Gyakran vagyok úgy a jó könyvekkel, hogy elsőre nem tudok mit írni róluk. Hiába van egy csomó dolog, amit megosztanék mindenkivel, nem tehetem, mert vagy poénokat lőnék le vele, vagy olyan sok van belőlük, hogy nem tudnám kiemelni a lényeget, de ha meg nem írok semmit, attól nem lesz kedve az embereknek elolvasni a könyvet még akkor sem, ha tényleg érdemes. Persze van, akinek elég, ha azt mondom, hogy "ezt olvasd el, mert jó" és már veszi is a kezébe, de hogy nézne ki, ha csak ebből állna a blog?
Talán túlzás, hogy a Ready Player One "az új generáció Neurománca", ahogy Will Lavender fogalmaz a borítóra került ajánlásban, de az tény, hogy jól sikerült darab. Nem annyira újító, mint Gibson korszakalkotó műve, de nagyon is megállja a helyét az annyiszor emlegetett, rendkívül erős magyar nyelvű 2012-es sci-fi mezőnyben. Ha valaki "nyugaton" nőtt föl a nyolcvanas években, elképesztő mennyiségű nosztalgikus hívószóval találkozhat a regényben, de Ernest Cline nem csak erre épít: nagyjából mindenkinek szórakoztató és sokáig emlékezetes élményben lesz része, aki elolvassa a regényt.