Anthony Ryan: A tűzkirálynő

Nagyon messzire jutottunk a Hatodik Rend hadiiskolájától. Évtizedek teltek el az első rész óta, a tét minden eddiginél nagyobb, Anthony Ryan monumentális trilógiájának ígéreteit A tűzkirálynő hivatott beteljesíteni.

Anthony Ryan Hollóárnyék-trilógiáját egyszerűen csak elolvasni is komoly teljesítmény, elképzelni is nehéz, hogy megírni milyen lehetett. Három hatalmas tégla, három teljesen különböző történet, sok más szerző valószínűleg feldarabolta volna legalább hat részre az egészet, de Ryanünk valami rejtélyes okból maradt a trilógia-formátumnál. 

Technikai és történeti szempontból A tűzkirálynő A várúr közvetlen folytatása, nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt, illetve a nézőpont-karakterek is hasonlóak. Amitől viszont mégis más (ha nem is annyira, mint az első kötet), az a világ működésének egyre mélyebb megismerése, ahogy a végső összecsapás felé közeledünk, és ezt némileg ellenpontozva az emberközeliség néhány szereplő esetében, ami szinte már A vér énekét idézi.

Anthony Ryan: A várúr

Az Egységes Királyságot a voláriak rabszolga-hadserege fenyegeti, de a háttérben valami sokkal sötétebb mozgolódik. A várúr a Hollóárnyék-trilógia harmadik részének epikus fölvezetése, de legalább olyan gazdag fordulatokban és eseményekben, mint A vér éneke volt. 

Vannak azok a történetek, amiket anyagi okok miatt hizlalnak trilógiává (egy helyett három könyvet eladni mégiscsak többet hoz a konyhára), esetleg a szerzőnek nincs annyi önkontrollja és/vagy jó szerkesztője, hogy kompakt méretűre vágja a sztorit. Ritka, hogy ténylegesen szükség van három-négyszáz oldal fölötti kötetekre, ezer oldalnál lényegesen hosszabb trilógiákra és több ezer oldalas sorozatokra, az esetek nagy részében, pestiesen szólva, egyszerű szófosás megy. Aztán vannak azok a történetek is, amiket nem lehet röviden elmesélni, mert alaposan kidolgozott a háttér, élő a világ, a karaktereknek valódi életük és motivációik vannak, a rövidítés csak kárt okozna. A Hollóárnyék-trilógia az utóbbiak közé tartozik: A vér éneke is nettó 637 oldal, A várúr pedig 693, de kritikus szemmel olvasva is szinte üresjáratok nélküli, szükség van a monstre féltéglákra. 

Anthony Ryan nem próbálta megismételni az előző kötet sikerét hasonló beállításokkal, a trilógia második része gyökeresen más irányt vesz A vér énekéhez képest. Persze van itt is tizenéves nézőpont-karakter, némi coming of age szál és sötét hangulat, de a katonaiskola növendékei rég felnőttek, többségük már nem is él, a történelem halad tovább, nem lehet visszalépni. Persze David Gemmell hatása még mindig érződik, talán még erősebben, mint eddig, hiszen két nagyon fontos motívum is a hősi fantasy nagymesterének talán legismertebb műveit idézi (egészen konkrétan a Legendát és az Árnyjáró-trilógiát), de ez nem feltétlenül negatívum. A gemmelli iskolát érdemes követni, főleg, ha valaki tudja is hozni azt a szintet, Ryan pedig általában képes erre.

Iain M. Banks: Közelkép

Szupercivilizációk, buddhista ihletésű virtuális poklok, kegyetlenség és mérhetetlen humanizmus - a Közelkép rendkívül változatos, magával ragadó és gondolatébresztő regény. Iain M. Banks ezúttal is csúcsformában. 

Iain M. Banks utolsó előtti Kultúra-regényét veheti kézbe az olvasó a Közelképpel. Banks tavaly bekövetkezett, tragikusan korai haláláig a kortárs sci-fi óriási népszerűségnek örvendő alkotója volt, abszolút méltán: regényei hatalmas fantáziáról, lenyűgöző történetvezetési készségről, komoly írói elhivatottságról mesélnek.

Ugyan más sci-fi regényeket (és szépirodalmat) is írt, Banks jobbára mégis a Kultúra-ciklus miatt ismert, legalábbis nálunk. A távoli jövőben, szinte a mágia határait súroló technológiai fejlettségű szupercivilizációk és feltörekvő fajok benépesítette galaxisban játszódó történetek okkal népszerűek, Banks egészen egyedülállót alkotott az űropera műfajában.

A Kultúra-regények lazán összefüggő sorozatot alkotnak, itt-ott ugyan van némi utalás más történetek eseményeire és szereplőire, de nagyjából függetlenül is olvashatók. Időrendben haladni legfeljebb azért érdemes, mert a későbbi kötetekben a Kultúrával kapcsolatos alapvetéseket már nem feltétlenül magyarázza el a szerző, ugyanakkor a folyamatos irodalmi fejlődés miatt érdemesebb későbbi regényt választani kezdésnek, a legelső (Emlékezz Phlebasra) például fölöslegesen túlírt és úgy általában nem egy erős darab. A Közelkép viszont, az utolsó előtti regény, talán minden eddiginél jobban sikerült.

Anthony Ryan: A vér éneke

Anthony Ryan rendkívül magasra teszi a mércét. A vér éneke nagyon alapos, nagyon jól megírt regény, hosszú évek óta nem látott a magyar könyvpiac ilyen szintű fantasyt, mint a Hollóárnyék-trilógia első kötete. Vigyázat, nem orgyilkosos "YA" regény! 

Azt ugyan nem tudom, hogy A vér éneke tényleg "minden idők legjobb fantasy debütálása"-e, mint ahogy a borítón áll, az viszont tény, hogy kiváló munka. Hosszú, alapos, izgalmas és érdekes: epikus fantasy a javából, Gemmell óta nem olvastam ilyen jót.

 Nem véletlenül mondom ezt, Anthony Ryan maga is megemlíti David Gemmellt a köszönetnyilvánításban, aki egyértelműen komoly hatással volt rá. A "hatás" ebben az esetben nem az "utánzás" eufemisztikus megfogalmazása, egyszerűen Ryan a gemmelli iskolát követi, de szépen rátalált a saját mesélői hangjára és egy bitang jó, a helyét önmagában is megálló regényt rakott össze.

Ráadásul nem csak egy regény lesz, hanem trilógia. Mégpedig nem a mostanában financiális okokból divatos kamutrilógia, ahol jobb esetben egy történetet nyesnek háromfelé, rosszabb esetben pedig csak toldozgatják, hogy meglegyen a kötelező kötetszám, hanem brutális, eriksoni és martini méretű, 600+ oldalas szörnyekre kell számítani. Átlagos szerző (és kiadó) minimum kétfelé szedné és akkor már hatrészes sorozatnak adná el a Hollóárnyék-trilógiát. Na itt nem ez van, keményfedeles féltéglákat kap az olvasó. Ha az első kötetből lehet általánosítani, akkor szép számú csavarral a történetben és abszolút élő, a lapokról szinte lemászó világgal és karakterekkel.

Ian McDonald: A dervisház

Iszlám misztika és nanotechnológia keveredik Ian McDonald hihetetlen intelligenciával és műveltséggel megírt regényében. A dervisház nem egyszerűen sci-fi, sokkal inkább nagyszabású gondolatkísérlet: mi lesz velünk alig másfél évtized múlva és az emberek hogyan fognak reagálni a technológiai fejlődés okozta társadalmi változásokra? 

A válasz egyszerű: minden megy a régiben. Nincs világmegváltás, semmi megmagyarázhatatlan tudományos ugrás vagy külső beavatkozás, "csak" egy rendkívül jól összerakott jövőkép, amely egyenes folytatása a mi jelenünknek. A szereplők nagy része már él: kisgyerek, lázadó kamasz vagy végzős egyetemista, ott vannak valahol Isztambulban, de még soha nem találkoztak, talán a dervisházat sem ismerik, mely később összefonja a sorsukat és nem is sejtik, hogy egy angol író papírra vetette a jövőjüket. 

I. M. Banks: Anyag

Iain M. Banks hetedik Kultúra-könyve, az Anyag eleinte nem árul el sokat sci-fi mivoltából. A regény látszólag egy középkori, fejletlen civilizáció csatározásai közepette a királyi udvarban lejátszódó politikai összeesküvésről és azok utóhatásairól szól. A könyv a régi uralkodó aljas meggyilkolásával kezdődik, ettől kezdve kapunk betekintést a király két fiának történetébe. Az árulással, orgyilkosokkal és titkos cselszövésekkel azonban Banks rajongói korántsem elégednének meg. 

Ez így ugyanis kevés egy jó sci-fi történetének, sokkal inkább illene egy középkorban játszódó regény lapjaira. Adjunk hozzá egy olyan bolygót, ami egy négydimenziós térben létezik, számtalan élőszinttel rendelkezik és mindegyik az embertől eltérő, furcsa és kiszámíthatatlan űrlényekkel van benépesítve. Emellett szükség van még néhány szuperintelligens űrhajóra, és egy egész galaxist átfogó politikai összeesküvésre. Ha ez megvan, lépjen a történetbe a Kultúra, egy utópisztikus társadalom, amelynek tagjai messiás komplexusuk globális kiterjesztéseként abban lelik örömüket, hogy fejletlenebb társadalmak csatározásaiba szólnak bele. Ha mindez megvan, akkor eljutunk az Anyaghoz, amely már egy olyan történet, amellyel a szerző korábbi rajongói is megelégedhetnek. 

Iain M. Banks: Fegyver a kézben

I. M. Banks a kortárs sci-fi irodalom eléggé furcsa alakja. Egyrészt jó stílusú történetmesélő, másrészt hosszú oldalakon keresztül képes lazán összefüggő, kusza dolgokat írni a majdnem semmiről. Eddig négy-öt könyvét olvastam, a Fegyver a kézben valahol A játékmester és a Holtpont szintjén leledzik, már ami az élvezeti értéket illeti; vagyis a szinte már védjegynek számító eszelős űrhajónevek mellett a történet is szórakoztató, a mellébeszélés-mennyiség még az emészthető mértéken belül marad és követhető az események menete is.

A Kultúra különös díszleteivel a háttérben követhetjük ide-oda csapongva Cheradenine Zakalwe történetét. Zakalwe a Kultúra Rendkívüli Körülmények csoportjának tagja, feladata általában világok sorsának eldöntése és hasonló csekélységek. Egymaga befolyásolja háborúk menetét, de mégis sokszor kerül a rossz oldalra, amit egy idő után megelégel és otthagyja a Rendkívüli Körülményeket. Nagyjából kétszáz évvel korábban Diziet Sma fedezte fel Zakalwét, most újra dolga van vele: őt bízzák meg azzal, hogy keresse meg a veterát, mert még szükség lenne rá. Ez persze nem olyan egyszerű feladat, még akkor sem, ha az ember lánya mellett nem lebeg állandóan egy kotnyeles drón, a hajón a legénység nem kapcsolja ki poénból az immunrendszerét, illetve a célszemély múltja nem olyan sötét, mint Zakalwéé.

Banks nagy ötlete, a Kultúra, egy élettől nyüzsgő szövetség, ahol emberek és egyéb biológiai alapon működő létformák mellett nem kevés drón és más elektronikus érző-gondolkodó lény is akad, a hajók intelligensek és külön személyiségük van (bővebben a Holtpontban), és az egyetlen általánosan érvényes filozófia, hogy a biológiai testet kizárólag a szórakozás és az élvezetek miatt nem éri meg lecserélni. Ettől függetlenül nem egy gigantikus, békepárti hippiközösség az egész, a Kultúra folyamatosan háborúkat folytat a szövetségen kívüli, általában primitívebb világokkal, ezért van szükség a Zakalwe-félékre... 

--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2006

Eredeti cím: Use of Weapons

Fordító: Totth Benedek

Oldalszám: 425