Richard Morgan: A fekete férfi

Száz év múlva, a huszonkettedik század elején az emberiség felszámolja a háborúkat a Földön és gyarmatosítja a Marsot, de mindennek ára van. Az ár pedig például az a kockázat, hogy egy, a vörös bolygóra száműzött, módosított genetikájú szuperkatona visszaszökik a Földre és gyilkosságsorozatba kezd. Richard Morgan lendületes, kemény sci-fi thrillert írt, de A fekete férfi több ennél, a nyomozás és rengeteg akció mellett, jó sci-fihez illően, komoly morális kérdésekkel is foglalkozik.

Richard Morgantől nem olvastam semmit a Takeshi Kovacs trilógia óta. A tavalyi, magyarországi látogatására kihozott fantasy-regénye, Az acél emléke érdekes koncepciónak tűnt, de egyelőre nem került rá sor, viszont A fekete férfit a megjelenés hetében tettem polcra és a lehető leghamarabb el is olvastam. Az puszta véletlen, hogy pont egy másik sci-fi krimi, A holtak küldöttei után került rá sor, ám szerencsére olyan mértékben különböznek, hogy a két regényt még akaratlanul sem próbáltam összehasonlítani.

A Kuszkó Rajmund-féle, brutálisan jól összerakott borító mögött nem kevésbé ütős regényt találunk. A fekete férfi félelmetesen emberközeli és egyáltalán nem finomkodó: durva, súlyos és sodró lendületű sci-fi thriller-krimi, ami azonnal lenyűgöz részletességével, a hangulatától pedig akkor is nehéz szabadulni, ha bizonyos kellemetlenebb jeleneteket inkább szeretnénk gyorsan elfelejteni.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

Mindenható mesterséges intelligenciák létrehoznak egy intelligens létformát. A megfigyelésükre küldött emberi delegáció tagjai közül ketten kegyetlen gyilkosság áldozataivá válnak. Az MI-k érinthetetlenek, a cinikus, mizantróp Andrea Cort detektív egyszerűen megoldhatná az ügyet azzal, hogy kerít egy bűnbakot, akire ráverheti a bűntényt, de inkább a valódi indítékokat és a valódi tettest akarja megtalálni. Adam-Troy Castro sci-fi krimije, A holtak küldöttei, ügyesen felépített, fordulatos és szórakoztató történet. 

A harrypotteres nevű Adam-Troy Castro egyetlen novellától eltekintve (ami az SFmag 10 e-novelláskötetben jelent meg és nem nyűgözött le különösebben) a "szeretnék tőle valamit olvasni, de nem tudom eldönteni, hogy mit" listámon szerepelt, egészen mostanáig. A dilemmát a Gabo SFF stábja oldotta fel, amikor eldöntötték, hogy kiadják ezt a kötetet, és egyúttal felrakták a szerzőt az "egy könyve után mindenképpen szeretnék még olvasni tőle" című listára - egyébként olyan nevek mellé, mint Alastair Reynolds, Greg Keyes, Robert Jackson Bennett, esetleg nem SFF-vonalon Nigel Barley, John Gribbin, Jared Diamond, Nick Bostrom és még sokan mások. 

Nade. Fogj egy óriási, henger alakú biomot, amit ősi mesterséges intelligenciák legóztak össze valahol az űr egy kimondottan félreeső szegletében. Tegyél hozzá egy intelligens idegen fajt (amit mellesleg szintén az MI-k hoztak létre) és az említett biomban őshonos, illetve egy emberi delegációt, amelynek feladata az idegenek megfigyelése. Ha eddig nagyjából egy Kim Stanley Robinson-féle regényre gondolsz, akkor nem lőttél mellé nagyon, viszont Robinsonnal ellentétben Castro nem bajlódott azzal, hogy tudományos pontossággal írjon le mindent, inkább bedobott még egy kettős gyilkosságot a sztoriba, meg egy mizantróp detektívet, just for fun.

Nick Bostrom: Szuperintelligencia

A Szuperintelligencia tanulsága két mondatban összefoglalható: Ha erős mesterséges intelligenciát készítünk, annak jó eséllyel szívás lesz a vége. Hogy ne így legyen, olyan körültekintően kell eljárnunk, amire még nem volt példa az emberi történelem folyamán. 

Gyakorlatilag nem telik el hét mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírek nélkül mostanában. Ugyan nem uralkodnak (még?) robot overlordok az emberiségen, de a világ technológiai szempontból fejlettebb részein elég sok specializált mesterséges intelligenciát alkalmaznak, egy részükkel az átlagember is napi rendszerességgel találkozik, legfeljebb nem realizálja, hogy miről is van szó. A svéd filozófus, jövőkutató, természettudós, a mesterséges intelligencia kutatója, Nick Bostrom nem az internetes keresőmotorokról, önvezérlő autók rendszeréről, útvonaltervezőkről, virtuális asszisztensekről ír, hanem ezek nagytesójáról, a lényegesen fejlettebb és univerzális mesterséges intelligenciáról. 

A Szuperintelligencia nem himnusz a mesterséges intelligenciához, nem a technológiai fejlődés bibliája, mint A szingularitás küszöbén. Nick Bostrom szinte teljesen elveti Ray Kurzweil optimizmusát, a technológiai hatásokkal is viszonylag keveset foglalkozik, ellenben nagyon alaposan körbejárja egy fejlett, minimum emberi szintű MI létrehozásával és társadalmi hatásaival kapcsolatos problémákat.

Dan Simmons: Ílion

Kvantumteleportáló görög istenek, szépirodalom-rajongó robotok, dekadens földi emberek, Trója ostroma újrajátszva a Marson, idegen lények, faxkapuk és megelevenedő Shakespeare-dráma az év (sőt, az évtized) egyik legszórakoztatóbb és legszínvonalasabb sci-fijében. 

Dan Simmons regénye már több mint egy hónapja megjelent, de az ilyen kaliberű műveknél (és most nem kizárólag a jókora terjedelemre gondolok) érdemes várni egy kicsit, amíg leülepedik az élmény és kiderül, hogy tényleg olyan jó-e, mint amilyennek elsőre, olvasás közben látszott. Simmonsról van szó, talán fölöslegesnek tűnhet az efféle óvatosság (mondjuk azért az Endymion felemelkedése néhány magyarázatának ismeretében nem feltétlenül), ám pont ezért nem lehetünk elnézőek. A Hyperion Cantos vitán felül meghatározó jelentőségű a sci-fi elmúlt néhány évtizedét nézve, kérdés, hogy képes lehet-e valaki még egyszer hasonló teljesítményre. 

Az Ílion alapból nagyon magasra helyezi a mércét: görög istenek a Marson, a trójai háború újrajátszása, Shakespeare-szonetteket elemző moravecek (meglehetősen strapabíró, félig-organikus lények a Naprendszer külső vidékeiről), poszthumánok és paradicsomi körülmények között éldegélő, "hagyományos" emberek, mindez leöntve egy adag jól kifundált rejtéllyel, iróniával és izgalommal - ha ezt bárki más próbálja megírni, káoszba fullad a kísérlet. Ezen a szinten Simmons az egyetlen, akinek sikerülhet az elképesztő bravúr, esetleg még egy Kim Stanley Robinson - William Gibson - Jacek Dukaj trió írhatna hasonlót. 

Ramez Naam: Nexus (magyar)

Ramez Naam regénye szerint harminc éven belül olyan szintre jut a technológia, amit a közelmúltban még lehetetlennek vagy varázslatnak tartottak. A Nexus az emberiség evolúciójának következő lépcsőfokát mutatja meg, egy olyan jövőt, ahol a hétköznapi emberek és a poszthumánok összeütközése már csak idő kérdése. 

A transzhumán/poszthumán téma rendkívül fontos helyet foglal el a kortárs sci-fi trendjei között. A gyorsuló technológiai fejlődésnek egyenes következménye az emberiség és a gépek egyre szorosabb összefonódása, ami elkerülhetetlenül az emberi test "feljavításához", esetleg tudatmásoláshoz/feltöltéshez vezet. Ez pedig, magától értetődően, egyre több szerzőt ihlet meg, az Ad Astra által kiadott könyveknek például nagyjából a harmadában előfordul, még ha nem is mindig központi elemként.

Az egyiptomi származású, de Amerikában élő Ramez Naam a transzhumanizmus viszonylag jelentős alakja, szoftvertervezéssel, nanotechnológiával és a technológiai fejlődés következményeivel foglalkozik. Alapvetően kutató és nem profi író, ez az első regénye, ami ennek ellenére egész szép kritikai fogadtatást ért el, és valóban érdekes, noha korántsem hibátlan darab.

Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

A Naprendszerben minden említésre érdemes csoport egymásnak esik, a pusztítás hatalmas, a kérdés legfeljebb az, hogy marad-e valami utána. Jean le Flambeur természetesen elemében érzi magát, a káosz kedvez a terveinek, de még így sem biztos, hogy sikerül mindet végrehajtania. Hannu Rajaniemi a korábbinál nagyobb látószögből meséli az eseményeket, ahogy egy ilyen történethez illik, A kauzalitás angyala tökéletes lezárás a trilógiához. 

Végre a blog hasábjaira is megérkezett Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur-trilógiájának zárókötete. A hazai megjelenés körül kialakult kisebb vihar miatt egy kicsit féltem, hogy csalódás lesz, de végül egész kellemesen rendeződtek a dolgok. Az eleinte emlegetett - kevéssé vonzó - külföldi borító átvétele helyett az elsősorban galaktikás borítóiról ismert Sallai Péter készített méltó festményt a címlapra (igaz, a cím valahogy följebb került az előző kötetekhez képest), a cím vállalható lett, a fordító és a szerkesztő pedig maradt a régi: a magyar szöveg Juhász Viktor és Kleinheincz Csilla munkáját dicséri. Papírminőségben sikerült sokkal jobbat hozni, mint a tavaszi könyveknél , a cím elcsúszásán kívül egyedül az a fél centis magasságkülönbség bosszantó. De nem ez a lényeg. 

A kauzalitás angyala nagyszerű regény, az lenne a trilógia előző két részéhez egyáltalán nem illő külsővel is. Rajaniemi korábban is megmutatta, hogy mire képes, a harmadik kötetre viszont észrevehetően fejlődött az írástechnikája és nem csak egy jó sztorit sikerült megírnia egy rendkívül látványos világban, hanem sokkal gördülékenyebb is az eddigiekhez képest. Félreértés ne essék, nagyon szerettem a Kvantumtolvaj poszthumán, félig virtuális környezetbe helyezett, marsi krimijét és imádtam a Fraktálherceg nanotech arab varázslatát, de határozottan az az érzésem, hogy itt, ebben a száz százalékig sci-fi környezetben sikerült a legjobban megragadnia Rajanieminek azt, ami szerintem a trilógia lényegének nevezhető. 

John Scalzi: Bezárt elmék

A kortárs sci-fi amerikai fenegyereke, John Scalzi ismét megmutatja, hogy milyen a tökéletes szórakoztatóirodalom. A Bezárt elmék lendületes, izgalmas krimi, kiváló párbeszédekkel, emlékezetes jelenetekkel és elgondolkodtató felvetésekkel. 

Meggyőződésem szerint Scalzi még gyerekkorában olvasott néhány regényt Asimovtól, aztán nemrég eszébe jutott, hogy ennyi írói gyakorlattal a háta mögött érdekes kísérlet lenne újrakreálni valamelyik Elijah Baley-krimit, az ötvenes évek helyett a kétezer-tízes évek társadalmi- és SF-trendjeire reagálva. 

Az eredmény jól sikerült, még ha nem is újítja meg vele alapjaiban a műfajt: Scalzit nem a merész kísérletezőkedve miatt szeretjük, hanem mert roppant szórakoztatóan képes előadni a történeteit, sci-fit (vagy legalábbis valódi sci-fit) amúgy nem nagyon olvasók számára is élvezhető formában. Erre kiváló bizonyíték volt a Vének háborúja nemzetközi és magyar fogadtatása, szinte biztos, hogy ezt a Bezárt elmék is meg fogja erősíteni. 

Charles Stross: Accelerando (magyar)

Üdvözöllek, hús-vér humán, a szingularitás előestéjén. Jól csatold be magad, óriási gyorsulás vár rád. Talán jobban tennéd, ha előbb a biztonság kedvéért beszkenneltetnéd a tudatod, de erre most még nincs technológiánk. Gyere vissza húsz-harminc év múlva. Most akarod tudni, hogy mit tartogat a jövő? Asszimiláld Charles Stross Accelerando című regényét. 

Charles Stross első magyarul megjelent regénye különös darab. Egyszerre paródia és véresen komoly, abszurd és realista, eleinte még nevetsz rajta, aztán beüt az érzés, hogy talán tényleg ez vár ránk. A technológiai szingularitás, az erős MI-k megjelenése nem feltétlenül rossz dolog, legalábbis ha értelmesen kezeljük és megtesszük a kellő óvintézkedéseket, ha viszont elcsesszük és elszabadul a mesterséges intelligencia, akkor az emberiség biológiai alapú része elég nagy valószínűséggel meg fogja szívni. 

A megszűnés küszöbéről mégis visszahozott Ad Astra eddig is nagy arányban foglalkozott hard sci-fivel, de most gyakorlatilag a szingularitás hazai zászlóvivőjeként pozicionálja magát. Tavaly már megjelent a téma egyik alapműve, Ray Kurzweil nagy hatású, tudományos-ismeretterjesztő könyve, találkozhattunk a szingularitással tudományos szinten is foglalkozó Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben c. kötetével és Greg Egan Diaszpórája, is pedzegette a mesterséges intelligencia és a digitális tudat témáját. Idén viszont regényfronton is belecsapnak a lecsóba, az Accelerando konkrétan a technológiai szingularitás létrejöttét és hatásait vizsgálja (amellett, hogy roppant szórakoztató történet), valamint ősszel folytatódik a szingularitáriánus ismeretterjesztés Nick Bostrom Szuperintelligencia c. kötetének képében. 

Brandon Hackett: Az időutazás napja

Időutazás, paradoxon, káosz, egzotikus technológiák, összeomlás, mikrouniverzumok. Itt Az időutazás napja; Brandon Hackett új regénye simán tartja a korábbiak színvonalát, kitartóan bővítgetve a minőségi magyar sci-fi amúgy viszonylag csekély kínálatát. 

A tavalyi Könyvhéten, még mielőtt leszakadt volna az ég a könyvimádók nagy bánatára, Botond említette, hogy lassan célegyenesbe ér az új regényével és megkérdezte, hogy érdekelne-e az előolvasása. Egy ilyen lehetőségre nem lehet nemet mondani, legfeljebb az zavart szeptember elején, amikor végül elolvastam Az időutazás napja akkori (a véglegestől nem sokban különböző) verzióját, hogy az élményt egy darabig még nem nagyon oszthatom meg másokkal. 

Fél év nagyjából elég ahhoz, hogy már érdemes legyen újraolvasni egy jobb könyvet, na meg a változásokra is kíváncsi voltam. Az eredmény határozottan pozitív: ismét egy jó Brandon Hackett-regény került a könyvesboltok polcaira múlt héten, ez megint egy olyan könyv, amit azoknak is érdemes elolvasni, akiket a borító céloz így első ránézésre.

Kim Stanley Robinson: 2312 (magyar)

Kiváló kötet egy kiváló író tollából. Kim Stanley Robinson 2312-je nagyszabású, tudományos alapossággal felépített regény, megérdemelten kapott Nebulát és ha nem történik semmi váratlan, ez lesz az idei év magyar nyelvű sci-fije is. 

Kim Stanley Robinson regénye az év egyik legjobban várt könyve volt. Nem kellett csalódnom, a várakozásoknak megfelelően zseniális regényt kaptunk, ha csak ez az egyetlen könyv jön ki idén, akkor is azt mondanám, hogy ez egy jó év volt. Túlzásnak tűnik, de nem az, Robinson elképesztő mennyiségű munkát fektet könyvei megírásába, nagyon kevés hasonlóan alapos író létezik. Ha A szingularitás küszöbén (aminek egyes gondolatai itt is felbukkannak) kötelező kézikönyv kezdő sci-fi íróknak, akkor Kim Stanley Robinson legyen a követendő példakép, a 2312 pedig a bizonyíték arra, hogy a tudományos átgondoltság, az érdekes történet, a lenyűgöző világépítés és az mélységesen életszerű szereplők, emberi kapcsolatok korántsem zárják ki egymást, mind megjelenhet egyetlen regényen belül. Persze nem tökéletes, de majdnem, a legkomolyabb baj az vele, hogy utána szinte bármi más kellemetlenül halványnak, kevésnek fog tűnni.