Ian McDonald: Luna - Újhold

Idén nyáron másodszor is ellátogathatnak égi kísérőnkre a magyar olvasók. A brit Ian McDonald negyedik magyarul megjelent regénye egy lenyűgöző trilógia első kötete, a Luna - Újhold A Keresztapa és A tűz és jég dala nagyszerű ötvözete a Holdon.  

Ian McDonald (nem összetévesztendő a King Crimson azonos nevű alapítójával) kedvenc szerzőim egyike. Minden regényében lenyűgöz irodalmi stílusával, hangulatfestéseivel, kulturális érzékenységével és alaposságával.

Nincs ez másként most sem, a Luna - Újhold simán hozza A dervisházban és a Brasylban megszokott mcdonaldi stílusjegyeket, illetve az utóbbiból már ismerős brazil kultúrát, ugyanakkor egy kicsit közelebb áll a mainstreamhez azoknál. Ez határozottan pozitív változás, ez a regény szélesebb olvasóközönséghez juthat el a magyarul korábban megjelent másik háromnál (a harmadik a kiemelkedő ifjúsági regény, a Síkvándor).

A holdon az "öt sárkány", a ghánai Aszamóák, az ausztrál Mackenzie-k, a kínai Szunok, az orosz Voroncovok és a brazil Corták irányítják a gazdaságot és a családokon kívüli polgárok életét, miközben egymással szövetkeznek, vetélkednek vagy éppen vérre menő küzdelmeket vívnak, ahogy jó neofeudalista-maffiózó népekhez illik. Ezek közül is kiemelkedik a legújabb és az első család, a Corták és a Mackenzie-k közötti konfliktus, melynek alapja a brazilok felemelkedése, akik az ausztrálok rovására tettek szert vagyonra és hatalomra, és ezt utóbbiak soha nem voltak képesek megbocsátani.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Huszonnyolc novella, Jonathan Strahan, a legendás ausztrál szerkesztő szerint az év legjobbjai. A tavalyi antológia sikerét követően Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 is megjelent magyarul, a hazai olvasók így ismét belekóstolhatnak az angolszász SF/F novellatermés legjavába. 

Miután tavaly kiderült, hogy léteznek jó novellák, ráadásul ilyen mennyiségben, ez az antológia már nem szolgálhat sok meglepetéssel. Természetesen túlzok, de az tény, hogy ilyen szempontból nem ütött akkorát Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017, mint a 2016-os válogatás. A szerzők és Strahan persze idén is kitettek magukért, de az is biztos, hogy az angol nyelvű SF/F-színtéren a nagy számok törvénye alapján könnyebb jó novellákat találni, mint valószínűleg az összes többi nyelven együttvéve.

A tavalyi kötet gerincét az Old Venus antológia legjobbjai adták, az ideit a The Starlit Wood: New Fairy Tales novellái, a női és ázsiai-amerikai szerzők fémjelzik. Emiatt a hangsúlyok is máshol vannak: a szórakoztatás és világalkotás hátrébb vonult és több teret enged a karaktereknek és a társadalmi kérdéseknek. A változás nem helyezhető el a "jó-rossz" skálán, viszont szépen mutatja, hogy 2016-ban mi foglalkoztatta az írókat és szerkesztőket. Ha ez valóban így van, a következő, idén megjelenő novellákból összeállított antológia (az ismert nemzetközi események visszhangjaként) valószínűleg még súlyosabb lesz.

Na de lássuk, miről is van szó, alább mindegyik novelláról írtam néhány sort:

Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló

Seth Dickinson első regényében nincs semmi mágia, csak politikai és gazdasági játszmák, meg egy jó adag társadalmi és lélektani kérdés. A Kormorán Baru, az áruló nem hagyományos fantasy és címszereplője sem tipikus hős: egy könyvelő, aki fel akarja szabadítani leigázott szülőföldjét, célja elérése érdekében pedig még arra is képes, hogy a bigott Maszka Birodalom minta-alattvalójának álcázza magát. A kérdés csak az, hogy meddig mehet el ebben anélkül, hogy azonosulni kezdene a viselt maszkkal...

Szóval van itt egy regény, amit többnyire fantasynek szokás nevezni, mert egy kitalált világban játszódik, középkori és kora-újkori díszletek között, de ugyanúgy működne bármilyen más helyszínen és korszakban is. A diktatúra, hódítás és elnyomás, a könyörtelen, pragmatikus államgépezet, az emberi ambíciók, hibák, érzelmek mind-mind univerzálisak, ahogy az árulás is. A Kormorán Baru, az áruló kulcsa nem a háttér, hanem amiről, de még inkább ahogyan szól.

Seth Dickinson első regénye lenyűgöző, megrázó, az első oldalaktól magával ragad és nem ereszt. Nem feltétlenül a történet miatt, rengeteg olyan regény, film és sorozat van, amelyben a kiemelkedő képességekkel rendelkező, ifjú főszereplő szembeszáll az elnyomó birodalommal. Itt a részletek a fontosak: az ember legszemélyesebb gondolatait és tetteit is irányítani kívánó Maszka Birodalom bemutatása és képviselőinek tettei minden alkalommal elborzasztanak, de kénytelenek vagyunk elismeréssel tekinteni a mögöttük álló logikára, míg a lázadók feudális rendszere sem éppen idilli. Baru döntései és lépései is mélyen megérintenek, személyiségének egy darabja mindenkiben ott él, lehetetlen nem együtt érezni és legalább bizonyos mértékig nem azonosulni vele.

Ann Leckie: Mellékes kegyelem

Ann Leckie minden jelentős díjat legalább egyszer elnyert trilógiája az eddigi legkiforrottabb résszel zárul: a Mellékes kegyelem jól sikerült regény és méltó befejezése a hajóját vesztett mesterséges intelligencia és a Radch Birodalom egyeduralkodója konfliktusának.

A Mellékes igazság magányos bosszúhadjárata a Radch Birodalom uralkodója ellen egy gendersemleges és érdekes kulturális-technológiai koncepciókat felvonultató környezetben ígéretes és érdekes kezdés volt, de az alapötletekben rejlő potenciált nem sikerült kihasználni. A Mellékes háború a magyar címével ellentétben nem volt különösebben háborús, inkább szűk fókuszú kultúrantropológiai-szociológiai krimi rengeteg teával és komoly fókusszal a szereplők érzelmein, de hangulat és elbeszélés tekintetében sikerült felülmúlnia az első részt. A Mellékes kegyelem pedig szépen egyesíti a másik két kötet erényeit, semlegesítve azok néhány bosszantó hibáját és a koncepcióhoz illő befejezést kínál.

A helyszín továbbra is az Athoek Állomás és környéke, a feladat pedig még mindig Anaander Mianaai uralkodó semlegesítése, de minimum a belviszály túlélése. Így, hogy a környezetet és a karakterek többségét már megismertük az előző részben, a cselekmény jóval akciódúsabb és lendületesebb lehet, ami kellemes meglepetés a korábbi kötetek kétségtelenül érdekes, de sokszor fölöslegesen lassú és körülményes történetvezetése után.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

SF-regények terén egyre jobban állunk, végre nem évtizedes lemaradásban követjük a nemzetközi trendeket, a novellák viszont meglehetősen alulreprezentáltak. Ezen próbál változtatni a Jonathan Strahan által válogatott Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016-os inkarnációja, ami túlzás nélkül a legjobb többszerzős novelláskötet, ami valaha a kezembe került.

Amikor májusban (csak négy hónapja volt?) kiderült, hogy a Gabo kihozza magyarul a veterán szerkesztő, Jonathan Strahan 1997 óta futó antológia-sorozatának aktuális részét, a bejelentést öröm és meglepettség fogadta. Részemről ezek mellé némi kételkedés is társult - veterán blogolvasók ismerhetik a novellákhoz és novelláskötetekhez fűződő viszonyomat -, de bíztam abban, hogy az angolszász SF-szcéna azért elég nagy ahhoz, hogy össze lehessen szedni évente egy kötetnyi vállalható novellát.

Ez így is lett: annak ellenére, hogy - jó eséllyel az eredeti kiadó engedélyének hiánya miatt - kimaradt néhány elég nagy név (pl. China Miéville és Greg Egan), kimondottan színvonalas válogatás született, talán ha két-három olyan novella van a huszonhétből, amire azt mondom, hogy fölösleges volt helyet adni neki a kötetben. Jó történetekből viszont nincs hiány, ilyenek például Neil Gaiman, Ian McDonald és Usman T. Malik novellái, de szorosan mögöttük ott van Kelly Robson, Tamsyn Muir, Elizabeth Bear, Catherynne M. Valente, Kim Stanley Robinson és Ann Leckie is.

Alább egyesével is értékelem a novellákat, spoilermentesen.

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Ebben a történetben csak a vízjogok felett uralkodó óriáscégek alkalmazottainak jut hely a kényelmes, zöld, csúcstechnológiával szerelt, önfenntartó városgépekben, az átlagember nyeli a port, fizeti a hét dollárt (vagy négy jüant) egy liter vízért és ha egy kis szerencséje van, nem hal meg harminc éves korára tuberkulózisban és nem lesz járulékos áldozat egy maffia-leszámolás közepén. A vízvadász, Paolo Bacigalupi legfrissebb regénye, feszes tempójú sci-fi thriller, fontos és aktuális mondanivalóval.

Paolo Bacigalupi négy magyarul megjelent könyvéből hármat olvastam eddig (A kételygyár maradt ki), minden egyes alkalommal mélyen elkeserítő élmény volt. Erről nem Bacigalupi tehet, ő kiválóan ír, az emberek tehetnek róla, akik miatt minden egyes nappal közelebb kerülnek ezek a regények a valóra váláshoz. Sőt, visszafogottabb verzióban már most jelen van gyakorlatilag minden téma, amit ezek a történetek boncolgatnak, ebben az esetben például a globális felmelegedés okozta szélsőségesen száraz időszakokkal erősített, eszetlen túlhasználat miatti vízhiány. Fájdalmas belegondolni, hogy milyen ütemben tesszük tönkre az egyetlen helyet, ahol jelenlegi tudásunk és technológiai szintünk alapján életben maradhat az emberiség (a globális ökoszisztéma többi élőlényéről nem is beszélve), és még fájdalmasabb, ha realizáljuk, hogy mennyi az önző, ignoráns ember, aki a személyes, pazarló kényelmét mások élete elé helyezi, és legfeljebb akkor fogja elismerni, hogy valami nincs rendben, ha konkrétan megvalósul az, amiről Bacigalupi ír.

Naomi Novik: Rengeteg

Szláv népmesei köntösbe bújtatott, különleges hangulatú ifjúsági fantasy – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Naomi Novik legújabb könyvének lényegét. A Rengeteg olyan világba kalauzolja az olvasót, melynek egyes elemei a népmesékből közép-európaiként számára is ismerősek lehetnek, ugyanakkor egyáltalán nem érződik ismétlésnek más, hasonló ihletésű történetek után sem.

A Rengeteg egyből magába szippantja az olvasót, és nem is engedi el magából, amíg le nem teszi a könyvet. Ebben a világban az erdő az úr, ahol mélyen gyökerezik a gyűlölet és a félelem, különös lények járnak a fák között, és ahol nem mindig érvényesek a világ működésére vonatkozó szabályok. A Rengeteg éhes, gonosz és erőszakos, fáinak árnyékában pedig több falu is meghúzódik. A falvak lakosait az elefántcsonttornyában élő mágus, a Sárkány védelmezi a Rengeteg gonosz varázserejétől. A Sárkány pedig a védelemért cserébe tíz évente egy hajadont kér, akit az erdő vonzáskörzetébe eső falvak lányai közül választ ki.

Agnyeska, történetünk főszereplője, pont abban a szerencsétlen évben született, melyből a Sárkány következő alkalommal válogatni fog. Életének tizenhét éve során nem sok félnivalója volt a mágustól – nem különösebben szép vagy ügyes, és egyetlen különleges képességének az tűnik, hogy bárhol és bármikor képes összekoszolni magát. Ami, lássuk be, azért nem egy olyan tulajdonság, amivel érdemes kitűnni a tömegből. Agnyeska korosztályából a legjobb barátnője, Kasja az, akit a Sárkánynak szánnak: szép, okos, kecses, és egyáltalán, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy a tökéletességet hajszoló varázsló kiválassza maga mellé. Aztán persze minden másképp alakul…

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

Mindenható mesterséges intelligenciák létrehoznak egy intelligens létformát. A megfigyelésükre küldött emberi delegáció tagjai közül ketten kegyetlen gyilkosság áldozataivá válnak. Az MI-k érinthetetlenek, a cinikus, mizantróp Andrea Cort detektív egyszerűen megoldhatná az ügyet azzal, hogy kerít egy bűnbakot, akire ráverheti a bűntényt, de inkább a valódi indítékokat és a valódi tettest akarja megtalálni. Adam-Troy Castro sci-fi krimije, A holtak küldöttei, ügyesen felépített, fordulatos és szórakoztató történet. 

A harrypotteres nevű Adam-Troy Castro egyetlen novellától eltekintve (ami az SFmag 10 e-novelláskötetben jelent meg és nem nyűgözött le különösebben) a "szeretnék tőle valamit olvasni, de nem tudom eldönteni, hogy mit" listámon szerepelt, egészen mostanáig. A dilemmát a Gabo SFF stábja oldotta fel, amikor eldöntötték, hogy kiadják ezt a kötetet, és egyúttal felrakták a szerzőt az "egy könyve után mindenképpen szeretnék még olvasni tőle" című listára - egyébként olyan nevek mellé, mint Alastair Reynolds, Greg Keyes, Robert Jackson Bennett, esetleg nem SFF-vonalon Nigel Barley, John Gribbin, Jared Diamond, Nick Bostrom és még sokan mások. 

Nade. Fogj egy óriási, henger alakú biomot, amit ősi mesterséges intelligenciák legóztak össze valahol az űr egy kimondottan félreeső szegletében. Tegyél hozzá egy intelligens idegen fajt (amit mellesleg szintén az MI-k hoztak létre) és az említett biomban őshonos, illetve egy emberi delegációt, amelynek feladata az idegenek megfigyelése. Ha eddig nagyjából egy Kim Stanley Robinson-féle regényre gondolsz, akkor nem lőttél mellé nagyon, viszont Robinsonnal ellentétben Castro nem bajlódott azzal, hogy tudományos pontossággal írjon le mindent, inkább bedobott még egy kettős gyilkosságot a sztoriba, meg egy mizantróp detektívet, just for fun.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Posztapokalipszis. Egy olyan téma, ami a mai modern világban élő emberek többségében élete során legalább egyszer felmerül (pláne, ha pont akkor figyeli a híreket, amikor megindul egy-egy újabb madárinfluenza- vagy ebolajárvány), és jobb esetben el is gondolkodik rajta. Mi maradna meg a civilizációból? Mi maradna meg nekünk, embereknek, és mit kellene újrakezdeni? Hogyan alakulna át a társadalom? A kanadai Emily St. John Mandel első magyarul megjelent regénye, a Tizenegyes állomás, az egyes emberek érzéseit és sorsát bemutatva igyekszik körbejárni ezt a kérdéskört.

A Tizenegyes állomásról nehéz objektíven írni, tipikusan olyan könyv, amiben nagyon sok minden van, és mindenkit máshogy érint meg. Engem nagyon megfogott, valahol nagyon mélyen mozgatott meg valami olyasmit, amihez ritkán ér el egy-egy történet. Már egy hete befejeztem az olvasást, de még mindig körülvesz a posztapokaliptikus Kanada hangulata, minden nap rácsodálkozom az elektromosságra, az internetre, a vezetékes gázra, a repülőgépekre… Ez a könyv nem olyan, hogy egyszer elolvassa az ember, aztán befejezés után elégedetten félredobja, hogy „ez is megvolt”, veled marad még napokig, hetekig.

A nem túl távoli jövőben olyan influenzajárvány söpör végig a világon, ami kis híján kipusztítja az emberiséget. A civilizáció modern formája összeomlik, de száz meg száz helyen hajt ki újra. Az életben maradtak kis csoportokba verődve próbálnak túlélni az egykori városok romjain, csak legendák és iskolai tanórák szólnak arról, hogy az emberek valaha pár óra alatt képesek voltak körberepülni a Földet, vagy hogy egy kapcsolót felkattintva fényárba borulhatott egy egész ház, vagy akár egy egész város is.

Ann Leckie: Mellékes háború

Ann Leckie minden fontosabb díjat elvitt a Mellékes igazsággal. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sokan megkérdőjelezték a jelölések és díjak jogosságát, időnként józan megfontolásból, sokszor viszont vállalhatatlan elvek mentén. Én a magam részéről simán megadtam volna Az Idő Kereke sorozatnak a Hugót, de a BSFA, a Nebula és a legjobb első regényért járó Locus azért a mezőnyt nézve egyáltalán nem olyan megalapozatlan. De mi a helyzet a folytatással, a Mellékes háborúval? 

A Mellékes igazság messze nem volt hibátlan regény. Legnagyobb hiányossága, hogy az alaphelyzetben és a karakterekben rejlő óriási potenciált nem használja ki kellőképpen, ezt pedig sem a környezet, sem a történet dramaturgiája nem indokolja. Ugyanakkor nagyon ígéretes is: az egy elme által vezérelt több test például ebben a formában egyszerűen zseniális, a karakterek jól eltaláltak és kellőképpen ambivalensek, a kulturális környezet a második kötetben már nagyobb mélységet mutat és nem hat annyira légből kapottnak, az angoltól eltérő nyelvtan (a radchban nincsenek nyelvtani nemek, ami kissé szokatlan módon a szociális érintkezésre is kihat) a magyar olvasónak ugyan kevésbé jön át, de egyébként szintén érdekes ötlet, és a szerző humanista, intelligens, kételkedő világszemlélete is szimpatikus. 

Ezek után leginkább az volt a kérdés, hogy a folytatás miben tud újat mutatni, illetve milyen irányba viszi tovább a történetet, sikerül-e kibontani és megvalósítani a lehetőségeket, vagy egy óriási kihagyott ziccer lesz-e az egész. Örömmel jelentem: a Mellékes háború jobb az első résznél. 

James Goss: A halál városa

Kellően szórakoztató volt a Shada is, de valahogy nem hozta tökéletesen azt a hangulatot, amit a(z új) Doctor Who sorozattól megszoktam. A halál városa a maga abszurdba hajló humorával és az időutazást valódi eszközként, nem csak hangulatelemként használó történetével már közelebb áll a személyes DW-érzésemhez, és mintha Douglas Adams stílusa is jobban érződne rajta.

Pusztán a sors iróniája, hogy nagyjából azzal egy időben érkezett meg a könyv, hogy pár volt ulánbátori kolitársammal megbeszéltünk egy párizsi összeröffenést, így a francia főváros sima díszlet helyett valamivel komolyabb figyelmet kapott olvasás közben. Aztán abban csak reménykedni lehet, hogy mi nem fogunk majd embernek álcázott földönkívüliekkel, őrült tudósokkal, “előbb üt és aztán sem kérdez” mentalitást valló brit nyomozókkal, időlordokkal és egyéb kellemetlen alakokkal összefutni. Persze a (negyedik) doktor és Romana is vakációzni indultak, pezsgő az Eiffel-torony tetején, croissant egy hangulatos, belvárosi kávézóban, vörösbor, Louvre, Montmartre, Champs-Élysées meg ilyenek, aztán valahogy mégis belekeveredtek a meglehetősen barátságtalan jagaroth faj föltámasztása és a Mona Lisa ellopása körüli bonyodalmakba…

Jó Doctor Who- és Douglas Adams-történethez illően A halál városa eleje meglehetősen kaotikus, folyamatosan egyre több szál csatlakozik az alaptörténethez és az olvasó soha nem lehet biztos abban, mi is várja a következő oldalon. Ám amilyen kusza, olyan szórakoztató is: ahogy a doki is rendszeresen teszi, egyszerűen csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral és ne töprengjünk fölöslegesen sokat azon, hogy vajon pontosan mi is történik és mi a jelentősége, amikor szükség lesz rá, úgyis letisztul az egész, addig pedig a főszereplőnkhöz hasonlóan élvezzük nyugodtan a káoszt és a jellegzetes brit humorral teli agymenést.

Alan Weisman: A világ nélkülünk

Gondolkodtál már azon, hogy mi történne, ha hirtelen eltűnnél a Földről? Mármint nem veled, hanem a világgal. És ha az összes ember, egytől egyig? Alan Weisman igen, és a gondolatkísérlet eredményeit ebben a könyvében összegezte.

A világ nélkülünk kiindulási pontja, hogy az emberiség nem hosszas haláltusa után távozik a Földről, fajok millióit magával rántva a sírba, hanem egy sokkal rövidebb időtartam alatt, hirtelen tűnik el mindenki. A feltételezés meglehetősen valószínűtlen, ámde nem teljesen lehetetlen, ennek Weisman szentel is néhány gondolatot az utolsó fejezetek egyikében. De nem is ez a lényeg. Mi történne nélkülünk? Felépülne a bolygó az általunk okozott sérülésekből, vagy már túlmentünk azon a határon, ahonnét nincs visszaút?

Az alcím egy kicsit megtévesztő: azt ígéri, hogy az ember utáni világba kalauzol bennünket. Az alapkoncepció valóban ez volt, ám a végeredmény jócskán túlnőtt ezen az egyébként is bámulatosan érdekes célon. Azonban ahhoz, hogy a mai emberi civilizáció eltűnésének következményeit fel tudjuk becsülni, alaposan körül kell néznünk a jelenben (és a múltban) – amit Weisman becsületesen meg is tesz. Összességében a jövőbeli Földről szóló látomások talán kisebb részt is tesznek ki a könyvből, mint a múlt- és jelenbéli viszonyok bemutatása, ezért talán érdemesebb lett volna valami ehhez hasonló alcímet adni a könyvnek: Egy lenyűgöző és gondolatébresztő kirándulás a Földön az ember előtt, alatt és után.

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Helene Wecker regényében két, egymással szöges ellentétben álló alak sorsa fonódik össze: egy száz éves dzsinné, aki a tűz teremtménye, és egy agyagból készített, frissen felébresztett gólemé. A gólem és a dzsinn a tizenkilencedik század végi New Yorkba kalauzolja el az olvasót, ahol többek között az Európából érkező bevándorlók életébe nyerhet bepillantást.

Az alapfelállás meglehetősen egyedi. A gólemet egy lengyel, kabbalista mágiát űző ex-rabbi alkotta, egy kevésbé szimpatikus férfi kívánságára, aki kénytelen volt bevallani, hogy másképp nem tehet szert feleségre. A férj azonban váratlanul elhalálozik a tengeren, így a mindössze pár napos teremtménynek egyedül kell boldogulnia az emberek világában, amiről jószerével semmit nem tud. Szerencsére egy jóindulatú rabbi a zsidó negyedből befogadja és segít neki, azonban a gólemnek így sincs egyszerű dolga, ha nem akar feltűnést kelteni. A dzsinn története némileg eltérő: évszázadokkal korábban született a szír sivatagban, azonban egy nagy hatalmú varázsló hosszú időre egy rézflaskába zárta, ahonnan egy new york-i arab bádogos szabadítja ki (aki, mit ad isten, pont Szíriából származik). A dzsinnek egész más problémákkal kell megküzdenie, mint a gólemnek: ő ugyan tud egyet s mást az emberi világról, ám méltóságán alulinak tartja, hogy alkalmazkodjon annak szabályaihoz.

A történet lassan indul, körülbelül a könyv felétől kezdenek felpörögni az események. Előtte sem unalmas a könyv, csak lassan csordogál, és nem egészen egyértelmű, hogy hova fog kifutni. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy a fordítás sokat rontott a szövegen: nem igazán éreztem a tizenkilencedik század végén – huszadik század elején magam, nem tudott elkapni a hangulat. Az egész könyv (de főleg az első harmada) teli van magyartalan mondatokkal és szókapcsolatokkal (leginkább a szélsőségesen éhes maradt meg bennem, mint megkérdőjelezhető összetétel), és a szóhasználat sem igazodik ahhoz a korhoz. Persze lehet, hogy az eredeti szöveg sem tette, nem tudom, mindenesetre kár érte.

Moskát Anita: Horgonyhely

A Horgonyhelyben a terhes nőké az uralom. Viccesen hangzik? Nem az. Egyedül ők képesek pár ezer lépésnél távolabbra kerülni születési helyüktől, így nélkülük összeomlana a társadalom. Moskát Anita véresen komoly, provokatív ötletekre épülő, második regénye az elmúlt évek-évtizedek felhozatala alapján nyugodtan nevezhető a magyar gender-fantasynek, és biztos vagyok benne, hogy a nemzetközi piacon is remekül megállná a helyét.

A Horgonyhely fjordokkal szeldelt világában az emberek helyhez vannak kötve. Senki nem képes pár ezer lépésnél messzebb távolodni a horgonyhelyétől, kivéve egyetlen társadalmi csoportot: a várandós nőket. Ők az egyetlenek, akik képesek vándorolni, így tőlük függ az összes többi ember megélhetése is. A könyv egyik legnagyobb erénye a jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott háttérvilág, melyben minden kis részlet a helyén van. Jól látszik, hogy ez nem csupán egy izgalmas ötlet gyorsan összecsapott megírása, hanem komoly munka van a háttérvilág megalkotásában (erről egyébként itt ír bővebben Anita) a helyhez kötöttség következményei (legyen szó társadalmi, életmódbeli vagy akár egyénekre vonatkozó dolgokról) olyan részletesen ki vannak dolgozva, hogy az embernek szinte eszébe sem jut feltenni a kérdést: Miért? Hogyan alakulhatott ki mindez?

A könyv hangulata is magával ragadó. Anita olyan hitelesen tudja átadni a szereplőket meghatározó keserűséget, kétségbeesést és félelmet, hogy az ember egy kicsit depressziós is lesz tőle, ha túlságosan beszippantja a könyv. A világ komor, hideg, és látszólag teljesen hiányzik belőle a szeretet: az, hogy a terhesség eszközzé silányult a vándorlás képességének megszerzése érdekében, szinte teljesen kiirtja azt a fajta szeretetet, amit mi talán leginkább magától értetődőnek tartunk: a szülő és a gyermek közti kapcsolatot. Mivel a férfiak képtelenek vándorolni, a társadalom legaljára szorultak, így a fiúgyermek nem csak a terhesség nem kívánt mellékterméke, hanem társadalmi szempontból is felesleges kolonc. Ez a férfi-női kapcsolatokat is nem kis mértékben átalakítja, tovább árnyalva a világképet.

Grady Hendrix: Horrorstör (magyar)

Nappal a letisztult, skandináv hatású dizájn otthona, éjjel viszont leírhatatlan borzalmak történnek az Orsk bútoráruházban. Ügyes koncepció, gördülékeny történet, önironikus humor és társadalomkritika, illetve némi futás meg sikoltozás: Gary Hendrix nem csak valami feltűnőt, hanem szórakoztatót is alkotott a Horrorstörrel. 

Valamikor tíz-tizenkét éve, egy gimnáziumi magyarórán arról beszélgettünk, hogy melyik a legszebb magyar szó, pusztán a hangzása alapján, ahogy az hallaná, aki nem beszéli a nyelvet. Az eredményre már nem emlékszem, de arra élénken, hogy - magától értetődően - megpróbáltuk megtalálni a legfélelmetesebbet is, ami a mordori Fekete Beszédet idéző bútorraktár lett. Ugye nem kell elmagyaráznom...

Grady Hendrix regénye tipikusan olyan, amit a borítója miatt veszünk kézbe. Sok ilyen könyvnél a kezdeti lelkesedést csalódás követi, a tartalom nem mindig tud felnőni a (marketing-) ötlethez, a Horrostör viszont belül is legalább olyan szórakoztató, mint az IKEA-katalógusra hajazó borító.

Szerintem nyilvánvaló, de más visszajelzéseket elnézve érdemes hangsúlyozni, hogy horrorparódiáról és nem komoly (-kodó) horrorregényről van szó, a cinikus, sötét humor lényegesen hangsúlyosabb az ijesztgetésnél. Ugyanakkor ez nem jelent igénytelenséget és olcsó, poénokat, Hendrix humora kifejezetten intelligens és kritikus, jó érzékkel tart tükröt a fogyasztói társadalom, a nagyvállalati kultúra, a túlfinomított marketing és a korunkra jellemző szociális problémák elé.

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos. Ez a két szó egy mondatban már önmagában is elég ahhoz, hogy a lelkes olvasó levegye a polcról Lauren Beukes legújabb magyarul kiadott könyvét, a Tündöklő lányokat, még ha nem is találkozott korábban az írónő nevével. A Moxyland és a Zoo City után az írónő ezúttal Chicagóba repíti el az olvasót egy rejtélyes sorozatgyilkos nyomában járva.

A huszonegyedik század kultúrája egyre inkább telítve van erőszakkal, és nem csak a számítógépes játékok vagy a rajzfilmek szintjén. Jellemző trend a sorozatgyilkosok szerepeltetése a sorozatokban is – elég csak Dexterre, a Gyilkos elmékre vagy a Gyilkos hajszára gondolni. A gyilkost sokszor vonzó, intelligens személynek állítják be, a hullák pedig gyakran nők, akiket még holtukban is szexinek látunk, és döbbenet vagy sajnálat helyett sokszor inkább perverz vágyat élesztenek a nézőben. Az áldozatok története csak ritkán kerül középpontba (nem az számít, hogy ki volt, hanem hogy mit tettek vele), és az erőszak is hétköznapivá, szinte lényegtelenné válik. Először csak a filmvásznon/képernyőn, aztán a mindennapi életben is.

Ez a könyv nem ilyen. Beukes bemutatja a gyilkost és az áldozatot is: mindkettőt könyörtelenül élethűen, és nem ragadós cukormázba vonva. És bemutatja az erőszakot is, úgy, ahogy a valóságban kinéz: kegyetlenül és brutálisan.

Ian McDonald: Síkvándor

Bejegyzés 2014. október 20-án, amelyben a blogger minden önuralmát latba vetve sem képes visszafogni lelkesedését Ian McDonald újabb mesteri regénye iránt, megpróbálja spoilermentesen elmesélni, hogy miért baromi jó könyv a Síkvándor, végül pedig megéhezik. 

Ian McDonald nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Eddig két, nagyszerű és kiemelkedően igényes regénye jelent meg idehaza, most új kiadónál, új kategóriában jelentkezik. A dervisház és a Brasyl rendkívül alapos, komoly kérdéseket szépirodalmi igényességgel boncolgató regény volt, kifejezetten felnőtt olvasóknak, ezzel szemben a Síkvándor a tizenéveseket célozza, de a megszokott mcdonaldi színvonalból egy pillanatra sem veszít. 

Tavaly Robert J. Sawyer WWW-trilógiájának örültem, hogy végre valami vállalható (sőt!) ifjúsági sci-fi, ami nemtől függetlenül minden értelmes fiatalnak bátran a kezébe nyomható. Most McDonald is bejelentkezett, jóval kevesebb tudományos-technológiai témát érintve ugyan, de annál kalandosabb és fordulatosabb regénnyel.

Ann Leckie: Mellékes igazság

Tényleg jó ez a regény, ami a Hugo-díj szavazásán lenyomta Az Idő Kerekét? Valóban akkora ötlet a gendersemlegesség? Egyáltalán, tud írni Ann Leckie vagy csak a hype miatt kapott mindenféle díjakat a Mellékes igazság? 

Ann Leckie első regénye gyakorlatilag minden fontos SF-díjat megnyert idén. Ennek ellenére a Mellékes igazság megítélése kettős volt: a rengeteg rajongó mellé legalább annyi kritikus is került. Utóbbiak szerint a díjeső annak köszönhető, hogy már jó ideje azon megy a hiszti, hogy nők alig kapnak díjakat (tény!) és egy ehhez hasonló, a szokásos nemi szerepeket és utalásokat eltörlő regény ideális választás a harcos feministák elhallgattatására.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ezzel egy-két jelölést és legfeljebb egy díjat lehet megmagyarázni, fél tucathoz már egy jó regényre is szükség van, nem elég egyetlen ötlet. Ráadásul magyar anyanyelvű olvasóként a nemi utalások nélküli névmások és ragozás koncepciója sem tűnik olyan zseniálisnak. Beszélek/tanulok/tanultam öt idegen nyelvet, ebből kettőre jellemző a nyelvtani nem használata, egyre minimálisan és kettőre egyáltalán nem, úgyhogy értem én, hogy ha valakinek ilyen az anyanyelve, akkor érdekes lehet a gendersemlegesség, de ennél sokkal több kell egy jó regényhez. Nem akarom túlragozni, Scalzi egyébként is jobban csinálja, maradjunk annyiban, hogy minden nyelvtani szabálytól függetlenül a nemek egyenlőek és díjat ne ilyen-olyan pozitív megkülönböztetés miatt kapjon valaki, hanem mert valamit jól csinál. Az igazi kérdés, hogy a Mellékes igazságban megvan-e ez a szokatlan alapötleten felüli többlet. 

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (könyv)

"Sci-fi az adrenalinfüggőknek." - áll Scalzi ajánlásában. Szakurazaka Hirosi regénye valóban pörgős, tele akcióval, feszültséggel és komoly tétekkel. A holnap határa csavar egyet a szokásos inváziós/időutazós történeteken, de igazán emlékezetessé szatirikus humora és egyes, jellegzetesen japán megoldásai teszik. 

Ha nem készül belőle film, akkor is érdemes lett volna kiadni Szakurazaka Hirosi regényét (illetve ebben az esetben a "light novel" a megfelelő kifejezés). A holnap határa meglepően nyugati stílusú történet, sokkal kevésbé "japán", mint például a Harmónia - mintha egyből a nemzetközi piacra szánták volna. Azért felbukkannak jól elhelyezett, tipikusan japán elemek (nem akarom lelőni a poénokat, aki olvasott japán regényeket vagy látott már néhány japán filmet, észre fogja venni), de bőven az átlag nyugati olvasó tűréshatárán belül maradnak, így szélesebb közönség számára is könnyedén befogadhatóvá válik.

Maga az alaphelyzet is az amerikai inváziós sci-fik és a japán tengerből kimászó szörnyes történetek jól eltalált keveréke. Ugyan a szörnyek itt nem városromboló óriások, csak jókora hordóra emlékeztető, tömzsi és masszív lények, azért elég nagy pusztításra képesek és nagyjából egy céljuk van: megtisztítani kies bolygónkat a zavaró létformáktól (értsd: pl. az emberektől). Valami okból az Egyesült Antiinváziós Hadsereg rakéták és bombázás helyett mechanikus rohampáncélba bújtatott katonákat küld ellenük, akik ideális fegyverzet híján hullanak, mint a legyek, a gitaik jóval hatékonyabbnak bizonyulnak közelharcban. A japán haderő kötelékében szolgáló Kirija Keidzsi is ilyen rohampáncélos ágyútöltelék, kezdő katona, akit élete első ütközetében rövid úton lemészárolnak. Aztán felébred az ágyában, előző este félig elolvasott regényével a párnája mellett, az első bevetés előtti napon és másnap újra kinyírja egy gitai.

Gareth Roberts - Douglas Adams: Shada (Douglas Adams elveszett Ki vagy, doki? epizódjai alapján)

Douglas Adams és a Doctor Who - tökéletes párosítás. Sajnos képernyőn már egy ideje nem élvezhetjük a kiváló humorú szerző történeteit a legrégebben futó sci-fi sorozat epizódjaiban, a frissen megjelent Shada viszont mindkét rajongótábornak és a teljesen "laikus" olvasóközönségnek is kiváló szórakozást nyújt. 

Kevés olyan tévésorozat van, ami több évadon keresztül is le tud kötni, a Doctor Who viszont ilyen. A jóféle angol humor és az időnként meglepően komoly, máskor pedig szimplán elborult sci-fi ötletek időutazással súlyosbított keveréke már önmagában attól is vonzó lenne, hogy eltér minden mostanában divatos, hollywoodi túlsúlyú sci-fitől - az, hogy nem csak egyedi, hanem tényleg színvonalas is, már csak hab a tortán. Akkora rajongó azért nem vagyok, hogy a 2005-ös újraindulás előtti évadokat is végignézzem, egyelőre elég az új (bár az idei karácsonyi epizód után valószínűleg elvonási tüneteim lesznek jövő augusztusig, úgyhogy még akár ezekre is sor kerülhet), így regényformában viszont érdekes megismerkedni a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a sorozatban szereplő negyedik Doktorral.

A Shada ízig-vérig Doctor Who történet és Douglas Adams-regény: Gareth Roberts, a DW egyik forgatókönyvírója kiválóan eltalálta Adams stílusát, mialatt az adásba soha nem került epizódok forgatókönyvét alakította regénnyé. Egyúttal tisztelgés is a szomorúan korán elhunyt, kiváló író előtt: méltó formában tárja az olvasók elé a történetet és itt-ott kisebb-nagyobb utalásokat is találunk Adams munkásságára.