2016. július 21., csütörtök

Jo Walton: Mások között

Mi történik azután, hogy a főhős hatalmas áldozatok árán legyőzi a világuralomra törő gonoszt? A legtöbb regény erre már nem tér ki, a rangos díjakkal jutalmazott Mások között viszont pontosan erről szól. Illetve ezenfelül a kívülállóságról, a fantasztikus irodalom iránti szenvedélyről, a mindennapok problémáiról, szépségeiről és a brit vidéket belengő mágiáról.

Kevés az igazán színvonalas ifjúsági regény. Rendkívül könnyed, kizárólag a szórakoztatást célzó, többnyire paranormális-romantikus történetek és már jól bejáratott franchise-okra épülő (vagy annak szánt) kötetek persze vannak rogyásig. Egyik-másik talán még csak nem is annyira kétes minőségű, de az önálló, egyedi történettel és valós mondanivalóval bíró ifjúsági regény egyértelműen ritkaság. A Mások között viszont pontosan ilyen, és ez már önmagában kiemeli a mezőnyből.

Jo Walton kiváló érzékkel nyúl vissza a viktoriánus pre-fantasy történetekhez (akkoriban még inkább rémtörténetnek számítottak) és formátumnak is az akkoriban népszerű naplóregényt választotta. A különbség viszont az a valódi viktoriánus naplóregények és jelen regény között, hogy utóbbi kényelmes másfélszáz év regényírási evolúció eredményeképpen gördülékenyebb és fogyaszthatóbb, illetve magától értetődően a huszonegyedik századi olvasóknak szól.

Morwenna, avagy Mori, a szerzőhöz hasonlóan walesi származású, ugyanúgy rajong az SF/F irodalomért, meglehetősen modern és józan gondolkodású - és szintén az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején (volt) tizenéves. Az önéletrajzi áthallás nyilvánvaló, viszont abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy Waltont soha nem próbálta megölni az ősi mágikus hatalommal bíró, világuralomra törő anyja, illetve nem szokott tündérekkel beszélgetni az elhagyott bányákkal tarkított walesi völgyekben. Aztán persze ki tudja... :)

2016. július 18., hétfő

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A Hidrogén szonátával még egyszer, utoljára bepillanthatunk az Iain M. Banks által megálmodott univerzumba, ahol a technológia szinte már mágiának hat, a halál sokszor csak átmeneti, az űrhajók Elméi egészen bizarr neveket adnak önmaguknak, és ahol minden civilizációk talán legszabadabbika, a Kultúra virágzik.

A Hidrogén szonáta, Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye, napra pontosan a szerző halálának harmadik évfordulóján jelent meg. Még mindig egy kicsit nehéz elhinni, hogy nem lesz több zseniálisan furcsa űrhajónév és évezredes mesterséges intelligencia, vége a szintetikus testek, intelligens drónok, drogmirigyek, virtuális életek, gigantikus űrbéli megastruktúrák, a valaha volt legnagyobb civilizáció, a Kultúra, és legismertebb titkosszolgálati csoportja, a Rendkívüli Körülmények idejének. 

De ha már búcsúzni kell, tegyük stílusosan. Így gondolják ezt a gziltek is: a komplett faj multidimenziós szublimációra készül, maguk mögött hagyva a szokványos világot. Csakhogy az előkészületek nem mennek zökkenőmentesen, a Zidhren-Maradvány, egy ősi szublimata civilizáció hátramaradt tagjai ugyanis még a távozás előtt meg akar osztani egy réges-régi titkot a gziltekkel, csakhogy a hajójukat lelövik. A Kultúra is megjelenik a környéken, egyrészt a hátrahagyandó bolygók és űrállomások értékesebb darabjaira pályázó roncsvadászok megfékezésére, másrészt egyszerűen csak megfigyelni az eseményt.

2016. július 13., szerda

Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya

Indrek Hargla történelmi krimisorozatának eddigi három kötete a Galaktika legutóbbi néhány éves megjelenéseinek legjobbjai között van. A Melchior, a patikárius elképesztően erős hangulatával azonnal megragadja az ember figyelmét, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce súlyosabb, komorabb és elmélyíti az érdeklődést, a Melchior és a hóhér lánya pedig a kettő ötvözeteként megmutatja, hogy milyen is az, amikor kiforrja magát egy sorozat.

Gyilkossági kísérlet a Tallinn melletti erdőben. Az áldozat túléli, de elveszti emlékezetét, az egyetlen szemtanú pedig túlságosan messziről látta csak a bűntényt és nem tudná azonosítani a tettest, aki mindent elkövet, hogy ne juthassanak a nyomára. Ám a város éles elméjű patikusa, Melchior nem retten vissza a látszólag megoldhatatlan feladattól és nyomozni kezd, hogy felderítse az egyre furcsábbnak tűnő eset hátterét

Ha kíváncsi vagy a sorozat hátterére, a Könyvhéten beszélgettem egyet a szerzővel írásról, történelemről, az ideális középkori detektívről és arról is, hogy mit ír, amikor éppen nem Melchior történetét folytatja.

Melchior Wakenstede valószínűleg annyira nem bánná, ha széleskörű műveltségét, tapasztalatát és kognitív képességeit a tudomány, a kereskedelem és a városi pletykák kötnék le az időről időre előforduló, rejtélyes gyilkosságok felderítése helyett, ám az élet ezt nem így gondolja. A szeptember eleji vásár idején ugyanis kegyetlen támadás ér egy fiatalembert a város melletti erdőben. Az egyetlen szemtanú Wibeke, a tallinni hóhér lánya, aki csak távolról látta az erőszakos jelenetet, de így is megesküdne rá, hogy a támadónak gyilkos szándékai voltak. Az áldozat viszont élete helyett csak az emlékezetét veszti el, és még csak ki sem rabolják. A különös körülményekre való tekintettel Wentzel Dorn bíró ismét Melchiort bízza meg az ügy felderítésével, aki a tőle megszokott határozottsággal veti bele magát a nyomozásba.

2016. július 4., hétfő

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Ebben a történetben csak a vízjogok felett uralkodó óriáscégek alkalmazottainak jut hely a kényelmes, zöld, csúcstechnológiával szerelt, önfenntartó városgépekben, az átlagember nyeli a port, fizeti a hét dollárt (vagy négy jüant) egy liter vízért és ha egy kis szerencséje van, nem hal meg harminc éves korára tuberkulózisban és nem lesz járulékos áldozat egy maffia-leszámolás közepén. A vízvadász, Paolo Bacigalupi legfrissebb regénye, feszes tempójú sci-fi thriller, fontos és aktuális mondanivalóval.

Paolo Bacigalupi négy magyarul megjelent könyvéből hármat olvastam eddig (A kételygyár maradt ki), minden egyes alkalommal mélyen elkeserítő élmény volt. Erről nem Bacigalupi tehet, ő kiválóan ír, az emberek tehetnek róla, akik miatt minden egyes nappal közelebb kerülnek ezek a regények a valóra váláshoz. Sőt, visszafogottabb verzióban már most jelen van gyakorlatilag minden téma, amit ezek a történetek boncolgatnak, ebben az esetben például a globális felmelegedés okozta szélsőségesen száraz időszakokkal erősített, eszetlen túlhasználat miatti vízhiány. Fájdalmas belegondolni, hogy milyen ütemben tesszük tönkre az egyetlen helyet, ahol jelenlegi tudásunk és technológiai szintünk alapján életben maradhat az emberiség (a globális ökoszisztéma többi élőlényéről nem is beszélve), és még fájdalmasabb, ha realizáljuk, hogy mennyi az önző, ignoráns ember, aki a személyes, pazarló kényelmét mások élete elé helyezi, és legfeljebb akkor fogja elismerni, hogy valami nincs rendben, ha konkrétan megvalósul az, amiről Bacigalupi ír.