Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya

Indrek Hargla történelmi krimisorozatának eddigi három kötete a Galaktika legutóbbi néhány éves megjelenéseinek legjobbjai között van. A Melchior, a patikárius elképesztően erős hangulatával azonnal megragadja az ember figyelmét, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce súlyosabb, komorabb és elmélyíti az érdeklődést, a Melchior és a hóhér lánya pedig a kettő ötvözeteként megmutatja, hogy milyen is az, amikor kiforrja magát egy sorozat.

Gyilkossági kísérlet a Tallinn melletti erdőben. Az áldozat túléli, de elveszti emlékezetét, az egyetlen szemtanú pedig túlságosan messziről látta csak a bűntényt és nem tudná azonosítani a tettest, aki mindent elkövet, hogy ne juthassanak a nyomára. Ám a város éles elméjű patikusa, Melchior nem retten vissza a látszólag megoldhatatlan feladattól és nyomozni kezd, hogy felderítse az egyre furcsábbnak tűnő eset hátterét

Ha kíváncsi vagy a sorozat hátterére, a Könyvhéten beszélgettem egyet a szerzővel írásról, történelemről, az ideális középkori detektívről és arról is, hogy mit ír, amikor éppen nem Melchior történetét folytatja.

Melchior Wakenstede valószínűleg annyira nem bánná, ha széleskörű műveltségét, tapasztalatát és kognitív képességeit a tudomány, a kereskedelem és a városi pletykák kötnék le az időről időre előforduló, rejtélyes gyilkosságok felderítése helyett, ám az élet ezt nem így gondolja. A szeptember eleji vásár idején ugyanis kegyetlen támadás ér egy fiatalembert a város melletti erdőben. Az egyetlen szemtanú Wibeke, a tallinni hóhér lánya, aki csak távolról látta az erőszakos jelenetet, de így is megesküdne rá, hogy a támadónak gyilkos szándékai voltak. Az áldozat viszont élete helyett csak az emlékezetét veszti el, és még csak ki sem rabolják. A különös körülményekre való tekintettel Wentzel Dorn bíró ismét Melchiort bízza meg az ügy felderítésével, aki a tőle megszokott határozottsággal veti bele magát a nyomozásba.

"Meg akartam mutatni a világnak, hogy Észtország Nyugat-Európához tartozik" - interjú Indrek Hargla észt íróval

Az idei Könyvhéten a Galaktika vendége volt a népszerű észt író, Indrek Hargla, a Melchior, a patikárius c. regénnyel kezdődő történelmi krimisorozat szerzője. Külföldön a Melchior-sorozat tette ismertté, de főleg sci-fit és fantasyt ír, illetve színdarabokon és tévés forgatókönyveken is szokott dolgozni. A Vörösmarty téren tartott dedikálása előtt beszélgettem vele a sorozatról, írásról, történelemről és kultúráról, és azt is elmondta, hogy valójában nem álnéven ír. 

Kezdjük az elején, hogyan lett író? 

Az első történetemet 1998-ban publikáltam, huszonnyolc éves korom körül kezdtem el írni. Mindig is imádtam az irodalmat, különösen a sci-fit, ez vezetett az íráshoz is. Sci-fivel kezdtem, már csak azért is, mert akkoriban nem nagyon volt Észtországban ilyesmi, a sci-fi szcéna is éppen csak kialakulóban volt, és jó lehetőségnek, izgalmas kihívásnak tűnt, hogy egyfajta pionírként én lehetek az első az országban, aki fantasztikus regényeket ír.

Mik a kedvenc témakörei a fantasztikus irodalomban?

Őszintén szólva nincsenek konkrét kedvenceim. Nem nagyon válogatok alzsánerek szerint, főleg, hogy rengeteg átfedés van köztük. A sci-fi keveredik az alternatív történelemmel és a fantasyvel, a fantasy a horrorral… rendben, a horror nagyjából mindenhova illik. Szóval nem mondhatom, hogy például a hard sci-fit jobban szeretem egy jól megírt fantasynél, a lényeg, hogy színvonalas és kellően provokatív, gondolatébresztő legyen. Egy történet akkor jó, ha az olvasó könnyedén vizualizálja, érzelmileg átéli és a gondolatait is beindítja, nekem ez a legfontosabb, nem az, hogy milyen zsánerhez tartozik. 

Ez a Melchior-sorozatra is igaz, olvasás közben az ember szinte érzi maga körül a középkori Tallinnt.

Nos, ez azért nem az én találmányom, egyszerűen a klasszikus regényírás eszköztárának köszönhető. De keményen meg kell dolgozni azért, hogy az olvasó elégedett legyen egy történettel és rendesen el tudja képzelni az egészet. 

Mért éppen a középkori Észtországot választotta a regénysorozat helyszínéül? 

Erre a kérdése nem olyan egyszerű válaszolni. Amikor az ember elkezd írni egy regényt, sokszor nem tudja megindokolni, hogy miért választott egy helyszínt vagy időszakot. Ebben az esetben talán az volt a döntő, hogy a sci-fikhez hasonlóan történelmi krimiből sem volt nagy választék annak idején Észtországban, sőt, őszintén szólva egyáltalán nem volt egyetlen történelmi krimink sem. Illetve Tallinn óvárosa gyönyörű, az egyik legjobb állapotban megőrződött középkori város Észak-Európában. Ezek ismeretében pedig úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg? Vegyítsük össze ezeket! Az írók egyébként is ritkán találnak fel valami teljesen újat, amikor történeteket alkotnak, leginkább csak összevegyítik, újrakeverik a már meglévő dolgokat. Tehát fogtam a klasszikus krimit, a történelmi regényt, a középkori Tallinnt és a középkori gyógyszerészetet, aminek egyébként 1422-ig visszanyúló hagyománya van Tallinnban, és kevertem belőlük egy izgalmas koktélt.

Indrek Hargla a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban tartott könyvbemutatón. (Csata Judit fotója, via Galaktika fb)

Szczepan Twardoch: Morfium

Szczepan Twardoch Morfium című regénye meglehetősen sikeres: elnyerte a Polityka 2012-es Passzport díját, valamint a legrangosabb lengyel irodalmi elismerést, a Nike közönségdíjat is. 

Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy tényleg jó regényről van szó, hisz rengeteg könyvnek ítélnek oda különböző díjakat, gyakran különösebb ok nélkül. A Morfium ráadásul – vérbeli szláv regényhez illően – meglehetősen nyomasztó hangulattal indít, sőt, jó három-négyszáz oldalon keresztül edzi az olvasót. De a vége olyan erősre sikerült, hogy megérte átrágni magam több száz oldalnyi, szóba öntött mocskon, összességében egy piszok jó könyvről van szó.

1939-ben járunk, érik a második világháború. Konstanty Willemann, egy német származású varsói polgár, egy cinikus gazember és kurvázó morfinista, kénytelen részt venni a nácik elleni rövid háborúban, majd beszervezik az ellenállók közé és nagyjából ennyi a történet. Nem túl izgalmas vagy összetett, de nem is ez a célja. Arra pont ideális, hogy Kostek belső vívódását keretezze, ugyanis Konstanty Willemannak van egy Gollamja. A könyvben természetesen nem Gollamnak hívják Kostek enyhe tudathasadását, hanem fekete istennek, de végig pont olyan érzésem volt, mintha A gyűrűk ura Szméagoljának kalandjait olvasnám.

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

Indrek Hargla rendkívül plasztikusan ábrázolja az életet a tizenötödik századi Tallinnban, tökéletes arányban vegyíti a történelmet a fikcióval, a thrillert a humanizmussal és a humort a feszültséggel. Az észt történelmi krimisorozat önállóan is olvasható második kötete, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, simán hozza az előző rész szintjét,  de azzal ellentétben csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott. 

A magyarul két évvel ezelőtt megjelent első rész amellett, hogy izgalmas kriminek bizonyult, tökéletes országimázs-regény volt, de Észtország a fűszeres söröktől és a vonzó tallinni óvárostól eltekintve is olyan, hely, amivel érdemes foglalkozni. A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce viszont kissé más irányba indul: hangulat megmarad ugyan, de egy idő után látványosan visszaköszön Indrek Hargla horrorszerzői múltja, az emberi természet cseppet sem visszafogott bemutatása és egyes fordulatok gyakorlott A tűz és jég dala-olvasókat (avagy Trónok harca-nézőket) is megdöbbenthetnek, és ez egyáltalán nem színpadias túlzás.

Kereken tíz évvel a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye után ismét rejtélyes halálesetek borzolják az élénken fejlődő kereskedőváros, Tallinn lakóinak kedélyét. Az nem szokatlan, hogy egy részeges toronyőr, egy idős, gyenge egészségű kereskedő, vagy egy idegen csavargó meghal, de ha felmerül, hogy összefüggés lehet a mostaniak és néhány korábbi eset között, a kapocs pedig a Kerekeskút utca környékén kísértő, állítólagos lidérc, az már Tallinn éles szemű, ravasz patikáriusának is felkelti az érdeklődését.

Steven Saylor: A nílusi rablók

Rejtélyek, élő legendák és egy nagyszabású bűntény a nagyszerű ókori város, Alexandria falai mögött és a Nílus deltájának vad vidékein - Steven Saylor új könyve, A nílusi rablók, színvonalas és izgalmas történelmi kalandregény. 

Steven Saylor történelmi krimisorozata az Agave egyik biztos pontja hosszú évek óta. A nílusi rablók szám szerint a tizennegyedik kötete Gordianus, a római nyomozó kalandjainak, és a közvetlen előzményével (A hét csoda) együtt inkább a kalandregényes vonulatot képviseli. Gordianus itt még fiatal, romantikus lelkületű idealista, tulajdonképpen maga a történet is inkább ifjúsági (mondjuk tizenöt éves kortól fölfelé), de ez egyáltalán nem válik hátrányára. 

Ahogy az utószóban is írja, Saylor megunta a római periratok, véres történetek és öndicsőítő visszaemlékezések olvasgatását és belevetette magát az ókori görög irodalomba. Ebben a regényben is ez a hatás érvényesül (elég erőteljesen), ami elég jót tesz a klasszikus hangulatnak. 

A modern nyugati időszámítás kezdete előtt 80-90 évvel meglehetősen viharos időszakot éltek át a Földközi-tenger vidékének lakói. Belviszályok és polgárháború a birodalomban, háború a közvetlen határvidékeken, Egyiptomban lázadások az uralkodó ellen - egyik sem kedvez a nyugalmas életnek. Szerencsére Gordianus nem veti meg a kalandokat, persze aki húszévesen végiglátogatta az ókori világ hét csodáját, attól nem is lehet azt várni, hogy otthon üljön. A nagy utazás után immár két éve Alexandriában él, nyomozgat, rejtélyeket fejt és rabszolga-szeretőjével múlatja idejét, ahogy egy ilyen társadalmi státuszú ifjú rómaihoz illik. Az idill persze nem tart örökké, a dolgok a még épp szórakoztatónál is mozgalmasabban alakulnak és Gordianus csakhamar azon kapja magát, hogy útja a Nílus deltájának kevéssé civilizált vidékére vezet. 

David Benioff: Tolvajok tele

Leningrád ostroma, népmesei jelképrendszerben. David Benioff regénye szimpatikus megközelítést alkalmaz, az eredmény nem kétszázhatvan oldal folyamatos erőszak, hanem emberközeli atmoszférájú történet, a háború jelentőségének kisebbítése nélkül. 

Nem szeretem a háborús regényeket. Nem szeretek emberek céltalan szenvedéséről, haláláról olvasni és azt sem, ha ezt erőszakkal nyomják bele az arcomba (ld. még: tetszőleges hírportál, tv-híradó stb.). A Tolvajok tele mégis tetszett. Hogy miért? A válasz egyszerű: ez nem egy tipikus háborús regény.

A mostanában a Trónok harca tévésorozaton dolgozó David Benioff jó érzékkel nyúlt a történethez. Gördülékenyen, életszerű párbeszédekkel, irodalmi utalásokkal és stílusos humorral fűszerezve adja elő a két fiatal srác történetét a nácik ostromolta Leningrádban és környékén. Ez a megközelítés nagyon sokat lendít a befogadhatóságon. A háború szörnyűségei szinte népmesei jelképrendszerben jelennek meg, a történet szinte tökéletesen behelyezhető V. J. Propp A mese morfológiája c. orosz varázsmese-elemzős kötetében felvonultatott rendszerébe. Nagyon rendben van az egész, boncolgathatjuk rétegről rétegre, minden szinten kerek a sztori, technikailag jól felépített, pont amilyennek egy rendes regénynek lennie kell.

Oliver Bowden: Fekete lobogó (Assassin's Creed)

Izgalmas kalandregény a kalózkodás aranykorából, nem csak gamereknek. Oliver Bowden hatodik Assassin's Creed regénye, a többitől függetlenül is olvasható Fekete lobogó tengeri és szárazföldi összecsapásokat, legendás kalózokkal találkozást, sok rumot és mindenekfölött minőségi szórakozást kínál az olvasóknak.

A kalózkodás 17-18. századi "aranykora" közkedvelt téma a populáris kultúrában. Rengeteg film, rajzfilm, regény, képregény és zene alapjául szolgál, néhány játék is jelent már meg a témában. A legutóbbi ilyen a tavaly őszi Assassin's Creed IV, melyhez manga- és regényadaptáció is készült. Utóbbi két hete magyarul is elérhető és ami a legfontosabb: nem csak a játéksorozat rajongóinak érdemes elolvasni. 

Anton Gill elsősorban történelmi témájú könyveket - életrajzokat, regényeket és nem-fikciós műveket - ír, de korábban volt már színész, rendező, valamint íróként és producerként is megfordult brit tévétársaságoknál. Az Assassin's Creed regényeket Oliver Bowden írói álnéven jegyzi, a Fekete lobogó a hatodik könyve a sorozatban. 

David Gibbins: Karthágónak vesznie kell (Total War Rome)

Róma felemelkedésének kezdete. A legendás ostrom Karthágó ellen. Hiteles környezet, akciódús, szórakoztató történelmi regény - időutazás egy olyan világba, ahol az átlagos emberi élet nem sokat, a becsület és a dicsőség viszont annál többet ér. 

David Gibbins, a brit-kanadai vízalatti régész és hadtörténész szerző művét az ajánlás szerint a világsiker videojáték-sorozat legújabb darabja, a Total War Rome II ihlette. Hiba lenne azonban beskatulyázni szimpla adaptációnak, teljesen korrekt történelmi-életrajzi regényről van szó, megfelelő mennyiségű drámával és akcióval.

A Karthágónak vesznie kell az ókori Róma történelmének egyik legérdekesebb időszakába kalauzolja az olvasót. Az időszámításunk előtti második századra Róma megszilárdította hatalmát a félszigeten, visszaverte Hannibál hadait, éppen legyőzte a Nagy Sándor utáni makedón birodalmat és nagyszabású terjeszkedésbe kezdett.

A nagy hadvezér, Scipio Africanus fogadott unokája, Scipio Aemilianus a század közepétől, tizenhét éves korától építgeti a családi örökséghez, nagyapja nevéhez méltó katonai karrierjét, oldalán Fabius Petronius Secundus legionáriussal, aki testőre és barátja is egyben. Az ő történetüket meséli el a tervezett regénysorozat első kötete, az i. e. 168-as püdnai ütközettől Karthágó huszonkét évvel későbbi teljes elpusztításáig.

Indrek Hargla: Melchior, a patikárius

Az észt szerző történelmi krimije telitalálat: zseniális hangulat, szimpatikus karakterek és izgalmas nyomozás elegye, csak ajánlani tudom mindenkinek - és persze követelni a folytatást.  

Indrek Hargla (civil nevén Indrek Sootak) első regénye nagyjából már az előszóval megvett magának. Harminc-negyven oldallal később pedig már úgy voltam vele, hogy kit érdekel a gyilkosság vagy bármiféle rejtély, sokkal érdekesebb az, amit - és ahogyan - a szerző a tizenötödik század eleji Tallinnról és a városi életről ír. A Melchior, a patikárius stílusa meglehetős rokonságot mutat Sapkowski Vaják-sorozatával: itt is erősen jelen van az élet örömeinek élvezete, bizonyos morális problémák és a jellegzetes, intelligens és némileg cinikus világszemlélet. 

Természetesen rejtély és nyomozás is van bőven, klasszikus krimis stílusban zajlik a nyomgyűjtögetés, a lehetséges szemtanúk kikérdezése és a különféle csavarok utáni nagy szembesítés sem marad el, de ami igazán kiemelkedővé teszi a könyvet (illetve most már trilógiát), az a világ, a szereplők és a stílus tökéletes keveréke. 

James Forrester: Megszentelt árulás

James Forrester első kötete, a Megszentelt árulás, izgalmas krimi és kiváló korrajz is egyben. A 16. századi - éppen Shakespeare előtti - Anglia, melyet a történész szerző talán mindenki másnál jobban ismer, nagyszerű környezet egy ilyen történethez, Forrester elbeszélői képességének köszönhetően pedig pillanatok alatt bele tudja magát élni az olvasó. 

James Forrester, avagy valódi nevén dr. Ian Mortimer történész, a 14-18. század közötti Anglia egyik legavatottabb ismerője. Nála alkalmasabb szerzőt keresve sem lehetne találni egy Tudor-kori történelmi regény megírására, hiszen nem csak a történelmi és kulturális ismeretei kimagaslóak, hanem íróként is jól teljesít. 

I. Erzsébet öt éve lépett trónra, egy meglehetősen viharos időszakban. Ötven évvel korábban VIII. Henrik szakított a katolikus egyházzal, kinevezte magát az anglikán egyház fejévé és afféle vallási polgárháború vette kezdetét az új és a régi irányzat követői között. A hatalom nagy erőkkel próbálta elnyomni a katolikusokat, akik természetesen ezt nem hagyták annyiban, lázadások, összeesküvések és erőszak szegélyezte az ő útjukat is. 

A Megszentelt árulás főszereplője, William Harley Clarenceux címernagy is egy ilyen katolikus összeesküvés részévé válik, vagy legalábbis ezt gyanítja róla a királynő embere, Francis Walsingham és a célja elérésének érdekében a legnagyobb kegyetlenségektől sem visszariadó Richard Crachenthorpe különleges megbízott. Pedig Clarenceux-nak esze ágában sincs részt venni semmiféle összeesküvésben, csak egy régi barátja és hittársa kérését teljesíti, aki utolsó napjaiban rábízta féltve őrzött, hosszú éveken keresztül írt krónikáját.  

S. J. Parris: Eretnek

Érdekes ötlet történelmi köntösbe bújtatni egy klasszikus krimit és főszereplőnek egy olyan emblematikus figurát használni, mint Giordano Bruno. S. J. Parris kísérlete egész jól sikerült, az Eretnek nem csak egy izgalmas krimi, hanem némi betekintést is ad az 1580-as évek Angliájának vallási ellentétektől és ébredő tudományosságtól hangos környezetébe.

A reneszánsz filozófus eredetileg tanári állásért folyamodni és egy filozófiai vita kedvéért utazott Oxfordba, ám a regény szerint a váratlan végkimenetelű vitánál sokkal durvább dolgok is történnek az egyetemi kisvárosban. A rejtély megoldása pedig nem másra, mint az olasz Giordano Brunóra vár.

Lengyel József: Keresem Kína közepét

Kezdem úgy érezni, hogy az előző rendszerben csak Kínáról legalább annyi útleírás jelent meg, mint minden más vidékről. Ezekkel általában ugyanaz a probléma: telenyomták őket a marxista ideológiához és történetíráshoz szorosan hozzátartozó, ma viszont már enyhén szólva is nevetségesnek ható kifejezésekkel, illetve Kína olyan ütemben változott és változik, hogy ezek a sok évtizeddel ezelőtti élménybeszámolók legföljebb kortörténeti dokumentumként számítanak, de még annak sem mindig túl jók. Lengyel József alliteráló című könyve viszont pont egy elég érdekes időszakban, egészen konkrétan 1960-ban keletkezett, még az 1966-ban kezdődött és "kulturális forradalom" néven elhíresült ostoba rombolás előtt, de már a hasonlóan... mondjuk így: érdekes "nagy ugrás" megindítása után. 

John Man: Dzsingisz kán

Dzsingiszről mindenki hallott már. Talán még az is ismerősen dereng, hogy a világhódítót eredetileg Temüdzsinnek hívták, meg volt valami köze a tatárjáráshoz IV. Béla király idején (na ő kicsoda?)... ja nem, az Batu volt, az unokája. Szóval Dzsingisz kánról szól ez a könyv, aki meghódította a fél világot, megalapította a mongol államot és mellesleg egy halom gyereket is összehozott úgy hobbiszinten. 

Ha nem menedzser vagy, hanem történelem és kultúra iránt érdeklődő, javaslom, hogy felejtsd el a szerző másik könyvét a témáról, ez az igazi (és nem mellesleg kétszer akkora csak oldalszámra is, ellenben olcsóbb). Egyszerre történelem és huszonegyedik századi útleírás (az alap persze A mongolok titkos története, de hát ez mindig így van), a végén másfélszáz oldal pedig már abszolút aktuális jellegű. 

John Man: Dzsingisz kán vezetői módszerének titkai

Igen, tényleg létezik ilyen könyv. Ami önmagában nem lenne feltétlenül gond, az viszont már annál inkább, hogy létjogosultsága is van az efféléknek. Nem, Dzsingisszel semmi baj, sőt :), az viszont elgondolkodtató, hogy a jelen könyv tartalmából és létéből levonható következtetések szerint nagy arányban ostoba és megfelelő képességek híján lévő egyének tartoznak a vállalati felsővezetők ki tudja milyen szűk körébe, illetve szeretnének oda tartozni. 

Látogatás az északi végeken - Pozsony és Dévény vára

...avagy egy hete rövid, de kimerítő kirándulást tettünk a szomszédban:


A kirándulást a budaörsi nyugdíjasklub szervezte és gyakorlatilag véletlenül keveredtünk bele.
Tanulság 1.: Ne utazz olyanokkal, akik nem a te korosztályod.

Fél hétkor indultunk Budaörsről, ami negyed ötös kelést jelentett Pesten és utána utazást keresztül a városon.
Tanulság 2.: Másfél-két óra alvás bőven elegendő egy nap...

A buszon a nyugdíjasklub egyik szervezője vagy kije teljes hangerővel sz@r poénokat ordított a mikrofonba és évekre előre felsorolta, hogy miket terveznek.
Gonosz megjegyzés: Fő az optimizmus...
Tanulság: Soha ne hagyd otthon a jól szigetelő fülhallgatót, bármikor szükséged lehet rája.

Pozsonyban hideg volt és zuhogott az eső.
Tanulság: Vigyél magaddal eső ellen valamit, vagy jelentsd ki határozottan: "Vízálló vagyok!"

Pozsony régi épületeit a harmincas évektől szisztematikusan lerombolták, a szocialista időkben egy gyönyörű, barokk tér kétharmadát tüntették el, hogy legyen hely az új hídra felkanyarodó útnak.
Tanulság: Máshol is hülyék az emberek.

Az érseki palota tükörtermében egy fiatal párnak gratulált a, miközben a következő a lépcsőn várt, a földszinten pedig újabb násznép gyülekezett.
Tanulság: Igen, ez a fogyasztói társadalom. Esküvő futószalagon...

Az egyik belvárosi söröző teraszán a szlovák-szlovén focimeccsre melegítettek déli szomszédaink szurkolói.
Tanulság: Nálunk minimum vízágyút és páncélos rohamrendőröket rendeltek volna ki ellenük...

A menetrend szerinti két-három óra "szabadidőből" fél óra lett.
Tanulság: Ne utazz szervezetten.

A dévényi vár kivételesen szép helyen fekszik és önmagában is látványos.
Felszólítás: Foglaljuk vissza!

Az idegenvezető ötméterenként megállt és félórás szónoklatot rögtönzött.
Tanulság (Tonyt idézve): "She can't talkin' and walkin' together."

Sem Pozsonyban, sem Dévényben egyetlen darab magyar feliratot nem láttunk.
Tanulság: Ennyit a magyar-szlovák közös történelemről és hasonlókról...

Visszaúton muszáj volt bemenni a pozsonyi teszkóba.
Tanulság: Egyesek a múltban élnek és nem tudják, hogy a választék ugyanaz és amióta euró van náluk, a szlovákok járnak hozzánk vásárolni és nem fordítva.

Azért szórakoztató volt :)

Josikava Eidzsi: Muszasi 1-5.

Josikava Eidzsi (吉川 英治) meglehetősen terjedelmes sorozata leginkább egy japán Jókai-regényre emlékeztet, ráadásul még az eredeti megjelenés is hasonló: ez is újságban, folytatásokban került először sajtó alá. Emiatt nincsenek is igazán ugrások a térben és az időben, epizódszerű és lineáris az egész történet, amolyan "innen - ide" jellegű.

A valaha volt egyik legnagyobb szamuráj, Mijamoto Muszasi életének egy részét követi az író az Edo-kor hajnalán, egészen konkrétan valódi kardmesterré válását a szekihagarai csatától Szaszaki Kodzsiróval vívott legendás párbajáig, természetesen regényes elemekkel tarkítva. Némileg cinikusan talán úgy lehetne fogalmazni, hogy az öt kötet alatt Muszasi mászkál egy sort Honsún, miközben lekaszabol egy halom embert, akik belekötnek, és beleköt néhány nagytudású harcművészbe, akiket szintén lekaszabol; a fennmaradó időben pedig rendszeresen faképnél hagyja a nőt, aki szereti, és mindenféle erdőkben bujdosik remeteként. Nos, igazán nem vagyok lenyűgözve a regénytől, túlságosan egyszerű és itt-ott szájbarágós (amikor Muszasi és a többi szereplő időnként "megvilágosodik"), de mivel a kórházban töltött napjaimat többek között ennek köszönhetően nem unatkoztam végig, hálás vagyok, hogy Eidzsi megírta az egyébiránt tényleg nagyszerű történelmi alak, a kétkezes vívás megalapítója életútját.


























Kiadó: Ulpius-Ház
Kiadási év: 2006-2008

Eredeti cím: 宮本武蔵 (viszont ha jól értelmezem, akkor angolból és nem japánból lett fordítva...)
Fordító: Ecsedy Csaba, Tótisz András

Oldalszám: 392 + 390 + 412 + 376 + 415

Koreai filmhét: Erkölcstelen tudós

Korea, XVIII. század. Egy enyhén eszement tudós napi ügyeit intézve belebotlik egy öregbe, aki a város legnépszerűbb, de félig-meddig illegális folytatásos történetét másolja, ami bizony egy erotikus regény a keményebbik fajtából. Amikor kiheverte az első agyvérzést, amit az "ágyék" szó láttán kapott (persze csak képletes értelemben, a valóságban csak megszédült kissé), némi rábeszélés hatására maga is belekezd egy hasonló sztoriba, aminek külön lendületet ad, hogy a királynő magához hívatja. Bizony, a készülő erotikus bestsellernek a királynőről mintázott nemesi hölgy lesz az egyik főszereplője...

A sztori viszont nem fogy annyira, mint a rivális szerző műve, újítani kell: illusztrációkra van szükség, a rajzoló pedig nem más, mint a testőrkapitány. Szegénynek viszont van egy kis problémája: csak azt tudja lerajzolni, amit ténylegesen lát is. Innentől nincs megállás: szükség van modellekre is. A dolog akkor szabadul el igazán, amikor a tudós író többedjére is találkozik a királynővel, a testőrkapitány pedig kilesi a történéseket és lerajzolja.

Nos, én valahol ezen a környéken raktam volna be a "Vége" felirat koreai megfelelőjét, így egy kedélyes vígjáték lett volna az eredmény, nekik viszont kellett még az is, amikor az írót elfogják, brutálisan megkínozzák, a társait lemészárolják, őt magát pedig darabokra tört lábakkal a király elé viszik, ahol szembesítik a királynővel, végül pedig száműzik jó messzire...



Eredeti cím: Eumranseosaeng
Évjárat: 2006
Ország: Dél-Korea
Rendezte: Dae-woo Kim
Forgatókönyv: Dae-woo Kim
Operatőr: Ji-yong Kim
Szereplők: Suk-kyu Han, Min-jung Kim, Beum-su Lee, Dal-su Oh
Hossz: 142 perc

Mi újság? 2009 június

Éreztétek már, hogy szívesen pofán dobnátok valakit egy nagy, érett, lédús naranccsal? Igen? Akkor bizony Olaszországban a helyetek, az ivreai Narancsfesztiválon. Történelmi karnevál, klánokba tömörült, narancsokkal háborúzó helyiek (persze a turista is beszállhat), kell ennél több? A nyugodtabb szórakozást kedvelők ellátogathatnak Stradfordba, Shakespeare szülőhelyére, ahol Csajkovszkij koponyája szerepelt a Hamletban. Az igazán kalandvágyók bizonyára szívesen útra kelnének Tibetbe, ezúttal nem a kínai elnyomás, hanem Kőrösi Csoma Sándor emlékszobájának helyreállítása okán: még mindig keresnek segítőket, úgyhogy hajrá :)

Valamiért kimaradt eddig, hogy a portugálok az Árpád-házból eredeztetik a saját uralkodói családjukat, pedig azért ez most, amikor a nemzet önbecsülése valahol a négyes metró fúrópajzsainál is mélyebben van, talán számítana egy kicsit. Persze inkább valami barlangos hasonlatot kellett volna írnom, mert A Földgömb negyedik számában éppen barlangokról van szó... Na meg persze két rövidke cikkben Marokkóról, a következőben a helikoptereket megszégyenítő repülési képességű szitakötőkről, s az európai megalitok előtt hosszú túraútvonalakról.


Emelje föl a kezét, aki szereti a halat! Az hagyja fönt, aki tudja, hogy honnan származik az az uszonyos, amit megeszik. Rendben. És vajon akad, aki tudja, hogy biztosan nem illegálisan kifogott halról van szó? Sejtettem. Részben ezért is van a világtengerek halállománya a kipusztulás szélén... Folyamatos a túlhalászás, a kvótaszabályozás a jelenlegi formájában is kevés, de a kifogott tengeri élőlények kétötöde ráadásul vagy illegális halászatból származik, vagy "járulékos fogás": nem lehet értékesíteni.
A Karib-tenger kalózai filmeket kedvelő olvasónak a Dominika szigetéről készült fotókat látva ismerős lehet néhány helyszín: itt forgatták a második-harmadik részeket. A gyönyörű táj azonban nem minden: az élet meglepően nyugodt ezen a kis szigeten, nincsenek hatalmas strandok tele részeg turistával, viszont annál több a száz évnél is idősebb kort megérő lakos.
A "modern" világban persze ilyen hosszú ideig élni nem sok esélye van az embernek, hiába rutinműtét az először 1967-ben végrehajtott szívátültetés, a nagy adatmennyiségek vizuális ábrázolása viszont csökkentheti a túlhajtottság érzését.


Sárga keretben fagyasztott mamut, mi az? Hát persze, hogy a júniusi National Geographic. Na jó, ez nem volt valami jó poén... De a cikk azért érdekes, nemkülönben az élelmiszerválságos: tényleg éhen fogunk pusztulni, ha egyszer a szárazföldi és tengeri élelmiszerforrás is kiapadóban van, a bolygó emberi populációja viszont folyamatosan nő. Nem mintha egyébként kár lenne a többségért... A furcsa idők közeledtét a vadállatok városba költözése is jelzi: nyestek, vaddisznók, baglyok és társaik immár rendszeresen felbukkannak: itt szemben például szarkacsalád fészkel. Amerikában eközben egy csapat megszállott egészen elképesztő helyekre jut el: barlangászokról írták e szám utolsó cikkét.

Mi újság? vol. 6.

Már régen megjelent az áprilisi GEO, lassan a májusi is esedékes, addig viszont érdemes belelapozni ebbe: Darwin útjának második része, pakisztáni tálibok, poloskák, huszadik század elejei históriák a New York-i felső tízezer köreiből, gyógynövények, biofeedback és hagyományos gyógymódok mellett még tucatnyi más témáról olvashatunk az áprilisi számban.


A Földgömb idei második kiadásának címlaptörténete a Farkastotemből is ismert hagyományos életmód és annak hanyatlása. Ezen kívül egy jelenleg Szlovákiában található, de javarészt még ma is németlakta kisváros, Mecenzéf, a szintén a történelmi Magyarország területén álló, ipari katasztrófa sújtotta erdélyi Kiskapus, Tatabánya és különös ellenpontként Dubai történetével találkozhatunk; illetve a Megyeri híd és a dunai jeges árvizek is kaptak néhány oldalt.


A National Geographic ebben a hónapban Hatsepszut fáraónőről, az orosz ortodox egyházról, a 2009. év madarairól (vetési varjú, kék vércse) és a kétéltűek egyre nagyobb mértéket öltő pusztulásáról ad hírt a cirkuszok világáról szóló cikk mellett. Érdemes elolvasni!




És persze kellemes húsvétot az erre járóknak :)

Mao Tun: A selyemhernyó

Rövid történet, amolyan pillanatfelvétel a korai huszadik század Kínájából, abból az időből, amikor Maóék talán még nem dúlták fel az országot, de a nemzetközi trendek már az átlagos falusi ember életét is befolyásolták.

Tung-pao és családja selyemhernyó-tenyésztésből él, korábban nem is rosszul, viszont az utóbbi időben a külföldi selyemgubókért jobban fizetnek, a hazait pedig átvenni is alig akarják a selyemgyárakban, ezek nagy része ráadásul be is zárt... Ennek ellenére nem adják fel, ami jó ötletnek tűnik, még ha kölcsönt is kell felvenni hozzá: talán sikerül újra adósságok nélkül élni, ha az idei selyemhernyó-termés (?) olyan kiváló lesz, mint remélik. De a sikert nem adják ingyen, kockáztatni kell érte és keményen dolgozni, a selyemhernyók sok munkát igényelnek és még annál is több eperfalevelet.

A könyvecske digitális változatát Blancának köszönhetem, aki beszkennelte és elküldte (igen, vannak még ilyen kedves emberek :)). Ugyan nem konkrétan ebook, "csak" szken .pdf-be összefűzve, azért belinkelek egy alternatív elérési útvonalat...



Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 1958
Eredeti cím:

Fordító: Józsa Sándor

Oldalszám: 62