Brian McClellan: A birodalom bűnei

Brian McClellan korunk egyik legjobb fantasy-írója, aki a Lőpormágus-trilógiájával egészen új színt vitt a műfajba, ráadásul már a bemutatkozó kötete is gyakorlatilag hibátlanra sikerült. Emiatt igazán örömteli volt a hír, hogy még egy trilógiai erejéig visszatér az általa kreált univerzumba, 2018-ban pedig a magyar fantasyrajongók is kézbe vehették A birodalom bűneit.

Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellárasszony vasakarata és a titkosrendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Tíz évvel járunk az adrói-kez háború után, ennyi idő telt el azóta, hogy az istenekkel vívott harcban életét vesztette Tamás tábornagy. De ez már nem számít, új kontinens, új szereplők, új problémák, új ellenségek.

A történet három párhuzamos szálon fut (Vlora, Styke, Bravis), a korábbiakhoz hasonlóan külön fejezetekre osztva, ahol egy-egy szereplő szemszögéből látjuk a történetet. A formula működik, nem megy az olvasmányosság rovására, de mivel a karakterek történetei nem egyszer keresztezik egymást, így csak óvatosan az előreolvasással.

Mark Lawrence: Szürke nővér

Izgalmas, fordulatos, szórakoztató történet humorral, vérrel, kihívásokkal és drámával, lenyűgöző karakterekkel és egy hihetetlenül érdekes világgal. Mark Lawrence végleg felnőtt a legnagyobbakhoz, a Szürke nővér után joggal nevezheti bárki G. R. R. Martin-szintű írónak.

Lawrence félelmetes: minél többet ír, annál jobb lesz. A Széthullott Birodalomban rengeteg volt a vér és az izgalmas karakter, de kezdetleges volt, túlságosan dark és öncélú. A vörös királynő háborúja már egy jobban sikerült trilógia, ahol megjelent a humor, a dráma és a fordulatok is, illetve kitágítja annyira a Széthullott birodalom világát annyira, hogy már érdekes legyen. Az Ős könyve-trilógia pedig olyan, mint egy Tarantino-film: a legjobb dolgokat átveszi a korábbi műveiből, majd további elemekkel tökéletesíti.

A Szürke nővér két-három évvel a Vörös nővér után veszi fel a fonalat. Nona Grey visszatér a Kegyes Irgalom Kolostorába, új ellenséget szerez magának egy nemes arrogáns és álszent, cserébe viszont rendkívül tehetséges lányának személyében, kapcsolat kezd kialakulni közte és a Kiválasztottnak tartott Zole között, lesz egy új, kéretlen társa, miközben lassan kibontakozik egy világot megrengető konfliktus.

Anthony Ryan: A hamu birodalma

Anthony Ryan az egyik legjobb kortárs fantasy-író. A Hollóárnyék-trilógiával nagyon erősen kezdett, A hamu birodalmával záruló Draconis Memoria trilógia azonban köröket ver rá. A sárkányvérből készült termékekre épülő világ és kibontakozó epikus háború izgalmas, a karakterek szerethetőek és szórakoztatóak, ráadásul Ryan hihetetlenül jó érzékkel ötvözte a nagyon erős fantasyt az igényes sci-fivel.

„Egy elképzelhetetlen erejű, mitikus sárkány éledt fel, bestiák és emberek seregeit gyűjti maga köré, hogy letarolja a világot. A véráldott kalandor, Claydon Torcreek, Lizanne Lethridge, a Szindikátus titkos ügynöke, és Corrick Hilemore, a Szindikátus hajóskapitánya, akiket küldetésük az ismert világ három különböző sarkába vezérelt, közös erővel szállnak szembe a fehér drákkal és szolgáival, a romlottakkal.”
– a harmadik kötet, A hamu birodalma hátlapjáról.

A Hollóárnyék-trilógia friss volt, izgalmas, öröm volt megismerni Vaelin világát és kalandjait. A 700+ oldalas kötetek azonban könnyen megfeküdték az ember gyomrát, a harmadik könyvre pedig a történet is elfáradt kicsit – ha az első két kötetből megspórol 150-200 oldalt, akkor a harmadik is sokkal jobban sikerülhetett volna. A Draconis Memoriában szerencsére elengedte a felesleges szócséplést.

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A Wadon királyai Nicholas Eames első könyve, és nem is kívánhatott volna jobb fogadtatást: az olvasók szerették, a kritikák is pozitívak voltak, ráadásul ez lett 2017 legjobb fantasy-debütálása. Bemutatkozó kötetnek valóban jó, de bízom benne, hogy a következő kötetekre azért fejlődni fog még.

Bárki bármit mond, írni nagyon nehéz, regényt írni pedig még nehezebb. Nagyon kevés az olyan író, aki elsőre tökéletes, kiforrott, magas színvonalú anyagot tud létrehozni. Mark Lawrence-nek például egy trilógia kellett hozzá, de inkább 6,5 könyv, hogy végre arra a polcra kerüljön, ahová sokan már a Tövisek hercege után predesztinálták. Emiatt nem is vártam el túl sokat A Wadon királyaitól, hisz kellenek az oldalak ahhoz, hogy letisztuljon egy szerző stílusa és megtalálja a saját egyéniségét.

A Wadon királyai öt veterán zsoldosról szól, akik megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek vagy épp kővé váltak. A világuk pedig veszélybe került, ráadásul az egykori bandavezér (Gabriel) lánya egy különféle szörnyetegek válogatott hordája által ostromlott városban ragadt. Rose megmentése miatt ismét összeáll a Saga, végigverekszik magukat a kannibálok, kentaurok, sárkányok, kimérák és óriások lakta Belwadonon, hogy a lánnyal együtt a világot is megmentsék.

Mark Lawrence: Vörös Nővér

Mark Lawrence A Széthullott Birodalom és A vörös királynő háborúja után újabb sorozattal jelentkezett. Az Ős könyve egy teljesen új világba kalauzol el bennünket, végképp szakítunk Jorggal és Jalannal. Ez akár még némi hiányérzetet is hagyhatna bennünk, hisz a két sorozat együtt már eléggé kiforrott és komplex volt ahhoz, hogy a kortárs epikus fantasy egyik jobb termékének nevezzük. Ezt azonban nagyon gyorsan felejtsük el: Lawrence előző két sorozata olyan, mint kelbimbó a desszert előtt, a Vörös Nővért pedig csak a legnagyobbakhoz lehet hasonlítani.

Lawrence-t soha nem tartottam tehetségtelen írónak, de A Széthullott Birodalom történetein nagyon látszott, hogy az volt az első komolyabb próbálkozása. A poszt-apokaliptikus Európa nem volt egy rossz ötlet, de a világ, a mágia nagyon erőltetett, nagyon kiforratlan volt, Lawrence pedig túlságosan meg akart felelni a Trónok harca miatt felkapott véres, beles dark fantasynek, így pedig eléggé öncélú is lett. A vörös királynő háborúja már egy szinttel jobb volt, szellemes és szórakoztató, még akkor is, ha a karakterek kétségtelenül sablonosak, az írói stílusa pedig darabos volt. Az új sorozata, legalábbis annak első része, a Vörös Nővér azonban hibátlan.

Az író szakított az előző univerzumával és ez nagyon előnyére vált. A Vörös Nővér története egy jégkorszak által sújtott világban játszódik, ahol egyedül mesterséges hold által melegen tartott, keskeny, rövidke, pár kilométeres sáv lakható. Természetesen itt is vannak országok, különböző vallások és célok, itt is dominál az fantasykben megszokott arisztokratikus rendszer, csak még guillotine-ként ott lóg az emberiség nyaka fölött a fagyhalál is.

Karin Tidbeck: Amatka (magyar)

Karin Tidbeck debütáló regénye kicsit sci-fi, kicsit krimi, de túlságosan sok maradt benne. Az Amatka első könyvnek nem rossz, elsősorban viszont nem a hardcore sci-fi rajongóknak ajánljuk, hanem azoknak, akik valami érdekes, de könnyen fogyasztható történetet szeretnének.

Vanja, a fiatal tájékoztatási asszisztens feladatot kap az essrei bizottságtól, hogy menjen Amatka városába, és gyűjtsön adatokat az ott élők higiéniai szokásairól. Eközben kiderül, hogy valami szörnyű nagy gebasz van a városban/kolónián, a fiatal nő pedig a dolgok végére akar járni. A lényeg nagyjából ennyi.

A történet elsőre túlontúl triviálisnak, egyszerűnek tűnik, és jobban belegondolva az is. Nincs semmi különösebb értelme Vanja feladatának: az, hogy higiéniai adatokat gyűjt, sehová nem viszi a történetet, nem jön rá kulcsfontosságú dolgokra a munkája során, még csak igazi konfliktusa sem lesz miatta. Simán jöhetett volna nyaralni, látogathatta volna meg egy rokonát, vagy bármi, épp úgy működött volna azzal is a történet. Elférni elfér ez az indok is, csak hát gyakorlatilag fölösleges.

Victor LaValle: Fekete Tom balladája

Hamisítatlan Lovecraft-élmény huszonegyedik századi köntösben. A Fekete Tom balladája méltán többszörös jelölt és díjnyertes, kiválóan hozza a huszadik század eleji New York atmoszféráját és Lovecraft elképzelhetetlen szörnyűségekkel teli világának hangulatát, mindezt úgy, hogy Victor LaValle közben bizonyos szempontból túl is lép a nagy elődön. 

H. P. Lovecrafttal, a horror egyik legnagyobb alakjával meglehetősen ellentmondásos a viszonyom. Vannak olyan történetei, amiket szeretek, az írásaiból származtatott művek közül az Eldritch Horror társasjáték az egyik kedvencem és az elődjét, az Arkham Horrort is kedvelem, viszont a köztudomásúan vállalhatatlan társadalmi nézetei és a sajnos meglehetősen sok gyengébb írása viszont egyáltalán nem jönnek be.

Épp ezért fogalmam sem volt, hogy mennyire fog tetszeni a The Horror at Red Hook című történetének újramesélése (magyarul Red Hook címen olvasható, például a Szukits-féle Lovecraft összes második kötetében), de úgy gondoltam, hogy egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele.

Michael J. Sullivan: A Koronatorony

A Riyria-krónikák az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb fantasy-sorozata. A klasszikus high fantasy alapon, szerethető karaktereken és izgalmas kalandokon túl komoly mondanivalót is tartogat, ez a kombináció pedig könnyűszerrel elrabolja az olvasó szívét. Így van ez nem csak Magyarországon, de nemzetközi szinten is, a hatrészes, lezárt sorozat rajongói újabb történeteket szerettek volna, különösen egy bizonyos olvasó, Michael J. Sullivan felesége. Írónk pedig, okos ember lévén, nem állt ellen a nyomásnak: megszületett A Koronatorony.

Ha valaki olvasta a többi regényt, valószínűleg az egyik kérdés, amit időről időre feltesz, a következő: hogyan találkozott és barátkozott össze Hadrian és Royce, a három kardot viselő, nemes lelkű harcos és az ismeretlen múltú, rendkívüli ügyességű tolvaj?

Nos, a várakozás véget ért, A Koronatorony pontosan erről szól.

Hadrian Blackwater, az ifjú, de kiégett harcos északra indul, hogy Sheridanben, az egyetemen találkozzon Arcadius professzorral, apja egy öreg barátjával. Az út természetesen egyáltalán nem zökkenőmentes, amint partra száll Vernesben, kirabolják, és ez még csak a kezdet.

Ezalatt Gwen, egy fiatal medfordi kurtizán, elmenekül a kényszerű munkahelyéül szolgáló bordélyházból, miután egy másik lány brutális gyilkosság áldozata lesz és a tulajdonos a kártérítés bezsebelésén kívül semmit nem tesz az ügyben, és társnőivel együtt közös vállalkozásba kezd.

Szergej Lukjanyenko - Arkagyij Suspanov: Varázsőrség

Míg Szergej Lukjanyenko Őrség-regényeit nagyon kedvelem, az univerzumot bővítgető többi íróval enyhén szólva vegyesek az érzéseim. Egyedül Vlagyimir Vasziljev, a Nappali Őrség társszerzője tudott eddig értékelhetőt felmutatni azok közül, amiket eddig olvastam, ezért egyszerre vártam a Varázsőrséget és tartottam is tőle. Utóbbi alaptalannak bizonyult: fogalmam sincs, hogy Lukjanyenko mennyit tett hozzá a regényhez, de az biztos, hogy Arkagyij Suspanov jól ír és az univerzumhoz illő, szórakoztató és fordulatos történetet rakott össze.

Varázslóiskola. Kevés az ennél gyakoribb toposz a fantasy-irodalomban, az Őrség-sorozat világát valahogy mégis elkerülte eddig a téma. Persze az Őrségeknek vannak saját iskoláik, ahol az ifjú vagy kevésbé ifjú, de frissen hasonított Másfélék megtanulhatják azt, ami a hagyományos emberi oktatásból kimaradt, de ez a klasszikus, bentlakásos megoldás, ahol vegyesen tanulnak fénypártiak és setétek, valami új. Nem csak nekünk, olvasóknak, a Másfélék számára is.

Indokolt lenne meglovagolni az ifjúsági regények népszerűségét és direkt a fiatalabb közönségnek szóló belépőt nyújtani a sorozat világába, ahogy például John Scalzi tette a Zoë történetével, de a sorozat atyja, Szergej Lukjanyenko és a tehetséges új belépő, Arkagyij Suspanov nem ezt az utat választotta. Értelemszerűen sok az iskolás karakter, a főszereplő viszont egy huszonéves tanár, aki messze nem Harry Potter-korú, egyáltalán nem kiválasztott és Másfélének is gyengécske, alig hetedik szintű. Nem, ez a regény is elsősorban a felnőtt olvasókat célozza, de ahogy a teljes sorozat, tizenévesek számára is rendkívül szórakoztató és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Richard Kadrey: A végítélet kis doboza

A végítélet kis doboza Richard Kadrey első magyarra lefordított könyve. Eredetileg 2016-ban jelent meg, a folytatás idei, és adja az ég, hogy az Agave rávetődjön, mert most is nagyon beletenyereltek a jóba.

2015-ben járunk, Coop egy besurranó tolvaj, aki abból él, hogy különböző fizikai és mágikus védelmekkel ellátott helyekre tör be, hogy mindenféle mágikus vagy nem mágikus dolgokat tulajdonítson el. Mindehhez egyetlen képessége van: immunis a mágiára. Egy majdnem jól sikerült akció után a legjobb barátja, Morty feldobja a zsaruknál, a varázslók börtönébe kerül. Egy befolyásos mágusnak azonban szüksége van rá, hogy megszerezzen neki valamit: egy kis dobozt.

Ez a doboz egy kvázi Pandóra-szelencéje: egy földre szállt angyal – Qaphsiel – kapta istentől még hatezer éve, az özönvíz után, hogy azzal elpusztítsa az emberi faj maradékát (ha kinyitja, akkor K.O., bár a részleteket nem tudjuk meg). Csakhogy Qaphsiel egy végtelenül szerencsétlen, eredetileg iratszertáros angyal, aki elveszíti a dobozt, mielőtt használhatná, és büntetésből a Földön kell maradnia, míg be nem fejezi a küldetését.

A dobozról azonban különböző sátánimádó szekták is meg akarják szerezni, illetve játékban van a helyi mágiaügyi rendőrség és egy rejtélyes idegen is. A történet több szálon fut tehát, a világ pedig harrypotteres, léteznek például vérfarkasok, sárkányok és mágikus bináris hangyák, de erről az átlagos emberek semmit sem tudnak.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Csápos idegen állatok egy magyar erdőben - nagyjából ez az Odakint sötétebb premisszája. Veres Attila komoly tehetséggel ötvözi a lovecrafti kozmikus horrort és a kiábrándítóan hétköznapi, ettől pedig nagyon is ismerős és hiteles közeget, illetve karaktereket első regényében. Az utóbbi évek egyik legjobb magyar debütálása.

Az Odakint sötétebb második az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény" témát követő, teljesen véletlenül pont idén és az Agavénál megjelenő három magyar sci-fi közül.

Természetesen mindegyik szerző teljesen más oldalról közelíti meg a témát: László Zoltán Távolvíz c. regényében százmillió, az emberiséget szolgálni vágyó krea lepte el a világtengereket, a társadalmi rendszerek pedig az ingyen (vízi) munkaerő és az időlassító technológia következtében gyökeresen átalakultak. Veres Attila ezzel szemben visszafogottan kezeli a globális kérdéseket, elvégre a csápos cellofoidák csak Magyarországon, egy viszonylag kis területen jelentek bukkantak fel, és közelebb áll a lovecrafti kozmikus horrorhoz, mint a sci-fihez. Brandon Hackett Xenója pedig majd ősszel érkezik, de az egészen biztos, hogy az alapmotívum hasonlóságán kívül ennek a történetnek sem lesz semmi köze a másik kettőhöz.

Szóval 1983-ban történt valami Magyarországon. Különös, csápos állatok jelentek meg egy közelebbről meg nem nevezett erdőben, az eseményen kívül mással nehezen magyarázható jelenségek közepette. Azóta többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, a cellofoidákat befogták és emésztőváladékuk állítólagos rákgyógyító hatása miatt farmokon tartják, a zónában még mindig észlelhető, különös jelenségek pedig kalandvágyó hippiket vonzanak a világ minden részéről. Az ország bekerült a köztudatba, de lényegesen többet így sem foglalkoznak vele, mint a mi világunkban, az eseményterületből nem lett kiépített turisztikai attrakció, a kisebbik cellofoida-farm pedig, ahova főszereplőnk, Gábor érkezik melózni, tulajdonképpen lehetne mondjuk nyomda vagy autóbontó is.

Szinte kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, a történet is visszafogott, nem különösebben bonyolult vagy kalandos. Játszódhatna gyakorlatilag bárhol és bármikor, a lényeg nem ez, hanem a kivitelezés.

Neil Gaiman: Amerikai istenek (bővített kiadás)

Neil Gaiman elképesztően sikeres író, az Amerikai istenek pedig az egyik legelismertebb írása. Az eredetileg 2001-ben megjelent regénnyel nyert Hugo-, Nebula-, Locus- és Bram Stoker-díjat is, 10 évvel később kijött a könyv bővített változata (2012-ben magyarul is megjelent, itt írtunk róla), most pedig a regényből készült filmsorozat hullámait meglovagolva érkezett egy újabb kiadás, ami csak borítójában különbözik az évfordulós változattól. Ennyi idő után is van még róla mit mondani.

A rengeteg díjat bezsebelő regények mindig rossz érzést keltenek bennem. Ha valaki elég tehetséges – Gaiman az – és választ egy elég kényes témát, amit aztán relatíve mélyenszántón és elvontan megír, akkor máris kap egy raklapnyi díjat. Egyszerűen lehet díjnyertes könyvet írni, ami sajnos nem jelenti azt, hogy az a bizonyos könyv kreatív, egyedi vagy kellőképpen kidolgozott. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az Amerikai istenek rossz lenne, csak azt, hogy talán jobban meg van becsülve, mint amennyire megérdemelné.

Magunkkal hurcoljuk az isteneinket Amerikába

Az Amerikai istenek lényege röviden annyi, hogy az országba érkező különböző népek – vikingek, szlávok, írek, angolok, magyarok stb. – magukkal hurcolták a saját isteneiket és démonaikat. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Amerika egy teljesen különálló világ lenne, ahová még Jézus keze sem ér el, de ha véletlenül arra vetődik pár katolikus, akik hisznek benne, akkor az ő hitükből táplálkozva megszületik egy kvázi új Jézus.

Ez az új Jézus nem hagyhatja el Amerikát, és nem is szükségszerűen olyan, mint az európai verzió: egy új entitás saját érzelmekkel, egyéniséggel és célokkal. Illetve, ha éppen nem hisznek benne, akkor az ebből származó hatalom híján akár lecsúszott, drogfüggő és alkoholista hippiként is tengetheti öreg napjait.

Tehát egy időben két Jézus is létezhet, miközben dübörög a technológiai forradalom, ami elszipolyozza az emberek hitét, ezzel új isteneket létrehozva. Így született meg például az internet vagy a média istene, a sztráda istene – bármi, amiben az emberek éppen hisznek, vagy aminek az oltárán pénzzel, élettel vagy hittel áldoznak.

Hitből és emberből viszont nincs elég, ezért a régi és új istenek egymásnak esnek. Közeledik a vihar, a végső ütközet, amibe akarata ellenére belekeveredik egy Árnyék nevű egyszerű, de szimpatikus férfikarakter, aki döntően befolyásolja majd az eseményeket.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Huszonnyolc novella, Jonathan Strahan, a legendás ausztrál szerkesztő szerint az év legjobbjai. A tavalyi antológia sikerét követően Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 is megjelent magyarul, a hazai olvasók így ismét belekóstolhatnak az angolszász SF/F novellatermés legjavába. 

Miután tavaly kiderült, hogy léteznek jó novellák, ráadásul ilyen mennyiségben, ez az antológia már nem szolgálhat sok meglepetéssel. Természetesen túlzok, de az tény, hogy ilyen szempontból nem ütött akkorát Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017, mint a 2016-os válogatás. A szerzők és Strahan persze idén is kitettek magukért, de az is biztos, hogy az angol nyelvű SF/F-színtéren a nagy számok törvénye alapján könnyebb jó novellákat találni, mint valószínűleg az összes többi nyelven együttvéve.

A tavalyi kötet gerincét az Old Venus antológia legjobbjai adták, az ideit a The Starlit Wood: New Fairy Tales novellái, a női és ázsiai-amerikai szerzők fémjelzik. Emiatt a hangsúlyok is máshol vannak: a szórakoztatás és világalkotás hátrébb vonult és több teret enged a karaktereknek és a társadalmi kérdéseknek. A változás nem helyezhető el a "jó-rossz" skálán, viszont szépen mutatja, hogy 2016-ban mi foglalkoztatta az írókat és szerkesztőket. Ha ez valóban így van, a következő, idén megjelenő novellákból összeállított antológia (az ismert nemzetközi események visszhangjaként) valószínűleg még súlyosabb lesz.

Na de lássuk, miről is van szó, alább mindegyik novelláról írtam néhány sort:

Sci-fi és fantasy a 88. Ünnepi Könyvhéten (2017. június 8-12.)

Napokon belül itt a 88. Ünnepi Könyvhét. Idén június 8-12. között kerül megrendezésre az év egyik legnagyobb könyves eseménye a szokásos helyen, a budapesti Vörösmarty téren. A menetrend már ismerős lehet: csütörtöktől vasárnapig kiadók standjai töltik meg a teret, számos friss megjelenés, könyvbemutató, beszélgetés és dedikálás várható. 

Most nem volt a tavalyihoz hasonló balhé és a hivatalos dizájn is egyre lájtosabb: idén éppen a többek között a Békés Pál és Várkonyi Mátyás által jegyzett mesejáték, A félőlény borítójáról ismerős manó olvasgat a weboldalon, a logó pedig szimplán az esemény száma.

A könyv- és programkínálat ezúttal is elég jó, bár azért valamivel elmarad az elmúlt évekhez képest. SF/F témában kiemelkedően nagy név, mint pl. a Könyvfesztiválon Sapkowski, nem lesz, de számos magyar szerzővel találkozhat személyesen is a kilátogató. Az összegyűjtött, elsősorban sci-fi- és fantasy-témájú megjelenéseket, programokat, dedikálásokat alább találjátok.

Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló

Seth Dickinson első regényében nincs semmi mágia, csak politikai és gazdasági játszmák, meg egy jó adag társadalmi és lélektani kérdés. A Kormorán Baru, az áruló nem hagyományos fantasy és címszereplője sem tipikus hős: egy könyvelő, aki fel akarja szabadítani leigázott szülőföldjét, célja elérése érdekében pedig még arra is képes, hogy a bigott Maszka Birodalom minta-alattvalójának álcázza magát. A kérdés csak az, hogy meddig mehet el ebben anélkül, hogy azonosulni kezdene a viselt maszkkal...

Szóval van itt egy regény, amit többnyire fantasynek szokás nevezni, mert egy kitalált világban játszódik, középkori és kora-újkori díszletek között, de ugyanúgy működne bármilyen más helyszínen és korszakban is. A diktatúra, hódítás és elnyomás, a könyörtelen, pragmatikus államgépezet, az emberi ambíciók, hibák, érzelmek mind-mind univerzálisak, ahogy az árulás is. A Kormorán Baru, az áruló kulcsa nem a háttér, hanem amiről, de még inkább ahogyan szól.

Seth Dickinson első regénye lenyűgöző, megrázó, az első oldalaktól magával ragad és nem ereszt. Nem feltétlenül a történet miatt, rengeteg olyan regény, film és sorozat van, amelyben a kiemelkedő képességekkel rendelkező, ifjú főszereplő szembeszáll az elnyomó birodalommal. Itt a részletek a fontosak: az ember legszemélyesebb gondolatait és tetteit is irányítani kívánó Maszka Birodalom bemutatása és képviselőinek tettei minden alkalommal elborzasztanak, de kénytelenek vagyunk elismeréssel tekinteni a mögöttük álló logikára, míg a lázadók feudális rendszere sem éppen idilli. Baru döntései és lépései is mélyen megérintenek, személyiségének egy darabja mindenkiben ott él, lehetetlen nem együtt érezni és legalább bizonyos mértékig nem azonosulni vele.

Andrzej Sapkowski: Fecske-torony (Vaják 6.)

Ahol véget ért a Tűzkeresztség, ott kezdődik a Fecske-torony. A sorozat utolsó előtti részében Andrzej Sapkowski a finálé előkészítésére helyezi a hangsúlyt, de Geralt és Ciri történetének aktuális epizódja így is simán hozza az elvárt szintet - és a szerző közgazdász-énje is újra előkerül.

A Vaják vitán felül a három-négy kedvenc kortárs fantasy-sorozatom egyike. Minden egyes kötet megjelenése piros betűs ünneppel ér fel, a Fecske-torony pedig még ezek között is különleges: az előző rész óta eltelt hosszú idő, Andzej Sapkowski magyarországi látogatása és az ebből az alkalomból megjelent díszkiadás csak fokozta a várakozást - és bizonyos mértékig az élményt is.

Hamarosan elérkezünk a befejezéshez, már csak egy rész van hátra. A korábbi kötetek világ- és karakterépítése lassan beérik, alig van szükség mellékszálakra, a történet szinte kizárólag Cirire és Geraltra fókuszál. Ahogy az egy utolsó előtti résznél várható, már minden a finálé közvetlen előkészítéséről szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne történnének izgalmas dolgok, Geralt és társai továbbra is próbálják megtalálni Cirit, Yennefer is a vajáklányt keresi a maga módszereivel, ahogy kevésbé jó szándékú erők (elsősorban Nilfgaard kémei) is ebben mesterkednek. Ciri mindeközben próbál túlélni és elmeséli váratlan megmentőjének, hogyan is került halálos sebekkel egy mocsárba.

Tóth Csaba (szerk.): Fantasztikus világok - Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világaiban

Csillagok háborúja, Trónok harca, a Korongvilág, The Walking Dead, Kvantumtolvaj, Amerika Kapitány, Batman, japán és európai képregények, vámpírok, vérfarkasok, robotok - mi a közös bennük? A válasz egyszerű: mind szerepelnek a Tóth Csaba szerkesztette Fantasztikus világok - Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világaiban c. kötetben. 

Érdekes és hiánypótló kísérletre vállalkozott az Athenaeum, amikor tavaly kiadták dr. Tóth Csaba politológus, az ELTE ÁJK oktatója tanulmánykötetét. A sci-fi politológiája a jelek szerint kellően sikeresnek bizonyult, így zöld utat kapott az immár nem egyszemélyes, hanem tizennégy további szerző közreműködésével készült folytatás, a Fantasztikus világok - Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világaiban.

A koncepció többnyire most is ugyanaz: amit a néző/olvasó lát az egyes sci-fi- és fantasy-univerzumokból, az a valóság, a szerzők pedig különböző területek szerint elemzik azt. Itt már nem csak politikáról/politológiáról van szó, van jog, szociológia, közgazdaságtan és (pop-) kultúra is, és a "fantasztikus világok" vizsgálata mellett egyes esetekben azt is megnézzük, hogy ezek mit árulnak el a mi világunkról és a korról, amelyben a művek születtek.

Sci-fi és fantasy a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (2017)

Ismét eltelt egy év, újra Könyvfesztivál. 2017. április 20-23. között kerül sor a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, a helyszín idén is a Millenáris, a díszvendég pedig Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, illetve a "visegrádi négyek" többi három országa, Csehország, Lengyelország és Szlovákia. Ez olyan rég várt eseményekkel is jár, mint például a Witcher-játékokat ihlető Vaják-sorozat szerzője, Andrzej Sapkowski budapesti látogatása,  SF/F témában egyértelműen ő lesz az idei Könyvfesztivál sztárja.

Szokás szerint idén is összeszedtük nektek az SF/F-kötődésű megjelenéseket és programokat a teljes katalógusból és programfüzetből, megfűszerezve néhány, egyszerűen csak érdekesnek ígérkező eseménnyel és könyvvel (az összes idei sci-fi- és fantasy-megjelenést itt találjátok). A formátum a szokásos: előbb a Könyvfesztiválra időzített, vagy nem sokkal előtte kihozott könyvek és egyéb infók, aztán az akciók (ez frissülni fog menet közben), majd a programok, dedikálások listája.

Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

A király halálával Tristia összeomlott. A birodalom romjain nemesek marakodnak, a király elit harcosaiból földönfutók lettek, a biztonság és a törvény tisztelete a múlté. A szélnek eresztett Öregkabátosok ifjú ex-vezetője és két barátja - mind nagyszerű fegyverforgatók - zsoldosként próbál boldogulni, de a sorsuk nem az, hogy tehetős utazókat kísérgessenek, ennél sokkal komolyabb feladat vár rájuk.

Jó dolog a hagyományos fantasy, de azért érdekesebb, ha egy író ki mer lépni a megszokott díszletek közül és behoz valami kevésbé megszokott témát. A régészetről többek között írásra váltó, kanadai Sebastien de Castell is ráérzett erre, a hagyományos, középkori világot modernebbre (de nem kortársra) cserélte, illetve "öregkabátba" (eredetiben greatcoat) bújtatta a mágiában nem igazán, kardforgatásban viszont annál inkább jeleskedő főszereplőit. Az igazi kérdés persze az, hogy ennyi elég-e egy jó regényhez (nyilván nem), és hogy sikerült-e egy jó történetet is alkotni mellé.

Egyvalami nyilvánvaló: de Castell jól tud harcjeleneteket írni. Persze ezt el is várhatjuk attól, aki színházaknak gyárt harci koreográfiákat és ha minden igaz, maga is vív, de azért más papíron visszaadni egy alapvetően vizuális dolgot. De szépen megoldotta, általában ezek a pillanatok a regény csúcspontjai. Ahogy ebből is látszik, Az áruló pengéje alapvetően a szórakoztatásra épít, és ezt nagyon jól teszi, szükség van az ehhez hasonló, nem különösebben bonyolult, de érdekes, nem kimondottan eszképista, de kikapcsoló történetekre is. 

Robert Jackson Bennett: Pengék városa

Robert Jackson Bennett Isteni városok trilógiájának első részéről azt írtam tavaly, hogy "olyan, mintha China Miéville írta volna A regét". A Pengék városában már jóval erősebb a saját hang, és annak ellenére, hogy Bennett eredetileg nem is tervezett folytatást, tökéletesen illeszkedik a korábban lefektetett alapokhoz.

Ezúttal a Kontinens távolabbi végére, Vúrtyavasztán városába látogatunk, a nyugdíjazásból visszahívott volt bulikovi kormányzó, Turjin Mulaghesh oldalán. Vúrtyavasztán annak idején a háború istennőjének birtoka volt, elképesztően kegyetlen és véres múlttal, az istenségek legyőzése után pedig a Kontinens egészéhez hasonlóan hanyatlásba fordult. Elhelyezkedéséből adódóan újra ideális kereskedelmi központ és hídfőállás lehetne a Kontinens belseje felé, ehhez viszont hatalmas munkával rendbe kell hozni a kikötőt, meg kell szilárdítani a szajpúri befolyást - és persze az sem segít, ha eltűnnek emberek és brutális gyilkosságok történnek a környéken.

Mulaghesh tökéletes főszereplő. Nyilván vannak, akik szerint különös bátorság kell ahhoz, hogy fiatal, attraktív és sérthetetlen szuperhősök helyett egy idősödő, félkarú nő (aki ráadásul még csak nem is fehér) legyen a központi karakter, pedig teljesen magától értetődő választás. Mellékszereplőként már ismerjük a Lépcsők városából, a történet szempontjából logikus a beemelése, és minden traumákkal teli, katonai háttere ellenére (vagy részben épp ezért) mélyen emberi karakter, akivel gondolkodásmódja, sebezhetősége és hibái miatt simán könnyebb azonosulni, mint egy túltápolt szuperhőssel.