Andy Weir: Artemis (magyar)

Kevés az olyan sikertörténet, legyen szó sci-firől, vagy úgy általában irodalomról, mint amit Andy Weir első regénye, A marsi tudhat magáénak. Megismételni még nehezebb, ezért elsősorban nem is az a kérdés, hogy az Artemis képes-e erre, hanem az, hogy Weirnek csak szerencséje volt, vagy tényleg tud stabilan minőségi és szórakoztató történeteket írni. Spoiler alert: képes rá.

Persze a Mars után nyilván a Hold jön, meg a tudományos alaposság, a humoros, szórakoztató stílus és a rendkívül laza, de valamiben mindenképpen kiemelkedő képességű főszereplő is várható volt, elvégre ezeknek köszönheti A marsi is az elsöprő sikert a Matt Damon-féle film mellett. Ezeken kívül viszont az Artemis nem is különbözhetne jobban Weir előző regényétől.

Valamikor a nem túl távoli jövőben megépült a Holdon Artemis öt kupolából álló városa, elsősorban a turizmus és az alumíniumtermelés, nem hivatalosan pedig a nemzetközi pénzmosás kiszolgálására. Itt éldegél Jazz Bashara is, aki éppen hordárként keresi a napi betevőt, a szűkös anyagiakat pedig csempészéssel egészíti ki.

Álma, hogy turistákat vezessen űrruhában a felszínen, ez lényegesen jövedelmezőbb és izgalmasabb foglalkozás, csakhogy engedélyt és megfelelő felszerelést szerezni már nem olyan egyszerű. Persze akár hegesztőnek is elmehetne, mint az apja, de... maradjunk annyiban, hogy ez nem opció.

Karin Tidbeck: Amatka (magyar)

Karin Tidbeck debütáló regénye kicsit sci-fi, kicsit krimi, de túlságosan sok maradt benne. Az Amatka első könyvnek nem rossz, elsősorban viszont nem a hardcore sci-fi rajongóknak ajánljuk, hanem azoknak, akik valami érdekes, de könnyen fogyasztható történetet szeretnének.

Vanja, a fiatal tájékoztatási asszisztens feladatot kap az essrei bizottságtól, hogy menjen Amatka városába, és gyűjtsön adatokat az ott élők higiéniai szokásairól. Eközben kiderül, hogy valami szörnyű nagy gebasz van a városban/kolónián, a fiatal nő pedig a dolgok végére akar járni. A lényeg nagyjából ennyi.

A történet elsőre túlontúl triviálisnak, egyszerűnek tűnik, és jobban belegondolva az is. Nincs semmi különösebb értelme Vanja feladatának: az, hogy higiéniai adatokat gyűjt, sehová nem viszi a történetet, nem jön rá kulcsfontosságú dolgokra a munkája során, még csak igazi konfliktusa sem lesz miatta. Simán jöhetett volna nyaralni, látogathatta volna meg egy rokonát, vagy bármi, épp úgy működött volna azzal is a történet. Elférni elfér ez az indok is, csak hát gyakorlatilag fölösleges.

Anthony O'Neill: A sötét oldal

Purgatórium, a bűn városa a Hold távolabbi oldalán. Justus, egy becsületes zsaru, akit Purgatóriumba rendeltek. Egy gyilkosságsorozat, melyben Fletcher és CK Brass, Purgatórium mindenható alapítója és lánya is gyanúsított. Egy android, aki/ami Eldorádót keresve vándorol a Hold felszínén, útját halottak jelzik. Az ausztrál Anthony O'Neill legújabb regénye, A sötét oldal feszes tempójú sci-fi noir, kortárs áthallásokkal és egyértelmű tisztelgéssel Asimov robottörténetei felé.

Odakint sötétebb, a Holdon meg aztán pláne. Az más kérdés, hogy égi kísérőnknek nincs sötét oldala, csak távolabbi, ahogy ezt szerencsére Anthony O'Neill is leszögezi regényében, a cím leginkább morális szempontok alapján értelmezendő.

A sötét oldal a Hold Földtől távolabbi oldalán játszódik, ami persze fizikai értelemben is sötétebb, mint az, amelyiket valamennyire még éjszaka is bevilágítja a bolygónkról visszatükröződő napfény, de történetesen itt található Purgatórium is. A vonzó nevű kolóniát a leginkább Elon Musk és Donald Trump mixeként elképzelhető Fletcher Brass alapította és vezeti lányával, akivel kapcsolatban megint csak nem egészen alaptalan az Ivanka Trump-áthallás. És ha már a hasonlatoknál tartunk, maga a kolónia az ókori Mezopotámia és Las Vegas kétes ízlésre valló keveréke, a visszafogottnak nem nevezhető díszleteket pedig  szerencsevadászok, bűnözők, kalandvágyó turisták és az őket kiszolgáló lakosok népesítik be.

Ben H. Winters: Az igazság határán

Biztosan tudni szeretnéd? Jól gondold meg, mit válaszolsz, az igazság lehet felemelő, de roppant kegyetlen is. Az utolsó nyomozó-trilógia zárókötetében Ben H. Winters megmutatja, mi van az igazság határán és azon túl.

Az amerikai kisvárosi ex-nyomozó, Henry "Hank" Palace, a Maia becsapódása előtti utolsó heteket-napokat húga felkutatásának szenteli. Mostanra beérett a közelgő megsemmisülés okozta káosz, mindenki a maga módján próbál felkészülni a halálra, ez többnyire erőszakot, őrületet és hazugságokat jelent.

Már túl vagyunk az "és te mit tennél, ha tudnád, hogy pár hónap múlva megsemmisíti a földi életet egy bazinagy aszteroida?" jellegű kérdéseken, és jobb esetben az sem újdonság, hogy Ben H. Winters milyen jó érzékkel írja le a vidéki/kisvárosi USA pre-apokaliptikus mindennapjait. Hank már nyomozott, utazott, már csak a végjáték van hátra. Az igazság határán pontosan ennyi: az utolsó hét eseményei, melynek végén így vagy úgy, de elkerülhetetlenül lezárul a történet.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Steampunk urban fantasy-krimi kapitalista istenekkel, mágus-jogász-detektívekkel, élő vízköpőkkel, kocsis nélküli hintókkal és majdnem szó szerint alvilági szórakozóhelyekkel egy négymilliós, élettől nyüzsgő, színes metropoliszban. Max Gladstone tudja, hogyan kell kihozni a maximumot ebből az alapanyagból, a Nagyrészt halott vitán felül a nyár egyik legjobb megjelenése.

Ahhoz képest, hogy az Agave hagyományosan inkább a sci-fiben volt erős, az utóbbi időben a fantasy-felhozataluk is kezd igencsak impresszív lenni. A varázslókat nem kell bemutatni, de az elmúlt néhány hónapban Lev Grossman trilógiájának zárókötetén kívül is kihoztak három izgalmas, a műfajjal bátran kísérletező regényt, ezzel megmutatva, hogy ilyen téren is érdemes komolyan számolni a kiadóval - avagy van élet Neil Gaimanen és a pararománcokon kívül is. 

Az említett regények, az erős miéville-i hatásokat mutató Lépcsők városa és az elbeszélési formákkal kísérletező geofantasy,  Az ötödik évszak csavartak néhányat a hagyományos fantasy-toposzokon, ezt az utat követi a Nagyrészt halott is. Max Gladstone kiváló érzékkel épít világot, jól használja a karaktereket és ügyel arra, hogy a történet kellőképpen egyedi hangulatú legyen - nagyjából így érdemes fantasyt írni.

"Meg akartam mutatni a világnak, hogy Észtország Nyugat-Európához tartozik" - interjú Indrek Hargla észt íróval

Az idei Könyvhéten a Galaktika vendége volt a népszerű észt író, Indrek Hargla, a Melchior, a patikárius c. regénnyel kezdődő történelmi krimisorozat szerzője. Külföldön a Melchior-sorozat tette ismertté, de főleg sci-fit és fantasyt ír, illetve színdarabokon és tévés forgatókönyveken is szokott dolgozni. A Vörösmarty téren tartott dedikálása előtt beszélgettem vele a sorozatról, írásról, történelemről és kultúráról, és azt is elmondta, hogy valójában nem álnéven ír. 

Kezdjük az elején, hogyan lett író? 

Az első történetemet 1998-ban publikáltam, huszonnyolc éves korom körül kezdtem el írni. Mindig is imádtam az irodalmat, különösen a sci-fit, ez vezetett az íráshoz is. Sci-fivel kezdtem, már csak azért is, mert akkoriban nem nagyon volt Észtországban ilyesmi, a sci-fi szcéna is éppen csak kialakulóban volt, és jó lehetőségnek, izgalmas kihívásnak tűnt, hogy egyfajta pionírként én lehetek az első az országban, aki fantasztikus regényeket ír.

Mik a kedvenc témakörei a fantasztikus irodalomban?

Őszintén szólva nincsenek konkrét kedvenceim. Nem nagyon válogatok alzsánerek szerint, főleg, hogy rengeteg átfedés van köztük. A sci-fi keveredik az alternatív történelemmel és a fantasyvel, a fantasy a horrorral… rendben, a horror nagyjából mindenhova illik. Szóval nem mondhatom, hogy például a hard sci-fit jobban szeretem egy jól megírt fantasynél, a lényeg, hogy színvonalas és kellően provokatív, gondolatébresztő legyen. Egy történet akkor jó, ha az olvasó könnyedén vizualizálja, érzelmileg átéli és a gondolatait is beindítja, nekem ez a legfontosabb, nem az, hogy milyen zsánerhez tartozik. 

Ez a Melchior-sorozatra is igaz, olvasás közben az ember szinte érzi maga körül a középkori Tallinnt.

Nos, ez azért nem az én találmányom, egyszerűen a klasszikus regényírás eszköztárának köszönhető. De keményen meg kell dolgozni azért, hogy az olvasó elégedett legyen egy történettel és rendesen el tudja képzelni az egészet. 

Mért éppen a középkori Észtországot választotta a regénysorozat helyszínéül? 

Erre a kérdése nem olyan egyszerű válaszolni. Amikor az ember elkezd írni egy regényt, sokszor nem tudja megindokolni, hogy miért választott egy helyszínt vagy időszakot. Ebben az esetben talán az volt a döntő, hogy a sci-fikhez hasonlóan történelmi krimiből sem volt nagy választék annak idején Észtországban, sőt, őszintén szólva egyáltalán nem volt egyetlen történelmi krimink sem. Illetve Tallinn óvárosa gyönyörű, az egyik legjobb állapotban megőrződött középkori város Észak-Európában. Ezek ismeretében pedig úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg? Vegyítsük össze ezeket! Az írók egyébként is ritkán találnak fel valami teljesen újat, amikor történeteket alkotnak, leginkább csak összevegyítik, újrakeverik a már meglévő dolgokat. Tehát fogtam a klasszikus krimit, a történelmi regényt, a középkori Tallinnt és a középkori gyógyszerészetet, aminek egyébként 1422-ig visszanyúló hagyománya van Tallinnban, és kevertem belőlük egy izgalmas koktélt.

Indrek Hargla a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban tartott könyvbemutatón. (Csata Judit fotója, via Galaktika fb)

Sepsi László: Pinky

„Sepsi László mindent tud a krimiről, noirról, horrorról és az urban fantasyról, de nem esik kétségbe akkor sem, ha az úgynevezett magasirodalom ködbevesző elefántcsonttornyának nyirkos lépcsőházaiban kell eltájékozódnia. A Pinky című regény éppen olyan, mint a címében szereplő különös, rózsaszín és kegyetlen ital: amilyen furcsának tűnik elsőre, olyan természetességgel eszi bele magát az ember agysejtjeibe, és egy pillanatra sem ereszt el a szélesvásznú végkifejletig. Egyben pedig újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat, szíve pedig egy ütemben dobog az átkozott nagyvilág fékevesztett, dühös és szédítő ritmusával.”

Azonkívül, hogy a fenti fülszövegrészlet túlságosan komolyan veszi magát, egyáltalán nem hazudik. A sok szépen hangzó kifejezés és kacskaringós mondatok között ott a lényeg: Sepsi László egy baromi jó regényt írt. Nem mintha a magyar szerzők nem tudnának jól írni, de ez a regény nemzetközi szinten is simán megállná a helyét, főleg, hogy sokkal gyengébb könyveket is érthetetlenül nagy hírverés és népszerűség övez.

A Pinky urban fantasy. A megteremtett világot így lehetne a legegyszerűbben körülírni: Andrzej Sapkowski Vajákja modern városi környezettel keresztezve. Város és emberiség, modern technológia és a velük szimbiózisban élő kvázi-mágikus helyek és élőlények. Persze ez nem egy Vaják-másolat és még csak nem is a mágiára van kihegyezve a dolog, de egyáltalán nem lepne meg, ha a lengyel bestseller ott lenne Sepsi kedvencei között. 

Richard Morgan: A fekete férfi

Száz év múlva, a huszonkettedik század elején az emberiség felszámolja a háborúkat a Földön és gyarmatosítja a Marsot, de mindennek ára van. Az ár pedig például az a kockázat, hogy egy, a vörös bolygóra száműzött, módosított genetikájú szuperkatona visszaszökik a Földre és gyilkosságsorozatba kezd. Richard Morgan lendületes, kemény sci-fi thrillert írt, de A fekete férfi több ennél, a nyomozás és rengeteg akció mellett, jó sci-fihez illően, komoly morális kérdésekkel is foglalkozik.

Richard Morgantől nem olvastam semmit a Takeshi Kovacs trilógia óta. A tavalyi, magyarországi látogatására kihozott fantasy-regénye, Az acél emléke érdekes koncepciónak tűnt, de egyelőre nem került rá sor, viszont A fekete férfit a megjelenés hetében tettem polcra és a lehető leghamarabb el is olvastam. Az puszta véletlen, hogy pont egy másik sci-fi krimi, A holtak küldöttei után került rá sor, ám szerencsére olyan mértékben különböznek, hogy a két regényt még akaratlanul sem próbáltam összehasonlítani.

A Kuszkó Rajmund-féle, brutálisan jól összerakott borító mögött nem kevésbé ütős regényt találunk. A fekete férfi félelmetesen emberközeli és egyáltalán nem finomkodó: durva, súlyos és sodró lendületű sci-fi thriller-krimi, ami azonnal lenyűgöz részletességével, a hangulatától pedig akkor is nehéz szabadulni, ha bizonyos kellemetlenebb jeleneteket inkább szeretnénk gyorsan elfelejteni.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

Mindenható mesterséges intelligenciák létrehoznak egy intelligens létformát. A megfigyelésükre küldött emberi delegáció tagjai közül ketten kegyetlen gyilkosság áldozataivá válnak. Az MI-k érinthetetlenek, a cinikus, mizantróp Andrea Cort detektív egyszerűen megoldhatná az ügyet azzal, hogy kerít egy bűnbakot, akire ráverheti a bűntényt, de inkább a valódi indítékokat és a valódi tettest akarja megtalálni. Adam-Troy Castro sci-fi krimije, A holtak küldöttei, ügyesen felépített, fordulatos és szórakoztató történet. 

A harrypotteres nevű Adam-Troy Castro egyetlen novellától eltekintve (ami az SFmag 10 e-novelláskötetben jelent meg és nem nyűgözött le különösebben) a "szeretnék tőle valamit olvasni, de nem tudom eldönteni, hogy mit" listámon szerepelt, egészen mostanáig. A dilemmát a Gabo SFF stábja oldotta fel, amikor eldöntötték, hogy kiadják ezt a kötetet, és egyúttal felrakták a szerzőt az "egy könyve után mindenképpen szeretnék még olvasni tőle" című listára - egyébként olyan nevek mellé, mint Alastair Reynolds, Greg Keyes, Robert Jackson Bennett, esetleg nem SFF-vonalon Nigel Barley, John Gribbin, Jared Diamond, Nick Bostrom és még sokan mások. 

Nade. Fogj egy óriási, henger alakú biomot, amit ősi mesterséges intelligenciák legóztak össze valahol az űr egy kimondottan félreeső szegletében. Tegyél hozzá egy intelligens idegen fajt (amit mellesleg szintén az MI-k hoztak létre) és az említett biomban őshonos, illetve egy emberi delegációt, amelynek feladata az idegenek megfigyelése. Ha eddig nagyjából egy Kim Stanley Robinson-féle regényre gondolsz, akkor nem lőttél mellé nagyon, viszont Robinsonnal ellentétben Castro nem bajlódott azzal, hogy tudományos pontossággal írjon le mindent, inkább bedobott még egy kettős gyilkosságot a sztoriba, meg egy mizantróp detektívet, just for fun.

Ben H. Winters: Végső ígéretek

Hamarosan itt a világvége, a Maia névre keresztelt óriásmeteorit becsapódásáig már csak három hónap van hátra. A jóléti társadalmak rendszerei jobbára széthullottak, a világ egyre kevésbé emlékeztet arra, amit ismerünk. Ben H. Winters jó érzékkel viszi tovább a Gyilkosság világvége előtt történetét, a Végső ígéretek érdekesebb és izgalmasabb is az előzménynél. 

Ben H. Winters nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megírja Az utolsó nyomozó-trilógiát. Annyian írtak már világvégés, kezdő (és kirúgott, de változatlanul a józan ész határán túl is kötelességtudó rendőrös) sztorikat papírra, mozivászonra és tévéképernyőre is, hogy külön-külön is gyakorlatilag lehetetlen újat mutatni a műfajban, együtt pedig csak sokszorozódnak a lehetséges buktatók. A Gyilkosság világvége előtt egészen korrekt történet lett, bár nem különösebben erőteljes és detektívregénynek is halvány, amiben viszont érdekes tudott lenni, az a közelgő megsemmisülés árnyékában széthulló társadalom ábrázolása. 

A Végső ígéretek szerencsére az utóbbi vonalat viszi tovább. Winters nagyon helyesen lemond a detektívregény-sablonról, ami eddig is legfeljebb a főszereplő karakterének bemutatása (kötelességtudó, elszánt és kissé zöldfülű) miatt volt szükséges, és a fókuszt egy határozott mozdulattal az emberekre és a társadalomra irányítja. Ennél jobb nem nagyon történhetett volna, még egy hasonló stílusú nyomozás után érdektelenségbe süllyedt volna a trilógia, így viszont továbbra is kíváncsian várja az olvasó a végkifejletet. 

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

Indrek Hargla rendkívül plasztikusan ábrázolja az életet a tizenötödik századi Tallinnban, tökéletes arányban vegyíti a történelmet a fikcióval, a thrillert a humanizmussal és a humort a feszültséggel. Az észt történelmi krimisorozat önállóan is olvasható második kötete, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, simán hozza az előző rész szintjét,  de azzal ellentétben csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott. 

A magyarul két évvel ezelőtt megjelent első rész amellett, hogy izgalmas kriminek bizonyult, tökéletes országimázs-regény volt, de Észtország a fűszeres söröktől és a vonzó tallinni óvárostól eltekintve is olyan, hely, amivel érdemes foglalkozni. A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce viszont kissé más irányba indul: hangulat megmarad ugyan, de egy idő után látványosan visszaköszön Indrek Hargla horrorszerzői múltja, az emberi természet cseppet sem visszafogott bemutatása és egyes fordulatok gyakorlott A tűz és jég dala-olvasókat (avagy Trónok harca-nézőket) is megdöbbenthetnek, és ez egyáltalán nem színpadias túlzás.

Kereken tíz évvel a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye után ismét rejtélyes halálesetek borzolják az élénken fejlődő kereskedőváros, Tallinn lakóinak kedélyét. Az nem szokatlan, hogy egy részeges toronyőr, egy idős, gyenge egészségű kereskedő, vagy egy idegen csavargó meghal, de ha felmerül, hogy összefüggés lehet a mostaniak és néhány korábbi eset között, a kapocs pedig a Kerekeskút utca környékén kísértő, állítólagos lidérc, az már Tallinn éles szemű, ravasz patikáriusának is felkelti az érdeklődését.

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

Mit tennél, ha megtudnád, hogy fél év múlva megsemmisül a Föld? Csak magaddal törődnél? Foglalkoznál mások problémáival is? Megpróbálnád fenntartani a lassan széteső rendet? Ben H. Winters regényének főszereplője az amerikai Concord városának utolsó lelkiismeretes nyomozója, aki még a végzet árnyékában is igyekszik felderíteni a a bűntények hátterét, és eközben nem csak embertársaival, önmagával is szembe kell néznie. 

A Gyilkosság világvége előtt nem kimondottan science fiction regény. Az összes sci-fis elem benne a preapokaliptikus környezet, a Föld felé közelítő aszteroidával és a lassan széthulló társadalmi rendszerrel, egyébként egy hagyományos, nyomozós krimiről van szó. Ilyen téren hasonlít valamelyest a Bezárt elmékre, de a konkrét ügyben még annál is kevesebb szerepet játszik a különben érdekesen felépített környezet.

Ben H. Winters korábban az Értelem és érzelem meg a tengeri szörnyek és az Android Karenina c. regényparódiáknak köszönhetően volt ismert, de Az utolsó nyomozó trilógia megírása után már nem csak a klasszikusok kifigurázásával, hanem saját jogán is elismert író lehet, a trilógia első része ugyanis Edgar-díjat, a középső kötet pedig Philip K. Dick-díjat is nyert. Ja, és persze egyébként is egy jó alapötletre épülő, izgalmas történet.

John Scalzi: Bezárt elmék

A kortárs sci-fi amerikai fenegyereke, John Scalzi ismét megmutatja, hogy milyen a tökéletes szórakoztatóirodalom. A Bezárt elmék lendületes, izgalmas krimi, kiváló párbeszédekkel, emlékezetes jelenetekkel és elgondolkodtató felvetésekkel. 

Meggyőződésem szerint Scalzi még gyerekkorában olvasott néhány regényt Asimovtól, aztán nemrég eszébe jutott, hogy ennyi írói gyakorlattal a háta mögött érdekes kísérlet lenne újrakreálni valamelyik Elijah Baley-krimit, az ötvenes évek helyett a kétezer-tízes évek társadalmi- és SF-trendjeire reagálva. 

Az eredmény jól sikerült, még ha nem is újítja meg vele alapjaiban a műfajt: Scalzit nem a merész kísérletezőkedve miatt szeretjük, hanem mert roppant szórakoztatóan képes előadni a történeteit, sci-fit (vagy legalábbis valódi sci-fit) amúgy nem nagyon olvasók számára is élvezhető formában. Erre kiváló bizonyíték volt a Vének háborúja nemzetközi és magyar fogadtatása, szinte biztos, hogy ezt a Bezárt elmék is meg fogja erősíteni. 

Steven Saylor: A nílusi rablók

Rejtélyek, élő legendák és egy nagyszabású bűntény a nagyszerű ókori város, Alexandria falai mögött és a Nílus deltájának vad vidékein - Steven Saylor új könyve, A nílusi rablók, színvonalas és izgalmas történelmi kalandregény. 

Steven Saylor történelmi krimisorozata az Agave egyik biztos pontja hosszú évek óta. A nílusi rablók szám szerint a tizennegyedik kötete Gordianus, a római nyomozó kalandjainak, és a közvetlen előzményével (A hét csoda) együtt inkább a kalandregényes vonulatot képviseli. Gordianus itt még fiatal, romantikus lelkületű idealista, tulajdonképpen maga a történet is inkább ifjúsági (mondjuk tizenöt éves kortól fölfelé), de ez egyáltalán nem válik hátrányára. 

Ahogy az utószóban is írja, Saylor megunta a római periratok, véres történetek és öndicsőítő visszaemlékezések olvasgatását és belevetette magát az ókori görög irodalomba. Ebben a regényben is ez a hatás érvényesül (elég erőteljesen), ami elég jót tesz a klasszikus hangulatnak. 

A modern nyugati időszámítás kezdete előtt 80-90 évvel meglehetősen viharos időszakot éltek át a Földközi-tenger vidékének lakói. Belviszályok és polgárháború a birodalomban, háború a közvetlen határvidékeken, Egyiptomban lázadások az uralkodó ellen - egyik sem kedvez a nyugalmas életnek. Szerencsére Gordianus nem veti meg a kalandokat, persze aki húszévesen végiglátogatta az ókori világ hét csodáját, attól nem is lehet azt várni, hogy otthon üljön. A nagy utazás után immár két éve Alexandriában él, nyomozgat, rejtélyeket fejt és rabszolga-szeretőjével múlatja idejét, ahogy egy ilyen társadalmi státuszú ifjú rómaihoz illik. Az idill persze nem tart örökké, a dolgok a még épp szórakoztatónál is mozgalmasabban alakulnak és Gordianus csakhamar azon kapja magát, hogy útja a Nílus deltájának kevéssé civilizált vidékére vezet. 

John le Carré: Törékeny igazság

Privát hírszerzés, nemzetközi terroristaellenes akciók, amerikai vallásos szélsőjobb: John le Carré legújabb regénye az emberiség sötét kíméletlen oldaláról szól. A Törékeny igazság kellemetlenül realista utazás a politika és a hírszerzés visszásságai közé... 

A kémregények koronázatlan királya, John le Carré regénye abszolút friss és aktuális. Friss, hiszen az eredeti kiadás is csak idén tavasszal látott napvilágot és alig fél évvel később már olvashatjuk is a magyar verziót, és aktuális, mivel fő témáját az NSA megfigyelési botránya miatt igencsak aktuálissá váló hírszerzési-hadászati kiszervezés és az etikailag-erkölcsileg nem megfelelő emberek túlságosan komoly pozícióba kerülése adja. Nagyon érzékeny kérdés ez, komoly problémák melegágya és könnyedén végzetes hibákhoz is vezethet, ahogy az ebben az esetben is történik. 

A Törékeny igazság messziről indít, az egyes szálaknak látszólag semmi köze egymáshoz. Először egy titkosszolgálati akcióba beszervezett hivatalnokot követhetünk a gibraltári bevetésen, melynek célja egy lengyel fegyverkereskedő és arab terroristák nagyszabású üzlete nyélbeütésének megakadályozása, majd a regény átvált egy fiatal külügyi alkalmazottra, akinek erősebb a lelkiismerete és a kíváncsisága, mint az egy ilyen állás esetén egészséges. Aztán a két történet lassan összeér és becsatlakozik egy harmadik is: a nyugdíjas brit diplomata, aki békés visszavonultságban tervezi leélni hátralévő éveit vidéki birtokán, de a múltat nem tudja ilyen könnyedén maga mögött hagyni.

Előzetes - John le Carré: Törékeny igazság

John le Carré a huszadik századi kémirodalom egyik legnagyobb alakja, regényei Magyarországon is jókora népszerűségre tettek szert. Legújabb kötete, az Egyesült Királyságban idén áprilisban megjelent Törékeny igazság egy hete már magyarul is elérhető az Agave jóvoltából, a rendkívül pozitív ajánlásnak köszönhetően - és a blog irodalmi palettáját szélesítendő - már olvasom is és hamarosan érkezik róla a bejegyzés. Persze csak a Kraken után, addig viszont kaptok egy fülszöveget és a hajtás után az első fejezetet is elolvashatjátok. 

2008-ban Nagy Britannia gyarmatainak ékkövén, Gibraltáron, Vadvilág fedőnéven titkos, terrorista-ellenes akciót szerveznek, amelynek célja elfogni és elrabolni egy rendkívül veszélyes dzsihádista fegyverkereskedőt. Az akció értelmi szerzője egy ambiciózus külügyminisztériumi államtitkár és egy közeli barátja, aki az amerikai szélsőjobb sorait erősíti, egykoron a CIA-nak dolgozott és most történetesen honvédelmi alvállalkozó. A művelet annyira titkos, hogy még az államtitkár személyi titkára, Toby Bell sem tudhat róla. Toby azonban veszedelmes összeesküvést sejt, de amint megpróbálja megakadályozni, azonnali hatállyal külföldre helyezik át.

Három évvel később a Különleges Erők egy tagja üzenetet küld a síron túlról, és hirtelen törékennyé válik az igazság: a Vadvilág művelet valóban olyan sikeres volt, mint mondták, vagy nem más, mint egy könyörtelenül elhallgatott emberi tragédia? Az egykori személyi titkárt ekkor egy nyugalmazott diplomata, Sir Christopher Probyn hívja el magához düledező cornwalli otthonába, ami után Tobynak választania kell a külügy iránti hűsége és a lelkiismerete között, miközben egyre jobban gyötri a kérdés: ha a gonosz győzelméhez nem kell más, mint a jó emberek tétlensége, akkor hogyan hallgathat tovább?

Indrek Hargla: Melchior, a patikárius

Az észt szerző történelmi krimije telitalálat: zseniális hangulat, szimpatikus karakterek és izgalmas nyomozás elegye, csak ajánlani tudom mindenkinek - és persze követelni a folytatást.  

Indrek Hargla (civil nevén Indrek Sootak) első regénye nagyjából már az előszóval megvett magának. Harminc-negyven oldallal később pedig már úgy voltam vele, hogy kit érdekel a gyilkosság vagy bármiféle rejtély, sokkal érdekesebb az, amit - és ahogyan - a szerző a tizenötödik század eleji Tallinnról és a városi életről ír. A Melchior, a patikárius stílusa meglehetős rokonságot mutat Sapkowski Vaják-sorozatával: itt is erősen jelen van az élet örömeinek élvezete, bizonyos morális problémák és a jellegzetes, intelligens és némileg cinikus világszemlélet. 

Természetesen rejtély és nyomozás is van bőven, klasszikus krimis stílusban zajlik a nyomgyűjtögetés, a lehetséges szemtanúk kikérdezése és a különféle csavarok utáni nagy szembesítés sem marad el, de ami igazán kiemelkedővé teszi a könyvet (illetve most már trilógiát), az a világ, a szereplők és a stílus tökéletes keveréke. 

James Forrester: Megszentelt árulás

James Forrester első kötete, a Megszentelt árulás, izgalmas krimi és kiváló korrajz is egyben. A 16. századi - éppen Shakespeare előtti - Anglia, melyet a történész szerző talán mindenki másnál jobban ismer, nagyszerű környezet egy ilyen történethez, Forrester elbeszélői képességének köszönhetően pedig pillanatok alatt bele tudja magát élni az olvasó. 

James Forrester, avagy valódi nevén dr. Ian Mortimer történész, a 14-18. század közötti Anglia egyik legavatottabb ismerője. Nála alkalmasabb szerzőt keresve sem lehetne találni egy Tudor-kori történelmi regény megírására, hiszen nem csak a történelmi és kulturális ismeretei kimagaslóak, hanem íróként is jól teljesít. 

I. Erzsébet öt éve lépett trónra, egy meglehetősen viharos időszakban. Ötven évvel korábban VIII. Henrik szakított a katolikus egyházzal, kinevezte magát az anglikán egyház fejévé és afféle vallási polgárháború vette kezdetét az új és a régi irányzat követői között. A hatalom nagy erőkkel próbálta elnyomni a katolikusokat, akik természetesen ezt nem hagyták annyiban, lázadások, összeesküvések és erőszak szegélyezte az ő útjukat is. 

A Megszentelt árulás főszereplője, William Harley Clarenceux címernagy is egy ilyen katolikus összeesküvés részévé válik, vagy legalábbis ezt gyanítja róla a királynő embere, Francis Walsingham és a célja elérésének érdekében a legnagyobb kegyetlenségektől sem visszariadó Richard Crachenthorpe különleges megbízott. Pedig Clarenceux-nak esze ágában sincs részt venni semmiféle összeesküvésben, csak egy régi barátja és hittársa kérését teljesíti, aki utolsó napjaiban rábízta féltve őrzött, hosszú éveken keresztül írt krónikáját.  

S. J. Parris: Eretnek

Érdekes ötlet történelmi köntösbe bújtatni egy klasszikus krimit és főszereplőnek egy olyan emblematikus figurát használni, mint Giordano Bruno. S. J. Parris kísérlete egész jól sikerült, az Eretnek nem csak egy izgalmas krimi, hanem némi betekintést is ad az 1580-as évek Angliájának vallási ellentétektől és ébredő tudományosságtól hangos környezetébe.

A reneszánsz filozófus eredetileg tanári állásért folyamodni és egy filozófiai vita kedvéért utazott Oxfordba, ám a regény szerint a váratlan végkimenetelű vitánál sokkal durvább dolgok is történnek az egyetemi kisvárosban. A rejtély megoldása pedig nem másra, mint az olasz Giordano Brunóra vár.

Fabian Lenk: Marco Polo és a Titkos szövetség

Meglepetéssel és örömmel konstatáltam, hogy a már sokszor, sokféleképpen felhasznált (népszerű, de talán kissé elcsépelt) témák mellé (Egyiptom, ókori Görögország, Róma, vikingek, kalózok) egy ázsiai környezetben, ráadásul pont a Nagy Mongol Birodalom fénykorának idején játszódó történet is bekerült Fabian Lenk Idődetektívek sorozatába, melynek jelen kötet a második része. 

Julian, Kim, Leon és Kija, az Egyiptomban "összeszedett" macska a Marco Polóról szóló iskolai történelemóra hatására úgy döntenek, hogy a valóságban is szeretnének találkozni a nagy felfedezővel, ezért az öreg könyvtár titokzatos szobájának segítségével visszautaznak az időben, egészen pontosan 1275-be, amikor is Marco Polo éppen Dzsingisz unokájához és örököséhez, Kubiláj kánhoz igyekezett, hogy drágaköveket vásároljon. A három barát és a macska csatlakoznak a velenceihez, de már útközben veszélybe kerülnek, Kubiláj udvarában pedig biztonság és békés üzletelés helyett újabb bonyodalmak várják őket, melynek elszenvedője maga Marco Polo, az összeesküvés leleplezése viszont ifjú hőseinkre vár.