Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Első körben simán azt hittem, hogy a Felbolydult napjaink valami humoros, szórakoztató, a retrofuturista nosztalgiahullámot meglovagló könyv lesz. Különösebben nem is néztem utána, úgy voltam vele, hogy nem akarok spoilerekbe futni, legyen minden újdonság, úgyhogy szépen meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy Elan Mastai első regénye valami teljesen más.

Igaz, hogy egy olyan alternatív jelenben indul a történet, ami maga a megvalósult utópia, de ez csak egy része a teljes képnek. A Goettreider-motor fantázianévre hallgató generátoroknak köszönhetően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ingyenes energia áll rendelkezésre a hatvanas évektől, ez pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egycsapásra megoldotta az emberiség problémáinak többségét, étel- és ruhaszintetizátorokkal, csodálatos egészségüggyel, repülő autókkal szórta tele a bolygót, és kézzelfogható közelségbe hozta a teleportálás és az időgép lehetőségét.

Eddig nagyon menő, klasszikusan naiv és gyakorlatilag bármi lehetne a történetből. Csakhogy a félinformációkból kikövetkeztetett nosztalgikus-humoros kalandok helyett kapásból az eleve nem különösebben szimpatikus főszereplő száz oldalnyi önsajnáltatásával indít a regény, ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a kevésbé bátor olvasók többségét már azelőtt elriassza, hogy ténylegesen elindulna a sztori.

Kim Stanley Robinson: New York 2140 (magyar)

Kim Stanley Robinson a hosszú, tudományos alapossággal kidolgozott, időnként szinte már szélsőségesen realista regényeiről ismert, és ezt szokás szeretni benne: egy jól megírt gondolatkísérlet sokszor izgalmasabb bármilyen csavaros és akciódús sztorinál. Cserébe a kifejezetten történetközpontú irodalmat, vagy pláne a kizárólag könnyed szórakozást kedvelő olvasóknál általában kevésbé népszerű, nem mindenkinek jön be, ha a hangsúly a világon és a környezeten van a karakterek és az események helyett.

Ezt nyilván Robinson (és/vagy a szerkesztője) is realizálta. A New York 2140 valódi főszereplője ugyan a globális felmelegedés hatására térdig vízben álló, címadó város, de mellette változatos és életszerű emberi karakterek is komoly szerepet kapnak, és kifejezetten izgalmas történet is akad bőven.

Robinson nem elégszik meg egy pusztán szórakoztató célú regény összerakásával. Szinte minden írása többről szól ennél: gondolkodásra késztet, társadalmi és környezeti problémákra hívja fel a figyelmet, és sokszor némi tudományos ismeretterjesztés is tetten érhető a történeteiben.

A New York 2140 világát napjaink legsúlyosabb fenyegetése, a globális felmelegedés formálta. A tengerszint megemelkedése, az elolvadó sarkvidéki jégtakaró, az élővilág egyre fokozódó pusztulása itt már nem csak valami, amivel tudósok "riogatnak" és amiről elnökök jelentik ki, hogy fake news. Nagyon is kézzelfogható valóság, alapjaiban határozza meg az átlagemberek életét az egész világon mindenhol.

Philip K. Dick: A végső igazság

Az emberiség föld alatti bunkerekbe húzódott a háború elől. A bunkerek lakóit folyamatosan ellátják hazafias szónoklatokkal és a pusztításról készült felvételekkel, csakhogy ezek hamisítványok, a háború már rég véget ért. A végső igazság, Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye szokás szerint a valóság manipulációjával foglalkozik, ezúttal pszichedélia helyett a médiával a főszerepben. 

Ha valakit megkérnek, hogy mondjon néhány sci-fi írót, Philip K. Dick garantáltan ott lesz közöttük. A tragikusan korán, alig ötvenhárom évesen elhunyt szerző írásai a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, ráadásul igen termékeny elme volt, magyarul is mintegy harminc kötete jelent meg eddig.

A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.

A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.

Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.

Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.

Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló

Seth Dickinson első regényében nincs semmi mágia, csak politikai és gazdasági játszmák, meg egy jó adag társadalmi és lélektani kérdés. A Kormorán Baru, az áruló nem hagyományos fantasy és címszereplője sem tipikus hős: egy könyvelő, aki fel akarja szabadítani leigázott szülőföldjét, célja elérése érdekében pedig még arra is képes, hogy a bigott Maszka Birodalom minta-alattvalójának álcázza magát. A kérdés csak az, hogy meddig mehet el ebben anélkül, hogy azonosulni kezdene a viselt maszkkal...

Szóval van itt egy regény, amit többnyire fantasynek szokás nevezni, mert egy kitalált világban játszódik, középkori és kora-újkori díszletek között, de ugyanúgy működne bármilyen más helyszínen és korszakban is. A diktatúra, hódítás és elnyomás, a könyörtelen, pragmatikus államgépezet, az emberi ambíciók, hibák, érzelmek mind-mind univerzálisak, ahogy az árulás is. A Kormorán Baru, az áruló kulcsa nem a háttér, hanem amiről, de még inkább ahogyan szól.

Seth Dickinson első regénye lenyűgöző, megrázó, az első oldalaktól magával ragad és nem ereszt. Nem feltétlenül a történet miatt, rengeteg olyan regény, film és sorozat van, amelyben a kiemelkedő képességekkel rendelkező, ifjú főszereplő szembeszáll az elnyomó birodalommal. Itt a részletek a fontosak: az ember legszemélyesebb gondolatait és tetteit is irányítani kívánó Maszka Birodalom bemutatása és képviselőinek tettei minden alkalommal elborzasztanak, de kénytelenek vagyunk elismeréssel tekinteni a mögöttük álló logikára, míg a lázadók feudális rendszere sem éppen idilli. Baru döntései és lépései is mélyen megérintenek, személyiségének egy darabja mindenkiben ott él, lehetetlen nem együtt érezni és legalább bizonyos mértékig nem azonosulni vele.

Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

A Földalatti Légitársaság alternatív Amerikájában legális maradt a rabszolgatartás. Victor, egy szökött rabszolga, saját szabadsága érdekében sorstársaira vadászik, legújabb célpontjával viszont valami nem stimmel, ezért magánakcióba kezd. Ben H. Winters regényének világa ijesztő párhuzamokat mutat a miénkkel és súlyos kérdéseket vet fel, amelyek többsége Magyarországon is épp olyan aktuális, mint az Egyesült Államokban.

Kedvelem Ben H. Winters visszafogott stílusát és jellegzetesen amerikai témáit. Előző munkája, Az utolsó nyomozó-trilógia elgondolkodtató kérdéseket boncolgatott, apokaliptikus detektívtörténetbe ágyazva, de a Földalatti Légitársaság sem marad el tőle, sőt. Winters új regényének központi motívuma, hogy milyen hatással lett volna az amerikai társadalomra, ha az USA néhány déli államában megmarad a rabszolgatartás intézménye.

Ebből adódóan a regény elsősorban az Egyesült Államok aktuális helyzetére reflektál (pedig a tavaly júliusi megjelenéskor, vagy pláne megírása közben még szó nem volt pl. Trump elnökségéről és az ezzel járó dolgokról), de a fő mondanivaló bárhol a világon megállja a helyét. A rasszizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségek, szegények stb. kiszolgáltatottsága, a tudatos/etikus fogyasztás, az üzletszerű gazdasági csalások, a hatalommal való visszaélés, az identitás keresése és megtagadása Európában, Magyarországon is megkerülhetetlen témák.

Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története

Az ember bizony meglehetősen önelégült népség. Nem ok nélkül, elvégre nagyszerű dolgokat értünk el, ám a realitásérzék és empátia hiánya azért többnyire csak kárt okoz. Szerencsére itt van nekünk Ari Turunen, aki Hát nem tudjátok, ki vagyok? című könyvében megkísérli kipukkasztani a pökhendiség valóságtól elszigetelő buborékját, ráadásul mindezt igen szórakoztatóan teszi.

A finn Ari Turunen újságíró és kommunikációs szakember, az Academy of Finland kommunikációs igazgatója. Eddig kilenc könyve jelent meg, többnyire az emberi viselkedés egy-egy jellegzetes aspektusáról, mint a részegség, a babona, az ellenkezés, vagy éppen a hazugság. Ebben a művében a pökhendiség kulturális és történelmi hatásait járja körbe.

A Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története témaválasztása szokatlan, de csak míg bele nem gondolunk, milyen óriási mértékben befolyásolja a világot a pökhendiség. Ugyan a történelem fordulópontjaival kapcsolatban az Esko Valtaoja-féle álláspontot képviselem, miszerint a tudomány és a technológia formálja igazán az emberek életét, nem a politika és a háborúk, de a legnagyobb károkat kétségkívül a pökhendiség okozza. Teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, diákokról, háborúról, vallásról vagy hegymászásról van szó, a pökhendiség, az ember saját nagyságába vetett túlzott hite és az ezzel ellentétes jelek figyelmen kívül hagyása idővel garantáltan katasztrófához vezet. Többnyire a pökhendi egyén/intézmény számára is, de mire idáig jut a folyamat, ártatlanok, kívülállók sokasága is megsínyli a dolgot.

Szergényi István: Energia, civilizáció, szintézisigény

Eredetileg csak felületesen terveztem végiglapozni Szergényi István, az energetika közelmúltban elhunyt, kiváló szakértője utolsó munkáját, de sokkal jobban lekötött, mint vártam, illetve így lehetőség nyílt egy rendhagyó, a könyvet két, eltérő nézőpontból bemutató bejegyzés megírására is. 

Az Energia, civilizáció, szintézisigény ránézésre nem különösebben vonzó, külsőre átlagos, költséghatékony tankönyvre vagy más egyetemi kiadványra emlékeztet, ám ez csak részben utal a tartalomra. Persze használható tankönyvként - gyakorlatilag minden olyan kurzuson, ahol az energetika kérdése előkerülhet és számít a közgazdasági, illetve kulturális/civilizációs nézőpont -, ahogy a felépítése, szerkesztése, az egészen triviális kifejezéseket és fogalmakat magyarázó lábjegyzetek is ezt a vonalat erősítik, ám a kötet ötven-hatvan százaléka simán elmegy népszerű ismeretterjesztésnek is. 

Érdekes, hogy milyen vékony a határ szakkönyv és ismeretterjesztő irodalom között. A tankönyves stílusjegyeket elhagyva, izgalmasabb dizájnnal és a jelenleginél is olvasmányosabb szöveggel, egy kicsit kevesebb adattal, több illusztrációval és egy kis humorral jóval szélesebb kört is meg lehetne szólítani. 

Már rég nem a korlátlan (vagy legalábbis annak tűnő) energia korában élünk, az erőforrások érezhetően csökkennek és az energiaigény növekedésének hatásait is nap mint nap tapasztaljuk. Ha másért nem, legalább az alacsonyabb számlaösszeg miatt figyelünk az eszközeink energiafogyasztására, de komolyabban aligha merülünk el a részletekben, pedig érdemes lenne. Szergényi ebben nyújt segítséget, rengeteg érdekes és fontos összefüggésre mutat rá, és ez az, amitől univerzálisan ajánlható lesz a könyv. 

[Pomsár Péter]

Eddig a pro, kontra a hajtás után. 

Ben H. Winters: Végső ígéretek

Hamarosan itt a világvége, a Maia névre keresztelt óriásmeteorit becsapódásáig már csak három hónap van hátra. A jóléti társadalmak rendszerei jobbára széthullottak, a világ egyre kevésbé emlékeztet arra, amit ismerünk. Ben H. Winters jó érzékkel viszi tovább a Gyilkosság világvége előtt történetét, a Végső ígéretek érdekesebb és izgalmasabb is az előzménynél. 

Ben H. Winters nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megírja Az utolsó nyomozó-trilógiát. Annyian írtak már világvégés, kezdő (és kirúgott, de változatlanul a józan ész határán túl is kötelességtudó rendőrös) sztorikat papírra, mozivászonra és tévéképernyőre is, hogy külön-külön is gyakorlatilag lehetetlen újat mutatni a műfajban, együtt pedig csak sokszorozódnak a lehetséges buktatók. A Gyilkosság világvége előtt egészen korrekt történet lett, bár nem különösebben erőteljes és detektívregénynek is halvány, amiben viszont érdekes tudott lenni, az a közelgő megsemmisülés árnyékában széthulló társadalom ábrázolása. 

A Végső ígéretek szerencsére az utóbbi vonalat viszi tovább. Winters nagyon helyesen lemond a detektívregény-sablonról, ami eddig is legfeljebb a főszereplő karakterének bemutatása (kötelességtudó, elszánt és kissé zöldfülű) miatt volt szükséges, és a fókuszt egy határozott mozdulattal az emberekre és a társadalomra irányítja. Ennél jobb nem nagyon történhetett volna, még egy hasonló stílusú nyomozás után érdektelenségbe süllyedt volna a trilógia, így viszont továbbra is kíváncsian várja az olvasó a végkifejletet. 

John Brunner: Zanzibár

Napjaink a hatvanas évek végéről nézve. John Brunner monumentális társadalmi sci-fije egy mondatban nagyjából így írható le, és még csak nem is az a legérdekesebb benne, hogy mennyi mindenre ráérzett a kétezertízes éveket meghatározó trendek közül. A Zanzibár fontos mérföldkő és meglehetősen nehéz "nem-regény", de ha nem hagyod, hogy az eleje elijesszen, ki fog derülni, hogy izgalmasabb sok kortárs sci-finél is.  

A hazai sci-fi kiadói szcéna nagy adósságát dolgozta le a Galaktika a Zanzibár kiadásával, szinte érthetetlen, hogy miért nem jelent meg az elmúlt negyvenhét évben (vagy legalább valamikor a rendszerváltás után, ugye...). A Mitágó-erdőhöz hasonlóan ebben az esetben is érvényes a jobb későn, mint soha, ráadásul váratlanul jó munkát is végeztek, itt-ott ugyan volt néhány furán sikerült mondat, de teljesen gördülékenyen sikerült átadni a (fiktív) szlenghasználata és írástechnikai megoldásai miatt nehezen lefordíthatónak tartott szöveget. 

John Brunner 2010-es évei túlzsúfoltak, extremizmusokkal telítettek és úgy általában nem tekinthetők olyan időszaknak, amelyben szívesen élne az ember. Ez a karaktereken is meglátszik, a két new yorki, késő húszas-kora harmincas éveikben járó főszereplő minden társadalmi siker és elért pozíció ellenére sem érzi jól magát, mindketten nyugtalanok a jelen és a rájuk váró jövő miatt, és egyikük sem különösebben szimpatikus. Donald Hogan egy diáknak álcázott kém, Norman Niblock House pedig a General Technics technológiai cég egyik igazgatóhelyettese. A GT Beninia (egy fiktív afrikai miniállam) irányításának átvételét tervezi, hogy tesztelhessék a Salmaneszer névre hallgató mesterséges intelligencia által megtervezett, átfogó gazdasági-oktatási-társadalompolitikai programjukat, így Normanra némi terepmunka vár, Donald megbízói pedig (a szintén fiktív) délkelet-ázsiai Yatakang humángenetikai programjáról szeretnének közelebbi információkat. 

Cory Doctorow: Homeland (magyar)

Te mit tennél, ha a kezedbe nyomnának egy pendrájvot, rajta olyan adatokkal, ami összedöntheti az USA politikai rendszerét? Mit tennél, ha korábban ártatlanul börtönbe zártak és megkínoztak volna, és tudnád, hogy ha nyilvánosságra hozod az információkat és kiderül, hogy te tetted, újra ez vár rád? Meg tudnád őrizni a józan ítélőképességedet és azt tenni, ami helyes? Képes lennél szembeszállni a korrupt hatalommal a demokráciáért és szabadságért vagy a személyes biztonságodat tartanád fontosabbnak? Ez nem valami távoli, bizonytalan történet, a Homelandben Cory Doctorow abszolút kortárs, nagyon fontos problémákat vet fel, izgalmas, pörgős és szórakoztató regénynek álcázva. 

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit a kanadai Cory Doctorowtól, de valahogy mindig háttérbe szorult az aktuális megjelenések mellett. A CEU-n tartott januári előadása – szólásszabadságról, adatbiztonságról, a dolgok internetéről, privát szféráról a digitális korban – viszont jó alkalmat kínált arra, hogy beszerezzem a magyarul már két éve elérhető Kis testvért és egyúttal dedikáltassam is. Önmagában ez még mindig nem volt elég, hogy azonnal el is olvassam, eléggé zsúfolt volt a tavasz, de amikor a Galaktika kihozta a folytatást a Könyvhétre, egyértelmű volt, hogy valahogyan beillesztem mindkettőt az olvasási tervbe. Ez nem bizonyult különösebben nehéznek, rendkívül olvasmányosak, nagyon gyorsan lehet haladni velük, három nap alatt lement mindkettő. 

Ha valaki hozzám hasonlóan halogatta az elolvasását, a Kis testvér Marcus Yallow, egy átlagos, san franciscói, kocka középiskolás történetét meséli el, akit egy terrortámadás után letartóztatnak a nemzetbiztonságiak, gyanúsítottként kezelik és illegális, kegyetlen módszerekkel próbálják beismerő vallomásra bírni. Miután ez sikertelen, elszabadulnak az események, a Belbiztonsági Hivatal egyre jobban szigorítja a civilek megfigyelését, lehallgatását és nyomkövetését, a vélt terrorfenyegetettségre hivatkozva egyre jobban beférkőznek az állampolgárok privát szférájába. Aki a legkisebb mértékben is szokatlanul viselkedik, vagy ami még rosszabb, fel mer szólalni a rendkívül szigorú, diktatúrákat idézően erőszakos megfigyelés ellen, ellenőrzésre és letartóztatásra számíthat, és örülhet, ha ennél rosszabb nem történik vele. Természetesen ezt nem tűri mindenki szó nélkül, Marcus és néhány haverja úgy döntenek, hogy az állam által elkövetett bűncselekmények és immorális tettek nem maradhatnak elkendőzve, és minden tőlük telhetőt megtesznek céljuk érdekében, egyébként bárki számára rendelkezésre álló informatikai eszközök segítségével. 

A klasszikus megfigyelős ősdisztópia, az 1984 a mi hétköznapjainktól meglehetősen távol álló környezetével legfeljebb elméleti és valamelyest érzelmi síkon megrázó, a Kis testvér – és a Homeland – viszont abszolút a mi jelenünkre (oké, az előbbi esetében a regény 2008-as születésének idejére) épül, kortárs technológiát használ, létező és jelenlévő problémákat feszeget, ráadásul minden pillanatában tökéletesen hiteles és életszerű, az olvasó kényelmetlenül tisztában van azzal, hogy mindez akár most is bekövetkezhet. Talán még Magyarországon is, elvégre rendelkezésünkre áll a technológia, legfeljebb telepíteni kell még egy pár kamerát és be kell sorozni néhány kellően intelligens és gátlástalan embert a terrorelhárítás/nemzetbiztonság kötelékébe, akik adott esetben kezelni is tudják a felszerelést. Aztán egyszer csak újra felmerül a netadó ötlete és a médiatörvény putyini, blogokra és más, személyes weboldalakra is kiterjesztett verziójának életbe léptetése, rendőrségi ellenőrzésnek vetik alá azokat, akik jógafesztiválra mennek – bocs, utóbbi már valóság Magyarországon is. A tüntetők telefonjainak adatait hordozható bázisállomások segítségével rögzítik, az így beazonosított személyekkel pedig már azt csinál a kritikát nem bíró hatalom, amit csak szeretne - Doctorow előadásában említett példája alapján, nyomásgyakorlásképpen akár az illető lakóhelyét is elvághatják a közművektől (elvégre a legtöbb szolgáltató állami, így rendszeren belül marad a dolog), egy hidegebb télen pedig nem sokan bírják fűtés nélkül, ugyebár. 

Na de Homeland. 

Orson Scott Card: Fajirtás (Végjáték 3.)

Valóban pusztulnia kell a descolada vírus miatt az egész Lusitaniának, a rajta élő összes értelmes létformával együtt? Létezik egyáltalán elfogadható indok erre? Az egyén fontosabb vagy a közösség? Honnantól (nem) számít embernek valaki (valami)? Mi van, ha tényleg felsőbb erők irányítják az életünket? Elfuthatunk a saját démonaink elől? Card ismét súlyos kérdéseket vet fel a Végjáték-sorozat harmadik kötetében, a Fajirtás megint filozófiai sci-fi a javából. 

Orson Scott Card nagyjából azt csinálja, amit az ókori filozófusok: párbeszédes (illetve itt regényes) formába öntve, szélesebb közönség számára is fogyaszthatóan írja le gondolatait a világról és az emberről. Ha kétezer évvel ezelőtt születik, talán neki is Arisztotelész lenne a "főhőse" Ender helyett és most filozófiatörténet-kurzusok hallgatói rágnák át magukat az írásain, de kortárs szerzőként modernebb és lényegesen terjengősebb közvetítő-médiumot választott.

A Végjáték pörgős military sci-fi volt, erős, de jobbára nem közvetlenül az arcunkba tolt pedagógiai-pszichológiai vonulattal. A holtak szószólója viszont nem csak időben ugrott háromezer évet az előzményhez képest, hanem még komolyabb hangsúlyt fektetett a társadalmi-szociális kapcsolatokra és előtérbe helyezte Card élet- és értelemközpontú filozófiáját. A Fajirtás még tovább megy: kevesebb a tényleges esemény és sokkal több a párbeszéd, elmélkedés és az emberiséget évezredek óta foglalkoztató kérdések körüljárása, aminek egy ilyen, 500+ oldalas és nem túl nagy betűkkel szedett regény rendkívül bőséges teret enged. 

Esko Valtaoja: Mindentudó kézikönyv

Az élet, a világmindenség meg minden, szűk háromszáz oldalon. A Mindentudó kézikönyv pontosan az, amire gondolsz: az emberiség által eddig összegyűjtött legfontosabb tudnivalókat veszi sorra tudományos igényességgel, Esko Valtaoja utánozhatatlanul szórakoztató stílusában. 

Ha valaki azzal az elhatározással ír könyvet, hogy háromszáz oldalban összegezzen minden lényeges tudnivalót a világról, az vagy rendkívül naiv, vagy nagyon ott van a szeren. Ismerve a Typotex munkásságát, az előbbi valószínűtlen (az inkább az ezoterikus könyvkiadók portfóliójába tartozna), így hát meglehetősen nagy várakozásokkal néztem a finn csillagász, Esko Valtaoja tudományos-ismeretterjesztő könyve elé. Lelövöm a poént: a Mindentudó kézikönyv ambiciózus, de jól sikerült kísérlet, nagyon alapos munka van mögötte és eszméletlenül szórakoztató. 

Valtaoja meglepően közel áll ahhoz, amit manapság polihisztornak lehet nevezni. Ugyan utoljára valamikor Da Vinci idején volt esély arra, hogy az emberiség tudásanyagát egyetlen ember képes legyen átlátni, de szerzőnk amellett, hogy a Turkui Egyetemen csillagászprofesszor, amatőr biológus is, felesége modern művészeti galériájának asszisztense, szeret társadalomtudományokkal és filozófiával foglalkozni, zenél és természetesen sci-fi rajongó. Önmagában ez is olyan figurává tenné, akivel az ember szívesen leülne sörözni, de igazán komoly népszerűséget a 2002-es Finlandia-díj generált neki, amit Kotona maailmankaikkeudessa (kb. Otthon a kozmoszban) c. könyvéért kapott. A szórakoztató, jó értelemben véve közérthető stílus magától értetődően bejött az olvasóknak, azóta rendszeresen hívják nem csak ismeretterjesztő előadásokat tartani, hanem tévéműsorokba és sci-fi találkozókra is.

Jared Diamond: A világ tegnapig

Jared Diamond  magyarul korábban megjelent, túlzás nélkül zseniális sikerkönyvei (Háborúk, járványok, technikák; Összeomlás; A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása, illetve a Kulturtrade kiadónál a '90-es évek végén megjelent Miért élvezet a szex?) után a Typotex kiadónak köszönhetően az olvasó egy újabb remekművet tarthat a kezében. Aki olvasta a korábbi typotexes köteteket, annak A világ tegnapig sem fog csalódást okozni - aki pedig nem, bátran kezdheti ezzel az ismerkedést.

Jared Diamond amerikai tudós és kutató: eredetileg biológusként kezdte, érdeklődési köre azonban hamar túlnőtt ezen a területen, ma már éppen olyan otthonosan mozog a nyelvészet vagy a társadalomtudományok területén, mint a környezettörténet, a molekuláris- vagy éppen az evolúcióbiológia köreiben. Munkásságát a tudományos világ is elismeri, több rangos díj és kitüntetés birtokosa. A világ tegnapig című könyvében a társadalomtudományi vonal érvényesül leginkább, de elkerülhetetlenül felbukkan a nyelvészet és a biológia tárgya is (utóbbi első hallásra talán megdöbbentő módon főleg a vallás kialakulását tárgyaló fejezet alapját képezi).

A kötet központi témája a Diamond által hagyományosnak nevezett kisléptékű társadalmak összehasonlítása a modern világ nagy, állami keretei között működő társadalmaival bizonyos témakörök mentén (mint például a gyermekekkel és az öregekkel való bánásmód, a táplálkozás, az egészség vagy a veszélyekre való reakciók). Természetesen nem részletekbe menő, hosszú fejtegetésekről van szó, hanem bármilyen érdeklődő laikus számára könnyen fogyasztható, ugyanakkor színvonalas, tudományos, elgondolkodtató, viszonylag rövid fejezetekről beszélünk. A kötetben példának hozott kisebb népek is látszólag véletlenszerűen lettek összeválogatva a világ minden tájáról, az inuitoktól Dél-Amerika mai napig részben "civilizálatlan" indiánjain keresztül a Botswana és Namíbia száraz területein élő !kungokig.

Levent Mete: Rika agyában

Agyak akváriumban, idegen tudatok mások elméjében. Utazás a koponyám körül helyett utazás Rika agyába. A török pszichiáter, Levent Mete első magyarul megjelenő regénye a tudatalatti zavaros, változékony mélységeibe kalauzol. 

A Typotex Science in Fiction kiadói sorozata nyolcadik kötetéhez érkezett, ezúttal az idei Könyvfesztivál török díszvendégsége a megjelenés egyik apropója.

Mindig érdekes egy olyan regény, amit a témául szolgáló terület szakértője, jelen esetben egy török pszichiáter ír. A regény-forma profi tudásanyaggal ötvözve jó kombináció, még ha (vagy pont azért, mert) általában az eredmény nem is éppen mainstream olvasmány.

Ez a helyzet Levent Mete regényével is. A Rika agyában nem egyszerű történet, ráadásul szimbolikusan értelmezve könnyebben befogadható, mint ha szó szerint próbálja megfejteni az ember. Az ártatlannak tűnő, rózsaszín borító mögött súlyos regény rejtőzik, olyasmi, ami jóval elolvasása után is újabb kérdéseket ébreszt. 

Amir Ahmed Nasszer: Én és az iszlám

Információs forradalomból "hagyományos" - akár ez is lehetne Amir Ahmed Nasszer első könyvének alcíme. Az Én és az iszlám keserédes történet egy afro-arab fiatalemberről, aki felismerte vallása visszásságait, megszabadult a korlátaitól és egyike lett az arab országokon végigsöprő forradalom kiváltóinak. 

Amir Ahmed Nasszer az arab világ egyik ismert bloggere, az "arab tavasz" forradalom-sorozathoz vezető online megmozdulások egyik prominens alakja. "Civilben" egyébként online marketinggel kezdte, mostanában nonprofit, szemléletformáló projekteken dolgozik nagy erőkkel, hogy a világ egy jobb hellyé válhasson. 

A szudáni származású, de kulturális identitását tekintve inkább az arab-iszlám világhoz tartozó, meglepően fiatal (velem egyidős) szerző 2006 óta anonim bloggerként írta gyakran kritikus hangvételű, társadalompolitikai témákat boncolgató bejegyzéseit, de az utóbbi években már viszonylagos biztonsággal vállalhatja nevét és arcát a nyilvánosság előtt. Írásai vezető nemzetközi lapokban is megjelentek, neves személyiségekkel közösen adott elő az iszlám világ problémáit érintő konferenciákon, tavaly nyáron pedig élete eddigi történetét, vívódásait, eredményeit, nézeteit Én és az iszlám című könyvében publikálta. 

Ta-mia Sansa: A menekülés éve

Ta-mia Sansa a Deltánál, most már biztos több sci-fi rajongóhoz eljut a Gender krónikák híre. Ilyen léptékű magyar sci-fi könyvsorozat eddig soha nem készült, szó szerint történelmi vállalkozás és nem mellesleg jól megírt történet. 

Az év egyik legjobb híre, már ami a magyar sci-fit illeti, Ta-mia Sansa - Snyehola Anett monumentális (tizenöt kötetesre tervezett) sorozatának rendes (zsáner)kiadóra találása. A Gender krónikákat nem kisebb név, mint a Delta Vision karolta föl, biztosítva a jó minőségű és esztétikus megjelenést. A sorozatból eddig két rész jelent meg, a Sötét Hórusz a Főnixnél, kiegészítő kötete, a Forradások pedig gyakorlatilag magánkiadásban, a Publión keresztül. A Delta ráadásul új kiadói sorozatot is indított, melyet A menekülés éve mellett egyelőre T. R. Salty Pre Bellum Atlantis és más mesék c. kötete alkot, de ha jól sejtem, más magyar szerzők a többi kiadói sorozatba nem feltétlenül beilleszthető könyvei is ide kerülnek majd. 

Nem véletlen a hátsó borítón található piros tizennyolcas karika, Sansa történetei - legalábbis két elolvasott kötet és némi beszélgetés alapján eléggé szókimondóak és megrázóak tudnak lenni, nem ritka az erőszakos jelenet és a nemiség nyílt megjelenítése sem, ezt most tényleg érdemes komolyan venni (a bejegyzésre nem vonatkozik). 

Itó Projekt: Harmónia

Milyen egy harmonikus társadalom? Hol van a határ, ameddig érdemes elmenni a tökéletes világért? Mi tesz minket emberré? Meghatározhatják-e személyes döntések az egész emberiség sorsát? Ilyen és hasonló kérdéseket feszeget Itó Projekt magyarul tavaly megjelent regénye, a Harmónia, a válasz pedig nem feltétlenül az, amire számítanánk, vagy amit hallani szeretnénk. 

A Harmónia jellegzetesen japán darab. Szerencsére nem túl japán, átlagos európai ízléssel is teljesen fogyasztható, de a tipikus japán stílusréteg végig érezhető a történeten. Sci-fi regény, de a "disztopikus gondolatkísérlet" kifejezés jobban fedi a lényeget: a történet gyors és feszes, de viszonylag elhanyagolható, a hangsúlyt a felmerülő morális-etikai kérdésekre és társadalmi problémákra helyezte Itó Projekt a kötet megírásakor. 

A nem túl távoli jövőben háborúk és terrorizmus pusztított világszerte, az emberiség józanabb (vagy elkesererdettebb?) részének közös válasza erre az életközpontú társadalom kialakítása volt. Az "ökormányok" minden egyes felnőtt polgárának testébe beépítették a WatchMe rendszert, melynek feladata az egyén - mint a társadalom közérdekű építőköve - egészségének folyamatos vizsgálata és javítása. Tökéletesen egészséges, az átlagtól a lehető legkevésbé eltérő, intézményesített békében és boldogságban élő emberek alkotják az új társadalmi rendet, amit természetesen nem mindenki talál ilyen vonzónak. 

Rácz Lajos: Sárkány új tükörben - Kína a 21. században

Időtlen idők óta keresek valami olyan könyvet, amiben objektív nézőpontból olvashatok Kínáról. Eddig nem sikerült és előrebocsátom: ez a példány sem felelt meg ennek az elvárásnak. Rácz Lajos kétségkívül ért ahhoz, amiről ír, de hiába állítja többször is a kötet elején az ellenkezőjét, a Sárkány új tükörben - Kína a 21. században ugyanúgy elfogult, mint az összes eddigi könyv, amit a témában olvastam - ez éppen a Kínai Népköztársaság irányában. 

A szerző nyolc évig élt Pekingben, mint magyar katonai attasé, közgazdászi és pszichológusi végzettsége is van, tehát elvileg ideális ember lenne arra, hogy igazán jó könyvet írjon a kínai gazdasági és társadalmi folyamatokról, jelenségekről, mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy a Kínával kapcsolatos előítéleteket eloszlassa, átesett a ló túlsó oldalára. Azért persze nem nagyon, de éppen annyira, hogy az már zavaró legyen.