hippiket vonzanak a világ minden részéről. Az ország bekerült a köztudatba, de lényegesen többet így sem foglalkoznak vele, mint a mi világunkban, az eseményterületből nem lett kiépített turisztikai attrakció, a kisebbik cellofoida-farm pedig, ahova főszereplőnk, Gábor érkezik melózni, tulajdonképpen lehetne mondjuk nyomda vagy autóbontó is.

Szinte kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, a történet is visszafogott, nem különösebben bonyolult vagy kalandos. Játszódhatna gyakorlatilag bárhol és bármikor, a lényeg nem ez, hanem a kivitelezés.

Neil Gaiman: Amerikai istenek (bővített kiadás)

Neil Gaiman elképesztően sikeres író, az Amerikai istenek pedig az egyik legelismertebb írása. Az eredetileg 2001-ben megjelent regénnyel nyert Hugo-, Nebula-, Locus- és Bram Stoker-díjat is, 10 évvel később kijött a könyv bővített változata (2012-ben magyarul is megjelent, itt írtunk róla), most pedig a regényből készült filmsorozat hullámait meglovagolva érkezett egy újabb kiadás, ami csak borítójában különbözik az évfordulós változattól. Ennyi idő után is van még róla mit mondani.

A rengeteg díjat bezsebelő regények mindig rossz érzést keltenek bennem. Ha valaki elég tehetséges – Gaiman az – és választ egy elég kényes témát, amit aztán relatíve mélyenszántón és elvontan megír, akkor máris kap egy raklapnyi díjat. Egyszerűen lehet díjnyertes könyvet írni, ami sajnos nem jelenti azt, hogy az a bizonyos könyv kreatív, egyedi vagy kellőképpen kidolgozott. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az Amerikai istenek rossz lenne, csak azt, hogy talán jobban meg van becsülve, mint amennyire megérdemelné.

Magunkkal hurcoljuk az isteneinket Amerikába

Az Amerikai istenek lényege röviden annyi, hogy az országba érkező különböző népek – vikingek, szlávok, írek, angolok, magyarok stb. – magukkal hurcolták a saját isteneiket és démonaikat. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Amerika egy teljesen különálló világ lenne, ahová még Jézus keze sem ér el, de ha véletlenül arra vetődik pár katolikus, akik hisznek benne, akkor az ő hitükből táplálkozva megszületik egy kvázi új Jézus.

Ez az új Jézus nem hagyhatja el Amerikát, és nem is szükségszerűen olyan, mint az európai verzió: egy új entitás saját érzelmekkel, egyéniséggel és célokkal. Illetve, ha éppen nem hisznek benne, akkor az ebből származó hatalom híján akár lecsúszott, drogfüggő és alkoholista hippiként is tengetheti öreg napjait.

Tehát egy időben két Jézus is létezhet, miközben dübörög a technológiai forradalom, ami elszipolyozza az emberek hitét, ezzel új isteneket létrehozva. Így született meg például az internet vagy a média istene, a sztráda istene – bármi, amiben az emberek éppen hisznek, vagy aminek az oltárán pénzzel, élettel vagy hittel áldoznak.

Hitből és emberből viszont nincs elég, ezért a régi és új istenek egymásnak esnek. Közeledik a vihar, a végső ütközet, amibe akarata ellenére belekeveredik egy Árnyék nevű egyszerű, de szimpatikus férfikarakter, aki döntően befolyásolja majd az eseményeket.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Huszonnyolc novella, Jonathan Strahan, a legendás ausztrál szerkesztő szerint az év legjobbjai. A tavalyi antológia sikerét követően Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 is megjelent magyarul, a hazai olvasók így ismét belekóstolhatnak az angolszász SF/F novellatermés legjavába. 

Miután tavaly kiderült, hogy léteznek jó novellák, ráadásul ilyen mennyiségben, ez az antológia már nem szolgálhat sok meglepetéssel. Természetesen túlzok, de az tény, hogy ilyen szempontból nem ütött akkorát Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017, mint a 2016-os válogatás. A szerzők és Strahan persze idén is kitettek magukért, de az is biztos, hogy az angol nyelvű SF/F-színtéren a nagy számok törvénye alapján könnyebb jó novellákat találni, mint valószínűleg az összes többi nyelven együttvéve.

A tavalyi kötet gerincét az Old Venus antológia legjobbjai adták, az ideit a The Starlit Wood: New Fairy Tales novellái, a női és ázsiai-amerikai szerzők fémjelzik. Emiatt a hangsúlyok is máshol vannak: a szórakoztatás és világalkotás hátrébb vonult és több teret enged a karaktereknek és a társadalmi kérdéseknek. A változás nem helyezhető el a "jó-rossz" skálán, viszont szépen mutatja, hogy 2016-ban mi foglalkoztatta az írókat és szerkesztőket. Ha ez valóban így van, a következő, idén megjelenő novellákból összeállított antológia (az ismert nemzetközi események visszhangjaként) valószínűleg még súlyosabb lesz.

Na de lássuk, miről is van szó, alább mindegyik novelláról írtam néhány sort:

Sci-fi és fantasy a 88. Ünnepi Könyvhéten (2017. június 8-12.)

Napokon belül itt a 88. Ünnepi Könyvhét. Idén június 8-12. között kerül megrendezésre az év egyik legnagyobb könyves eseménye a szokásos helyen, a budapesti Vörösmarty téren. A menetrend már ismerős lehet: csütörtöktől vasárnapig kiadók standjai töltik meg a teret, számos friss megjelenés, könyvbemutató, beszélgetés és dedikálás várható. 

Most nem volt a tavalyihoz hasonló balhé és a hivatalos dizájn is egyre lájtosabb: idén éppen a többek között a Békés Pál és Várkonyi Mátyás által jegyzett mesejáték, A félőlény borítójáról ismerős manó olvasgat a weboldalon, a logó pedig szimplán az esemény száma.

A könyv- és programkínálat ezúttal is elég jó, bár azért valamivel elmarad az elmúlt évekhez képest. SF/F témában kiemelkedően nagy név, mint pl. a Könyvfesztiválon Sapkowski, nem lesz, de számos magyar szerzővel találkozhat személyesen is a kilátogató. Az összegyűjtött, elsősorban sci-fi- és fantasy-témájú megjelenéseket, programokat, dedikálásokat alább találjátok.

Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló

Seth Dickinson első regényében nincs semmi mágia, csak politikai és gazdasági játszmák, meg egy jó adag társadalmi és lélektani kérdés. A Kormorán Baru, az áruló nem hagyományos fantasy és címszereplője sem tipikus hős: egy könyvelő, aki fel akarja szabadítani leigázott szülőföldjét, célja elérése érdekében pedig még arra is képes, hogy a bigott Maszka Birodalom minta-alattvalójának álcázza magát. A kérdés csak az, hogy meddig mehet el ebben anélkül, hogy azonosulni kezdene a viselt maszkkal...

Szóval van itt egy regény, amit többnyire fantasynek szokás nevezni, mert egy kitalált világban játszódik, középkori és kora-újkori díszletek között, de ugyanúgy működne bármilyen más helyszínen és korszakban is. A diktatúra, hódítás és elnyomás, a könyörtelen, pragmatikus államgépezet, az emberi ambíciók, hibák, érzelmek mind-mind univerzálisak, ahogy az árulás is. A Kormorán Baru, az áruló kulcsa nem a háttér, hanem amiről, de még inkább ahogyan szól.

Seth Dickinson első regénye lenyűgöző, megrázó, az első oldalaktól magával ragad és nem ereszt. Nem feltétlenül a történet miatt, rengeteg olyan regény, film és sorozat van, amelyben a kiemelkedő képességekkel rendelkező, ifjú főszereplő szembeszáll az elnyomó birodalommal. Itt a részletek a fontosak: az ember legszemélyesebb gondolatait és tetteit is irányítani kívánó Maszka Birodalom bemutatása és képviselőinek tettei minden alkalommal elborzasztanak, de kénytelenek vagyunk elismeréssel tekinteni a mögöttük álló logikára, míg a lázadók feudális rendszere sem éppen idilli. Baru döntései és lépései is mélyen megérintenek, személyiségének egy darabja mindenkiben ott él, lehetetlen nem együtt érezni és legalább bizonyos mértékig nem azonosulni vele.

Lente Gábor: Vízilónaptej és más történetek kémiából

Mitől nem égnek le a vízilovak? Melyik híres politikus volt "tökéletes másodrangú kémikus"? Milyen magas Poszeidón lenne Homérosz eposzai alapján? Hányféle jég létezik? Milyen nyomok utalnak Shakespeare természettudományos érdeklődésére? Lente Gábor irodalmi-kulturális, közéleti, technológiai, tudománytörténeti, olykor pedig egészen hétköznapi ihletésű cikkeiben többek között a fenti kérdéseket is vizsgálja a Vízilónaptej és más történetek kémiából lapjain.

"Civilben" kémikus hírességek, természettudományos magyarázatok keresése irodalmi kérdésekre, változatos témájú, elsősorban tudományos-ismeretterjesztő cikkek. Lente Gábor, a Debreceni Egyetem Kémiai Intézetének oktatója harminckét cikke olvasható a kötetben, nem csak a kémia területéről.

A Vízilónaptej és más történetek kémiából látványos borítója mögött érdekes tartalom rejtőzik. Ez nem olyasmi tematikus kö, mint a hasonló című Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából volt, noha sok a legalább részben kémiához kapcsolódó témájú írás, az általános közös pont a szerzőn kívül csak a természettudományos téma és szemléletmód. Viszont emiatt színesebb és sokrétűbb, szélesebb közönséget tud megszólítani, és azt is megmutatja, hogy egy jó tudós nem kizárólag a saját, szűk értelemben vett szakterületéhez ért, hanem valóban széleskörű tájékozottsággal bír.

Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

A Földalatti Légitársaság alternatív Amerikájában legális maradt a rabszolgatartás. Victor, egy szökött rabszolga, saját szabadsága érdekében sorstársaira vadászik, legújabb célpontjával viszont valami nem stimmel, ezért magánakcióba kezd. Ben H. Winters regényének világa ijesztő párhuzamokat mutat a miénkkel és súlyos kérdéseket vet fel, amelyek többsége Magyarországon is épp olyan aktuális, mint az Egyesült Államokban.

Kedvelem Ben H. Winters visszafogott stílusát és jellegzetesen amerikai témáit. Előző munkája, Az utolsó nyomozó-trilógia elgondolkodtató kérdéseket boncolgatott, apokaliptikus detektívtörténetbe ágyazva, de a Földalatti Légitársaság sem marad el tőle, sőt. Winters új regényének központi motívuma, hogy milyen hatással lett volna az amerikai társadalomra, ha az USA néhány déli államában megmarad a rabszolgatartás intézménye.

Ebből adódóan a regény elsősorban az Egyesült Államok aktuális helyzetére reflektál (pedig a tavaly júliusi megjelenéskor, vagy pláne megírása közben még szó nem volt pl. Trump elnökségéről és az ezzel járó dolgokról), de a fő mondanivaló bárhol a világon megállja a helyét. A rasszizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségek, szegények stb. kiszolgáltatottsága, a tudatos/etikus fogyasztás, az üzletszerű gazdasági csalások, a hatalommal való visszaélés, az identitás keresése és megtagadása Európában, Magyarországon is megkerülhetetlen témák.

László Zoltán: Távolvíz

"Egyszer csak megjelent százmillió földönkívüli lény az Atlanti-óceánban, és mind az emberiséget akarta szolgálni." László Zoltán hatodik regénye, a Távolvíz úszó városokba, az óceán mélyére, időgyorsító mezőkbe - egy izgalmas, alaposan átgondolt és jól megírt, tengerközpontú jövőbe viszi el az olvasót, ahol a látszólagos idill nagyon fontos, megválaszolatlan kérdéseket rejt.

László Zoltántól eddig összesen két könyvet olvastam, a Hiperballadát és az Egyszervoltot. Előbbiből túl sok nem maradt meg azon kívül, hogy valami cyberpunk volt egy alternatív, szovjet-szocialista jövőben, utóbbi pedig egy elég jól kitalált urban fantasy, ami annak idején tetszett, de azóta valami egyre erősödő hiányérzetem van vele kapcsolatban. A Távolvíz viszont pontosan az a regény, amihez még sokáig vissza-vissza fogok térni legalább gondolatban, és ha valaki kéri, hogy ajánljak neki színvonalas kortárs sci-fit, ez is ott lesz a listán.

Érdekes év az idei, ami a magyar fantasztikus irodalmat illeti: egymástól függetlenül (de ugyanúgy az Agavénál) három olyan regény is megjelenik, amelynek központi témája egy csomó idegen lény váratlan érkezése (a Molyon még kihívást is találtok hozzá). A Távolvíz volt az első, a Könyvhétre jön Veres Attilától, az Odakint sötétebb, és ha egy kis szerencsénk van, Brandon Hackett új regénye, a Xeno zárja ősszel a sort. Persze ez csak egyetlen aspektusa a történeteknek, más hasonlóság nyilvánvalóan nem lesz közöttük, de pont ezért lesz izgalmas figyelni, hogy ki hogyan oldja meg a dolgot. Eddig egyvalami biztos: László Zoltán nagyjából mindent kihozott a témából, ami ebben a megközelítésben lehetséges.

Jeff VanderMeer: Borne (magyar)

Jeff VanderMeer nem rossz író, vannak érdekes és eredeti elképzelései, még ha ezekért nem is érdemelne feltétlenül ennyi díjat és jelölést. A többek között China Miéville nevével is fémjelzett New Weird irodalmi zsáner egyik képviselője, ügyesen tudja ötvözni a sci-fi- és fantasy-elemeket, ahogy ezt legújabb magyarul megjelent könyve is mutatja. A Borne egyértelmű előrelépés a Déli Végek-trilógiához képest, érdemes elolvasni, de azért azért nem is tökéletes.

„Rachel ​guberálásból él a jövő egy porig rombolt, névtelen városában. Az egyik nap egy furcsa teremtményt talál Mord, a gigantikus zsarnoki medve bundáján, aki egykoron a Vállalat nevű biotech cég folyosóin nevelkedett, majd a rajta végzett kísérletek után megnőtt, a kínzások eredményeként pedig megőrült és elszabadult.”

Így kezdődik a fülszöveg, ami elsőre (és sokadjára is) meghökkentő, főleg a „gigantikus zsarnoki medve” rész. Talán ha nem olvasom félre – „zsarnoki medve bundájában”-nak, azt hittem, valamilyen kis szörnyecske felzabálta az óriásmedvét –, bele sem kezdek. Ez a Mord-koncepció olyannak tűnt, mint valamilyen kitekert King Kong-történet, mintha lekvárt tennénk a húslevesbe, mert olyan még úgysem volt. Szerencsére VanderMeer megkímélt minket ettől és egy nagyon pöpec kis világot rakott össze.

Andrzej Sapkowski: Fecske-torony (Vaják 6.)

Ahol véget ért a Tűzkeresztség, ott kezdődik a Fecske-torony. A sorozat utolsó előtti részében Andrzej Sapkowski a finálé előkészítésére helyezi a hangsúlyt, de Geralt és Ciri történetének aktuális epizódja így is simán hozza az elvárt szintet - és a szerző közgazdász-énje is újra előkerül.

A Vaják vitán felül a három-négy kedvenc kortárs fantasy-sorozatom egyike. Minden egyes kötet megjelenése piros betűs ünneppel ér fel, a Fecske-torony pedig még ezek között is különleges: az előző rész óta eltelt hosszú idő, Andzej Sapkowski magyarországi látogatása és az ebből az alkalomból megjelent díszkiadás csak fokozta a várakozást - és bizonyos mértékig az élményt is.

Hamarosan elérkezünk a befejezéshez, már csak egy rész van hátra. A korábbi kötetek világ- és karakterépítése lassan beérik, alig van szükség mellékszálakra, a történet szinte kizárólag Cirire és Geraltra fókuszál. Ahogy az egy utolsó előtti résznél várható, már minden a finálé közvetlen előkészítéséről szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne történnének izgalmas dolgok, Geralt és társai továbbra is próbálják megtalálni Cirit, Yennefer is a vajáklányt keresi a maga módszereivel, ahogy kevésbé jó szándékú erők (elsősorban Nilfgaard kémei) is ebben mesterkednek. Ciri mindeközben próbál túlélni és elmeséli váratlan megmentőjének, hogyan is került halálos sebekkel egy mocsárba.

Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története

Az ember bizony meglehetősen önelégült népség. Nem ok nélkül, elvégre nagyszerű dolgokat értünk el, ám a realitásérzék és empátia hiánya azért többnyire csak kárt okoz. Szerencsére itt van nekünk Ari Turunen, aki Hát nem tudjátok, ki vagyok? című könyvében megkísérli kipukkasztani a pökhendiség valóságtól elszigetelő buborékját, ráadásul mindezt igen szórakoztatóan teszi.

A finn Ari Turunen újságíró és kommunikációs szakember, az Academy of Finland kommunikációs igazgatója. Eddig kilenc könyve jelent meg, többnyire az emberi viselkedés egy-egy jellegzetes aspektusáról, mint a részegség, a babona, az ellenkezés, vagy éppen a hazugság. Ebben a művében a pökhendiség kulturális és történelmi hatásait járja körbe.

A Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története témaválasztása szokatlan, de csak míg bele nem gondolunk, milyen óriási mértékben befolyásolja a világot a pökhendiség. Ugyan a történelem fordulópontjaival kapcsolatban az Esko Valtaoja-féle álláspontot képviselem, miszerint a tudomány és a technológia formálja igazán az emberek életét, nem a politika és a háborúk, de a legnagyobb károkat kétségkívül a pökhendiség okozza. Teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, diákokról, háborúról, vallásról vagy hegymászásról van szó, a pökhendiség, az ember saját nagyságába vetett túlzott hite és az ezzel ellentétes jelek figyelmen kívül hagyása idővel garantáltan katasztrófához vezet. Többnyire a pökhendi egyén/intézmény számára is, de mire idáig jut a folyamat, ártatlanok, kívülállók sokasága is megsínyli a dolgot.

Tóth Csaba (szerk.): Fantasztikus világok - Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világaiban

Csillagok háborúja, Trónok harca, a Korongvilág, The Walking Dead, Kvantumtolvaj, Amerika Kapitány, Batman, japán és európai képregények, vámpírok, vérfarkasok, robotok - mi a közös bennük? A válasz egyszerű: mind szerepelnek a Tóth Csaba szerkesztette Fantasztikus világok - Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világaiban c. kötetben. 

Érdekes és hiánypótló kísérletre vállalkozott az Athenaeum, amikor tavaly kiadták dr. Tóth Csaba politológus, az ELTE ÁJK oktatója tanulmánykötetét. A sci-fi politológiája a jelek szerint kellően sikeresnek bizonyult, így zöld utat kapott az immár nem egyszemélyes, hanem tizennégy további szerző közreműködésével készült folytatás, a Fantasztikus világok - Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világaiban.

A koncepció többnyire most is ugyanaz: amit a néző/olvasó lát az egyes sci-fi- és fantasy-univerzumokból, az a valóság, a szerzők pedig különböző területek szerint elemzik azt. Itt már nem csak politikáról/politológiáról van szó, van jog, szociológia, közgazdaságtan és (pop-) kultúra is, és a "fantasztikus világok" vizsgálata mellett egyes esetekben azt is megnézzük, hogy ezek mit árulnak el a mi világunkról és a korról, amelyben a művek születtek.

Sci-fi és fantasy a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (2017)

Ismét eltelt egy év, újra Könyvfesztivál. 2017. április 20-23. között kerül sor a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a helyszín idén is a Millenáris, a díszvendég pedig Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, illetve a "visegrádi négyek" többi három országa, Csehország, Lengyelország és Szlovákia. Ez olyan rég várt eseményekkel is jár, mint például a Witcher-játékokat ihlető Vaják-sorozat szerzője, Andrzej Sapkowski budapesti látogatása,  SF/F témában egyértelműen ő lesz az idei Könyvfesztivál sztárja.

Szokás szerint idén is összeszedtük nektek az SF/F-kötődésű megjelenéseket és programokat a teljes katalógusból és programfüzetből, megfűszerezve néhány, egyszerűen csak érdekesnek ígérkező eseménnyel és könyvvel (az összes idei sci-fi- és fantasy-megjelenést itt találjátok). A formátum a szokásos: előbb a Könyvfesztiválra időzített, vagy nem sokkal előtte kihozott könyvek és egyéb infók, aztán az akciók (ez frissülni fog menet közben), majd a programok, dedikálások listája.

Stephen Hawking: Fekete lyukak - A BBC Reith-előadásai

Mi is van ezekkel a fekete lyukakkal? Hogyan keletkeznek? Tényleg nem juthat ki belőlük semmilyen információ? Mi történik a fekete lyukak környékén kvantumszinten? És ha a virtuális részecskéket is bevonjuk a játékba? Mi az a Hawking-sugárzás és mikor kaphatna Stephen Hawking Nobel-díjat? Ezekre és más kérdésekre is megtaláljuk a választ A fekete lyukakban.

Stephen Hawking az egyik legismertebb kortárs tudós, világhírű tudománykommunikátor, de ha a tudományos tevékenységéről nem is tud valaki részleteket, a The Big Bang Theory-s (Agymenők) vendégszereplései, vagy az exfelesége könyvéből készült The Theory of Everything (A mindenség elmélete) c. Oscar-díjas életrajzi dráma miatt biztosan ismeri. Motoros neuronbetegsége ellenére még mindig aktív, és bár az állapota finoman fogalmazva is nagymértékben korlátozza a lehetőségeit, máig is kutat, ír, utazik és előad. Jelen könyvében legismertebb kutatási területével, a fekete lyukakkal foglalkozik, érintve a nevét viselő Hawking-sugárzás témáját is.

John Scalzi: Az összeomló birodalom

A fénysebességnél gyorsabb űrutazást lehetővé tévő Ár felfedezésével az emberiség kirajzik, kolóniákat alapít, kereskedni kezd és megalapítja az Egyesülést, a minden lakott rendszert magába foglaló birodalmat. Csakhogy generációkkal később valami megváltozik, a rendszert összeomlás fenyegeti, amit csak kevesen ismernek fel időben. John Scalzi, a Vének háborúja szerzője új űroperával jelentkezik, amelyre itthon sem kellett sokat várni: magyarul is a világpremier idején jelent meg. 

John Scalzit, az elképesztően sikeres Vének háborúja-sorozat szerzőjét itthon sem kell már bemutatni. A négy regényt és két novelláskötetet számláló sorozaton kívül két további regénye is megjelent már magyarul: a közeljövő Amerikájában játszódó Bezárt elmék elsősorban a krimikedvelőket célozta, a Vörösingesek pedig a Star Trek és más nagyszabású sci-fi filmek és sorozatok kliséit gyúrta össze jó humorú, enyhén cinikus és szórakoztató történetté. Az összeomló birodalom ismét valami új: egy két-három kötetesre tervezett űropera-ciklus első része, mely magyarul is a világpremierrel egy időben jelent meg, március végén.

Az Ár - afféle folyóként két térbeli pont között, adott irányba mozgó "hipertér" - felfedezése lehetővé tette a fénysebességnél gyorsabb űrutazást. Az emberiség hamarosan benépesítette az elérhető csillagrendszereket, majd kialakult az összes emberlakta rendszert magába foglaló vallási-gazdasági alapú Egyesülés, a Wu-ház uralma alatt. A rendszer generációkon át stabilnak bizonyult, ám bizonyos jelek most arra utalnak, hogy elkerülhetetlen az összeomlás. És ha ez nem lenne elég, az uralkodó haldoklik, lánya és örököse pedig a címadó probléma mellett a hatalomvágyó nemesekkel is kénytelen megküzdeni.

Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

A király halálával Tristia összeomlott. A birodalom romjain nemesek marakodnak, a király elit harcosaiból földönfutók lettek, a biztonság és a törvény tisztelete a múlté. A szélnek eresztett Öregkabátosok ifjú ex-vezetője és két barátja - mind nagyszerű fegyverforgatók - zsoldosként próbál boldogulni, de a sorsuk nem az, hogy tehetős utazókat kísérgessenek, ennél sokkal komolyabb feladat vár rájuk.

Jó dolog a hagyományos fantasy, de azért érdekesebb, ha egy író ki mer lépni a megszokott díszletek közül és behoz valami kevésbé megszokott témát. A régészetről többek között írásra váltó, kanadai Sebastien de Castell is ráérzett erre, a hagyományos, középkori világot modernebbre (de nem kortársra) cserélte, illetve "öregkabátba" (eredetiben greatcoat) bújtatta a mágiában nem igazán, kardforgatásban viszont annál inkább jeleskedő főszereplőit. Az igazi kérdés persze az, hogy ennyi elég-e egy jó regényhez (nyilván nem), és hogy sikerült-e egy jó történetet is alkotni mellé.

Egyvalami nyilvánvaló: de Castell jól tud harcjeleneteket írni. Persze ezt el is várhatjuk attól, aki színházaknak gyárt harci koreográfiákat és ha minden igaz, maga is vív, de azért más papíron visszaadni egy alapvetően vizuális dolgot. De szépen megoldotta, általában ezek a pillanatok a regény csúcspontjai. Ahogy ebből is látszik, Az áruló pengéje alapvetően a szórakoztatásra épít, és ezt nagyon jól teszi, szükség van az ehhez hasonló, nem különösebben bonyolult, de érdekes, nem kimondottan eszképista, de kikapcsoló történetekre is. 

Robert Jackson Bennett: Pengék városa

Robert Jackson Bennett Isteni városok trilógiájának első részéről azt írtam tavaly, hogy "olyan, mintha China Miéville írta volna A regét". A Pengék városában már jóval erősebb a saját hang, és annak ellenére, hogy Bennett eredetileg nem is tervezett folytatást, tökéletesen illeszkedik a korábban lefektetett alapokhoz.

Ezúttal a Kontinens távolabbi végére, Vúrtyavasztán városába látogatunk, a nyugdíjazásból visszahívott volt bulikovi kormányzó, Turjin Mulaghesh oldalán. Vúrtyavasztán annak idején a háború istennőjének birtoka volt, elképesztően kegyetlen és véres múlttal, az istenségek legyőzése után pedig a Kontinens egészéhez hasonlóan hanyatlásba fordult. Elhelyezkedéséből adódóan újra ideális kereskedelmi központ és hídfőállás lehetne a Kontinens belseje felé, ehhez viszont hatalmas munkával rendbe kell hozni a kikötőt, meg kell szilárdítani a szajpúri befolyást - és persze az sem segít, ha eltűnnek emberek és brutális gyilkosságok történnek a környéken.

Mulaghesh tökéletes főszereplő. Nyilván vannak, akik szerint különös bátorság kell ahhoz, hogy fiatal, attraktív és sérthetetlen szuperhősök helyett egy idősödő, félkarú nő (aki ráadásul még csak nem is fehér) legyen a központi karakter, pedig teljesen magától értetődő választás. Mellékszereplőként már ismerjük a Lépcsők városából, a történet szempontjából logikus a beemelése, és minden traumákkal teli, katonai háttere ellenére (vagy részben épp ezért) mélyen emberi karakter, akivel gondolkodásmódja, sebezhetősége és hibái miatt simán könnyebb azonosulni, mint egy túltápolt szuperhőssel.

Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr

"Ezen a porondon Kaczor király dörzsölt politikus, Róka Rudi pubertáskori problémákkal küzd, és megfér egymás mellett Vitéz László és Pancimanci, a középkori Bizánc és Kun Béla. Néha ikonikus, máskor a társadalom vagy az emlékezet pereméről verbuvált alakokért nyúl, akiknél biztosan lehetne találni dicsőbbeket, de pont ezzel a nyers őszinteséggel, ezzel az öniróniával tudnak legjobban beszélni az itt és mostról. Figyeljék a labdákat, figyeljék a kezét! Mondtam, hogy nem veszélytelen a mutatvány, de ne csak a zsonglőrért izguljanak. Felkavaró trükkök következnek. Nyomot hagynak abban is, aki nézi, aki forgatja."*

Ha egy kritikus úgy dönt, hogy kipróbálja, milyen lehet a másik oldalon, és elkezd irodalmat írni, két dologra lehet számítani. Valószínűleg alkalmazni fogja a számtalan mű elolvasása, értelmezése, szintetizálása során keletkezett tapasztalatait, az olvasó pedig, ezzel tisztában lévén, fokozott érzékenységgel viszonyul majd a szöveghez. Ebben az esetben is ez történt: Fekete I. Alfonz, többek között a Próza Nostra kritikusa, összeállított egy tizenegy novellát tartalmazó kötetet, amivel megnyerte a JAKkendő-díjat, én pedig elolvastam, a részletekre a szokottnál is jobban figyelve.

A mosolygó zsonglőr furcsa szerzet. Valahol a kortárs szépirodalom és a weird/bizarro fiction határán egyensúlyozik, klasszikus szépirodalmi, történelmi, (nép-) mesei, horror- és itt-ott fantasys elemeket manipulálva. Hangulatteremtésben nagyon erős, ahogy ez egy jó előadóhoz illik, amit mutat, az garantáltan hat a közönségre, a mondanivaló viszont sokszor metaforák mögé rejtett. Nem lehet csak úgy hátradőlni és élvezni az előadást, jelen kell lenni, gondolkodni és továbbgondolni, zsonglőrünk interaktív közönséget kíván.

Neil Gaiman: Északi mitológia

Az Északi mitológiából megismerhetjük Odin lándzsájának és a költészet sörének eredetét, eljuthatunk az óriások földjére, megtudhatjuk, hogy miért öltözött Thor nőnek, amikor ellopták a kalapácsát, milyen következményei lettek Loki lóvá változásának és hogyan semmisül meg a világ. Neil Gaiman a legjobb északi mítoszokat meséli újra a kötet lapjain, a tőle megszokott érzékenységgel és az eredeti történetek iránti lehető legnagyobb tisztelettel. 

Odin, Thor, Loki, jégóriások, trollok, törpék, Asgard, Midgard, Ragnarök - valamilyen formában mindenki találkozott már a témával. Ha máshol nem is, legalább valamelyik aktuális Marvel-film nem túlságosan autentikus interpretációjában egészen biztosan. A téma Gaiman egyik kedvence, előkerül a Sandmanben, fontos szerepet játszik az Amerikai istenekben, most pedig egy egész kötetet szentelt neki.

Cixin Liu: A háromtest-probléma

Cixin Liu történelmet írt, amikor első ázsiai szerzőként Hugo-díjat nyert regényével. A háromtest-probléma nyugati olvasóknak is érdekes, de korántsem tökéletes kísérlet, amely meghatározhatja a kínai sci-fi közeljövőjét. 

2015-ben a Sad/Rabid Puppies szélsőjobbos kampány során megpróbálták meghackelni a Hugo-díjat (A galaxis őrzőit leszámítva a listákon lévő művek mindegyike a "no award" opció alatt végzett), de legnagyobb bánatukra a felfordulásban Cixin Liu első ázsiaiként megnyerte A háromtest-problémával a legjobb regénynek járó díjat (ami valami miatt sehol nem szerepel a magyar kiadásban). Ebben nyilván közrejátszott, hogy több neves amerikai szerző is visszavonta műveit, meg talán az is, hogy a közönség jelezni akarta a kiskutyák felé, hogy nem vevők a rasszista/nőgyűlölő/bigott stb. eszmékre, de azért egy rossz regény még így sem kaphatna ilyen komoly díjat, úgyhogy fokozottan kíváncsi voltam rá. Eredetileg angolul terveztem elolvasni, de amikor kiderült, hogy az Európa kihozza itthon is (bár sajnos nem eredetiből, hanem angolból fordítva, ami miatt érzésem szerint elveszhettek bizonyos részletek és árnyalatok), inkább megvártam a magyar verziót.

A kínai "kulturális forradalom" idején agyonverik az asztofizikus-hallgató Ye Wenjie fizikus apját, az értelmiség-ellenes mozgalom jegyében. Ye egy szupertitkos kormányzati kutatóközpontba kerül, ahol az idegen élet jeleit keresik, és szépen lassan egyre feljebb küzdi magát a ranglétrán. Negyven évvel később, 2007-ben (a regényt eredetileg 2006-ban publikálták, részletekben), egy nanoanyagokkal foglalkozó tudós, Wang Miao egy különös és rendkívül fenyegető összeesküvés nyomaira bukkan és a rendőrség is a segítségét kéri ennek felderítéséhez. Az összeesküvés nyomában járva rátalál egy online virtuális valóság-játékra, melyben a játékos egy három nap alkotta rendszerben keringő bolygó időről időre elpusztuló civilizációjának rejtélyét próbálja megfejteni. A játékon keresztül pedig eljut az összeesküvés kulcsfigurájához és egy ponton a szálak is szépen összeérnek.

Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

„Add meg neki, amit akar – mondta Jorg. Aztán vedd el tőle, amit te akarsz” - egy aprócska részlet A vörös királynő háborúja harmadik kötetéből, Az Osheimi Kerékből. Mark Lawrence ezzel az egy mondattal/jelenettel győzött meg végképp arról, hogy jó író, és szerencsére folytatja azt a pozitív tendenciát, hogy minél többet ír, annál pazarabb lesz.

Egy évet kellett várni Jalan Kendeth és Snorri kalandjainak folytatására, amivel Lawrence nemcsak, hogy lezárta A vörös királynő háborúja-trilógiát, de vélhetően a Széthullott Birodalomnak is búcsút intett. Ha mindezt a Tövisek-trilógia után teszi, akkor járt volna neki a taps, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ő azonban kitartott posztapokaliptikus Európája mellett, elengedte a túlzottan öncélú és indokolatlanul sötét Jorgot és világát, kidolgozta a mágiáját, valamint sikerült végtelenül színes és szórakoztató karaktereket behoznia a történetbe. Ezért most már azt mondom, nagyon nagy kár, hogy itt a vége.

Dicséret jár Lawrence-nek azért, hogy nagyon előzékenyen megint összefoglalta pár oldalban az előző könyvek cselekményét, így azok is tisztán láthatták a dolgokat, akik nem mostanában olvasták az előző részt. (Melegen ajánlom, hogy évek óta húzódó hatodik Trónok harca kötet elején is legyen ilyen emlékeztető, ez lenne a minimum....)

Anthony Ryan: Az ébredő tűz

Az ipari forradalom gépezetét sárkányvér hajtja és mágusok védik. Az ébredő tűz, Anthony Ryan újabb nagyszabású, rendkívül szórakoztató regénye sárkányok vérére épülő mágiarendszert, pörgős akciót, mozgalmas kalandokat és epikus csatajeleneteket kínál a fantasy szerelmeseinek.

Anthony Ryan előző trilógiája ígéretesen indult, de a második és harmadik kötet sajnos eléggé túlírt lett, amit az egyébként izgalmas történet és elég jó karakterek sem tudtak kellőképpen ellensúlyozni. Ezért - és mert Az ébredő tűz is hasonló terjedelmű - egy kicsit tartottam az új sorozattól, de viszonylag hamar kiderült, hogy az oldalszám nem érdektelen jelenetek és túlhúzott történetszálak eredménye, hanem egyszerűen ennyit igényel a regény. 

A Draconis Memoria sorozat világában sárkányvérből nyert mágikus erők segítségével épül az iparosodó, kora-kapitalista társadalom, kereskedők és kalózok járják lapátkerekes gőzhajókon a tengereket és szerződéses vállalkozó kalandorok vadásznak sárkányokra, hogy aztán a vérüket feldolgozva, jó pénzért eladják a véráldott mágusokat foglalkoztató társaságoknak. Ez a rendszer egy darabig nagyon jól működött, történetünk idején viszont a tenyésztett sárkányok vérének hatékonysága gyengül, vadakból pedig egyre kevesebb van és azok is agresszívabbak a szokásosnál. A helyzet megoldására expedíció indul a sárkány-lakta Arradsia kontinensének szívébe egy véráldott tolvajjal a csapatban, a Szindikátus egyik ifjú kéme pedig ellenséges területre, hogy egy legendás eszköz megszerzésével segítse őket.

Ann Leckie: Mellékes kegyelem

Ann Leckie minden jelentős díjat legalább egyszer elnyert trilógiája az eddigi legkiforrottabb résszel zárul: a Mellékes kegyelem jól sikerült regény és méltó befejezése a hajóját vesztett mesterséges intelligencia és a Radch Birodalom egyeduralkodója konfliktusának.

A Mellékes igazság magányos bosszúhadjárata a Radch Birodalom uralkodója ellen egy gendersemleges és érdekes kulturális-technológiai koncepciókat felvonultató környezetben ígéretes és érdekes kezdés volt, de az alapötletekben rejlő potenciált nem sikerült kihasználni. A Mellékes háború a magyar címével ellentétben nem volt különösebben háborús, inkább szűk fókuszú kultúrantropológiai-szociológiai krimi rengeteg teával és komoly fókusszal a szereplők érzelmein, de hangulat és elbeszélés tekintetében sikerült felülmúlnia az első részt. A Mellékes kegyelem pedig szépen egyesíti a másik két kötet erényeit, semlegesítve azok néhány bosszantó hibáját és a koncepcióhoz illő befejezést kínál.

A helyszín továbbra is az Athoek Állomás és környéke, a feladat pedig még mindig Anaander Mianaai uralkodó semlegesítése, de minimum a belviszály túlélése. Így, hogy a környezetet és a karakterek többségét már megismertük az előző részben, a cselekmény jóval akciódúsabb és lendületesebb lehet, ami kellemes meglepetés a korábbi kötetek kétségtelenül érdekes, de sokszor fölöslegesen lassú és körülményes történetvezetése után.