A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. december 14., hétfő

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Andrus Kivirähk fogta az észt mitológiát, népmeséket, korszellemet és a személyes gondolatait, cinizmusát és humorát, majd az egészet alaposan összegyúrta és írt egy regényt, amiben az erdőlakó észt harcosok kígyónyelven sziszegnek, farkasháton lovagolnak és farkastejet isznak, míg asszonyaik odahaza óriási adag sülteket készítenek és medvékkel flörtölnek. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét persze több mint egy sok helyütt bizarr humorral tűzdelt mágikus realista regény, betekintést enged abba, hogyan látja a legnépszerűbb kortárs észt író a világot az apró balti államból, és minden időben érvényes, meglehetősen kemény társadalomkritikai vonulattal is bír. 

Észtország egyre menőbb hely. Nyilvánvalóan ott is megvannak az élet árnyoldalai, társadalmi problémák, korrupt politikusok és miegymás, ugyanakkor nagyon aktívan dolgoznak azon, hogy a szovjet örökséget maguk mögött hagyva felérjenek a skandináv államok szintjére. Teszik ezt elsősorban a szovjet megszállás alatt megalapozott elektronikai ipar és az eredetileg Észtországban fejlesztett Skype nyomán, de a technológia mellett a kultúra is komoly hangsúlyt kap. Egy alig másfél milliós országnak a "soft power" a legjobb eszköze arra, hogy minél többfelé megismerjék, ennek eredménye például az is, hogy idén ősszel gyakorlatilag minden héten volt egy észt koncert, filmvetítés, kiállításmegnyitó vagy egyéb program Budapesten. Hozzáteszem, mindez úgy történik, hogy Magyarország nemrég egy váratlan és nem túl barátságos húzással bezárta a tallinni nagykövetségét. 

Aztán kulturális (és számítógépes :)) programok mellett arra is jut idő és pénz, hogy lefordítsák észt szerzők könyveit, és a különféle szépirodalmi művek mellett olyan szórakoztatóirodalmi, vagy valahol a határterületeken egyensúlyozó könyvek is megjelenjenek, mint a Melchior-sorozat, vagy éppen a legnépszerűbb kortárs észt író, Andrus Kivirähk erősen szatirikus megközelítésű, mágikus realizmusba hajló féltörténelmi fantasyje, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét. És még mielőtt rátérnék a konkrét regényre, álljunk meg és gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy vajon miért nem fordítanak színvonalas magyar szórakoztatóirodalmat más nyelvekre (vagy legalábbis az elmúlt egy-két évtizedben olyan keveset, hogy egy kezemen meg tudom számolni) és miért kell még a jó pozícióban lévő, népszerű és "kanonizált" szépíróknak is sokszor több évtized, mire egy-egy művük megjelenik más nyelveken. Segítség: egy Magyarországhoz hasonló lakosságszámú, vagy kisebb országban a kulturális ipar nagyon ritkán önfenntartó, szinte kivétel nélkül szüksége van valamilyen támogatásra...

Na de eredetileg a könyvről akartam írni. 

2014. június 17., kedd

Neil Gaiman: Szerencsére a tej

Egy jó apa igazi hős a gyerekei szemében. De mi történne, ha egy sima tejvásárlás valami egészen hajmeresztő kalandba fordulna, ahol válogatottan valószínűtlen szituációkban kell helytállnia egy átlagos brit apának? Neil Gaiman tudja és el is meséli a Szerencsére a tej c. kötetben. 

Neil Gaiman mesekönyve kortól és nemtől függetlenül mindenkinek biztos szórakozást garantál. Van benne minden, ami kell: űrlények, dinoszauruszok, pónik, tér-idő kontinuum, időutazás, kalózok és wámpírok. Meg persze tej. Sőt, a tej a lényeg, hiszen azért meg el a gyerekek apukája a boltba, hogy a két gyermeke tudjon kukoricapelyhet enni reggelire. És ha ez mind nem lenne elég, akkor ott vannak még Skottie Young remek illusztrációi is, amelyek szinte életre keltik a könyvet. 

Gaiman ismét bebizonyítja, hogy profi mesélő: így lehet röviden és egyszerűen, de szórakoztatóan megírni egy normál méretű regény eseményeit, ifjabbak számára is olvasható formában. Lássuk be, ez nem kis teljesítmény, és nem árt, ha a fiatalabb korosztály is időben elkezd ismerkedni a tér-idő kontinuummal és a wámpírok walódi arcáwal (ami még véletlenül se csillog). 

2013. június 28., péntek

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Mesevilág, gyermekkori emlékek, veszteség, öröm és túlélés: az Óceán az út végén Neil Gaiman hatodik felnőttregénye. Óriási nemzetközi várakozás övezte a megjelenését, az első kritikák is biztatóak. 

Neil Gaiman öt év hallgatás után egy igazán varázslatos történettel tért vissza. Legalábbis ezt szokás mostanában írni, de a matek legfeljebb annyiban stimmel, hogy a 2008 óta publikált (gyerek- és ifjúsági) könyveket valószínűleg korábban írta, egyébiránt például 2011-ben és 2013-ban is közreműködött a zseniális Doctor Who sorozatban, két epizód forgatókönyvírójaként. 

Gaiman önálló munkái az Amerikai istenek és a Csillagpor kivételével nem tetszettek igazán, a novellái nagy része random agymenésnek tűnt és a semmiben lebegő urban fantasykkel együtt, mint az Anansi fiúk vagy a Sosehol, érdemtelenül túlértékeltnek. Így az Óceán az út végént is fenntartásokkal vettem kézbe, de kíváncsi voltam, hogy mire képes ekkora regényszünet után a szerző. Reméltem, ugyanakkor nem voltam benne igazán biztos, hogy tényleg jó lesz és nem csak az irodalmi rocksztárság farvizén eladható valami, amit milliós példányszámban vesznek meg a magukat rendkívül különleges ízlésűnek és egyedinek tartó, amúgy fantáziátlan és bármi állítólag bizarr dologra magukat rajongva rávető tinilányok, amiből Gaiman meg a kiadója is kényelmesen eléldegél újabb öt évig, az Amerikai istenek szintjét megütő új regényre pedig időtlen időkig várhatunk. 

2011. március 27., vasárnap

Boglár Lajos (ford.): Eldorádó - Perui ősmondák (Az inka birodalmának mondáiból)

Kicsit sajnáltam, hogy nem a két hete lezajlott Holnemvolt Fesztivál előtt olvastam a könyvet, de így utólag kiderült, hogy teljesen fölösleges lett volna: az ott fellépő perui mesemondó, César "El Wayqui" Villegas ugyanis teljesen más jellegű történeteket mesélt. Mindazonáltal érdekel Dél-Amerika, viszont sajnos nem tudok túl sokat a bolygónak azon részéről, így hát adott volt, hogy Boglár Lajos Eldorádóját is elolvassam - írni viszont messze nem vagyok képes annyit róla, mint azt egy ázsiai mesegyűjtemény esetében tenném. 

2011. március 14., hétfő

Lovranits Júlia: A varjasboszorka

Bár egy mesekönyvről szól, ez a bejegyzés maga a megelevenedett sci-fi. Lovranits Júlia magával ragadó mesekönyve ugyanis még nem jelent meg, tehát a nem túl távoli jövőből írok róla :) 
A blogot nézegetve kideríthető, hogy felnőtt férfiember létemre nem vetem meg a meséket, de az érdeklődésem elsősorban népmesékre irányul a "műmeséket" pedig bizonyos távolságtartással szemlélem (na jó, Lázár Ervin pl. kivétel). 
A varjasboszorka két története viszont levett a lábamról... 


2011. március 5., szombat

Schweiger Szilvia: A róka árnyéka - Távol-keleti mesék felnőtteknek

Na már jó régen volt fikázós bejegyzés, úgyhogy íme egy új. Persze azért van jó része is, de az a népmesék kiagyalóinak, továbbadóinak, átköltőinek és lejegyzőinek az érdeme, a szerző sajnos összesen annyi pozitív dolgot tett, hogy összegyűjtött egy csokornyit Japán, Kína és Korea rókás meséiből. A kommentárokat jobb lett volna kihagyni... 

2009. július 2., csütörtök

J. R. R. Tolkien: A hobbit (szövegkritikai kiadás)

Ez az a kötet, amit kézbe véve minden, magára valamit is adó olvasó elégedetten sóhajt föl. Küllemre igényes, belsőre tartalmas, van mérete, súlya... Mi kell még?

Nem mondom, az ára gyengébb idegzetűeknél okozhat kisebb problémákat, a jelenleg forgalomban lévő harmadik legnagyobb címletű magyar fizetőeszköznek megfelelő készpénzt még egy ilyen kiadásért is túlzás elkérni. De ha még ez lenne a legnagyobb probléma... Kinyitom, megcsodálom Thror térképét, lapozok, Tolkien portréját és a rúnákat, lapozok, a copyright-oldalon kapásból két elgépelés. Sebaj. Lapozok-lapozok: "Köszönetnyílvánítás". Na ne...
A kezdeti lelkesedés hamar átcsapott a minden bizonnyal nem létező lektor felmenőinek visszafojtott emlegetésébe, valamint különféle ősi átkok szórásába a dilettáns magyar könyvkiadók felé. Most őszintén, mire jó ezen spórolni? Ha erre jár akármelyik kiadó akárkije, nyugodtan szóljon, nagyon szívesen átolvasom nyomdába kerülés előtt a kiadványokat minimális összegért és/vagy néhány példányért az adott műből...

Oké, a kesergős része ennyi volt, legalábbis egyelőre. Tolkien meséje fantasztikus, az eredeti Szobotka-Tótfalusi fordítást sem variálták át nagyon, éppen csak annyira, amennyire az A gyűrűk ura szó- és névhasználatával való egyezéshez szükséges. A háttérinformációkat irdaltan mennyiségben szállító jegyzetek is érdekesek, leszámítva a különféle angol és amerikai kiadások közötti, általában figyelmetlenségből fakadó eltéréseket, na meg a világ minden tájáról begyűjtött illusztrációk is sokat adnak az egészhez.
Negatív értelemben is. A kötet közepére befűztek néhány lapot a színes illusztrációknak, arra viszont senki nem gondolt, hogy nagyobb felbontásban kéne elküldeni a nyomdának a digitális képeket: az eredmény csúnyán pixeles lett, a 230-232. oldalakra pedig bekerült ugyanaz a festmény, csak éppen az egyik helyén a jegyzet szerint vázlatnak kéne lennie.
Nagyon remélem, hogy ha lesz következő kiadás, abban javítják a hibákat, hihetetlenül sokat levesz az egésznek az egyébiránt igen magas színvonalából.



Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadási év: 2006
Eredeti cím: The Hobbit
Fordító: Tótfalusi István, Szobotka Tibor, Ürmössy Zsuzsa
Oldalszám: 374

2009. június 28., vasárnap

Születésnap

Tegnap vettem észre, hogy csütörtökön lett egy éves a blog, ennek örömére különféle színes statisztikákkal és egyebekkel árasztom el a nagyérdeműt!

Az elmúlt egy évben 146 könyvről írtam (az elolvasottak száma 148), ami heti 2,8 példányt jelent, 36 375 oldal terjedelemben. Ezzel azt hiszem, viszonylag elégedett lehetek, még ha nem is lett 150 fölötti a szám, mint azt januárban feltételezni lehetett. A könyvek mellett hat filmről és hét zenei albumról is született bejegyzés, nem beszélve a tavaly november óta működő kiadványszemléről, mely eddig nyolc bejegyzést ért meg.

Eredetileg úgy indult a blog, hogy esetleg nagy ritkán valaki erre téved és beleolvas, ehhez képest a valóság sokkal örömtelibb: máig 7069 látogató járt erre, összesen 13 912 oldalt megnézve, vagyis sokan nem csak véletlenül idekattintottak, hanem az oldalon belül is nézelődtek, vagy éppenséggel visszatérő látogatók, ők naponta 5-15-en vannak. A legtöbb látogató, szám szerint 58, idén január ötödikén érkezett.

Az elmúlt hatvan nap statisztikája

Az átkattintási statisztikákat is érdemes volt átböngészni, a könyv.miner.hu-ról jöttetek a legtöbben, második helyen a Keményfedél áll, bár a novemberi 32 látogató után májusban már csak heten érkeztek onnan, ezzel párhuzamos tendenciát mutat a még mindig harmadik helyezett Leara blogja is, a Moly viszont márciusban egy tucat átkattintással indult, júliusra 39 eddig a szám, Amadeától is például decemberben hárman jöttek, júniusban huszonnégyen. Ami mindenképpen megemlítendő, az a Csodaidők hirtelen térnyerése a múlt hónap 32 látogatójával, nemkülönben az a huszonhárom, akik Brandon Hackett blogjáról érkeztek. Meglepő, de huszonketten még a blog feedjére is feliratkoztak :).

Főleg magyarok járnak erre

Változatlanul irdatlan mennyiségű Piszkos Fredes keresést kapok, nagyon sok a Jeffrey Stone-hoz kapcsolódó, az utóbbi időben az Angyalok és Démonok is megszaporodtak (xD), éppúgy az Alyson Noel + Evermore, ebben csak az a furcsa, hogy nem tudom mi ez :). Keresőszavak terén Achebe és a Széthulló világ változatlanul előkelő helyen áll, hiába lett vége réges-rég a januári vizsgaidőszaknak; nagy kedvencem, Steven Erikson is viszonylag sok látogatót vonz. A japán mesék és Szergej Lukjanyenko is az érdeklődés homlokterében vannak és Soós Viktória nevére is elég sok találat érkezik még mindig, biztos a szerző kíváncsiskodik :P. A héten Múzeumok Éjszakája kulcsszavas látogató is jött néhány, ez sajnos csak időszakos dolog.
Egyetlen bánatom, hogy vicces keresőtalálatok nincsenek, pedig máshol mindig olyan jókat lehet olvasni...

Dizájnt talán háromszor váltottam az elmúlt évben, megint körvonalazódik egy újabb, csak az a gond, hogy a css-hez nem értek eléggé, megfelelő alapsablont viszont, amit módosítgatni lehetne, nem találok.


További szép nyarat és jó olvasást mindenkinek :)

ui.: Ha valakinek van egy fölösleges "space" billentyűje, vagy olyan pici rugók vagy mik alá, szóljon, mert az enyém megadta magát és ha nem pont középen találom el, nem reagál, csak oldalra billen.
update 2009.07.02.: már nem aktuális :D

2009. június 27., szombat

Lammel Annamária – Nemes Csaba: Az istenanyák indiánjai

A Központi Szabó Ervin Könyvtárban szinte mindig lehet érdekes dolgokra bukkanni. Egyrészt a kölcsönözhető könyvek között persze, ezt viszont a "leselejtezett" példányok polcán találtam, ahonnan száz magyar forintért haza lehet vinni, ami megtetszik. Normális bibliofil ennyiért nem hagy ott olyan könyvet, ami érdekesnek tűnik, így jutottam ehhez a példányhoz. Kétszeres szerencse, mert a vallásantropológia terepmunkám meghiúsult, így viszont legalább volt miből összehozni: a totonák indiánok szakrális élete a modern világ keretei között eléggé jónak is bizonyult, legalábbis egy ötöst azért megért. Meg úgy általában is érdekes különféle idegen kultúrákról olvasgatni, összehasonlítani a korábbi ismeretekkel és elméleteket gyártani mindezekről.

Az köztudomású, hogy a magyar kultúrában a hetes az egyik legfontosabb varázsszám, Japán ainu őslakóinál viszont ezt a szerepet a hatos tölti be, a totonákoknál ellenben a hetes a halál száma (Japánban a négy), a nyolc viszont az életé, a magyarban kiemelt tizenkettes ("egy tucat", illetve az angol-német stb. számrendszer eleje is tizenkettőig tart) is szakrális jelentéssel bír. Na nem, eszem ágában nincs számmisztikával foglalkozni, ez csak egy apró részlet, ami gondolatébresztőnek ideális, aztán majd kiderül, hogy mi lesz belőle.

Maga a könyv a különféle szertartások és hétköznapi események mellet nagyszámú legenda- és meserészletet is tartalmaz, ezeket is érdemes elolvasni és elgondolkozni rajtuk.


Kiadó: Akadémiai Kiadó
Kiadási év: 1988

Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 182

2009. április 15., szerda

C. S. Lewis: Narnia krónikái

Kezdjük közhelyekkel: Lewis a fantasy műfaját alapjaiban meghatározó J. R. R. Tolkien barátja volt. Fantasyk mellett sci-fi sorozatot és - hívő ember lévén - vallási tárgyú írásokat is publikált. Ezeket mind érdemes megjegyezni, még utalni fogok rá, illetve a Narnia-sorozatot olvasva is jól jöhetnek.

Feltételezem - talán alaptalanul, talán nem -, hogy manapság a célközönség nagy része maximum a filmekből (eddig kettő) ismeri Narniát, jobb esetben az M&C Marketing Tanácsadó kft. új kiadásából, ahol nem mellékesen alaposan összekeverték az eredeti sorrendet: időrendbe állították a köteteket. Nyilván ennek is megvan a maga előnye, bár azért annyira nem szerencsés: nem árt egy kis időbeni ugrálás, illetve a négy testvér kalandjainak is más hangulatot ad, ha már tudjuk előre, hogy hogyan alakult ki a világ, milyen prózai magyarázata van az amúgy gyönyörűen abszurd ötletnek: lámpaoszlop az erdő közepén, ami egyébként csak az utolsó előtti részből derülne ki. Tehát mindenképpen alkotási sorrendben érdemes haladni időrendi helyett, A szilmarilokat sem tanácsos A hobbit és A gyűrűk ura előtt olvasni.

Narnia krónikáinak első kötete Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény címet viseli, s azt meséli el, hogy hogyan jut négy gyerek, négy testvér (valahol unokatestvér írtak a könyvben, valószínűleg elgépelés) egy véletlen folytán Narnia titokzatos világába. Jellegzetes mese, gyerekeknek szóló nyelvezet, a stílus viszont még nem eléggé kiforrott, ennek ellenére szórakoztató, és már itt megjelennek a kereszténységre vonatkozó utalások a mindenféle mesebeli és mitológiai elem mellett. Ez egy kisgyereknek nyilván nem tűnik fel és a maga valóságában fogadja el a történetet minden mögélátás és ilyesfajta értelmezés nélkül, majd' egy félévnyi kötelező bibliaismeret óra után viszont túlságosan is szembeötlő.
Narnia világa fantáziavilág, olyasféle, amilyeneket gyerekkorunkban mi is kitaláltunk magunknak, csak éppen kézzelfogható valósággá válik a főszereplő gyerekek számára, akik, miután átkerültek oda, egy teljes életet leélnek a vidék uralkodóiként, majd ismét gyerekként térnek vissza. Sajnos ez az időszak viszont nincs eléggé kifejtve, de erről majd később.

A mi világunkba, illetve a világháború-környéki Angliába visszatérve a gyerekek ugyanott folytatják a hétköznapi életüket, ahol abbahagyták, kellemes emlékként idézik vissza a Narniában töltött évtizedeket és semmiféle jele nincs annak, hogy ők már tulajdonképpen maguk mögött tudnak jópár évtizednyi aktív életet. De hát ez mese. A visszatérés viszont megadatik nekik: az iskolába tartó vonatra várva rántja át őket valami ismeretlen erő, s hirtelen hajdani kastélyuk romjai között találják magukat: Narniában közben évszázadok teltek el, sokat változott a világ. A telmarinok megszállták Narniát, a gyerekek pedig egy örökösödési harc kellős közepén találják magukat, ahol is a törvényes király, Caspian herceg segítségére sietnek. A történet megint túlságosan rövid időszakot ível át, csak egy pillanatkép az egész, s máris távozniuk kell Angliába.

Ahonnan viszont már nem térhetnek vissza mind, csak a két fiatalabb gyerek: Edmund és Lucy. Mert ugye a "felnőtteknek" nem való már egy "mesevilág". Véletlenül ugyan, de csatlakozik hozzájuk bosszantó unokatestvérük is, aki a kaland végére egészen normális lesz, mert hogy egy expedíció útjába veti őket az az erő, ami egy festményen keresztül nyitott nekik utat Narniába. Az expedíció vezetője pedig nem más, mint Caspian király, akit ők segítettek hatalomra, a cél pedig a világ vége. A hajnalvándor útja (régebbi kiadásban Utazás a tengeri cirkálón) közben mindenféle "tematikus" szigeteken kötnek ki, ahol általában a Caspian apjához hű, a telmarinok által száműzött nemesek élnek és ügyködnek, jónéhány mesebeli lény mellett. Felfedezhetőek itt is keresztény utalások, legszembetűnőbben ott, ahol Aslan bárány képében jelenik meg és szól Lucyékhoz. Igazság szerint ez már kicsit erőltetett, részletek itt.

Az első rész újdonsága, a második enyhe hullámvölgye és a harmadik kitartó emelkedése után Az ezüsttrón (Az ezüst trón) súlyos hanyatlás, annak ellenére, hogy Narnia eddig nem ismert tájaira kalauzolja el Lewis az olvasót, ezúttal a jó útra tér(ítet)t unokatestvér és osztálytársa, Jill főszereplésével, akik az iskola kerítésén át kerülnek Narniába. Tudnivaló, hogy a mi világunkból Narniába akkor érkezik valaki, ha ott nagy változás készülődik vagy veszély fenyeget. Most az utóbbi adott: a vénséges vén Caspian fiát elrabolta az a boszorkány, akitől az első részben Peter, Susan, Edmund és Lucy megmentették a világot. És ez nem jó, így két hősnövendékünk az óriásokkal és földalatti lényekkel is szembeszállva útra kel, hogy megmentse a herceget. Egy érdekes dolog viszont kiderül: a felszín alatt más birodalmak, más világok is rejtőznek.

Feltehetően Lewis érezte, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok, valamivel fel kell lendíteni a sorozatot, mert ez így folytathatatlan, és megírta A ló és kis gazdája című könyvét. Többek között ez is az oka, hogy érdemesebb írási sorrendben haladni: történet szerint ugyanis ez a harmadik lenne és utána négy, folyamatosan romló kötet következne, az ember pedig igencsak negatív szájízzel hajítaná félre a sorozatot. Ez a történet a négy testvér uralkodásának idején játszódik, viszont nem valamely ebből a világból származó gyerek a főszereplő, hanem Shasta, akit Mózeshez hasonlóan a vízből halászott ki nevelőapja és nevelte fel Calormenben, egy Narniától délre fekvő, bálványimádó rabszolgatartók lakta királyságban. Calormen egyébként leginkább a közel-keleti (arab) országokra hasonlít, akik ugye nem kimondottan keresztények, ergo bálványimádók. Shastára is rabszolgasors várna egy véletlen folytán, ugyanez a véletlen viszont hozzásegíti a meneküléshez, ahol is társra lel két beszélő ló, valamint egy calormeni nemes lánya, Aravis személyében, s a Calormen és Narnia közti csatározásban is központi szerephez jut. Nos, az eddigiekről nem mondható el, hogy teljes mértékben átélhetőek lennének, ez viszont mindenképpen az. Kidolgozott, részletes és jól összerakott, hiányérzetet egyedül az okoz, hogy Lewis csak ezt az egy törénenet írta meg teljesen narniai szemszögből; a helyében én ezt a vonalat vittem volna inkább tovább és nem a mi világunkból áteső gyerekek kalandjait. Így szinte tolkieni lehetett volna a Narnia-sorozat.
Hozzá tartozik a dologhoz, hogy ez a könyv volt az első, amit a hét közül olvastam, így mindenképpen csalódás volt a többi, leszámítva talán a következőt...

A kreatív energiák fellángolhattak Lewisban, vagy csak szeretett volna visszanyúlni a sci-fihez, mindenesetre A varázsló unokaöccse szintén kiválóan sikerült. Más kérdés, hogy a véletlenek összejátszása folytán ezt olvastam másodiknak az egészből... A huszadik század fordulójának Londonja a helyszín, ahol Andrew Ketterley, Digory Kirke nagybátyja belekontárkodik a varázslás tudományába. Tündér-keresztanyjától örökölt egy dobozt, amiben egy másik világból származó por volt, ezeket felhasználva gyűrűket készített, de igazi etikátlan tudóshoz méltóan neki magának nem volt bátorsága kipróbálni a hatásukat, inkább tengerimalacokon kísérletezett (melyek eleinte szétpukkantak, aztán csak simán eltűntek), amikor véletlenül beesett hozzá Digory és a szomszéd kislány, Polly. Az ideális kísérleti alanyok... Némi trükkel sikerült rávenni őket, hogy érintsél meg a gyűrűket, mire hirtelen eltűntek ebből a világból és egy titokzatos erdőben találták magukat. Ez az erdő pedig nem volt más, mint egy átjáró, egy köztes állomás a világok között, amiket tavacskák jeleztek. A gyerekek általában kíváncsiak, ez alól Digory és Polly sem voltak kivételek: természetesen kipróbálták, hogy mi történik, ha nem a mi világunkba vezető tóba ugranak bele, így eljutottak Charn posztapokaliptikus világába, ahol felébresztették Jadis királynőt, aki itt mindent elpusztított, és ráadásul még magukkal is hozták vissza, Londonba. Azt könnyű elképzelni, hogy mi történik, ha egy hatalommániás, emberfeletti erejű (bár varázshatalmát elvesztett) boszorkány a modernizálódó Angliába kerül, a gyerekek nem is hagyják, hogy véghezvigye világhódító tervét, amint alkalom nyílik, a gyűrűk erejével visszarepülnek vele a világok közti erdőbe, majd onnan tovább, egy harmadik tóba. Itt viszont egy üres világ fogadja őket és a véletlenül magukkal hozott Andrew bácsit, no meg a kocsist és lovát; valamint sok-sok keresztény utalás, de ezek legalább nem olyan zavaróak. Kitalálható, hogy ez az üres világ Narnia, éppen a teremtésre érkeztek. Narnia istene, Aslan, az Oroszlán énekével hoz életet a semmibe (emlékezzünk csak vissza Eä teremtésére Tolkiennál...), majd minden állatfajból kiválaszt egy-egy párat (Noé) és beszélő állatokká teszi őket. Csak egy a bökkenő: még meg sem született a világ, már bekerült ide a gonoszság Jadis (és Andrew bácsi) személyében, később Jadis lesz az, aki hosszú-hosszú téllel sújtja Narniát, karácsony nélkül... A gonoszság (bűnbeesés...) pedig ugye az embereknek köszönhető.

A teremtés elmesélése után vissza kellett volna térni a köztes krónikákhoz, ehelyett viszont a vég következik: Narnia pusztulása A végső ütközetben. Szélsőségesen fogalmazva szájbarágós és élvezhetetlen az utolsó kötet, de azért ennél lojálisabbnak illik lenni ahhoz a szerzőhöz, aki az előző két részt megírta, így csak annyit mondok, hogy ilyen véget nem érdemelt volna szegény Narnia. Már az első pillanattól érezhető a világ hanyatlása, az csak lendít a dolgon, amikor egy majom beöltözteti szamár szolgáját oroszlánbőrbe, és eljátszatja vele Aslant, persze a calormeniekkel szövetkezve. Mivel Aslan már rég nem jelent meg, a beszélő állatok el is hiszik, hogy tényleg Aslan tért vissza, még az sem tűnik fel senkinek, hogy Aslant és Tasht (a calormeni keselyűistent) azonos személynek állítják be. Hja kérem, a vallási fanatizmus! Na de ez így nem mehet tovább, ezért át is pottyan Narniába Jill és Eustace, hogy újfent megmentsék a megmentendőt, a végén viszont Aslan inkább elpusztítja az egész világot és helyette a saját világát, Narniának egy továbbfejlesztett mását adományozza hű követőinek (afféle mennyország gyanánt).



Kiadó: Szent István Társulat (mostanábant pedig a fent említett M&C)
Kiadási év: 1988, 1988, 1991, 1993, 1995, ?,? (régi); 2005, 2005, 2006, 2006, 2005, 2005, 2006 (új, látszik a megváltoztatott sorrend)

Eredeti cím: The Lion, The Witch and the Wardrobe; Prince Caspian; The Voyage of the Dawn Treader; The Silver Chair, The Horse and His Boy; The Magician's Nephew; The Last Battle
Fordító: K. Nagy Erzsébet
Oldalszám: 207, 296, 319, 308, 266, 224, 264 (az új kiadás)

2009. március 9., hétfő

Mi újság? vol. 5. (frissítve)

Egy hónap alatt nem történt változás a kortárs építészeti dizájn alapvető irányában. Mint azt még sokszor el fogom mondani, az ipari betonból gyártott belső terek és exhibicionista külső formák dominálnak, de azért néhány kivétel akad. Ilyen az astearchitecture.com oldalon is megtekinthető, 3210 méteres magasságban épített osztrák kilátó, illetve a zen hatást hordozó japán épületek. De egy ilyen helyen, mint ez, élne bárki is szívesen?


Geóéknál talán kicsit később kapcsoltak, de az is lehet, hogy szándékosan a február közepén megjelenő márciusi számban foglalkoznak Darwinnal (aki kétszáz éve, február 12-én született), ami a következő számban is folytatódni fog: Darwin Föld körüli útját követik a többrészes cikksorozatban. India sok cikk, könyv és film témája volt már, most Mumbai szegénynegyedeinek szépségszalonjai kerülnek fókuszba, közvetlenül a világhírű origamimesterek és vak, illetve gyengénlátó fotóművészek előtt.

A National Geographic már letudta Darwint, de egy szintén aktuális téma került címlapra, a globális klímaváltozás. Energiatakarékos eszközök, passzívházak, kísérlet a széndioxid-kibocsátás egyénileg történő csökkentésére. A blog jobb felső sarkában leledző embléma is ilyesmi célt hirdet... Kína az olimpia, az álkommunizmus és Tibet megszállása mellett leginkább a brutális környezetrombolásról híresült el, de azért van nekik egy 720 négyzetkilométeres természetvédelmi területük, ahol gyönyörő folyók, vízesések és tibeti falvak tarkítják a hegyes tájat, erről is írtak egy cikket a márciusi NG szerzői, bár gyanítom, hogy leginkább a turistákat vonzó látványosságok és nem a természet védelmének elve miatt nem ástak még háromszáz méter mély nyíltszíni bányákat Jiuzhaigouban. A bolygó másik felére repülve, gyakorlatban persze csak a következő oldalon, a mexikói tarahumara indiánok fogadnak, akik valahogy ellen tudtak állni az európaiaknak és nem olvadtak be, a keresztény hitvilágot pedig sajátságosan ötvözték a "pogány" szertartásokkal. Hasonlóan néhány mesemondóhoz, derül ki a Voigt Vilmossal készült interjúból, akik például gyorsvonatot fölfaló sárkányt szőttek az évezredek folyamán mindig változó történeteikbe.

A Spektrum TV írott testvére összevont számként jelent meg, a tartalom viszont nem kétszeres. A címlapon pózoló Virgin-cégbirodalom-tulajdonos Richard Branson története már-már Marvel-képregényeket idéz: semmiből lett a világ egyik leggazdagabb embere, de nem úszkál Dagobert bácsi módjára a pénzében, hanem folyamatosan kalandokat keres, így a hatvan felé közeledve is. Persze neki van igaza, az ő helyében én is ezt tenném. Prágában a szintén extrémsportokról elhíresült Red Bull birodalom egyik érdekes rendezvénye zajlott: a Crashed Ice névre keresztelt korcsolyás gyorsasági verseny, csak éppen nem sík, hanem a névből adódóan lejtős, illetve buckás pályán. Hippitémában jártasabbak aligha kerülhették el, hogy ne halljanak Christianiáról, ez egy eredetileg kísérletnek indult kommunaszerű városrész Koppenhágában, tele művészekkel és könnyűdrogokkal, de még saját pénzük is van, viszont nem fogadnak be akárkit, csak akkor jöhet új lakó a területre, ha valaki távozik. Akinek ez nem elég extrém, olvashat interjút néhány hazánkifia hegymászóval, meg egy keveset Namíbiáról. És akkor már ne felejtsük el megemlíteni a különleges szállodákat, osztrák síterepet, a németországi, Externsteine névre hallgató mitikus-misztikus sziklakomplexumot, és persze Hidvégi-Üstös Pált, aki elhatározta, hogy keresztülfutja a Szaharát nyugatról keletre...

2009. február 18., szerda

Neil Gaiman: Csillagpor

Nem is tudom, hogy volt-e korábban olyan, hogy előbb a filmadaptációt láttam és utána olvastam csak a könyvet... Ja, igen. A tökéletes trükk, mert a könyv jóval a film után jelent csak meg nálunk... Mindenesetre most is ez volt a helyzet. Amikor a mozikban ment a film, meg a csapból is a Csillagpor folyt, elvből nem foglalkoztam vele, azóta viszont annyian mondták, hogy milyen jó és annyian szörnyülködtek, hogy nem olvastam, de még a filmet sem láttam, hogy muszáj volt behozni a lemaradást.
A film kellemes fantasy, jó karakterekkel, bár néhány jelenet szerintem túlzás volt, szerencsére most kiderült, hogy a könyvben nincsenek is benne, persze az a jól sikerült steampunk-léghajó is csak pár mondatot kapott...

Az nem teljesen egyértelmű, hogy ki is a célközönség, mert ugyan nép- és Grimm-mesei elemek az alapvető építőkövei a sztorinak és ifjabbaknak szól a nyelvezet is, sok poén és részlet viszont inkább a felnőtteket célozza. Nem olyan zavaróan, mint a mostanában készülő animációs filmek esetében, de ez a kettősség a lélekben kevésbé gyermek (nem gyerekes!) felnőtteknek valószínűleg nem igazán tetszhet. Na de nem ez a lényeg. Neil Gaiman jól összerakott fantáziavilágot hozott létre a kis angliai Falva falu melletti fal mögött, az az apró megjegyzés, hogy a legendák homályába burkolózó birodalmak, amikor majdnem fölfedezték őket, Tündeföldére "menekültek", az egyik kedvenc ötletem.

Dióhéjban: Tristran Thorn, egy félig tündeföldi, de az emberek világában felnőtt ifjú, a falu legszebb lányának kezéért még egy frissen lehullott csillagot is elhozna a falon túli mesebirodalomból, csakhogy ezzel van egy kis probléma. Egyrészt a lány nem veszi komolyan, másrészt amikor a becsapódás helyszínére érkezik, kiderül, hogy a csillag élőlény. És nem is akármilyen: egy gyönyörű, ugyanakkor eleinte nem kimondottan kellemes személyiségű leányzó, akit Viharvára urának királyi nyakéke térített le eredeti pályájáról. A csillagra és a nyakékre is vadásznak: előbbire gonosz boszorkányok, utóbbira a király maradék utódai. (Egyébként itt némi összefüggést látok az Oblivion c. fantasyjátékkal, lehet, hogy innen vették a készítők az ötletet a Királyok Amulettjéhez, amit csak a valódi uralkodó tud a nyakába akasztani.) Közben persze nem csak ellenségekkel, hanem segítőtársakkal is találkoznak és az angolszász mesevilág szereplői közül is jó néhány felvonul az egyébiránt meglepően rövid kötet lapjain. A végkifejlet maradjon meglepetés, annyit azért elárulok, hogy nem egészen olyan, mint a filmváltozatban...

--
Kiadó: Agave

Kiadási év: 2007
Eredeti cím: Stardust
Fordító: Pék Zoltán
Oldalszám: 211

2009. február 6., péntek

Joun In-Van, Jang Kjung-Il: Árnybíró (1-10. kötet)

Ugyan már karácsony előtt előrendelhető volt a 12. kötet a Mangafan oldalán, azóta sem jelent meg és az előrendelési lehetőség is megszűnt. Mivel már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a folytatás, de ahhoz nem volt kedvem, hogy angol nyelvű fanfordításokat böngésszek, inkább elolvastam újra az első tíz kötetet a tizenegyedikről már írtam), és van is már néhány tippem, hogy mi várható.
De persze nem akarok előre lelőni semmilyen poént (meg nem is biztos, hogy jók a sejtéseim), inkább azoknak, akik számára eddig nem volt ismerős a kötet, némi kedvcsináló:

A stílus, mint az bizonyára kiderült, manga. Szakértőbbek elvitatkozhatnak azon, hogy tényleg az-e, hiszen nem japánok, hanem koreaiak készítették és így inkább manhwának kéne hívni, én azon a véleményen vagyok, hogy ha valamit ilyen stílusban rajzolnak és a kiadás helye Japán, a nyelve pedig kis j-vel japán, az nyugodtan nevezhető mangának (illetve ebben a kérdésben ld. még a kommenteket).
A történet ennél egyszerűbben megfogható: általában koreai mondák és népmesék (illetve elemeik és adott esetben átirataik) egy szálra felfűzve, ez a szál pedig részben monda, részben fantasy illetve valódi történelem: valamikor régen Koreában létezett az árnybírók hivatala, és a cím alapján is egyértelmű, hogy itt valami hasonlóról van szó. A főszereplőnk egy árnybíró, avagy koreaiul angjo onsi, aki persze az egész mangához hasonlóan fel lett turbózva némi fantasyvel, nem sima vándorhivatalnok, akinek az a feladata, hogy az önkényeskedő helytartók körmére nézzen (persze ez, de ennél egy kicsit mélyebb a dolog), hanem némi természetfeletti képességgel is bír, mint ahogy társai és ellenfelei is.
A mesebeli Dzsusin birodalom összeomlása után nem sokkal kapcsolódunk be az események menetébe. teljes a káosz, fosztogató rablóbandák dúlják a vidéket, nem ritkán nyugati/amerikai segítséggel (azért a keletiek egy kicsit máshogy látják a hős európai hódítókat...), a helytartók részben zsarnok önkényúrrá váltak, kihasználva, hogy nincs, aki a elszámoltassa őket (de mekkorát tévedtek!), illetve éppen ellenkezőleg: próbálnak valami rendfélét összehozni a területükön. A végső, nagy csatát túlélt démonok, mágikus vagy mágiaközeli erővel bíró harcosok és hasonló teremtmények pedig szintén nem maradnak nyugton, hanem balhét akarnak. Közülük is kiemelkedik egy bizonyos Adzsite, aki régen árnybírónk, Munszu egyik barátja volt, de a helyzet azóta kissé megváltozott: a hírek szerint ő a felelős a birodalom bukásáért, bár ebben Munszu sem teljesen tiszta... Mindenesetre a világnézeti különbségek nem tettek jót az egykori barátságnak: most leginkább halálos ellenségnek nevezhetőek.
Mivel Adzsite a világ felforgatását tervezi (és ezt nem árt komolyan venni, mert nyápic külseje ellenére ijesztő dolgokra képes), Munszu pedig hisz abban, hogy más módja is van egy jobb világ létrehozásának, kettejük hajszája árnyalja be az egész történetet, a különböző mondai elemek pedig színesítik; vándorútja során Munszu bajtársakkal és ellenségekkel egyaránt összefut, ők pedig általában nem hétköznapi halandók.
Mágusok, kardforgatók, pisztolyhősök és harcművészek általában nem békés mesékben szoktak előfordulni, ez sem tartozik közéjük: a nézeteltérések általában fizikai úton oldódnak meg, látványos ütközetek és párbajok formájában, ami persze nem jelenti azt, hogy kimaradna a lélektani, logikai vagy éppen érzelmi szál, van mindenből amennyi kell, pont jó arányban ahhoz, hogy egy szépen megrajzolt és érdekes sztorit kapjunk. Ráadásul gyakran fordul elő, hogy valami nem egészen az, aminek látszik, erre utalások is vannak, szóval az olvasó törheti a fejét, hogy hol van a csavar a történetben, aztán persze kérdés, hogy mire lehet rájönni előre és mi az, aminek a megoldását teljesen máshogyan képzeltük.

Külön pozitívum, hogy a legtöbb epizódhoz kis magyarázat is tartozik az eredeti legendáról, illetve arról, hogy mi mért és hogyan lett átalakítva, ez a koreai mitológiában hozzám hasonlóan kevéssé jártas olvasóknak egyrészt szükséges adalék, másrészt van, hogy nem mond túl sokat, mert nem ismerjük az alaptörténetet; na meg a kötetek végén az alkotók saját kis kalandjaikat is elmesélik a manga készítésének bonyodalmaival kapcsolatban, illetve egyéb humoros dolgokat.

Alant láthatóak a borítók, az első kötetet egyszer láttam más külsővel, nem tudom mi lehet az oka, hogy pár példány nem ezzel a képpel jött ki... A Mangafant dicséri, hogy a magyar piacon talán egyetlenként, de védőborítóval adják ki a köteteiket, és ráadásul nem is feltétlenül drágábban, mint a riválisok. Kisebb-nagyobb bakik persze előfordulnak, de az Árnybíró esetében ez maximum annyi, hogy nem egészen párhuzamos a kockákkal az oldal széle, illetve egy-fél miliméter lecsúszik a lapról, de ez is inkább csak az első köteteknél figyelhető meg, illetve egyébként is a nyomda hibája.
Ha valakinek a fentiek meghozták a kedvét, egy kicsit le kell lomboznom a lelkesedést: az első és a negyedik kötet jelenleg a kiadótól sem rendelhető, mert elfogyott, de azért érdemes lehet könyvesboltokban keresgélni, az Alexandránál láttam még teljes sorozatot néhány hete (hónapja?), na meg van, akinek mégsem tetszik annyira és beadja antikváriumba, ilyen példányok fellelhetőek például a Bookline oldalán.

Kiadó: Mangafan
Kiadási év: 2006-2008
Eredeti cím: Shin Angyo Onshi
Fordító: Kiss Réka Gabriella, Vida Március Mitsuki
Oldalszám: 202 / 224 / 208 / 208 / 208 / 208 / 208 / 208 / 230 / 214



2008. december 22., hétfő

Szélesi Sándor: Vadásznak vadásza

Szélesi Sándorban az a jó, hogy utánanéz annak, amiről ír. Méghozzá elég alaposan. És amikor ilyen témát választ valaki, különösen fontos, hogy ne csak lefirkantson valamit, hanem tényleg át is gondolja. Ebben az esetben ez így történt, a végeredmény tehát egy kiváló mese, és a mese szót kéretik nem pejoratív értelemben olvasni. Mert mese ez, ősi magyar népmesék és mondák nyomdokain, csúnyán szólva feldolgozás, de ez nem fedi a lényeget. Sokkal inkább valódi mese, olyan, amit tábortűz mellett szívesen adna tovább az ember, persze még tovább színesítve, a saját stílusában, és ez a kötet is pontosan ilyen. Megtalálhatók benne a népmesék fontosabb elemei, a tűzlidérctől a táltos paripáig, de Földanya óriásaihoz, vagy a kősziklára emlékeztető mohoshoz hasonló lényekkel magyar népmesében még nem találkoztam. De ez sem negatívum, jól illeszkednek a történetbe.
Szarvasvadászattal indul - mi mással -, aztán roppant férfias módon elintéznek egy tűzlidércet... A Belénybéli vadász, Kondor pedig a száműzött Ágos nembéli Erdőjáró után indul, hogy feleségéért bosszút álljon. Útjuk pedig különös vidékre vezet, a Tetejetlen Fa egy levelére, ahol egész világ terül el, de ez a világ más, mint a földi. A varázslat erősebb, különös lények kóborolnak, sokminden nem az, aminek látszik...



Kiadó: Kalandor Könyvkiadó
Kiadási év: 2002
Eredeti cím: -
Fordította: -
Oldalszám: 394

2008. november 6., csütörtök

Chinua Achebe: Széthulló világ

Nno, barátaim!

Antropológiatanárunk, Kürti professzor adta fel kötelező olvasmánynak a könyvet az első félévre. Már akkor valószínűsíthető volt, hogy nem mindennapi olvasmány lesz, még ha kicsit nehezen megszerezhető is...
...és tényleg. A könyvtárból minden példányt kivettek, antikváriumban nem találtam (igaz, csak két helyen kerestem eddig). Még szerencse, hogy valaki ki tudta venni máshonnan és így hozzám is eljutott :)

Az 1958-ban megjelent mű máig érvényes jelentést hordoz, és itt nem csak az euroamerikai "civilizáció" átkos hatásaira kell gondolni, melynek terjesztésével javarészt kiirtották a nem indogermán népek adott esetben sokkal ősibb kultúráját, hanem arra a küldetéstudatra is, mely szerint az írónak feladata, hogy a világot kendőzetlenül mutassa be, még ha az az aktuális "hatalom" ideológiájával nem is összeegyeztethető.

A könyv első részében Achebe megidézi ősei kultúráját, az ibók népének hagyományos mindennapjait tabukkal, birkózóversenyekkel, mesékkel, földműveléssel, leánykéréssel, énekekkel és minden egyébbel, ami szintén fontos. Történetünk főszereplője, Okonkwo egy semmirekellő, "carpe diem" életet élő apának a gyermekeként mindent önerőből volt kénytelen létrehozni, makacssága, ereje és hagyománytisztelte volt ebben a segítségére, s csakhamar faluja legnagyobbja lett. Hiába azonban a hagyománytisztelet, ha mégis vét az ősi törvények ellen, ezért száműzetés vár rá és családjára, hét évre anyja nemzetségéhez kell visszatérniük.
A világ nem csak Okonkwo körül változott meg: az európaiak ekkoriban kezdtek eljutni Afrikának ibo-lakta területeire és hozták magukkal a szokásos dolgokat: fegyverek, járművek hittérítők... A második részben a falu lakosságát hittérítők próbálják meg áttéríteni a keresztény hitre, agresszíven fellépve a "pogányok bálványai és babonái" ellen. Néhányan persze meg is térnek (elsősorban a kitaszítottak és az alacsonyabb rangúak), de Okonkwo egyik fia is keresztény lesz, s ezzel kivívja apja haragját a fehér térítők ellen.
Letelt hát a hét év, Okonkwo végre visszatérhetett eredeti falujába, csakhogy a fehérek már oda is eljutottak és alapos munkát végeztek: a templomon kívül bíróságot és új közigazgatást is kiépítettek börtönnel, erőszakos idegen rendőrökkel, kereskedőkkel... Ráadásul a térítést eddigi frontális menetét is átalakították: iskolákat építettek a fehérek, ajándékokat osztogattak és gyógyszereket, így Okonkwo visszatérése senkit nem érdekelt igazán. A korábbi rendszerből és harmóniából zavar és őrület lett, a fehér ember nem volt képes megérteni a feketék kultúráját, hanem mindenáron a saját logikátlan rendszerét akarta rájuk erőltetni. Okonkwo megpróbált lázadni ez ellen, de nem járt sikerrel. Egy bekezdést azért talán kapott a kormányzó A Niger alsó folyása mentén élő primitív törzsek pacifikálása című könyvében.


Ritka, hogy egy könyv eleinte szórakoztasson és új ismeretekkel lásson el, aztán pedig tehetetlen dühöt váltson ki belőlem, ez most megtörtént. Európai létemre "mindig is" mélységesen elítéltem a "nagy nyugati civilizáció" nagyképű, önmagát felsőbbrendűnek, a kulturális fejlődés legfelsőbb fokának tartó hozzáállását és azt, ahogyan a keresztények (én is meg vagyok keresztelve!) a csupa jóság Isten nevében egész népeket, kultúrákat tesznek tönkre, törölnek el, mindezt azért, mert nem képesek felérni ésszel azt, amit a "civilizálatlan vadember" évezredek óta tud: nem elnyomni kell másokat, hanem megismerni és megérteni őket. Természetesen magyarként nem szükséges olyan példákat felhoznom, mint az aztékok vagy az afrikai törzsek leigázása/kiirtása, épp elég, ha visszatekintünk olyan ezer évvel ezelőttre, és felidézzük, hogy milyen hatása is volt a hatalmas kultúrával, kiterjedt mitológiával rendelkező magyarságra a kereszténység államvallássá tételének. Igen, haladásellenes és károsan nacionalista gondolatok ezek bármely "nyugati", vagy éppen "neoliberális értelmiségi" szemében, attól még viszont tény marad: hihetetlen sokszínűség veszett oda (az emberi életeket nem is tekintve) a "dicsőséges" hódításoknak köszönhetően,
Chinua Achebe pedig elég bátor volt ahhoz, hogy erre rámutasson.

Kötelezően ajánlott mindenkinek!


Kiadó: Európa
Kiadási év: 1983

Eredeti cím: Things Fall Apart
Fordította: Béres Mária, Tandori Dezső (versek)
Oldalszám: 292

nno = Isten hozott!

2008. október 22., szerda

Vietnámi mesék

A japán meséknél gondosabban megszerkesztett kötetről van szó, ennek a tükrében már kiviláglik, hogy az bizony rendelkezik a sorozatindító kötetek több, átgondolatlanságból fakadó hiányosságával is.
Példának okáért ez a kötet vietnámi legendákkal indít, a mesék csak a második részben következnek, a legendákat pedig magyarázatokkal is ellátták, a vietnámi négy szent állatról (sárkány, egyszarvú, teknős, főnix) is érdekes leírást kapunk és hivatkozásokból sincs hiány. Négy év nagy idő, kiadók születnek és mennek tönkre ennyi idő alatt (ld. pl. a MU-s Graal kiadó), és még ha csak három kötetet is adtak ki a sorozatban (a második a Mesék Erdélyből, ami sajnos nincs meg), a fejlődés egyértelműen látszik.

A legendák többnyire történelmi, illetve mitologikus eseményekhez kapcsolódnak, viszont a konkrét évszámokkal ellátott történetek nem nélkülözik a természetfeletti elemeket sem, az i.e. 210 körüli, Huang Ti kínai császár halálát követően széthulló Kínai Birodalom rablócsapatainak betörései ellen An Duong Vuong király egy mágikus teknősbékakarommal megerősített számszeríjjal veszi fel a küzdelmet. De a Ming dinasztia elnyomása ellen lázadó Le Loi is egy varázskardnak köszönhetően aratott győzelmet 1427-ben a kínaiak ellen.

A könyv második felében összegyűjtött mesék nagyrészt eredetmesék (Nap-Hold, denevér, szúnyog stb.) illetve hagyományos "férj-feleség történetek". Ami érdekes, hogy ezekben a mesékben a kilenc a meseszám (Európában a hét, Japánban a hat), de Az Ég Oszlopai című teremtésmítoszban a hetes az uralkodó, pedig a kereszténység előttről származik a történet...


Kiadó: Papp-Ker kft. (A világ meséi sorozat)
Kiadási év: 2005

Eredeti cím: -
Fordította: Dr. Gion Gábor
Oldalszám: 240

2008. október 13., hétfő

Japán mesék

Ritka az olyan nap, amikor három új könyv is felkerül a polcomra, de a múlt kedd ilyen volt. Először A Katedrális őrzőit vettem meg hirtelen felindulásból (megláttam az Alexandrában, és ha már van kilenc másik MU-kötetem, ez is kellett), aztán a kalligráfia utáni "bevásárlás" során én is találtam valamit magamnak (ha már kabátot nem :P), ezt és a vietnámi meséket.

Már volt egy japán mesés bejegyzésem, feltehetően lesz több is, az eddigi két kötet között egy konkrét átfedés van: a Momotaro, a barackfiú (ami talán a leghíresebb japán mese, ezért is teszik be mindenhova), de történetelemek más mesékben is megegyeznek.

A legtöbb történet azokról az időkről szól, amikor az emberek és állatok még megértették egymást és néhány alakváltó róka meg nyestkutya (tanuki) bemerészkedett az emberlakta területekre és néhány ember is megpillanthatta a verebek palotáját vagy éppen az erdei manókat. Még folytatásos mese is akad: Ozuczu, a veréb, akinek egy kapzsi öregasszony levágta a nyelvét, egy későbbi történetben hozzámegy Csiotáróhoz, a felfedező kedvű verébfihoz, hatalmas lagzi közepette. A kedves állattörténetek és tanulságos mesék (aki kapzsi, kegyetlen, mohó, az megbűnhődik, de a jóság és önzetlenség jutalmat érdemel; valamint mindenki önmagaként a legértékesebb) mind érdekesek, de mégis a következő történet tetszett a legjobban, talán mert van benne némi feketehumor:

A mérges hal
Egy ember egyszer nagy fugu-halat fogott, melyről azt tartják Japánban, hogy mérges. De a mi emberünk ezt nem tudta bizonyosan és noha félt egy kissé, mégis hozzálátott, hogy elkészítse a halat ebédre. Mialatt a halat tisztogatta, odasompolygott egy éhes macska, lecsípett belőle egy darabot, s azzal elfutott.
Az ember utána iramodott, de a macska felkúszott a háztetőre, s a hallal a szájában csak nevette üldözöjét. Az ember visszatért a tűzhelyhez, s azt gondolta magában, hogy félelme alaptalan volt, mert hiszen ha a ravasz macska nem vetette meg a hal húsát, akkor neki sem árthat meg.
Elkészítette hát az ebédet, s nyugodtan asztalhoz ült. De a macska, miután biztonságba helyezte a zsákmányt, gondolt egyet, lemászott a háztetőről, s megleste, hogy az ember csakugyan megeszi-e a halat. Mikor pedig látta, hogy az ember jóízűen falatozik, visszament ő is, s megette a maga részét.
Mind a ketten belehaltak, mert hát néha éppen azok csalatkoznak meg, akik a legravaszabbak.



Kiadó: Papp-Ker kft. (A világ meséi sorozat)
Kiadási év: 2001
Eredeti cím: -
Fordító: ?
Oldalszám: 166

2008. szeptember 20., szombat

Tibeti mesék - Han mesék

Megint mesék. Nem tehetek róla, már mindenhol nagykorúnak számítok a bolygón, mégis szeretem őket. Főleg, ha népmesék, vagy legalábbis népmese-szerűek, nem pedig műanyag-rágógumi-izék. Ezzel biztos nem lopom be magam a Disney-rajongók szívébe, (elnézést is kérek tőlük) de ez az igazság. Na de ez nem erről szólna.
A vörös bársonyba kötött ikerkiadvány tulajdonképpen hiánypótlónak tekinthető, 1994-ben mindenképpen az volt, de még most sem lehet tibeti és kínai mesekönyvek áradatával találkozni a boltokban. Persze lehet, hogy nem jó helyen keresgéltem...
Nem tudom, hogy tudatos válogatás eredménye-e, de gyakorlatilag mindegyik mese a két könyvecskében házassággal és "...és boldogan éltek, amíg meg nem haltak." helyzettel végződik. Ez csak úgy feltűnt. Furcsa a keleti mesék állat- és szörnyvilága is, a sárkányok európaitól eltérő értelmezésétől eltekintve is, a japán- és kínai meséknek értelemszerűen fontos eleme a tenger, szemben a mi szárazföldi történeteinkkel, és gyakori motívum a tenger fenekén élő hatalmas, gazdag király is. Összeesküvés-elméletekben jártasabb barátaink most egyből előszednék az Atlantisz-mondakörös gyűjteményüket, én csak annyit mondok, hogy lehet valami a dologban és érdemes lenne ennek is alaposabban utánanézni. Ami még nagyon tetszett a mesékben, hogy a gonosz ellenséget, legyen az démon vagy egyéb, nem kell megölni, mint Európában, hanem belátja, hogy rosszat tett, teszem azt sorozatosan elrabolta és magáévá tette jóravaló férfiemberek feleségeit, és leszokik eme kényszercselekvésről. Ez lenne a keresztény- és buddhista filozófia közötti különbség?

Kiadó: Littoria
Kiadási év: 1994
Eredeti cím: Tibetian Folk Tales és Folk Tales from China (ebből csak válogattak)
Fordító: Rozsnyai Katalin (tibeti) és Striker Judit (han)
Oldalszám: 84 és 107

2008. szeptember 11., csütörtök

Joun In-Van - Jang Kjung-Il: Árnybíró (11. kötet)

Még szerdán, a plakátkiállítás (és a nem egészen tisztességes csokiszerzés) előtt volt egy kis időm, úgyhogy muszáj volt bemennem az Alexandrába és akkor már nem jöhettem ki üres kézzel, úgyhogy ez lett a következő zsákmány. Persze nem tartott sokáig, már tegnap este befejeztem, de attól függetlenül, hogy ennyit kellett várni rá, kifejezetten tetszett. Na nem mintha az eddigiek rosszak lettek volna, de a mandragóratű hatása alatt álmodó Munszu múltidézése tényleg jó. És már rögtön az első fejezetnél újabb bizonyítékát találtam annak, hogy a legtöbb népmesei elem minden népnél azonos: a király és a furfangos vándor (itt Munszu) nagyotmondás-versenye a magyar meséknek is klasszikus eleme. Ugyan a hazugságok részletei eltérnek az adott kultúra függvényében, de az eredmény és a mérkőzés lefolyása is gyakorlatilag azonos, ilyen szintű egyezést eddig csak kevés mesével találtam, pedig olvastam sokat, jónéhány országból. Nyilván nem kell egy sorozat tizenegyedik kötetét ajánlgatni, mert aki idáig eljutott, ezt sem fogja kihagyni, aki meg még nem, az úgysem ezzel kezdi, egy a lényeg: kötelező elolvasni!


Kiadó: Mangafan
Kiadási év: 2008
Eredeti cím: Shin Angyo Onshi
Fordító: Vida Március Mitsuki
Oldalszám: 204

2008. augusztus 20., szerda

Az eladott álom - japán mesék



Utoljára tizenpár éve olvastam ezt a könyvet, akkor még elég idegennek és ijesztőnek tűntek ezek a japán mesék, talán az illusztrációk miatt is, amik nem túl mesekönyvbe illők.
Ettől függetlenül lehet, hogy ez a könyv alapozta meg a japán kultúra iránti érdeklődésemet valahol tudat alatt :)
Maga a könyv a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében került kiadásra, ami azt jelenti, hogy "csehszlovákról" fordították, de ez talán nem olyan nagy baj.
Klasszikus japán mesék gyűjteményéről van szó, olyanokról, mint Momotaro, a barackfiú, A jamamba és a legény, vagy A gyékénykészítő kalandjai. A mesék elemeikben kevésbé, de a teljes egészet nézve párhuzamot mutatnak az európai mesékkel: a jó elnyeri jutalmát, a furfangos legény legyőzi a buta és gonosz jamambát (mint a magyar mesékben az ördögöt), a szerzetesek az európai vándordiákokhoz hasonlóan járják az országot, viszont az egyik legmeghatározóbb elem, a varázserővel rendelkező róka és borz, már keleti sajátosság, a japán mesékbe Kínából került át.
A könyvben található mesék a Nihon mukasibanasi su gyűjteményből származnak, ami a Japán Néprajzi Intézet alapítójához, Kunio Janagidához köthető.

Kiadó: Madách
Kiadási év: 1979.
Eredeti cím: Prodany sen
Fordító(k): Zádor Margit
Oldalszám: 188