Ted Chiang: Életed története és más novellák

2016 második fele a novellákról szól. Az elmúlt néhány hónapban több jó novellát olvastam, mint korábban összesen, köszönhetően főleg Jonathan Strahan antológiájának és Ted Chiang Életed története és más novellák című, kiváló kötetének. 

Ted Chiang nem egy szószátyár író, nagyjából másfél tucat SF-tematikájú írása jelent meg huszonhat év alatt és ezek is rövidek: jobbára novellák, esszéjellegű írások és egy kisregény. Ennek - és valószínűleg Chiang szakmájának (szoftveripari műszaki szakíró) - köszönhetően a történetek lenyűgözően kifinomultak és gyakorlatilag tökéletesre csiszoltak, témájuk pedig változatos, egyedül az analitikus látásmódban és a tökéletességre törekvésben hasonlítanak.

Teljesen mindegy, hogy biblikus fantasyről (Bábel tornya), nyelvészeti-pszichológiai sci-firől (Életed története) középkori zsidó alapokra épülő science-fantasyről (Hetvenkét betű) vagy vegytiszta társadalmi-szociálpszichológiai sci-firől (Szépségvakság: Dokumentumműsor) van szó, Chiang minden témában otthon érzi magát. A legjobban viszont a kutatás és (gondolat-) kísérletezés fekszik neki: bármi is legyen a téma, minden oldalról körbejárja, leás a legmélyére és olyan szempontok szerint vizsgálja a működését, amire az olvasó sokszor nem is gondolna. És hogy ne csak az intellektust elégítse ki, a tudományos igényességgel megalkotott vázat rendkívül emberközeli karakterekkel és szituációkkal, erős hangulatú helyszínekkel és sokszor kimondottan lírai történettel kelti életre.

Chris Beckett: Sötét Éden

Egy nap nélküli, sötét és végtelenül idegen bolygó, young adult stílusú történet és váratlanul elgondolkodtató nyelvészeti, szociológiai, vallási kérdések. A Sötét Éden különleges regény, színes, zavarba ejtő és gondolkodásra késztető ötletekkel. 

Időnként jó érzés úgy elolvasni egy könyvet, hogy egy-két hívószó kivételével semmit nem tudok róla. A varázslóknál és a Vének háborújánál bejött a dolog, és nem egészen tudatos döntés eredményeképpen a Sötét Éden is része lett a kísérletnek. Előzetesen nagyjából annyi volt meg, hogy egy csillagtalan bolygón játszódik a történet, ami magányosan sodródik az űrben, ami önmagában is elég izgalmas alaphelyzetnek tűnt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a regényre. Néhány éve egyébként sikerült rábukkanni egy hasonló objektumra, igaz, az nem Föld-méretű bolygó, hanem gázóriás, de ez legfeljebb a távcsöveink korlátait mutatja, nem pedig azt, hogy kisebb méretű "kóbor bolygók" nem léteznek. 

Chris Beckett viszonylag későn kezdte az írást, az 1955-ben született brit szociális munkás és egyetemi tanár 1990-ben vetette papírra első novelláját. Ezután viszont már nem volt megállás, húsz fölötti novellát, négy regényt és féltucat szakkönyvet publikált, ezek közül a Sötét Éden 2013-ban az Arthur C. Clarke-díjat is elnyerte, többek között Kim Stanley Robinson 2312-je elől (amit nem szabad a félresikerült magyar fordítás alapján megítélni, egyszerűen zseniális darab). 

John Coates: A félszerzet órája

A kockázatvállalás biológiája a pénzpiacokon? Ha pusztán a címből kellene megtippelnem, hogy miről szól A félszerzet órája, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy biztosan egy steampunk regény, hobbitokkal a főszerepben. 

A borítóról és az eredeti címről (The Hour Between Dog and Wolf) a Time Between Dog and Wolf c. koreai akciósorozat jutott eszembe, amiből még 2008-ban láttam jó másfél részt, de a valóság még ettől is eléggé távol van. John Coates a pénzpiacok kereskedőinek viselkedését vizsgálja neurobiológiai szempontból, ami első ránézésre rettentően száraz és unalmas témának tűnik, valójában viszont legalább olyan izgalmas, mintha egy csapat hobbit viszontagságait követnénk a fogaskerekekkel és fűzőkkel teli, viktoriánus Angliában. 

Szeretem az interdiszciplináris kutatásokat. Hiába foglalkoztak egy témával rengeteget egy adott szakterületen belül, más nézőpontból, új megközelítéssel nagyon sokszor egészen váratlan és hasznos eredményeket lehet elérni. És ha ezt megfelelően olvasmányos stílusban is sikerül tálalni, mint amilyen péládul A félszerzet órája, eljuthat a kvázi-laikus közönséghez is.

Esko Valtaoja: Mindentudó kézikönyv

Az élet, a világmindenség meg minden, szűk háromszáz oldalon. A Mindentudó kézikönyv pontosan az, amire gondolsz: az emberiség által eddig összegyűjtött legfontosabb tudnivalókat veszi sorra tudományos igényességgel, Esko Valtaoja utánozhatatlanul szórakoztató stílusában. 

Ha valaki azzal az elhatározással ír könyvet, hogy háromszáz oldalban összegezzen minden lényeges tudnivalót a világról, az vagy rendkívül naiv, vagy nagyon ott van a szeren. Ismerve a Typotex munkásságát, az előbbi valószínűtlen (az inkább az ezoterikus könyvkiadók portfóliójába tartozna), így hát meglehetősen nagy várakozásokkal néztem a finn csillagász, Esko Valtaoja tudományos-ismeretterjesztő könyve elé. Lelövöm a poént: a Mindentudó kézikönyv ambiciózus, de jól sikerült kísérlet, nagyon alapos munka van mögötte és eszméletlenül szórakoztató. 

Valtaoja meglepően közel áll ahhoz, amit manapság polihisztornak lehet nevezni. Ugyan utoljára valamikor Da Vinci idején volt esély arra, hogy az emberiség tudásanyagát egyetlen ember képes legyen átlátni, de szerzőnk amellett, hogy a Turkui Egyetemen csillagászprofesszor, amatőr biológus is, felesége modern művészeti galériájának asszisztense, szeret társadalomtudományokkal és filozófiával foglalkozni, zenél és természetesen sci-fi rajongó. Önmagában ez is olyan figurává tenné, akivel az ember szívesen leülne sörözni, de igazán komoly népszerűséget a 2002-es Finlandia-díj generált neki, amit Kotona maailmankaikkeudessa (kb. Otthon a kozmoszban) c. könyvéért kapott. A szórakoztató, jó értelemben véve közérthető stílus magától értetődően bejött az olvasóknak, azóta rendszeresen hívják nem csak ismeretterjesztő előadásokat tartani, hanem tévéműsorokba és sci-fi találkozókra is.

Orson Scott Card: A holtak szószólója (Végjáték 2.)

Végre egy kötetben és új fordításban a Végjáték-sorozat önállóan is olvasható második része, A holtak szószólója. Card a katonaiskola és a hangy-háború eseményeinek távoli jövőjébe ugrik, Ender feladata most nem egy idegen faj legyőzése, hanem egy peremvidéki bolygó apró kolóniáján kell szólnia az egyik elhunyt életéről. Ez rutinmunka lenne a holtak szószólója számára, de csak amíg tudomást nem szerez a bolygó őshonos lakóiról, innentől legalább olyan nehéz feladat, mint a háború volt... 

A tavalyi év egyik legjobb könyves híre volt, amikor kiderült, hogy nem csak a Végjáték jelenik meg újra a filmváltozat bemutatójára (ez önmagában nem lett volna olyan nagy szám, hiszen a második kiadás még mindig kapható), hanem a kiadó a folytatásokat is megjelenteti szépen sorban. Az ígéretből valóság lett, jó másfél hete már kapható a sorozat önállóan is olvasható második része, A holtak szószólója. 

Az egyik főszereplő itt is Ender, aki a relativisztikus űrutazásnak köszönhetően nagyjából háromezer évvel a Végjáték eseményei után is csak harmincöt éves, de nincs feltétlenül szükség az előzmények ismeretére. A fontosabb tudnivalókat az igazi poénok lelövése nélkül szövi Orson Scott Card a történetbe, szándékosan úgy íródott a történet, hogy a Végjátéktól függetlenül vagy előtte is el lehessen olvasni. Sőt, tulajdonképpen A holtak szószólójának köszönhető, hogy a Végjáték az eredeti novellából egyáltalán regénnyé bővült: komolyabb háttérre volt szükség a "szószóló" Ender karakteréhez. 

Ironikus, hogy a kvázi kényszerből megírt könyv lett igazán népszerű, ugyanakkor tökéletesen érthető is. A Végjáték sokkal pörgősebb és könnyebben fogyasztható, A holtak szószólója viszont némi elmélyülést is igényel, sokkal több súlyos gondolatot tartalmaz és a feszültséget sem az akció, inkább a gondosan megkomponált, lassan fölvezetett helyzetek adják.