Hamarosan itt a világvége, a Maia névre keresztelt óriásmeteorit becsapódásáig már csak három hónap van hátra. A jóléti társadalmak rendszerei jobbára széthullottak, a világ egyre kevésbé emlékeztet arra, amit ismerünk. Ben H. Winters jó érzékkel viszi tovább a Gyilkosság világvége előtt történetét, a Végső ígéretek érdekesebb és izgalmasabb is az előzménynél.
Ben H. Winters nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megírja Az utolsó nyomozó-trilógiát. Annyian írtak már világvégés, kezdő (és kirúgott, de változatlanul a józan ész határán túl is kötelességtudó rendőrös) sztorikat papírra, mozivászonra és tévéképernyőre is, hogy külön-külön is gyakorlatilag lehetetlen újat mutatni a műfajban, együtt pedig csak sokszorozódnak a lehetséges buktatók. A Gyilkosság világvége előtt egészen korrekt történet lett, bár nem különösebben erőteljes és detektívregénynek is halvány, amiben viszont érdekes tudott lenni, az a közelgő megsemmisülés árnyékában széthulló társadalom ábrázolása.
A Végső ígéretek szerencsére az utóbbi vonalat viszi tovább. Winters nagyon helyesen lemond a detektívregény-sablonról, ami eddig is legfeljebb a főszereplő karakterének bemutatása (kötelességtudó, elszánt és kissé zöldfülű) miatt volt szükséges, és a fókuszt egy határozott mozdulattal az emberekre és a társadalomra irányítja. Ennél jobb nem nagyon történhetett volna, még egy hasonló stílusú nyomozás után érdektelenségbe süllyedt volna a trilógia, így viszont továbbra is kíváncsian várja az olvasó a végkifejletet.