Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

Mindenható mesterséges intelligenciák létrehoznak egy intelligens létformát. A megfigyelésükre küldött emberi delegáció tagjai közül ketten kegyetlen gyilkosság áldozataivá válnak. Az MI-k érinthetetlenek, a cinikus, mizantróp Andrea Cort detektív egyszerűen megoldhatná az ügyet azzal, hogy kerít egy bűnbakot, akire ráverheti a bűntényt, de inkább a valódi indítékokat és a valódi tettest akarja megtalálni. Adam-Troy Castro sci-fi krimije, A holtak küldöttei, ügyesen felépített, fordulatos és szórakoztató történet. 

A harrypotteres nevű Adam-Troy Castro egyetlen novellától eltekintve (ami az SFmag 10 e-novelláskötetben jelent meg és nem nyűgözött le különösebben) a "szeretnék tőle valamit olvasni, de nem tudom eldönteni, hogy mit" listámon szerepelt, egészen mostanáig. A dilemmát a Gabo SFF stábja oldotta fel, amikor eldöntötték, hogy kiadják ezt a kötetet, és egyúttal felrakták a szerzőt az "egy könyve után mindenképpen szeretnék még olvasni tőle" című listára - egyébként olyan nevek mellé, mint Alastair Reynolds, Greg Keyes, Robert Jackson Bennett, esetleg nem SFF-vonalon Nigel Barley, John Gribbin, Jared Diamond, Nick Bostrom és még sokan mások. 

Nade. Fogj egy óriási, henger alakú biomot, amit ősi mesterséges intelligenciák legóztak össze valahol az űr egy kimondottan félreeső szegletében. Tegyél hozzá egy intelligens idegen fajt (amit mellesleg szintén az MI-k hoztak létre) és az említett biomban őshonos, illetve egy emberi delegációt, amelynek feladata az idegenek megfigyelése. Ha eddig nagyjából egy Kim Stanley Robinson-féle regényre gondolsz, akkor nem lőttél mellé nagyon, viszont Robinsonnal ellentétben Castro nem bajlódott azzal, hogy tudományos pontossággal írjon le mindent, inkább bedobott még egy kettős gyilkosságot a sztoriba, meg egy mizantróp detektívet, just for fun.

Sci-fi és fantasy a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (2016)

Megint eltelt egy év, hamarosan újra Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. 2016. április 21-24. között ismét megszállják a Millenárist a könyvszakma képviselői és az olvasóközönség, a díszvendég ezúttal a norvég Jostein Gaarder és Szlovákia lesznek. Izgalmas új megjelenések, programok, dedikálások, beszélgetések, közönségtalálkozók is várhatóak, tulajdonképpen minden, amit eddig megszokhattunk és megszerettünk. 

Idén is összeszedtük nektek az SFF-kötődésű megjelenéseket és programokat a teljes listából, megfűszerezve néhány, egyszerűen csak érdekesnek ígérkező eseménnyel és könyvvel (az összes idei sci-fi- és fantasy-megjelenést itt találjátok). A formátum a szokásos: előbb a Könyvfesztiválra időzített, vagy nem sokkal előtte kihozott könyvek és egyéb infók, aztán az akciók (ez valószínűleg frissülni fog menet közben), majd a programok. A helyszínek térképeit pedig az egyes pontok között találjátok, rajtuk külön jelölve az SFF- és ismeretterjesztő témákban aktív kiadókat. 

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Posztapokalipszis. Egy olyan téma, ami a mai modern világban élő emberek többségében élete során legalább egyszer felmerül (pláne, ha pont akkor figyeli a híreket, amikor megindul egy-egy újabb madárinfluenza- vagy ebolajárvány), és jobb esetben el is gondolkodik rajta. Mi maradna meg a civilizációból? Mi maradna meg nekünk, embereknek, és mit kellene újrakezdeni? Hogyan alakulna át a társadalom? A kanadai Emily St. John Mandel első magyarul megjelent regénye, a Tizenegyes állomás, az egyes emberek érzéseit és sorsát bemutatva igyekszik körbejárni ezt a kérdéskört.

A Tizenegyes állomásról nehéz objektíven írni, tipikusan olyan könyv, amiben nagyon sok minden van, és mindenkit máshogy érint meg. Engem nagyon megfogott, valahol nagyon mélyen mozgatott meg valami olyasmit, amihez ritkán ér el egy-egy történet. Már egy hete befejeztem az olvasást, de még mindig körülvesz a posztapokaliptikus Kanada hangulata, minden nap rácsodálkozom az elektromosságra, az internetre, a vezetékes gázra, a repülőgépekre… Ez a könyv nem olyan, hogy egyszer elolvassa az ember, aztán befejezés után elégedetten félredobja, hogy „ez is megvolt”, veled marad még napokig, hetekig.

A nem túl távoli jövőben olyan influenzajárvány söpör végig a világon, ami kis híján kipusztítja az emberiséget. A civilizáció modern formája összeomlik, de száz meg száz helyen hajt ki újra. Az életben maradtak kis csoportokba verődve próbálnak túlélni az egykori városok romjain, csak legendák és iskolai tanórák szólnak arról, hogy az emberek valaha pár óra alatt képesek voltak körberepülni a Földet, vagy hogy egy kapcsolót felkattintva fényárba borulhatott egy egész ház, vagy akár egy egész város is.

Beszélgetés Brian McClellannel, a Lőpormágus-trilógia írójával

És Kivirähk után Brian McClellant is sikerült elcsípni egy rendkívül jó hangulatú és érdekes beszélgetésre. Az interjú az SFmagnak készült, de hogy véletlenül se maradjatok le róla, az elejét itt is megosztom. 

Márciusban Budapestre látogatott a Fumax Kiadó meghívására Brian McClellan, a Lőpormágus-trilógia harmadik kötete, az Őszi köztársaság bemutatójára. A könyvbemutató másnapján beszélgettem a szerzővel.  

Brian McClellan nézegeti a könyvbemutatón kapott űrhajót :)

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak. Kicsoda Brian McClellan? 

Oké. Én vagyok Brian McClellan, a Lőpormágus-trilógia szerzője. 2012 óta vagyok főállású író, ebben az évben adtam el az első kötetet, ami 2013-ban jelent meg az USA-ban. Jelenleg epic fantasyt írok megélhetésként. 

Hogyan lettél író? Hogyan lesz valakiből író az Egyesült Államokban? 

Ez a folyamat mindenkinél más. Nekem elég hagyományos történet volt, először csak úgy írogattam magamtól itt-ott, aztán még tizenéves koromban úgy döntöttem, hogy ez tetszik és író akarok lenni Az egyetemen kreatív írást tanultam és folyamatosan a saját írói készségeim fejlesztésén dolgoztam. Miután végeztem, továbbra is annyit írtam, amennyit csak tudtam, és olyan munkákat vállaltam, amelyek mellett ez lehetséges volt. Aztán amikor befejeztem az első könyvemet, a Vérrel írt ígéreteket, beküldtem néhány ügynökségnek, kaptam pár pozitív visszajelzést és találkoztam egy nagyszerű irodalmi ügynökkel, aki segített fejleszteni a könyvön, szerkeszteni meg ilyesmik, majd elvitte egy aukcióra, ahol le is csaptak rá. Nagyjából így lettem publikált író. 

Azért ebben a szerencse is közrejátszhatott, másoknak biztos nem megy ilyen simán és gyorsan. 

Igen, ezt tényleg elég gyorsnak éreztem. Vannak olyan szerzők, akiknél még kevesebb időt vesz igénybe a dolog, de a legtöbbeknél azért eltart egy darabig. Nekem olyan hét év volt az egész, attól a ponttól, amikor eldöntöttem, hogy tényleg írni akarok, az első regényem kiadásáig. Van, akinek húsz-harminc évébe is beletelik. 

Gondolkodtál azon, hogy magánkiadásban jelentesd meg a regényeidet? Ez mostanában elég népszerű, Michael J. Sullivan vagy Andy Weir is így lett ismert. 

Akkoriban nem nagyon tudtam semmit a magánkiadásról, ezért nem is gondolkodtam rajta. A hagyományos utat akartam követni. 

Mit tanultál az írásról, mialatt megírtad ezt a három regényt és a kapcsolódó novellákat? 

Sokat tanultam a történet ritmusának fontosságáról és egyéb alapvető strukturális dolgokról. Megtanultam, hogyan tervezzem meg előre a történetet és hogyan tartsam meg a szöveg tempóját. Amikor írsz valamit, halad a történet és tudnod kell, hogyan tartsd megfelelő szinten, hogy az olvasó ne veszítse el az érdeklődését, de azért követhetetlenül gyors se legyen. Ez egy nagyon érzékeny egyensúly, nem egyszerű megtalálni.

>> a folytatást az SFmagon olvashatjátok >>

Beszélgetés Andrus Kivirähk észt íróval

Erik Wahlström és Esko Valtaoja után egy harmadik északi íróval is sikerült beszélgetnem egy kicsit. Az interjú a Nyestre készült, de hogy ti se maradjatok róla, az elejét itt is megosztom. 

Egy történet arról, hogy az emberek önszántukból butábbakká válnak

Márciusban Budapestre látogatott Andrus Kivirähk, a legnépszerűbb kortárs észt szerző. Magyarul öt könyve jelent meg eddig, A Kék vagon a szocializmus utolsó évtizedeiről szóló dráma, az Ördöngös idők egy népmesei motívumokban bővelkedő, humoros és erőteljesen szatirikus történet, az Észt Intézet által kiadott Breviárium egy válogatás a szerző rövidebb történeteiből, a Sári, Samu és a titkok egy mesekönyv, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét pedig mágikus realista társadalomkritika, utóbbi bemutatója előtt beszélgettünk a szerzővel. 

Andrus Kivirähk

Ez az ötödik magyarul megjelent könyve, mindegyik más irányból közelíti az irodalmat. Véletlenül alakult így, vagy egyszerűen szeret kísérletezni? 

Három különböző témában dolgozom főleg, ezek a színdarabok, regények és gyermekkönyvek, és ami magyarul megjelent, az a magyar fordítók választása, ők választották ki ezeket a köteteket. Az én elképzelésem az, hogy a könyvek írásának is izgalmasnak kell lennie, ezért a könyveknek nem kell egymásra hasonlítaniuk. Vannak olyan írók a világban, akik állandóan ugyanazokat a történeteket, ugyanazokat a szálakat használják újra és újra, így a könyveik is meglehetősen hasonlóak. Én nem ilyen vagyok.

Hasonló témák viszont fel-felbukkannak azért a történeteiben. Például az Ördöngös idők és Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét egyaránt népmesei, mitológiai témákkal dolgozik, illetve erősen szatirikusak és ironikusak. 

Igen, természetesen, mivel az író azonos, kell, hogy legyenek benne azonos vonulatok, ilyen lényegében a folklór és a szarkasztikus humor. 

A szarkasztikus vagy ironikus humor egyúttal eszköznek is tűnik, amellyel mintegy tükröt tart a modern világ elé.

Ezt olyan jól van megfogalmazta, hogy nem is tudok mást hozzáfűzni. (nevet)

Illetve ennek segítségével erőteljes kritikát fogalmaz meg a könyvében kulturális, vallási témákat illetően.

Igen, ez a könyv egy nyelv és egy nép kihalásáról szól, úgyhogy valóban kritikusan viszonyul minden olyan indokhoz, ami a kihaláshoz vezethet.

Emellett a könyv a modern és az ősi kultúrák összeütközését is bemutatja több szemszögből, ami erőteljesen rímel arra, ahogy a domináns nyugati kultúra hat más népekre.

Ez egy ilyen típusú regény, ami egy régi nép kihalásáról beszél, de valójában kortárs jelenségekre reflektál. Természetesen a különböző olvasók másképpen viszonyulnak ezekhez a történetekhez, másképpen látja vagy értelmezi egy észt vagy egy francia, vagy más nemzetiségű. Az észtek annyira kevesen vannak, olyan kicsi nép, hogy a kihalás veszélye folyamatosan a fejünk felett lebeg.

A nagyobb népek másféle módon is értelmezhetik, ők akár az egész európai kultúra kihalásával hozhatják párhuzamba, vagy az iszlám előrenyomulásával tudják azonosítani. És természetesen beszél a kihaló nép erejéről is – ezt az erőt ebben a könyvben Észak Sárkánya szimbolizálja, aki él és virul ugyan, de alszik, és nincs elég ember, aki fel tudná ébreszteni.

>> A folytatást a Nyesten olvashatjátok. >>

Párizs 2016

Négy különböző nemzetiség képviselője volt a szobában. Egy cseh világutazó-ökológus-szociális munkás, a Mongol Állami Egyetem volt lengyel nyelvi lektora, egy német orientalista-nyelvtanár-életművész és szerény személyem - orosz hússaláta nincs köztük. 

Idő: egy márciusi szombat délután. 

Színhely: egy aprócska hostel a Montmartre tövében. 

Nagyjából úgy történt, mint egy filmben. Egy hirtelen ötletre négy régi ismerős, négy különböző országból, négy eltérő időpontban megérkezik Párizsba, találkoznak - és mintha nem is teltek volna el évek, pontosan ugyanott folytatják, ahol annak idején elbúcsúztak. Időtlen buborék minden egyes alkalom, a változás, személyiségfejlődés, annak ellenére nem jelent törést, hogy minden szereplőnk meglehetősen individualista és nem szeret kompromisszumokat kötni, ha a saját életéről van szó. Az összhang ugyanolyan tökéletes, mint egyszer régen, az ulánbátori külföldi hallgatók kollégiumában. Csak ezúttal nincs vodka.

Én érkeztem elsőnek, még péntek délután, nem egész egy nap előnnyel a többiekhez képest. A repülőút abszolút eseménymentes volt - oké, a Ryanair jobb sorsra érdemes légiutas-kísérőinek azirányú próbálkozásai, hogy kaparós sorsjegyeket sózzanak az utazóközönségre, még mindig keserű nevetésre ingerelnek -, egyedül a transzfer volt szívás a Beauvais-Tillé reptérről, de így jár az, aki az anyagiakat és nem a kényelmet nézi. A buszpályaudvarról séta a hostelhez, picit több egy óránál, keresztül a városon - egy jó offline térkép mindig segít. Becuccolás, egy éjszakára enyém az egész szoba.  

Kilátás a Sacré-Cœur lépcsőiről. A telefonos képek minőségéért előre is elnézést kérek az érzékenyebb olvasóktól, a fényképezőgépen sajnos beszedett valami koszt és nem igazán használható jelenleg. 

Brian McClellan: Őszi köztársaság

Itt a vége. Tamás tábornagy megdöntötte Adró királyának uralmát, a szomszédos országok pedig bejelentkeztek nyerészkedni a forradalom nyomán kitört káoszban. Ezzel vette kezdetét Brian McClellan három köteten át tartó, vitán felül epikus és kitűnő szórakozást nyújtó regényfolyama, melynek végére az Őszi köztársaság tesz pontot.  

Brian McClellan valamit nagyon jól eltalált. A kora-újkori környezetben játszódó Lőpormágus-trilógia az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb fantasy-sorozata, fordulatos és izgalmas, tele van jól eltalált karakterekkel, a háttér is kellemes változatosság, így nem csoda, hogy nagyon vártam a harmadik rész megjelenését. Főleg, hogy a szerzőt is sikerült meghívni Magyarországra, ha már Amerikából átruccant Hollandiába, a Fumax stábja pedig laza hangulatú könyvbemutatót és dedikálást szervezett az alkalomra. Sőt, másnap még egy félórás beszélgetésre is alkalmam nyílt az egyértelműen szuperjófej McClellannel, az interjút az SFmagon olvashatjátok. 

Szóval itt a trilógia zárókötete, az Őszi köztársaság. Azt már tudjuk, hogy Michael J. Sullivan kiválóan oldotta meg a Riyria-krónikák zárását, valószínűleg Anthony Ryan sem hibázott a Hollóárnyék-trilógia utolsó kötetével (az a hétszázötven oldalas szörnyeteg is hamarosan sorra kerül), ha már fumaxos fantasyk, csak remélni tudtam, hogy itt sem csúszott hiba a gépezetbe és a trilógiának történethez és hangulathoz illő befejezést sikerül keríteni. A Vérrel írt ígéreteket a vége ellenére 2014 harmadik legjobb fantasyjének választottam, a Karmazsin hadjárat sem okozott csalódást, ezt a részt pedig... nos, szívesen olvastam volna még kétszer ilyen hosszan. 

Mark Lawrence: A hazug kulcsa

Mark Lawrence Széthullott Birodalom sorozata nem volt rossz, de nem is felejthetetlen, mondom ezt én, akinek a minden mozgó dolog életére törő kutyáját Jorginak hívják. Ettől függetlenül túlzás volt az a hype, ami körülvette a sorozatot: nem volt sem brit, sem semmilyen válasz A tűz és jég dalára (gyk.: a Trónok harca és folytatásai). Ebből adódóan nem is meglepő, hogy sok ismerősöm már meg sem próbálta elolvasni Lawrence második sorozatát, A vörös királynő háborúja trilógiát. Pedig érdemes lenne.

Hogy mi a különbség a két sorozat között? A percepció. Egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanazt a poharat félig üresnek vagy félig telinek látjuk. Jalan Kendeth és Snorri ver Snagason ugyanabban a Széthullott Birodalomban járnak, többnyire ugyanazokkal az ellenségekkel találják szemben magukat, ugyanabban a mocsokban vergődnek, mint Jorg Acrath, a tövisek hercege/királya/császára. De míg az első sorozatban az emberek kvázi állatként viselkednek, motivációik visszataszítóak, a világ erkölcstelen, tisztességtelen, becstelen, addig a második sorozatban megjelennek az emberi értékek. A Bolondok hercegében és A hazug kulcsában ugyanaz a mocsok, ugyanazok a borzalmak emberi tragédiává szelídülnek. A Vörös Királynő háborúja sorozatban kiderül, hogy vannak emberek is a birodalomban. Nem mindenki árva, nem mindenki gyilkol, nem mindenkit erőszakoltak vagy csonkítottak meg, nem mindenkit érdekel a trón, a hatalom, létezik hűség, erkölcs, barátság, morál és egyéb hangzatos fogalmak.