Dennis E. Taylor: MI, Bob

A nyár egyik legszórakoztatóbb sci-fijében Bobot elüti egy autó, lefejezik, a tudatát feltöltik egy szerverre, vezérlőszoftvert akarnak csinálni belőle, atombombával fenyegetik, rakétákat lőnek ki rá, és ez még csak a kezdet. Dennis E. Taylor trilógiájának első része, a MI, Bob kalandos, humorral és popkulturális utalásokkal teli, könnyed bevezető a kortárs sci-fi világába.

A mesterséges intelligencia, tudatfeltöltés és hasonló témák minden sci-fiben fel tudják kelteni az érdeklődésemet, de az a legjobb, ha egy történet kifejezetten erre épül. Dennis E. Taylor váratlanul frappáns magyar címmel ellátott regénye pedig pontosan ilyen, így amikor hosszas várakozás után megjelent itthon is, nem volt kérdés, hogy elolvasom-e.

Bob Johansson a szerzőhöz hasonlóan szoftverfejlesztő és tipikus SFF-rajongó kocka, mint rajta kívül még oly' sokan, különösen annak a las vegasi SF-connak a környékén, ahol épp előadásokat hallgat. Két dolog miatt viszont mégsem átlagos: nemrég jókora summát akasztott le a cége eladásával, illetve a befolyt összeg egy részéből megbízott egy céget, hogy a halála esetén fagyasszák le a fejét és csak akkor olvasszák ki, ha a technológia már elég fejlett egy új test létrehozásához.

A többi ebből már logikusan következik: hősünket nyilván elüti egy autó, szépen lefejezik, aztán magához tér valamikor a jövőben, ami közel sem olyan vonzó, mint azt szerette volna. Kellemes kis vallási diktatúra, komoly nemzetközi feszültségek, gyakorlatilag a Trump-éra felturbózott változata, ha nagyon kortárs párhuzamot keresünk. A lefagyasztott személyeknek nincsenek jogaik, a feltöltött tudatukat vezérlőszoftvernek használják, magától értetődően Bobra is ez a sors vár. Legalábbis ha nem tud meglépni valahogy.

Ann Leckie: Mellékes kegyelem

Ann Leckie minden jelentős díjat legalább egyszer elnyert trilógiája az eddigi legkiforrottabb résszel zárul: a Mellékes kegyelem jól sikerült regény és méltó befejezése a hajóját vesztett mesterséges intelligencia és a Radch Birodalom egyeduralkodója konfliktusának.

A Mellékes igazság magányos bosszúhadjárata a Radch Birodalom uralkodója ellen egy gendersemleges és érdekes kulturális-technológiai koncepciókat felvonultató környezetben ígéretes és érdekes kezdés volt, de az alapötletekben rejlő potenciált nem sikerült kihasználni. A Mellékes háború a magyar címével ellentétben nem volt különösebben háborús, inkább szűk fókuszú kultúrantropológiai-szociológiai krimi rengeteg teával és komoly fókusszal a szereplők érzelmein, de hangulat és elbeszélés tekintetében sikerült felülmúlnia az első részt. A Mellékes kegyelem pedig szépen egyesíti a másik két kötet erényeit, semlegesítve azok néhány bosszantó hibáját és a koncepcióhoz illő befejezést kínál.

A helyszín továbbra is az Athoek Állomás és környéke, a feladat pedig még mindig Anaander Mianaai uralkodó semlegesítése, de minimum a belviszály túlélése. Így, hogy a környezetet és a karakterek többségét már megismertük az előző részben, a cselekmény jóval akciódúsabb és lendületesebb lehet, ami kellemes meglepetés a korábbi kötetek kétségtelenül érdekes, de sokszor fölöslegesen lassú és körülményes történetvezetése után.

Philip K. Dick: Emlékmás

Az emlékmás, Különvélemény, Sorsügynökség, Az elhagyott bolygó - a filmeket sokan ismerik, de azt már kevesebben tudják, hogy a Szárnyas fejvadászhoz és a Kamera által homályosanhoz hasonlóan ezek is Philip K. Dick történetei alapján készültek. Ebben a kötetben a kultikus filmek eredetijeivel együtt tizenkét novellát olvashatunk - az Emlékmás a legerősebb válogatáskötet, ami a sci-fi nagymesterétől valaha magyarul megjelent. 

"Nem mindenki teheti meg, hogy a Marsra utazzon, ezért a szegények fejébe emlékeket ültetnek be, mintha ott jártak volna. Létezik egy alagút, ami a negyedik dimenzióban helyezkedik el, és pár lépéssel meg lehet tenni benne több száz kilométert. Az atomháború után az ENSZ robotok gyártásába kezd a szovjetek ellen. Az egyik marsi telepre egy vásáros űrhajó érkezik. A Földet leigázta egy idegen faj, azonban a kutyák és macskák meglepő módon életben maradtak."

Philip K. Dick megkerülhetetlen jelentőségű szerző, jellegzetes stílusa és témái rengeteg alkotót megihlettek. Nagyjából egy tucat film és néhány sorozat is készült a történetei alapján, köztük olyanok, mint a Különvélemény, az Emlékmás, a zseniális Kamera által homályosan, vagy a legismertebb Szárnyas fejvadász (az eredetije az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?). Kimondottan termékeny író volt, csak az Agavénál huszonöt (!) regénye és ezzel együtt három novelláskötete jelent meg, ám a művei közel sem képviselnek egyenletesen magas színvonalat. Például ezért is jelenik meg egyre kevesebb új kötete magyarul, amit érdemes volt, már kiadtak - az újrakiadások viszont jönnek szépen, Az ember a fellegvárban és az Álmodnak-e az androidok... után például hamarosan a Dr. Vérdíj második inkarnációja is megérkezik.

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A Hidrogén szonátával még egyszer, utoljára bepillanthatunk az Iain M. Banks által megálmodott univerzumba, ahol a technológia szinte már mágiának hat, a halál sokszor csak átmeneti, az űrhajók Elméi egészen bizarr neveket adnak önmaguknak, és ahol minden civilizációk talán legszabadabbika, a Kultúra virágzik.

A Hidrogén szonáta, Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye, napra pontosan a szerző halálának harmadik évfordulóján jelent meg. Még mindig egy kicsit nehéz elhinni, hogy nem lesz több zseniálisan furcsa űrhajónév és évezredes mesterséges intelligencia, vége a szintetikus testek, intelligens drónok, drogmirigyek, virtuális életek, gigantikus űrbéli megastruktúrák, a valaha volt legnagyobb civilizáció, a Kultúra, és legismertebb titkosszolgálati csoportja, a Rendkívüli Körülmények idejének. 

De ha már búcsúzni kell, tegyük stílusosan. Így gondolják ezt a gziltek is: a komplett faj multidimenziós szublimációra készül, maguk mögött hagyva a szokványos világot. Csakhogy az előkészületek nem mennek zökkenőmentesen, a Zidhren-Maradvány, egy ősi szublimata civilizáció hátramaradt tagjai ugyanis még a távozás előtt meg akar osztani egy réges-régi titkot a gziltekkel, csakhogy a hajójukat lelövik. A Kultúra is megjelenik a környéken, egyrészt a hátrahagyandó bolygók és űrállomások értékesebb darabjaira pályázó roncsvadászok megfékezésére, másrészt egyszerűen csak megfigyelni az eseményt.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei

Mindenható mesterséges intelligenciák létrehoznak egy intelligens létformát. A megfigyelésükre küldött emberi delegáció tagjai közül ketten kegyetlen gyilkosság áldozataivá válnak. Az MI-k érinthetetlenek, a cinikus, mizantróp Andrea Cort detektív egyszerűen megoldhatná az ügyet azzal, hogy kerít egy bűnbakot, akire ráverheti a bűntényt, de inkább a valódi indítékokat és a valódi tettest akarja megtalálni. Adam-Troy Castro sci-fi krimije, A holtak küldöttei, ügyesen felépített, fordulatos és szórakoztató történet. 

A harrypotteres nevű Adam-Troy Castro egyetlen novellától eltekintve (ami az SFmag 10 e-novelláskötetben jelent meg és nem nyűgözött le különösebben) a "szeretnék tőle valamit olvasni, de nem tudom eldönteni, hogy mit" listámon szerepelt, egészen mostanáig. A dilemmát a Gabo SFF stábja oldotta fel, amikor eldöntötték, hogy kiadják ezt a kötetet, és egyúttal felrakták a szerzőt az "egy könyve után mindenképpen szeretnék még olvasni tőle" című listára - egyébként olyan nevek mellé, mint Alastair Reynolds, Greg Keyes, Robert Jackson Bennett, esetleg nem SFF-vonalon Nigel Barley, John Gribbin, Jared Diamond, Nick Bostrom és még sokan mások. 

Nade. Fogj egy óriási, henger alakú biomot, amit ősi mesterséges intelligenciák legóztak össze valahol az űr egy kimondottan félreeső szegletében. Tegyél hozzá egy intelligens idegen fajt (amit mellesleg szintén az MI-k hoztak létre) és az említett biomban őshonos, illetve egy emberi delegációt, amelynek feladata az idegenek megfigyelése. Ha eddig nagyjából egy Kim Stanley Robinson-féle regényre gondolsz, akkor nem lőttél mellé nagyon, viszont Robinsonnal ellentétben Castro nem bajlódott azzal, hogy tudományos pontossággal írjon le mindent, inkább bedobott még egy kettős gyilkosságot a sztoriba, meg egy mizantróp detektívet, just for fun.

Nick Bostrom: Szuperintelligencia

A Szuperintelligencia tanulsága két mondatban összefoglalható: Ha erős mesterséges intelligenciát készítünk, annak jó eséllyel szívás lesz a vége. Hogy ne így legyen, olyan körültekintően kell eljárnunk, amire még nem volt példa az emberi történelem folyamán. 

Gyakorlatilag nem telik el hét mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírek nélkül mostanában. Ugyan nem uralkodnak (még?) robot overlordok az emberiségen, de a világ technológiai szempontból fejlettebb részein elég sok specializált mesterséges intelligenciát alkalmaznak, egy részükkel az átlagember is napi rendszerességgel találkozik, legfeljebb nem realizálja, hogy miről is van szó. A svéd filozófus, jövőkutató, természettudós, a mesterséges intelligencia kutatója, Nick Bostrom nem az internetes keresőmotorokról, önvezérlő autók rendszeréről, útvonaltervezőkről, virtuális asszisztensekről ír, hanem ezek nagytesójáról, a lényegesen fejlettebb és univerzális mesterséges intelligenciáról. 

A Szuperintelligencia nem himnusz a mesterséges intelligenciához, nem a technológiai fejlődés bibliája, mint A szingularitás küszöbén. Nick Bostrom szinte teljesen elveti Ray Kurzweil optimizmusát, a technológiai hatásokkal is viszonylag keveset foglalkozik, ellenben nagyon alaposan körbejárja egy fejlett, minimum emberi szintű MI létrehozásával és társadalmi hatásaival kapcsolatos problémákat.

Ann Leckie: Mellékes háború

Ann Leckie minden fontosabb díjat elvitt a Mellékes igazsággal. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sokan megkérdőjelezték a jelölések és díjak jogosságát, időnként józan megfontolásból, sokszor viszont vállalhatatlan elvek mentén. Én a magam részéről simán megadtam volna Az Idő Kereke sorozatnak a Hugót, de a BSFA, a Nebula és a legjobb első regényért járó Locus azért a mezőnyt nézve egyáltalán nem olyan megalapozatlan. De mi a helyzet a folytatással, a Mellékes háborúval? 

A Mellékes igazság messze nem volt hibátlan regény. Legnagyobb hiányossága, hogy az alaphelyzetben és a karakterekben rejlő óriási potenciált nem használja ki kellőképpen, ezt pedig sem a környezet, sem a történet dramaturgiája nem indokolja. Ugyanakkor nagyon ígéretes is: az egy elme által vezérelt több test például ebben a formában egyszerűen zseniális, a karakterek jól eltaláltak és kellőképpen ambivalensek, a kulturális környezet a második kötetben már nagyobb mélységet mutat és nem hat annyira légből kapottnak, az angoltól eltérő nyelvtan (a radchban nincsenek nyelvtani nemek, ami kissé szokatlan módon a szociális érintkezésre is kihat) a magyar olvasónak ugyan kevésbé jön át, de egyébként szintén érdekes ötlet, és a szerző humanista, intelligens, kételkedő világszemlélete is szimpatikus. 

Ezek után leginkább az volt a kérdés, hogy a folytatás miben tud újat mutatni, illetve milyen irányba viszi tovább a történetet, sikerül-e kibontani és megvalósítani a lehetőségeket, vagy egy óriási kihagyott ziccer lesz-e az egész. Örömmel jelentem: a Mellékes háború jobb az első résznél. 

John Brunner: Zanzibár

Napjaink a hatvanas évek végéről nézve. John Brunner monumentális társadalmi sci-fije egy mondatban nagyjából így írható le, és még csak nem is az a legérdekesebb benne, hogy mennyi mindenre ráérzett a kétezertízes éveket meghatározó trendek közül. A Zanzibár fontos mérföldkő és meglehetősen nehéz "nem-regény", de ha nem hagyod, hogy az eleje elijesszen, ki fog derülni, hogy izgalmasabb sok kortárs sci-finél is.  

A hazai sci-fi kiadói szcéna nagy adósságát dolgozta le a Galaktika a Zanzibár kiadásával, szinte érthetetlen, hogy miért nem jelent meg az elmúlt negyvenhét évben (vagy legalább valamikor a rendszerváltás után, ugye...). A Mitágó-erdőhöz hasonlóan ebben az esetben is érvényes a jobb későn, mint soha, ráadásul váratlanul jó munkát is végeztek, itt-ott ugyan volt néhány furán sikerült mondat, de teljesen gördülékenyen sikerült átadni a (fiktív) szlenghasználata és írástechnikai megoldásai miatt nehezen lefordíthatónak tartott szöveget. 

John Brunner 2010-es évei túlzsúfoltak, extremizmusokkal telítettek és úgy általában nem tekinthetők olyan időszaknak, amelyben szívesen élne az ember. Ez a karaktereken is meglátszik, a két new yorki, késő húszas-kora harmincas éveikben járó főszereplő minden társadalmi siker és elért pozíció ellenére sem érzi jól magát, mindketten nyugtalanok a jelen és a rájuk váró jövő miatt, és egyikük sem különösebben szimpatikus. Donald Hogan egy diáknak álcázott kém, Norman Niblock House pedig a General Technics technológiai cég egyik igazgatóhelyettese. A GT Beninia (egy fiktív afrikai miniállam) irányításának átvételét tervezi, hogy tesztelhessék a Salmaneszer névre hallgató mesterséges intelligencia által megtervezett, átfogó gazdasági-oktatási-társadalompolitikai programjukat, így Normanra némi terepmunka vár, Donald megbízói pedig (a szintén fiktív) délkelet-ázsiai Yatakang humángenetikai programjáról szeretnének közelebbi információkat. 

Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Végjáték 4.)

Ender elméjének gyermekei önálló utakon járnak és az emberiség éppen elpusztítani készül legjobb esélyét a túlélésre. Az elme gyermekei közvetlenül a Fajirtás történetét folytatja, a két kötet gyakorlatilag egyetlen epizódja a teljes regénysorozatnak, és szépen lekerekíti, bár teljesen nem zárja le a Végjátékkal indult történetet. 

És végül elérkeztünk a Végjáték-sorozat utolsó részéhez. Oké, ez nem ilyen egyszerű. Szóval van a Végjáték, amiből két éve egy jobb sorsra érdemes film is készült, és ami minden idők talán legjobb pszichológiai sci-fije, ezt szokás legszélesebb körökben ismerni. A Végjáték közvetlen, ám háromezer évvel később játszódó folytatása a bizonyos értelemben még jobb A holtak szószólója (egyik személyes kedvencem), a sorozat harmadik része (itt már nincs érdemi időugrás) a Fajirtás, aminek néhány aspektusa meglehetősen felbosszantott, a negyedik és mindezidáig utolsó pedig jelen kötet, Az elme gyermekei. Eddig követhető, igaz? 

De itt nincs vége a dolognak. Card megírta a Végjáték eseményeit Bean szemszögéből is, kiegészítve elég sok érdekes dologgal, ez lett az Ender árnyéka, amiből kinőtte magát a jelenleg ötrészes Árnyék-sorozat, ez elsősorban Ender testvéreire és a hadiiskola növendékeire fókuszálva mutatja be, hogy mi történt, miután Ender száműzetésbe vonult. Ebből magyarul három kötet jött ki, az Ender árnyékán kívül az Alexandránál jelent meg A hegemón árnyékában is, az Árnyékbábokat pedig már a fősorozathoz hasonlóan az Unio Mystica adta ki. Most már kezd bonyolódni, de még nincs vége.

Dan Simmons: Ílion

Kvantumteleportáló görög istenek, szépirodalom-rajongó robotok, dekadens földi emberek, Trója ostroma újrajátszva a Marson, idegen lények, faxkapuk és megelevenedő Shakespeare-dráma az év (sőt, az évtized) egyik legszórakoztatóbb és legszínvonalasabb sci-fijében. 

Dan Simmons regénye már több mint egy hónapja megjelent, de az ilyen kaliberű műveknél (és most nem kizárólag a jókora terjedelemre gondolok) érdemes várni egy kicsit, amíg leülepedik az élmény és kiderül, hogy tényleg olyan jó-e, mint amilyennek elsőre, olvasás közben látszott. Simmonsról van szó, talán fölöslegesnek tűnhet az efféle óvatosság (mondjuk azért az Endymion felemelkedése néhány magyarázatának ismeretében nem feltétlenül), ám pont ezért nem lehetünk elnézőek. A Hyperion Cantos vitán felül meghatározó jelentőségű a sci-fi elmúlt néhány évtizedét nézve, kérdés, hogy képes lehet-e valaki még egyszer hasonló teljesítményre. 

Az Ílion alapból nagyon magasra helyezi a mércét: görög istenek a Marson, a trójai háború újrajátszása, Shakespeare-szonetteket elemző moravecek (meglehetősen strapabíró, félig-organikus lények a Naprendszer külső vidékeiről), poszthumánok és paradicsomi körülmények között éldegélő, "hagyományos" emberek, mindez leöntve egy adag jól kifundált rejtéllyel, iróniával és izgalommal - ha ezt bárki más próbálja megírni, káoszba fullad a kísérlet. Ezen a szinten Simmons az egyetlen, akinek sikerülhet az elképesztő bravúr, esetleg még egy Kim Stanley Robinson - William Gibson - Jacek Dukaj trió írhatna hasonlót. 

Kim Stanley Robinson: Aurora (magyar)

Kim Stanley Robinson a 2312 után ismét egy rendkívül alapos és nagyszabású regénnyel áll az olvasók elé. Az Aurora lenyűgöző történet egy csillagközi útról, az emberiség első kísérletéről egy exobolygó benépesítésére.

Robinson, ahogy megszokhattuk, végletekig realistán közelít a megírt témákhoz. Minden esemény, minden apró részlet tökéletesen a helyén van, kizárólag ott nyúl fikciós eszközökhöz, ahol elkerülhetetlen. A hangsúly ezúttal is a világépítésen és tudományos alaposságon van, de mellé a 2312-nél sokkal több történetet, izgalmat és feszültséget kapunk, ráadásul a magyar fordítás is jóval igényesebb, ami szintén fontos szempont.

Kétezer ember egy űrhajóban, a fénysebesség tíz százalékával repül a tizenkét fényévnyire lévő Tau Ceti felé. Gyorsítással, fékezéssel együtt nagyjából másfél évszázadig tart az út, az eredeti asztronauták azzal a tudattal indultak el, hogy legfeljebb az unokáik fogják látni az új bolygót (pontosabban egy szuperföld holdját) és ha egy kis szerencséjük van, a dédunokák már nem fémdobozokban fogják tölteni életük utolsó éveit. Óriási vállalkozás, rengeteg buktatóval, de a felfedezés és vándorlás ösztöne hajt, mi pedig Robinsonnak köszönhetően komolyabb kockázatok nélkül átélhetjük az élményt.

Leena Krohn: Hotel Sapiens és más irracionális elbeszélések

Áll egy ház valahol a posztapokaliptikus romhalmazban, amit még mindig emberek laknak. Kevesen vannak, a pusztulás rajtuk hagyta a lenyomatát, a lehetőségekhez képest mégis kényelmesen élnek: a Hotel Sapiens ugyanis egyfajta múzeum, rezervátum az ember, az emberi elme számára. Leena Krohn abszurdba hajló novellafüzéréhez egyszerre merít a kortárs szépirodalom és a klasszikus sci-fi eszköztárából, hogy valami igazán különlegeset hozzon létre. 

Érdekes SF-olvasóként belepillantani, hogy miként látják a zsáneren kívülről érkezők a fantasztikus irodalmat. Sokan megelégszenek azzal, hogy fognak néhány régi klisét, amire felszínesen emlékeznek gyerekkorukból, vagy olyan technológiai jelenséget, amiről hallották a tévében, hogy ez most menő, és megpróbálnak csinálni velük valami furát, hiszen a sci-finek ez a lényege - szerintük. A magyar közönség előtt rég nem ismeretlen Leena Krohn viszont hiába elismert, kortárs szépíró, nem esik ebbe a hibába, váratlanul átgondoltan kezeli a - különben tényleg nem kimondottan eredeti - SF-elemeket, az eredmény pedig egy határozottan színvonalas, kellemesen igényes novellafüzér lett. 

Sci-fis megközelítésben azt mondanám, hogy adott egy posztapokaliptikus világ, melyben a technológiai szingularitás után az MI-k trónfosztották az addig uralkodó emberiséget, a saját ízlésük szerintire formálták a bolygót, a pár túlélőt pedig bedugták egy rejtélyes módon egyben maradt épületbe, ahol afféle házi kedvencként, esetleg egy kihalásra ítélt faj rezervátumba zárt utolsó egyedeiként tartják őket. Szépirodalmi szemszögből kicsit más a helyzet: egy csapat, mentálisan instabil ember egy bentlakásos otthonban konfrontálódik egymással, az elidegenedett külvilággal, a múlttal és az elmúlással, miközben az olvasó számára egyértelmű, ami nekik nem feltétlenül: már nincs jövőjük. 

Orson Scott Card: Fajirtás (Végjáték 3.)

Valóban pusztulnia kell a descolada vírus miatt az egész Lusitaniának, a rajta élő összes értelmes létformával együtt? Létezik egyáltalán elfogadható indok erre? Az egyén fontosabb vagy a közösség? Honnantól (nem) számít embernek valaki (valami)? Mi van, ha tényleg felsőbb erők irányítják az életünket? Elfuthatunk a saját démonaink elől? Card ismét súlyos kérdéseket vet fel a Végjáték-sorozat harmadik kötetében, a Fajirtás megint filozófiai sci-fi a javából. 

Orson Scott Card nagyjából azt csinálja, amit az ókori filozófusok: párbeszédes (illetve itt regényes) formába öntve, szélesebb közönség számára is fogyaszthatóan írja le gondolatait a világról és az emberről. Ha kétezer évvel ezelőtt születik, talán neki is Arisztotelész lenne a "főhőse" Ender helyett és most filozófiatörténet-kurzusok hallgatói rágnák át magukat az írásain, de kortárs szerzőként modernebb és lényegesen terjengősebb közvetítő-médiumot választott.

A Végjáték pörgős military sci-fi volt, erős, de jobbára nem közvetlenül az arcunkba tolt pedagógiai-pszichológiai vonulattal. A holtak szószólója viszont nem csak időben ugrott háromezer évet az előzményhez képest, hanem még komolyabb hangsúlyt fektetett a társadalmi-szociális kapcsolatokra és előtérbe helyezte Card élet- és értelemközpontú filozófiáját. A Fajirtás még tovább megy: kevesebb a tényleges esemény és sokkal több a párbeszéd, elmélkedés és az emberiséget évezredek óta foglalkoztató kérdések körüljárása, aminek egy ilyen, 500+ oldalas és nem túl nagy betűkkel szedett regény rendkívül bőséges teret enged. 

Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala

A Naprendszerben minden említésre érdemes csoport egymásnak esik, a pusztítás hatalmas, a kérdés legfeljebb az, hogy marad-e valami utána. Jean le Flambeur természetesen elemében érzi magát, a káosz kedvez a terveinek, de még így sem biztos, hogy sikerül mindet végrehajtania. Hannu Rajaniemi a korábbinál nagyobb látószögből meséli az eseményeket, ahogy egy ilyen történethez illik, A kauzalitás angyala tökéletes lezárás a trilógiához. 

Végre a blog hasábjaira is megérkezett Hannu Rajaniemi Jean le Flambeur-trilógiájának zárókötete. A hazai megjelenés körül kialakult kisebb vihar miatt egy kicsit féltem, hogy csalódás lesz, de végül egész kellemesen rendeződtek a dolgok. Az eleinte emlegetett - kevéssé vonzó - külföldi borító átvétele helyett az elsősorban galaktikás borítóiról ismert Sallai Péter készített méltó festményt a címlapra (igaz, a cím valahogy följebb került az előző kötetekhez képest), a cím vállalható lett, a fordító és a szerkesztő pedig maradt a régi: a magyar szöveg Juhász Viktor és Kleinheincz Csilla munkáját dicséri. Papírminőségben sikerült sokkal jobbat hozni, mint a tavaszi könyveknél , a cím elcsúszásán kívül egyedül az a fél centis magasságkülönbség bosszantó. De nem ez a lényeg. 

A kauzalitás angyala nagyszerű regény, az lenne a trilógia előző két részéhez egyáltalán nem illő külsővel is. Rajaniemi korábban is megmutatta, hogy mire képes, a harmadik kötetre viszont észrevehetően fejlődött az írástechnikája és nem csak egy jó sztorit sikerült megírnia egy rendkívül látványos világban, hanem sokkal gördülékenyebb is az eddigiekhez képest. Félreértés ne essék, nagyon szerettem a Kvantumtolvaj poszthumán, félig virtuális környezetbe helyezett, marsi krimijét és imádtam a Fraktálherceg nanotech arab varázslatát, de határozottan az az érzésem, hogy itt, ebben a száz százalékig sci-fi környezetben sikerült a legjobban megragadnia Rajanieminek azt, ami szerintem a trilógia lényegének nevezhető. 

Ann Leckie: Mellékes igazság

Tényleg jó ez a regény, ami a Hugo-díj szavazásán lenyomta Az Idő Kerekét? Valóban akkora ötlet a gendersemlegesség? Egyáltalán, tud írni Ann Leckie vagy csak a hype miatt kapott mindenféle díjakat a Mellékes igazság? 

Ann Leckie első regénye gyakorlatilag minden fontos SF-díjat megnyert idén. Ennek ellenére a Mellékes igazság megítélése kettős volt: a rengeteg rajongó mellé legalább annyi kritikus is került. Utóbbiak szerint a díjeső annak köszönhető, hogy már jó ideje azon megy a hiszti, hogy nők alig kapnak díjakat (tény!) és egy ehhez hasonló, a szokásos nemi szerepeket és utalásokat eltörlő regény ideális választás a harcos feministák elhallgattatására.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ezzel egy-két jelölést és legfeljebb egy díjat lehet megmagyarázni, fél tucathoz már egy jó regényre is szükség van, nem elég egyetlen ötlet. Ráadásul magyar anyanyelvű olvasóként a nemi utalások nélküli névmások és ragozás koncepciója sem tűnik olyan zseniálisnak. Beszélek/tanulok/tanultam öt idegen nyelvet, ebből kettőre jellemző a nyelvtani nem használata, egyre minimálisan és kettőre egyáltalán nem, úgyhogy értem én, hogy ha valakinek ilyen az anyanyelve, akkor érdekes lehet a gendersemlegesség, de ennél sokkal több kell egy jó regényhez. Nem akarom túlragozni, Scalzi egyébként is jobban csinálja, maradjunk annyiban, hogy minden nyelvtani szabálytól függetlenül a nemek egyenlőek és díjat ne ilyen-olyan pozitív megkülönböztetés miatt kapjon valaki, hanem mert valamit jól csinál. Az igazi kérdés, hogy a Mellékes igazságban megvan-e ez a szokatlan alapötleten felüli többlet. 

Iain M. Banks: Közelkép

Szupercivilizációk, buddhista ihletésű virtuális poklok, kegyetlenség és mérhetetlen humanizmus - a Közelkép rendkívül változatos, magával ragadó és gondolatébresztő regény. Iain M. Banks ezúttal is csúcsformában. 

Iain M. Banks utolsó előtti Kultúra-regényét veheti kézbe az olvasó a Közelképpel. Banks tavaly bekövetkezett, tragikusan korai haláláig a kortárs sci-fi óriási népszerűségnek örvendő alkotója volt, abszolút méltán: regényei hatalmas fantáziáról, lenyűgöző történetvezetési készségről, komoly írói elhivatottságról mesélnek.

Ugyan más sci-fi regényeket (és szépirodalmat) is írt, Banks jobbára mégis a Kultúra-ciklus miatt ismert, legalábbis nálunk. A távoli jövőben, szinte a mágia határait súroló technológiai fejlettségű szupercivilizációk és feltörekvő fajok benépesítette galaxisban játszódó történetek okkal népszerűek, Banks egészen egyedülállót alkotott az űropera műfajában.

A Kultúra-regények lazán összefüggő sorozatot alkotnak, itt-ott ugyan van némi utalás más történetek eseményeire és szereplőire, de nagyjából függetlenül is olvashatók. Időrendben haladni legfeljebb azért érdemes, mert a későbbi kötetekben a Kultúrával kapcsolatos alapvetéseket már nem feltétlenül magyarázza el a szerző, ugyanakkor a folyamatos irodalmi fejlődés miatt érdemesebb későbbi regényt választani kezdésnek, a legelső (Emlékezz Phlebasra) például fölöslegesen túlírt és úgy általában nem egy erős darab. A Közelkép viszont, az utolsó előtti regény, talán minden eddiginél jobban sikerült.

Orson Scott Card: A holtak szószólója (Végjáték 2.)

Végre egy kötetben és új fordításban a Végjáték-sorozat önállóan is olvasható második része, A holtak szószólója. Card a katonaiskola és a hangy-háború eseményeinek távoli jövőjébe ugrik, Ender feladata most nem egy idegen faj legyőzése, hanem egy peremvidéki bolygó apró kolóniáján kell szólnia az egyik elhunyt életéről. Ez rutinmunka lenne a holtak szószólója számára, de csak amíg tudomást nem szerez a bolygó őshonos lakóiról, innentől legalább olyan nehéz feladat, mint a háború volt... 

A tavalyi év egyik legjobb könyves híre volt, amikor kiderült, hogy nem csak a Végjáték jelenik meg újra a filmváltozat bemutatójára (ez önmagában nem lett volna olyan nagy szám, hiszen a második kiadás még mindig kapható), hanem a kiadó a folytatásokat is megjelenteti szépen sorban. Az ígéretből valóság lett, jó másfél hete már kapható a sorozat önállóan is olvasható második része, A holtak szószólója. 

Az egyik főszereplő itt is Ender, aki a relativisztikus űrutazásnak köszönhetően nagyjából háromezer évvel a Végjáték eseményei után is csak harmincöt éves, de nincs feltétlenül szükség az előzmények ismeretére. A fontosabb tudnivalókat az igazi poénok lelövése nélkül szövi Orson Scott Card a történetbe, szándékosan úgy íródott a történet, hogy a Végjátéktól függetlenül vagy előtte is el lehessen olvasni. Sőt, tulajdonképpen A holtak szószólójának köszönhető, hogy a Végjáték az eredeti novellából egyáltalán regénnyé bővült: komolyabb háttérre volt szükség a "szószóló" Ender karakteréhez. 

Ironikus, hogy a kvázi kényszerből megírt könyv lett igazán népszerű, ugyanakkor tökéletesen érthető is. A Végjáték sokkal pörgősebb és könnyebben fogyasztható, A holtak szószólója viszont némi elmélyülést is igényel, sokkal több súlyos gondolatot tartalmaz és a feszültséget sem az akció, inkább a gondosan megkomponált, lassan fölvezetett helyzetek adják. 

Charles Stross: Accelerando (magyar)

Üdvözöllek, hús-vér humán, a szingularitás előestéjén. Jól csatold be magad, óriási gyorsulás vár rád. Talán jobban tennéd, ha előbb a biztonság kedvéért beszkenneltetnéd a tudatod, de erre most még nincs technológiánk. Gyere vissza húsz-harminc év múlva. Most akarod tudni, hogy mit tartogat a jövő? Asszimiláld Charles Stross Accelerando című regényét. 

Charles Stross első magyarul megjelent regénye különös darab. Egyszerre paródia és véresen komoly, abszurd és realista, eleinte még nevetsz rajta, aztán beüt az érzés, hogy talán tényleg ez vár ránk. A technológiai szingularitás, az erős MI-k megjelenése nem feltétlenül rossz dolog, legalábbis ha értelmesen kezeljük és megtesszük a kellő óvintézkedéseket, ha viszont elcsesszük és elszabadul a mesterséges intelligencia, akkor az emberiség biológiai alapú része elég nagy valószínűséggel meg fogja szívni. 

A megszűnés küszöbéről mégis visszahozott Ad Astra eddig is nagy arányban foglalkozott hard sci-fivel, de most gyakorlatilag a szingularitás hazai zászlóvivőjeként pozicionálja magát. Tavaly már megjelent a téma egyik alapműve, Ray Kurzweil nagy hatású, tudományos-ismeretterjesztő könyve, találkozhattunk a szingularitással tudományos szinten is foglalkozó Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben c. kötetével és Greg Egan Diaszpórája, is pedzegette a mesterséges intelligencia és a digitális tudat témáját. Idén viszont regényfronton is belecsapnak a lecsóba, az Accelerando konkrétan a technológiai szingularitás létrejöttét és hatásait vizsgálja (amellett, hogy roppant szórakoztató történet), valamint ősszel folytatódik a szingularitáriánus ismeretterjesztés Nick Bostrom Szuperintelligencia c. kötetének képében. 

Kim Stanley Robinson: 2312 (magyar)

Kiváló kötet egy kiváló író tollából. Kim Stanley Robinson 2312-je nagyszabású, tudományos alapossággal felépített regény, megérdemelten kapott Nebulát és ha nem történik semmi váratlan, ez lesz az idei év magyar nyelvű sci-fije is. 

Kim Stanley Robinson regénye az év egyik legjobban várt könyve volt. Nem kellett csalódnom, a várakozásoknak megfelelően zseniális regényt kaptunk, ha csak ez az egyetlen könyv jön ki idén, akkor is azt mondanám, hogy ez egy jó év volt. Túlzásnak tűnik, de nem az, Robinson elképesztő mennyiségű munkát fektet könyvei megírásába, nagyon kevés hasonlóan alapos író létezik. Ha A szingularitás küszöbén (aminek egyes gondolatai itt is felbukkannak) kötelező kézikönyv kezdő sci-fi íróknak, akkor Kim Stanley Robinson legyen a követendő példakép, a 2312 pedig a bizonyíték arra, hogy a tudományos átgondoltság, az érdekes történet, a lenyűgöző világépítés és az mélységesen életszerű szereplők, emberi kapcsolatok korántsem zárják ki egymást, mind megjelenhet egyetlen regényen belül. Persze nem tökéletes, de majdnem, a legkomolyabb baj az vele, hogy utána szinte bármi más kellemetlenül halványnak, kevésnek fog tűnni.

Robert J. Sawyer: WWW 3 - Végzet

Lezárásához érkezett a kanadai sci-fi író, Robert J. Sawyer WWW-trilógiája. A Végzet semmiben sem marad el a korábbi két kötettől, a helyzet már ismerős, a végső konklúzióig viszont vár még néhány csavar az olvasóra. 

Gyakorlatilag hetente találkozunk mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírekkel, általában új fejlesztésekről, tervekről, lehetőségekről és ilyesmivel foglalkozó cégek összeolvadásáról. Asimovnál a robotokat a robotika három törvénye hardveres szinten korlátozza és teszi biztonságossá emberi felhasználásra, de mi történne akkor, ha nem a Google vagy más techóriás fejlesztené ki az első MI-t, hanem spontán, minden korlát nélkül jönne létre? Robert J. Sawyer trilógiája egy ilyen esetről szól...

Sawyer általában a FlashForward sorozat eredetije miatt ismert, de most már a WWW-trilógia miatt is érdemes megjegyezni a nevét. A Világtalan-Vigyázók-Végzet szinte tökéletes "bevezetés a science fictionbe" regénynek. Szórakoztató, olvasmányos, és ami a lényeg: rengeteg érdekes, fontos és izgalmas témára hívja fel az olvasó figyelmét. 

A rendkívül divatos, butácska tinidisztópiák tengerében üde színfolt egy ilyen regény (kizárólag egyetlen regényként értelmezhető, hiába lett háromfelé szedve), ami szintén az ifjabb korosztályt célozza (mondjuk tizennégytől fölfelé), de értelmes dolgokról szól, nem nézi teljesen hülyének a kamaszokat és ráadásul egészen logikus és mégis optimista jövőképet tár elénk.