2008. november 28., péntek

Erich Fromm: A szeretet művészete

Eredetileg pszichológiára kellett volna recenziót írnom belőle, de elnéztem a hátralévő időt, úgyhogy egy másik, korábban olvasott könyvből írtam, a Ranschburg-féle Félelem, harag, agresszióból. Azt a nagyjából hat oldalt inkább nem másolnám be ide a blogba, ettől megkímélek minden olvasót. Ez a könyv más, mert amit erről pötyögök, nem kell öt-hét A4-es oldalig húzni...
Szóval. A címe már egyértelműsíti, hogy miről szól, ezért a tartalmat nem is taglalnám igazán, a lényeg Fromm alaptézisében rejlik, mely szerint a szeretet nem természetes adottság, sokkal inkább művészet. Emellett ír a szeretet különféle fajtáiról, még - némi filozófiai kikacsintással - az adott vallástól függő isten iránti szeretetről is, ennek ellenére újat igazán nem tud mondani. Ez alatt nem az értendő, hogy lapos lenne vagy érdektelen a könyv, sokkal inkább azt, hogy amit összefoglal benne, annyira magától értetődő, hogy szinte úgy érzi az ember, hogy ilyesmire kár volt papírt pazarolni. (Zárójeles megjegyzés: ez sok más esetben is így van, de valamiből élni kell a pszichológusoknak is, amikor éppen nem a pácienseik lelkeit boncolgatják vagy nem tanítanak.) Ami viszont kiemelésre méltó téma, az a harmadik fejezetben előbukkanó "szeretet vs. (mai) nyugati típusú társadalom" gondolata. És elnézve az átlagembert (vagy nevezzük fogyasztónak?) sajnos nem kérdőjelezhető meg az egésznek a valóságalapja sem. Azonnali kielégülésre hajtó (minden értelemben) globalizált fogyasztói világunkban a szeretet egyértelműen elsikkad, adott esetben még káros is lehet - erről sokan írtak és fognak is, de írhatnak és beszélhetnek akárhányan, ha a tömegek nem hajlandóak (nem képesek?) változtatni. Természetesen ez elég pesszimista világkép és van példa a javulásra, de a negatív dolgoknak nagyobb a hatása az emberekre, többször előbukkannak az emlékezetből és tovább megmaradnak benne.
A könyvecske (184 oldal, 11,5*18 cm) a vége felé sem tartalmaz igazi újdonságot: a konklúzió az, hogy a szeretetet, mint bármilyen más művészetet, gyakorolni kell, a kiindulópont önmagunk (ez egyébként nem minden kultúra művészetfelfogására igaz), akarat és koncentrálóképesség mindenképpen szükséges hozzá.



Kiadó: Háttér Kiadó
Kiadási év: 1993

Eredeti cím: The Art of Loving
Fordította: Várady Szabolcs
Oldalszám: 184




Igazából ehhez semmi köze, de csak ezért nem írok új bejegyzést: aki Twilight / Alkonyat e-bookot keres, az nem jó helyen jár. Sőt, még papíralapú adathordozón sem olvastam. De ha valahol rábukkanok digitális verzióban, belinkelem azért. Addig is nézelődjetek, van sok más jó dolog itt :)

2008. november 20., csütörtök

Mi újság?

Ezúttal egy kicsit rendhagyó módon a mostanában olvasott újságokról írok egy bejegyzést. Ennek több oka is van. Egyrészt átlagban 150 oldal fölöttiek, tehát könyvvastagságúak (:D), másrészt érdekesek, harmadrészt színesítik a palettát. Tehát íme:

Az első a "magyar National Geographic", A Földgömb tematikus száma. A Magyar Földrajzi Társaság lapja van olyan színvonalas, mint a nagy előd, még ha az éppen piros, egyébként zöld címlapkeret koppintásnak tűnik is. Persze kicsit rövidebb és drágább (viszont legalább szinte reklámmentes), de nem baj. A cikkek legalább annyira érdekesek, ez a közlekedésről szóló tematikus szám pedig különösen: a bolíviai Uyuni-sósivatag vonattemetőjétől a budapesti kerékpáros közlekedés nem éppen szívderítő (bár javuló!) helyzetén és a Hold-Mars felszínén guruló űrjárműveken át a Dánia partjaihoz tervezett hétágú csillag formájú szuperkikötőig sok érdekes témát áttekint. Ez utóbbinak külön érdekessége, hogy eddig komoly befektetőnek csak a kínaiak jelentkeztek - azzal a feltétellel, hogy hét helyett ötágúnak kell lennie a csillagnak...

A mezőny másik magyar versenyzője a Besenyei Pétert címlapjára helyező The Explorer. Nem olyan átfogó, mint A Földgömb, címéből adódóan sokkal inkább utazásokon van a hangsúly. Portói Red Bull Air Race, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Könyve, nagy felfedezők és kalandorok, némi Izrael (ezúttal nem a háborús, hanem a turistás oldaláról), Via Ferrata, az Universidad de Salamanca és a repülés története. Nagyjából ez a felhozatal, viszonylag érdekes de azért lehetne jobb is.


A leginkább közismert talán a National Geographic, mely több, mint száz éves fennállása során már számos alkalommal bizonyította, hogy minőségileg is magas színvonalat képvisel. Persze emiatt az elvárás általában nagyobb, mint a tényleges érték, de ettől függetlenül az esetek többségében évek múlva is érdekes olvasmányt kínálnak a cikkek, a képek pedig - némi kivétellel - hozzák a legendás szintet.
A novemberi számban a címlapra került moszkvai éjszakai életet bemutató cikken kívül a 2001 táján felfedezett, mostanában nagyobb nyilvánosságot kapott mexikói kristálybarlangról, a fényszennyezés miatt eltűnő csillagfényes éjszakákról és az elefántfókákról lehet(ett) olvasni, magyar cikk a Kerepesi-temető bemutatása és interjú a Trianonig vezető útról. Az én ízlésemnek kicsit sok a 31 oldal reklám 168 oldalra, de hát nem rajtam múlik sajnos.


A szintén nemzetközi GEO hasonlóképpen a mexikói kristálybarlanggal erősít, a tizennégy méteres szelenitkristály tényleg olyan téma, amit nem szabad kihagyni és legalább még több képen megcsodálhatjuk a természetnek ezeket a hihetetlen alkotásait. Hantik-manysik, bagolypapagájok, globalizáció, jegesmedvék, matematikai egyenletek térbeli megjelenítése a többi főbb téma. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a térbeli egyenletekről azonnal Hari Seldon ősradiánsa ugrott be (a részletekért ld. Asimov: Alapítvány)...



És végezetül egy az eddigiektől eltérő kiadvány: az angol nyelvű, egyébként holland Mark építészeti magazin. Az előző szám unalmassága után ez végre vizuálisan és a témák tekintetében is megkapóbb, bár a modern építészet exhibicionista jellegével nem igazán vagyok kibékülve. Egy-két szebb/jobb épület azért akad, az eddigiek alapján általános tendencia, hogy a nálunk viszonylag kevéssé ismert japán építészek a legkreatívabbak, illetve az ő épületeik tűnnek a leginkább élhető környezetnek a nyugatiak üveg-beton tájidegen monstrumai között. Nyugodtan szóljon, aki másképp gondolja, de szerintem a nyers beton minden burkolat nélkül rendkívül életidegen és határozottan visszataszító még látványra is, ennek ellenére valamilyen rejtélyes indíttatásból sokat mint művészi önkifejező eszközt használják a csupasz vasbetont, ellentmondva annak az egyszerű alaptételnek, hogy az épület azért készül, hogy az emberek jól érezzék magukat benne és a környezetében. Persze lehet, hogy én vagyok naiv és nem is ez a cél... Várom már azt az időt, amikor a rondábbnál rondább és minden harmóniát nélkülöző geometriai alakzatokat felváltják az organikus formák, sajnos jelenleg ilyesmire csak elszigetelt esetekben van példa.

Oldalszám (a statisztikába nem kerül be)
A Földgömb: 96
The Explorer: 114
National Geographic: 168
GEO: 130
Mark: 224

2008. november 17., hétfő

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Elöljáróban megjegyezném, hogy a blogírás elveszi az időt az olvasástól. A japán kulturális fesztivál és a filmklub szintén, a beadandók nemkülönben. Többek között ezért is nem született új bejegyzés már öt napja...
De ezt most pótolom, íme:

R. A. Heinlein eredetileg 1959-ben, tehát a második világháború után, valamint erősen annak a hatása alatt íródott sci-fije ugyan legendává, vagy legalábbis közszájon forgóvá vált az elmúlt fél évszázad során, a belőle készült film pedig idén érkezett a második folytatásához (gy.k. harmadik rész), valahogy mégsem nyerte meg a tetszésemet. Elsősorban azért, mert kifejezetten a militarizmust dicsőítő műről van szó, másrészt mert maga a történet sem igazán kidolgozott, bár az tény, hogy mint jövőkép, azért érdekes.
Az alaphelyzet talán mindenki által ismert: az emberiség a Földről történő kirajzás kezdetén szembekerül egy óriásrovarokból álló társadalommal, a következmény pedig háború. Ahogy mondani szoktam, eddig nem is lenne rossz, de... azt hiszem, erről kár többet írni. Egy olvasást megér, a belőle készült film bizonyos szinten akár a mű paródiájának is felfogható, de mindenképpen nagy adag iróniával kezelte az eredeti regényt (pl. a rendszeres "TV-bejátszások" és "toborzóüzenetek"), bár a kizárólag videóra kiadott második rész elmegy a z-kategóriás horrorok irányába, viszont a harmadik ezt részben helyrebillenti és igaz, hogy az eredeti történetnek csak a szereplőit veszi alapul, de legalább sztoriban és látványban is értékelhetőt nyújt. Kitérhetnék még az animációs sorozatra is, főleg, hogy az volt az első találkozásom a jelenséggel még évekkel ezelőtt (és akkor tetszett), de az már nagyon nem illene bele a blog profiljába. Szóval ennyit mára, folyt.köv. valami jobbal!


--
Kiadó: N&N Könyvkiadó
Kiadási év: 1997

Eredeti cím: Starship Troopers
Fordította: Varga Csaba
Oldalszám: 293

2008. november 12., szerda

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás (1-2. kötet)

Először is: ki tudja, mi az a steampunk? Hm, ennél rosszabb arányt vártam. Azért elmondom: a cyberpunk mintájára (az 1980-'90-es években) létrehozott kifejezés a Jules Verne által elkezdett, H. G. Wells által folytatott műfajra, amelynek fontos részei a gőzgépek, analóg (mechanikus) számítógépek és gyakran a rádióhullám. Tipikus steampunk regény például William Gibson és Bruce Sterling tollából A gépezet, ahol ötvöződnek az elemek: lyukkártyás, gőzzel működtetett számítógépek irányítják egy alternatív múlt viktoriánus Londonját.

Hasonló, enyhén lázálmos látomás China Miéville Perdido Pályaudvara is, egy újabb csavarral: itt a szmogba fulladó, hihetetlenül mocskos Új-Crobuzon városát gőzgép-ember kreatúrák is járják, a leggyakoribb és legborzasztóbb büntetés, az újraformálás eredményeképpen. Elég gyomorforgató már leírva is, úgyhogy ha netán filmre vinnék, garantáltan 18+-os besorolást kapna, ha a maguk valójában kerülnének vászonra ezek a szerencsétlenek.

Egy renegát tudós, Isaac Dan der Grimnebulin furcsa kísérleteit végzi Új-Crobuzon lidérces forgatagában, közben különös szerelmi viszonyt folytatva egy kheprivel, aki nyaktól lefelé egy nagyjából átlagos embernő, csak éppen bogárfeje van, amikor érdekesnek és nehéznek tűnő megbízást kap Yagharektől a kitaszított garudától. (A garudák madáremberek, nem véletlen a névegyezés a hindu-buddhista mitológia lényeivel.) A feladat a következő: újra röpképessé kell tenni a lefűrészelt szárnyú garudát, mégpedig úgy, hogy sem újraformálás, sem bármi technomágia nem jöhet szóba. Grimnebulin megpróbál eleget tenni a kérésnek: elkezd felvásárolni minden szárnyas, vagy más módon repülni képes lényt és mindent, ami azzá alakulhat, hogy azokat tanulmányozva találjon megoldást a problémára.

(forrás: New Crobuzon Hero)

Idáig jó az alapképlet, de a folytatásban Miéville elkezdi telezsúfolni mindennel, ami a különböző ideológiai megfontolásaiból fakad, nevezetesen a marxizmusból, horrorból, 19. századi ponyvairodalomból, illetve némi szerepjátékos- és Philip K. Dick-i érzület is akad, de a kalap az egészen a Tolkien-kritika lenne. Legalábbis ennek szánja írásait, a tolkieni fantasy bírálata mellett maga is megpróbált egy hasonló bonyolultságú világot létrehozni (ami dicséretes), sajnálatos módon azonban tökéletesen elveszett a saját maga készítette útvesztőben. A hírek szerint ezt a következő, magyarul Armada címen megjelent regényében orvosolja, talán arról is írok valamit, ha elolvasom.

--
Kiadó: Ulpius-Ház
Kiadási év: 2004
Eredeti cím: Perdido Street Station
Fordította: Juhász Viktor
Oldalszám: 382+494

2008. november 10., hétfő

Szélesi Sándor: Tündérösvény

Arany János után egy újabb próbálkozás a magyar ősmítosz megírására - akár ilyesmit is lehetne írni Szélesi Sándor és Fonyódi Tibor sorozatáról, ami talán annyira nem is áll távol az igazságtól. Persze nyilván nem illendő párhuzamot vonni a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja és néhány egyszerű kalandregényíró között, de ilyen problémák nem aggasztanak...
Mindig is jónak tartottam, ha egy író utánanéz annak, amit leír (én is ezt a gyakorlatot próbálom követni, még ha egyelőre nem is vagyok író), ezért a kötet végén felsorolt háromnegyed oldalnyi irodalomjegyzék kifejezetten pozitívan hat véleményem szerint, tulajdonképpen egyetlen fantasynél sem láttam korábban ilyet. Ennek hatására talán még a műfajt nem kedvelők, vagy az ilyesmit "nacionalista romantizálásnak" tartók is kénytelenek elismerni, hogy ha más szempontból nem is, technikailag megér egy olvasást a könyv. Akik viszont - magamat is közéjük sorolom - érdeklődnek a mítoszok iránt és nem vakítja el őket mindenféle értelmetlen hisztériakeltés, mindenképpen fordulatos, gazdag és jól megírt szórakozásra lelnek a sorozatban, melynek ha jól értelmezem, ez a második kötete (az elsőt és a harmadikat ma vettem meg, azokról is írok nemsokára).
Mint említettem volt, a magyar mitológiát veszi alapul a szerző, ráadásul annak a kevésbé támogatott változatát: ötezer évvel ezelőtti törzsek valahol Mezopotámia szomszédságában, sámánok, szellemek, Tetejetlen Fa, tündérek, lélekutazás, Boldogasszony, varázslatok... Mindez a maga kézzelfogható valóságában, itt létezik a népmesék forrasztófüve és a gonosz szellemek valódi veszélyt jelentenek a mén nemzetségekre. Ezért indul útra az Ágos nembéli Vajk négy társával az Aranybirodalom Gíim városába, ahol segítséget remélnek a Napatya papjaitól a gonosz lelkek elleni küzdelmükben. A küldetés nem úgy sikerül, ahogy várták, ráadásul Vajk is beleszeret egy dingirbe, vagy magyarul tündérbe...


Kiadó: Kalandor Könyvkiadó
Kiadási év: 2002
Eredeti cím: -
Fordította: -
Oldalszám: 328

2008. november 8., szombat

Svetlana Chmakova: Dramacon (2-3. kötet)

Furcsán veszi ki magát, hogy majd' minden mangát lehúzok, ráadásul ezt a bejegyzést még ezzel is kezdem... (Persze ez nem is igazi manga, hanem csak manga-szerű amerikai képregény, bár ezen a történetben is vitatkoznak.) De sajnos erről sem tudok annyira jókat írni, mert annyira nem jó. (Csilla, innen ne olvass tovább XD) Tegnap éjjel nem bírtam elaludni (ez már harmadszor fordul elő a héten, pedig normál esetben bárhol, bármilyen körülmények között képes vagyok elaludni a mozgó járműveket kivéve...) és ez a két könyvecske volt karnyújtásnyira, illetve a Foucault-inga, de ahhoz azért fáradt voltam. Szóval röpke egy óra alatt végigfutottam a két kötetet, a végére úgy aludtam, mint a bunda...

A sztori semmi extra, egy évente megrendezett fiktív animeconon játszódik, amelyik megítélésem szerint olyan, mint bármelyik másik, legalábbis vannak visítozó fangörlök, önjelölt szakértők, cosplayerek, egy-két értelmesebb alak, amatőr rajzolók, kiadók, szervezők... És persze akadnak utalások a már-már skizofrenitás felé hajló "kettős életre" is: netes fórumok, "majd mailben beszélünk" stb. Apropó, utalások. Az orosz származású író-rajzolónő telepakolta mindkét kötetet mindenféle manga-animecímekkel, csak (gondolom az esetleges jogdíj-pereket megelőzendő) kicsit átalakítva. A "Half Metal Alchemist"-nél szétröhögtem magam, remélem nem hallatszott ki nagyon a szobámból... Az viszont fura, hogy a National Geographicot le merte írni rendesen.
A sztoriról: tényleg semmi extra, bár feltehetően némi önéletrajzi ihletés akad benne. Elvileg főiskolás, gyakorlatilag 13-15 éves gyerekek érzelmi bonyolultságát megélő, amatőr mangaíró lány és rajzolója "kalandjairól" van szó a Yattacon útvesztójében. Lapos szerelmi szál, lázadás az anyuka ellen, tündérmeséket megszégyenítő hepiend, tulajdonképpen ennyi az egész. De altatónak jó volt :) Ja! Az esetleges kérdéseket megelőzendő: az első kötetet kb. egy éve olvastam már...



Kiadó: Mangattack
Kiadási év: 2007

Eredeti cím: Dramacon Vol. 2 / 3
Fordította: Pap Zoltán, Sárközy Bence
Oldalszám: 212 / 212

2008. november 7., péntek

Amadea-féle kérdezősködés:

1. Mi volt életed legrosszabb könyvélménye? - Nem is tudom... Nem igazán volt ilyen, de ha valamit mondani kéne, akkor Gárdonyitól A láthatatlan ember nagyon nem tetszett (az Egri csillagok viszont örök kedvenc), illetve Dosztojevszkij és Csehov írásaiért sem rajongok (kövezés...), de talán kinövöm :D

2. Mi volt az a könyv, ami a legnagyobb hatással volt rád? - Egyet nem tudnék kiemelni, ahhoz túl sokat olvastam :D De mondjuk Tolkientől A gyűrűk ura, Larry Niventől a Gyűrűvilág (véletlen egybeesés a cím hasonlósága...), Asimov majdnem minden írása, de tényleg oldalakon át tudnám sorolni...

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned? - Hát... Talán a kedden elhunyt Michael Crichton Az átprogramozott ember c. műve.

4. Mit használsz könyvjelzőnek? - Mindent, ami elég lapos és a közelben van. Blokk, CD, papírzsepi, fecni, befőttes gumi, fülhallgató drótja... Az kifejezetten irritál, amikor behajtogatják a lapok sarkait vagy nyitva teszik le a könyvet és másnapra úgy szétnyílik, hogy többet be sem lehet csukni.

5. Mikor szoktál olvasni? Otthon, munkahelyen, reggel, délben, este, alvás előtt...hm? - Ricsi bohóc után szabadon: a metrón, a buszon, az ágyban, a kádban, vagy egyszerűen akárhol a nagyvilágban!

6. Mi volt az első könyved, amit olvastál? - Mármint az én első könyvem vagy az általam először olvasott könyv? Mondjuk egyikre sem emlékszem, de valószínűleg valami mesekönyv vagy mondókagyűjtemény lehetett oviskorom kezdetén...

7. Puhakötésű vagy keményfedeles? - Mindegy, csak betűk legyenek benne :D A puhakötésűt könnyebb cipelni, a keményfedél minőségibb... De a tartalom a lényeg.

8. Mit olvasol most? - Umberto Eco: A Foucault-inga; China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás; J. R. R. Tolkien: Szörnyek és ítészek; Szélesi Sándor: Tündérösvény; Dr. Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agresszió

9. És hányadik oldalon jársz? - 492, 183, 19, 37, 59 (sorrendben)

10. Rajta hagyod a "kezed nyomát" a könyvön (belefirkálsz, véletlenül leeszed, leöntöd, egyéb barbárság)? - Nem nem, soha! Illetve a saját könyvek átvesznek valamennyit az aurám rezgéseiből...

11. Befolyásol a könyv borítója és/vagy címe, hogy elolvasod-e az adott könyvet? - Igen is meg nem is. Vannak "kulcsszavak", amikre felfigyelek, illetve talán borítóképeknél is létezik hasonló, de nem ez dönti el, hogy megveszem-e az adott könyvet, hanem a tartalma, illetve a pénztárcám vastagsága. Ja, elolvasás volt a kérdés...azt is csak ennyire befolyásolja. Bár az általánosságban igaz, hogy jó irománynak minőségi a borítója is.

12. És az oldalszám? - Minnél több, annál jobb! Illetve ez néha hátrány, de a négyjegyű oldalszám inkább vonzerő, mint riasztó.

13. Hátralapozol, hogy tudd, mi lesz a vége? - Előfordult, de nem jellemző :)

14. Volt olyan könyv, amit többször elolvastál? - Öö...szinte csak olyan volt :) Egy elolvasás nem elolvasás, ami tényleg jó, azt muszáj sokszor (A gyűrűk urát eddig tizenhatszor olvastam el, átlag minden második alkalommal függelékestül).

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset? - Párszor... Borult már rám könyvespolc, lap is vágta el az ujjamat, illetve időnként a lábamra esnek a vastag, keményfedeles példányok. De még élek... Ja, a legsúlyosabb baleset viszont az, amikor kiderül, hogy valaki megvette az utolsó példányt abból a könyvből, amit kinéztem magamnak...

16. Eladod-ajándékozod a könyveidet vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk akkor is, ha nem tetszik? - Nem veszek olyan könyvet, ami nem tetszik, vagy ha mégis, akkor is inkább megtartom, hátha a majdani leszármazottaim kifejezetten értékelni fogják, hogy megtalálható a családi könyvtárban.

17. Még a budiba is magaddal viszed az aktuális olvasmányt, vagy csak otthon olvasol, esetleg más meghatározott helyeken? - Mondjuk a budi nálunk otthon van, de a válasz egyértelműen igen. Ld. 5. kérdés.

18. Tényleg, olvasol a mosdóban? - A mosdó kicsi és nem férek bele, de a kádban igen...

19. Vezetsz az olvasmányaidban valamilyen rendszert, felírod-e az elolvasott/megvett/megveendő könyveket (esetleg árukkal együtt), netán olvasónaplót (ha ideírod a blogodat, megverlek)? - Hát...ezen a blogon kívül nem. Bár a bookline-on van listám a megveendő könyvekről, meg általában meg is jegyzem őket, szóval mégis. Meg ott van a polc is, azon lehet látni a könyveket árral együtt :D

+1. Még valami hendikep? - Olvasási sebesség: 100p/h. "Gyorshajtó" vagyok. Továbbá nem elégszem meg a fogyasztással, termelni is szoktam, igaz, eddig még nem volt bátorságom megpróbálni kiadatni vagy ilyesmi...

2008. november 6., csütörtök

Chinua Achebe: Széthulló világ

Nno, barátaim!

Antropológiatanárunk, Kürti professzor adta fel kötelező olvasmánynak a könyvet az első félévre. Már akkor valószínűsíthető volt, hogy nem mindennapi olvasmány lesz, még ha kicsit nehezen megszerezhető is...
...és tényleg. A könyvtárból minden példányt kivettek, antikváriumban nem találtam (igaz, csak két helyen kerestem eddig). Még szerencse, hogy valaki ki tudta venni máshonnan és így hozzám is eljutott :)

Az 1958-ban megjelent mű máig érvényes jelentést hordoz, és itt nem csak az euroamerikai "civilizáció" átkos hatásaira kell gondolni, melynek terjesztésével javarészt kiirtották a nem indogermán népek adott esetben sokkal ősibb kultúráját, hanem arra a küldetéstudatra is, mely szerint az írónak feladata, hogy a világot kendőzetlenül mutassa be, még ha az az aktuális "hatalom" ideológiájával nem is összeegyeztethető.

A könyv első részében Achebe megidézi ősei kultúráját, az ibók népének hagyományos mindennapjait tabukkal, birkózóversenyekkel, mesékkel, földműveléssel, leánykéréssel, énekekkel és minden egyébbel, ami szintén fontos. Történetünk főszereplője, Okonkwo egy semmirekellő, "carpe diem" életet élő apának a gyermekeként mindent önerőből volt kénytelen létrehozni, makacssága, ereje és hagyománytisztelte volt ebben a segítségére, s csakhamar faluja legnagyobbja lett. Hiába azonban a hagyománytisztelet, ha mégis vét az ősi törvények ellen, ezért száműzetés vár rá és családjára, hét évre anyja nemzetségéhez kell visszatérniük.
A világ nem csak Okonkwo körül változott meg: az európaiak ekkoriban kezdtek eljutni Afrikának ibo-lakta területeire és hozták magukkal a szokásos dolgokat: fegyverek, járművek hittérítők... A második részben a falu lakosságát hittérítők próbálják meg áttéríteni a keresztény hitre, agresszíven fellépve a "pogányok bálványai és babonái" ellen. Néhányan persze meg is térnek (elsősorban a kitaszítottak és az alacsonyabb rangúak), de Okonkwo egyik fia is keresztény lesz, s ezzel kivívja apja haragját a fehér térítők ellen.
Letelt hát a hét év, Okonkwo végre visszatérhetett eredeti falujába, csakhogy a fehérek már oda is eljutottak és alapos munkát végeztek: a templomon kívül bíróságot és új közigazgatást is kiépítettek börtönnel, erőszakos idegen rendőrökkel, kereskedőkkel... Ráadásul a térítést eddigi frontális menetét is átalakították: iskolákat építettek a fehérek, ajándékokat osztogattak és gyógyszereket, így Okonkwo visszatérése senkit nem érdekelt igazán. A korábbi rendszerből és harmóniából zavar és őrület lett, a fehér ember nem volt képes megérteni a feketék kultúráját, hanem mindenáron a saját logikátlan rendszerét akarta rájuk erőltetni. Okonkwo megpróbált lázadni ez ellen, de nem járt sikerrel. Egy bekezdést azért talán kapott a kormányzó A Niger alsó folyása mentén élő primitív törzsek pacifikálása című könyvében.


Ritka, hogy egy könyv eleinte szórakoztasson és új ismeretekkel lásson el, aztán pedig tehetetlen dühöt váltson ki belőlem, ez most megtörtént. Európai létemre "mindig is" mélységesen elítéltem a "nagy nyugati civilizáció" nagyképű, önmagát felsőbbrendűnek, a kulturális fejlődés legfelsőbb fokának tartó hozzáállását és azt, ahogyan a keresztények (én is meg vagyok keresztelve!) a csupa jóság Isten nevében egész népeket, kultúrákat tesznek tönkre, törölnek el, mindezt azért, mert nem képesek felérni ésszel azt, amit a "civilizálatlan vadember" évezredek óta tud: nem elnyomni kell másokat, hanem megismerni és megérteni őket. Természetesen magyarként nem szükséges olyan példákat felhoznom, mint az aztékok vagy az afrikai törzsek leigázása/kiirtása, épp elég, ha visszatekintünk olyan ezer évvel ezelőttre, és felidézzük, hogy milyen hatása is volt a hatalmas kultúrával, kiterjedt mitológiával rendelkező magyarságra a kereszténység államvallássá tételének. Igen, haladásellenes és károsan nacionalista gondolatok ezek bármely "nyugati", vagy éppen "neoliberális értelmiségi" szemében, attól még viszont tény marad: hihetetlen sokszínűség veszett oda (az emberi életeket nem is tekintve) a "dicsőséges" hódításoknak köszönhetően,
Chinua Achebe pedig elég bátor volt ahhoz, hogy erre rámutasson.

Kötelezően ajánlott mindenkinek!


Kiadó: Európa
Kiadási év: 1983

Eredeti cím: Things Fall Apart
Fordította: Béres Mária, Tandori Dezső (versek)
Oldalszám: 292

nno = Isten hozott!

2008. november 5., szerda

Harrison Fawcett: Best of Brett Shaw

A Mysterious Universe néhány kezdeti, eredetileg csak antológia-kötetekben megjelent darabját kaphatta 2002-ben kézbe az olvasó, sajnos a könyv napjainkra gyakorlatilag elfogyott, csak nehezen és sok utánajárással szerezhető be, gyakran irreális áron. Alternatív verzió lehet a könyvtár, esetleg egy ismerős, akinek megvan. Én az utóbbi lehetőséggel éltem, szintén MU-kedvelő unokatesóm véletlenül rendelkezett egy példánnyal a kötetből, úgyhogy amikor szóba került, természetesen azonnal kölcsönkértem, cserébe a Katedrális című, szintén Harrison Fawcett & Mysterious Universe könyvért (ami viszont még kapható, 4-5000 forint közötti árakon, például itt, itt vagy itt).
A másnapi blueskoncert csak hab volt a tortán, de ez már más téma...

A kötet négy kisregényt foglal magában, ezek időrendi sorrendben követik egymást, az elsőt leszámítva, amely idő szerint a könyv végen kellett volna, hogy helyet kapjon. Természetesen mindegyiknek főszereplője Brett Shaw praetorianus ezredes, aki azon kívül, hogy a galaxis császárának személyi testőre, együtt nőtt fel a nevezett uralkodó leányaival is, ami időnként érdekes helyzetekhez vezet. Teszem azt, az ember éppen egy luxus-űrhajón tengeti napjait biztonsági tisztként, kevés szabadidejét a barátnőjével töltené a kabinjában, amikor közvetlen hívást kap az élet-halál ura császár kisebbik lányától, aki bizalmasan társalog vele és tegezik egymást... Feltehetően nem csak a történetben szereplő hölgy reagálna intenzíven és kifejezetten negatívan a dologra. És ha még egy furcsa gyilkossági kísérlet is történik a hajón, akkor már a Hogyan legyünk Sherlock Holmes? címet viselő történetről van szó.
Pár évvel korábban, az Ópiumkeringőben, Shaw fegyvertársával, Wittgen századossal a roxoláni vérbárónak képez ki egy crollcsapatot amolyan őrző-védő feladatra (a crollokról tudni kell, hogy finoman szólva is veszedelmes lények, felfegyverezve és páncélban meg...), amikor egy híres holomodell bukkan fel egy minden hájjal megkent kalandor társaságában, aki van elég botor ahhoz, hogy átverhető baleknak nézze a praetorianusokat és megpróbálja őket felhasználni alvilági törekvéseihez. Az elég egyértelmű, hogy az egymagában tucatnyi hadsereg harcértékével felérő Shaw ellen nem sok esélye van és szenes csontkupacként végzi, de addig még rá kell jönni az átverés lényegére, amiben a csillagok vándornépe, más néven az űrromák is aktív szerepet kapnak.
Ezen események után a következő feladat a turáni madzsar táltosvezér életének megóvása a Megátkozott, bolond világban, immár a császári udvarban. Itt találkozhatunk először a híres plazmaíjászokkal is, ők később felbukkannak Az evolvens kalózai c. kötetben is... A MU világának misztikus magyar-leszármazottai egyébként valószínűleg hatással voltak Fonyódi Tiborra és Szélesi Sándorra, úgyhogy elkezdtek egy újabb közös sorozatot A Kalandor világa címen, erről majd pár bejegyzéssel később.
Az utolsó történet,a Szűz infrafényben pedig valamikor az Ópiumkeringő előtt és a Megátkozott, bolond világ után játszódik, abban az időszakban, amikor Shaw távozott a praetorianusoktól és a Markhamill bolygón keveredett kisebb zűrbe, de szerencsére nála volt egy turáni plazmaíj...

A MU-történetek túlmutatnak az egyszerű, csak a szórakoztatást szem előtt tartó "ponyván", átgondolt, általában jól felépített és természetesen azért szórakoztató sci-fi írásművek, bár ha valaki idegenkedik a molekulárisan stabilizált bőrkabátoktól, bolygókat elsöpörni képes kézifegyverektől, itt-ott halvány "16+" tartalomtól, történelmi-mitológiai utalásoktól és a Star Wars-filmeket idéző lénygazdagságtól, akkor a kezébe se vegye inkább a Mysterious Universe könyveket.

Kiadó: Cherubion
Kiadási év: 2002
Eredeti cím: -
Fordította: -
Oldalszám: 432