Beszélgetés Andrus Kivirähk észt íróval

Erik Wahlström és Esko Valtaoja után egy harmadik északi íróval is sikerült beszélgetnem egy kicsit. Az interjú a Nyestre készült, de hogy ti se maradjatok róla, az elejét itt is megosztom. 

Egy történet arról, hogy az emberek önszántukból butábbakká válnak

Márciusban Budapestre látogatott Andrus Kivirähk, a legnépszerűbb kortárs észt szerző. Magyarul öt könyve jelent meg eddig, A Kék vagon a szocializmus utolsó évtizedeiről szóló dráma, az Ördöngös idők egy népmesei motívumokban bővelkedő, humoros és erőteljesen szatirikus történet, az Észt Intézet által kiadott Breviárium egy válogatás a szerző rövidebb történeteiből, a Sári, Samu és a titkok egy mesekönyv, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét pedig mágikus realista társadalomkritika, utóbbi bemutatója előtt beszélgettünk a szerzővel. 

Andrus Kivirähk

Ez az ötödik magyarul megjelent könyve, mindegyik más irányból közelíti az irodalmat. Véletlenül alakult így, vagy egyszerűen szeret kísérletezni? 

Három különböző témában dolgozom főleg, ezek a színdarabok, regények és gyermekkönyvek, és ami magyarul megjelent, az a magyar fordítók választása, ők választották ki ezeket a köteteket. Az én elképzelésem az, hogy a könyvek írásának is izgalmasnak kell lennie, ezért a könyveknek nem kell egymásra hasonlítaniuk. Vannak olyan írók a világban, akik állandóan ugyanazokat a történeteket, ugyanazokat a szálakat használják újra és újra, így a könyveik is meglehetősen hasonlóak. Én nem ilyen vagyok.

Hasonló témák viszont fel-felbukkannak azért a történeteiben. Például az Ördöngös idők és Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét egyaránt népmesei, mitológiai témákkal dolgozik, illetve erősen szatirikusak és ironikusak. 

Igen, természetesen, mivel az író azonos, kell, hogy legyenek benne azonos vonulatok, ilyen lényegében a folklór és a szarkasztikus humor. 

A szarkasztikus vagy ironikus humor egyúttal eszköznek is tűnik, amellyel mintegy tükröt tart a modern világ elé.

Ezt olyan jól van megfogalmazta, hogy nem is tudok mást hozzáfűzni. (nevet)

Illetve ennek segítségével erőteljes kritikát fogalmaz meg a könyvében kulturális, vallási témákat illetően.

Igen, ez a könyv egy nyelv és egy nép kihalásáról szól, úgyhogy valóban kritikusan viszonyul minden olyan indokhoz, ami a kihaláshoz vezethet.

Emellett a könyv a modern és az ősi kultúrák összeütközését is bemutatja több szemszögből, ami erőteljesen rímel arra, ahogy a domináns nyugati kultúra hat más népekre.

Ez egy ilyen típusú regény, ami egy régi nép kihalásáról beszél, de valójában kortárs jelenségekre reflektál. Természetesen a különböző olvasók másképpen viszonyulnak ezekhez a történetekhez, másképpen látja vagy értelmezi egy észt vagy egy francia, vagy más nemzetiségű. Az észtek annyira kevesen vannak, olyan kicsi nép, hogy a kihalás veszélye folyamatosan a fejünk felett lebeg.

A nagyobb népek másféle módon is értelmezhetik, ők akár az egész európai kultúra kihalásával hozhatják párhuzamba, vagy az iszlám előrenyomulásával tudják azonosítani. És természetesen beszél a kihaló nép erejéről is – ezt az erőt ebben a könyvben Észak Sárkánya szimbolizálja, aki él és virul ugyan, de alszik, és nincs elég ember, aki fel tudná ébreszteni.

>> A folytatást a Nyesten olvashatjátok. >>

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Andrus Kivirähk fogta az észt mitológiát, népmeséket, korszellemet és a személyes gondolatait, cinizmusát és humorát, majd az egészet alaposan összegyúrta és írt egy regényt, amiben az erdőlakó észt harcosok kígyónyelven sziszegnek, farkasháton lovagolnak és farkastejet isznak, míg asszonyaik odahaza óriási adag sülteket készítenek és medvékkel flörtölnek. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét persze több mint egy sok helyütt bizarr humorral tűzdelt mágikus realista regény, betekintést enged abba, hogyan látja a legnépszerűbb kortárs észt író a világot az apró balti államból, és minden időben érvényes, meglehetősen kemény társadalomkritikai vonulattal is bír. 

Észtország egyre menőbb hely. Nyilvánvalóan ott is megvannak az élet árnyoldalai, társadalmi problémák, korrupt politikusok és miegymás, ugyanakkor nagyon aktívan dolgoznak azon, hogy a szovjet örökséget maguk mögött hagyva felérjenek a skandináv államok szintjére. Teszik ezt elsősorban a szovjet megszállás alatt megalapozott elektronikai ipar és az eredetileg Észtországban fejlesztett Skype nyomán, de a technológia mellett a kultúra is komoly hangsúlyt kap. Egy alig másfél milliós országnak a "soft power" a legjobb eszköze arra, hogy minél többfelé megismerjék, ennek eredménye például az is, hogy idén ősszel gyakorlatilag minden héten volt egy észt koncert, filmvetítés, kiállításmegnyitó vagy egyéb program Budapesten. Hozzáteszem, mindez úgy történik, hogy Magyarország nemrég egy váratlan és nem túl barátságos húzással bezárta a tallinni nagykövetségét. 

Aztán kulturális (és számítógépes :)) programok mellett arra is jut idő és pénz, hogy lefordítsák észt szerzők könyveit, és a különféle szépirodalmi művek mellett olyan szórakoztatóirodalmi, vagy valahol a határterületeken egyensúlyozó könyvek is megjelenjenek, mint a Melchior-sorozat, vagy éppen a legnépszerűbb kortárs észt író, Andrus Kivirähk erősen szatirikus megközelítésű, mágikus realizmusba hajló féltörténelmi fantasyje, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét. És még mielőtt rátérnék a konkrét regényre, álljunk meg és gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy vajon miért nem fordítanak színvonalas magyar szórakoztatóirodalmat más nyelvekre (vagy legalábbis az elmúlt egy-két évtizedben olyan keveset, hogy egy kezemen meg tudom számolni) és miért kell még a jó pozícióban lévő, népszerű és "kanonizált" szépíróknak is sokszor több évtized, mire egy-egy művük megjelenik más nyelveken. Segítség: egy Magyarországhoz hasonló lakosságszámú, vagy kisebb országban a kulturális ipar nagyon ritkán önfenntartó, szinte kivétel nélkül szüksége van valamilyen támogatásra...

Na de eredetileg a könyvről akartam írni. 

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Rene Denfeld civilben bűnügyi nyomozó, de rövidebb írásai korábban is jelentek meg például a The New York Time Magazine-ban. Első regénye, Az elvarázsoltak hatalmas sikert aratott, többek közt megnyerte a francia Prix du premier roman étranger irodalmi díjat, illetve bejutott a Goodreads top 20-as listájára fiction kategóriában. Magyarul a Fumax Kiadó gondozásában jelent meg.

Két világ van. Az egyikben mi elolvassuk ezt a könyvet, sóhajtunk, hogy milyen borzalmas, este elmegyünk sörözni, és százhúsz forintért Twixet veszünk a sarki boltban. A másikban, Az elvarázsoltak világában, naponta háromszor csúsztatnak be a rács alatt valami ételnek csúfolt trutymót, az emberéletet szinte ingyen mérik, és örökre eltilthatnak az emberi érintés és a szabad ég látványának örömétől. A két világot csupán egy leheletnyi fal választja el egymástól, az átjárás mégis szinte lehetetlen.

„Ez egy elvarázsolt világ. Más nem látja, csak én.” Elég abszurd kezdés, pláne amikor kiderül, hogy ez az elvarázsolt világ egy amerikai börtön halálsora, ahol a napfény látványának jogától örökre megfosztott rabok várják a kivégzésüket. A Molyon mágikus realizmus és fantasy címkét is kapott, de egyiknek sem nevezném: valami nagyon minimális mágia feltűnik benne, viszont én még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez „valódi” varázslat-e, vagy csak egy őrült elme képzelgésének szüleménye. De igazából nem is számít: maga a szöveg gyönyörű, a történet pedig annyira magába szippantja az olvasót, hogy eszében sincs azon bosszankodni, hogy ez egyáltalán nem az, amire számított.

Ermanno Cavazzoni: A holdkórosok eposza

Valóban holdkóros történeteket olvashatunk Ermanno Cavazzoni könyvében. Az olasz szerző A holdkórosok eposzában most a magyar olvasóknak is megmutatja, micsoda mestere az abszurdnak - nem mint ha ez Fellini filmadaptációja után a legkevésbé is kérdéses lenne. 

Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy olyan címet, ami ennél pontosabban adja vissza a könyv történetét és hangulatát, (ráadásul két szóban!) keresve sem lehetett volna találni. Ermanno Cavazzoni műve olyan, mint egy szürreális álom, ami néha egybefonódik a valósággal, néha kicsit elszakad tőle, de igazából sosem lehet tudni, hogy pontosan hányadán állunk vele. Lehet, hogy ez valami olasz sajátosság, mindenesetre az írás stílusa engem erősen emlékeztet Italo Calvino Eleink című könyvében összegyűjtött három novellájára, de aki olvasta Münchhausen báró kalandjait, annak sem lesz újdonság a képtelenségek mindennapi köntösbe öltöztetése, egy kicsit modernizálva, a XX.-XXI. századra szabva.

Az ifjú Savini (akinek valójában nem is ez a neve) valamilyen általunk nem ismert okból a Pó-síkság kútjainak mélyén fel-felbukkanó palackokba zárt írások eredetének nyomába ered, és a fejébe veszi, hogy megfejti ezt a rejtélyt. Mármint hogy hogy kerülnek oda azok a palackok. És miért. És mi egyebet rejt még a kutak mélye. Ártatlannak induló kíváncsiskodása azonban messzire elvezeti a kutak világától: egy sokkal nagyobb léptékű és kiterjedtebb nyomozásba kell fognia.

Kelemen Zoltán: Első 21 novella

Kelemen Zoltán első 21 novellájában a fantasztikum különféle területein kalandozhat az olvasó, a misztikus sci-fitől a keresztény mágikus realizmusig. Lelkes, de még kiforratlan ötletparádé egy elsőkönyves szerzőtől. 

Nincs könnyű dolga egy kezdő szerzőnek. A kiadók érthető okokból a már bejáratott neveket kedvelik, a szinopszis, kézirat visszautasítása (vagy éppen válasz nélkül hagyása) sokadik alkalommal komolyan elveheti az ember kedvét a további kísérletezéstől. Néhányan persze nem adják fel, tesztolvasókat toboroznak, a visszajelzések alapján átírják a történetet, megértik saját gyengeségeiket, javítják a hibákat, finomítanak rajta és az új, immár vállalható szintű kézirattal kilincselnek tovább - és ha szerencséjük van, találnak is olyan kiadót, ahol megjelenhetnek. Lehet pályázatokon is indulni, több kiadó is indít olyan programot, melyben kezdő írók megmérettethetik magukat és a legjobbaknak akár még szerződést is ajánlanak. A legjobb esetben is középszerű, szépreményű írópalánták naiv tengerében viszont csak elvétve akad igazán színvonalas műveket alkotni képes szerző, a naiv többséget egyáltalán nem rosszindulatból vagy sznobizmusból utasítják el (vagy hagyják teljességgel figyelmen kívül), hanem mert egyszerűen nem éri el az olvashatóság szintjét.