Anthony Sheenard: A holtak galaxisa

Múlt héten úgy döntöttem, hogy ez nem állapot és fel kell kerülnie a polcra a hiányzó és (reális áron) beszerezhető Mysterious Universe köteteknek. A gondolatot tett követte és pár nap múlva meg is érkezett három kötet, köztük A holtak galaxisa tavaly megjelent, átírt verziója, Anthony Sheenard billentyűzetéből. 

Még vagy tíz éve olvastam az eredetit, az első MU-élményeim egyike volt (na jó, legalább az ötödik, de mivel huszonegy kötet figyel eddig a polcon a sorozatból, nyugodtan nevezhető korainak) a kisregény a Holtak galaxisa címet viselő cherubionos antológiában, a főszereplő pedig még a York Katchikan (sic!) nevet viselte (Szélesi írta is valahol, hogy talán nincs még egy olyan szerző, aki elfelejtené a főszereplője nevének helyesírását). Azóta Anthony Sheenard / Szélesi Sándor szép számban alkotott mindenféle történeteket, többek között más szerzőkkel közösen a Mysterious Universe sorozathoz, adódott a történet átírása és kibővítése, hogy jobban passzoljon a jelenlegi MU univerzumhoz. Még egy bőr lehúzása ugyanarról, avagy sem, mindenesetre én élveztem, visszaröpített gimis koromba, amikor még a spórolt pénzemet szorongatva nézegettem valamelyik nagyobb könyvesbolt polcait és leemeltem az Ellopni egy Chagallt c. kötetet (a főszereplővel ellentétben én fizettem is az alkotásért), hogy aztán otthon beszippantson a tipikusan kamaszoknak szóló, pörgős, szórakoztató, akciódús sztori, melyben mindig van helye néhány érdekes fegyvernek, űrhajónak és hiányos öltözetű női mellékszereplőnek.

John Scalzi: Szellemhadtest

John Scalzi robbantott a Vének háborújával, mely egyrészt méltó utódja más háborús sci-fiknek, másrészt pedig tele van jó ötletekkel, humorral, megfelelően adagolt feszültséggel, akcióval és kérdésekkel, nem véletlenül került a 2012-es toplistámra. A Szellemhadtest ugyan nem közvetlen második rész, de semmivel sem marad le elődjétől, szinte mindent hoz, amit a Vének háborúja tudott, és jó folytatáshoz illően rá is tesz még egy lapáttal.

Tavaly májusban jelent meg a Vének háborúja és nagyjából azóta a leglátogatottabb blogbejegyzéseim egyike a róla írt darab. A Google első oldalon hozza, ha rákeresel a könyv címére és a "Szellemhadtest" kifejezésre is szép számmal érkeztek találatok a kíváncsi olvasóktól az elmúlt háromnegyed év során. Na most eljött a ti időtök is, elolvastam a könyvet - nem siettem vele, három napig tartott, mert az ilyesmit ki kell élvezni. Bármilyen bőség is szakadt ránk az utóbbi időben, azért az igazán minőségi sci-fi még mindig ritka madár - és elkészült az értékelés is, fogadjátok szeretettel és utána induljatok/kattintsatok a legközelebbi beszerzőhelyre, mert ezt olvasni kell! 

Terry Pratchett: Az ötödik elefánt

Terry Pratchett Korongvilág történetei a kedvenceim közé tartoznak, itt a blogon mégsem volt túl sok szó róluk. A manák trilógiájának köteteiről még a blog második évében, 2009-ben írtam, Korongvilágot csak egy könyv, a Silverberg-féle Legendák  második része tartalmazott nyomokban.

Jogos a kérdés - már ha felmerült egyáltalán valakiben -, hogy mi értelme van egy sorozat huszonnegyedik kötetéről írni. Nos, miért ne? Egyrészt az Őrség-alsorozatnak csak az ötödik része, másrészt egy jó könyv, harmadrészt pedig valahol csak el kell kezdeni a kedvcsinálást a sorozathoz, Az ötödik elefánt pedig elég jó apropó, még ha kezdő kötetnek nem is ajánlom.

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek (Agave, 2013)

Optimista, világoskék borító mögé rejtve érkezik a tavaly elhunyt Ray Bradbury klasszikus disztopikus kisregényének legújabb kiadása. A Fahrenheit 451-et olvasva ez teljesen érthetetlen választásnak tűnik, sokkal jobban illene hozzá valami sötét, lángnyelvekkel díszített külső, az utána következő novellák viszont egyre pozitívabb hangulatúak, a végére szinte már az olvasó is olyan vidám lesz, mint a könyvfedél színe.

Úgy tűnik, hogy az Agavénál Bradbury történeteit pont fordítva kezelik, mint a Philip K. Dick köteteket: előbb adták ki a nálunk kevésbé ismert novellákat és csak tavaly jelent meg a szerző egyik legismertebb munkája, a Marsbéli krónikák, illetve most a Fahrenheit 451, melyből már antikvár példányokat sem volt olyan egyszerű találni.

Kiss Ilona: Oroszország (Mindenki szellemi kalauza)

A "Mindenki szellemi kalauza" sorozat Japánról szóló részét kerülgetem már egy ideje, de az ára mindig visszariaszt. A második, Kínát bemutató kötetet kölcsön tudom kérni egy kedves barátomtól, de Oroszország is érdekel, úgyhogy amikor megtaláltam egy bizonyos helyen az eredeti ár kb. húsz százalékáért, annyit már gondoltam megér. Igazam lett, jó kis darab, előzetes terveimmel ellentétben nem dobom föl cserének és el sem ajándékozom, jó helyen lesz itt az egyik polcon, ahol csatlakozhatnak hozzá a társai is. 

Kiss Ilona belülről és elég mélyrehatóan ismeri az orosz kultúrát, a bevezető szerint harminc éve foglalkozik a témával fordítóként, tanárként, kutatóként és a moszkvai Magyar Kulturális Központot is vezette. Oroszországot és az oroszokat ismeri, jó stílusban ír, ideális választás vezetőnek a világ legnagyobb országába vezető foteltúránkon. 

Richard Dawkins: Isteni téveszme

Richard Dawkins talán legismertebb könyve az Isteni téveszme, legalábbis Az önző gén után, de mindenképpen a legnagyobb visszhangot keltő. Némi képzavarral élve szokták az ateizmus Bibliájának nevezni, mások az ördög művének tartják, az viszont világnézettől függetlenül kétségtelen, hogy egy rendkívüli intellektussal rendelkező szerző kifejezetten jó stílusú munkájáról van szó. Olvasmányos, gondolatébresztő - és ha valakinek szüksége van rá, meggyőző és támogató -, alapmű az emberi civilizáció bizonyos aspektusainak megértéséhez és ráébreszt arra, hogy tulajdonképpen mennyire nyíltan is alkalmaz kettős mércét oly sok ember.

Ráadásul az ajánlás Douglas Adamsnek szól :) 

Rácz Lajos: Sárkány új tükörben - Kína a 21. században

Időtlen idők óta keresek valami olyan könyvet, amiben objektív nézőpontból olvashatok Kínáról. Eddig nem sikerült és előrebocsátom: ez a példány sem felelt meg ennek az elvárásnak. Rácz Lajos kétségkívül ért ahhoz, amiről ír, de hiába állítja többször is a kötet elején az ellenkezőjét, a Sárkány új tükörben - Kína a 21. században ugyanúgy elfogult, mint az összes eddigi könyv, amit a témában olvastam - ez éppen a Kínai Népköztársaság irányában. 

A szerző nyolc évig élt Pekingben, mint magyar katonai attasé, közgazdászi és pszichológusi végzettsége is van, tehát elvileg ideális ember lenne arra, hogy igazán jó könyvet írjon a kínai gazdasági és társadalmi folyamatokról, jelenségekről, mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy a Kínával kapcsolatos előítéleteket eloszlassa, átesett a ló túlsó oldalára. Azért persze nem nagyon, de éppen annyira, hogy az már zavaró legyen. 

Robert Silverberg: Valentine, Napkirály

A Majipoor-sorozat harmadik magyarul megjelent kötete sem okozott csalódást: Robert Silverberg itt is hozza a formáját. A Valentine, Napkirály megdöbbentően kortárs regény, ha nem tudom, hogy először 1983-ban jelent meg, bemondásra simán elhiszem, hogy a tavalyi év termése. Komoly teljesítmény, ha valaki meg tudja jósolni a jövő technológiáját vagy társadalmait (ez még a valaha élt egyik legnagyobb SF-szerzőnek és egyik kedvenc írómnak, Isaac Asimovnak sem sikerült - legalábbis rövidebb távon), de ha irodalomról van szó, az számít igazán, ha valaki olyat alkot, ami kereken harminc év múlva is tökéletesen friss. És Silverberg megcsinálta: a kiváló stílus mellett a feszegetett problémák sem lehetnének soha kevésbé aktuálisak, mint napjainkban. 

Pilcz Roland: Kalyber Joe 1. - A kezdet

Pilcz Roland képregényeit régóta nézegetem már a molyon, mindig elhatározom, hogy most aztán már tényleg beszerzek és elolvasok néhányat, aztán a kezdeti lelkesedés eltűnik és valahogy más könyveket veszek helyette. Na de amikor múlt héten maga a szerző dobott föl a rukkolára néhány Kalyber Joe részt, azonnal lecsaptam a lehetőségre és vadásztam magamnak egy dedikált  első részt. 

Alastair Reynolds: Napok Háza

Határozottan az az érzésem, hogy az űropera nem az én műfajom. Legalábbis nem nagyobb mennyiségben - viszonylag kevéssel a Tűz lobban a mélyben után Alastair Reynolds regénye, a Napok háza kissé megfeküdte a monumentalizmust feldolgozó szerveimet. Hiába volt egészen izgalmas mindkét történet, hiába voltak tele jó ötletekkel, a több millió éves időtartamokkal és sok tízezer fényévekkel dobálózás fáraszt és öncélúnak tűnik. Pedig ha úgy vesszük, tulajdonképpen még reális is: fénysebesség alatt tényleg sok időt vesz igénybe egy-egy hosszabb utazás - a galaxisunk átmérője ugye nagyjából százezer fényév...