2009. január 31., szombat

Dan Brown: Angyalok és démonok

Néhány hónap múlva itt a film, addig Brown sablonjainak kedvelői kénytelenek beérni a könyvvel. (Jómagam 39 fokos lázzal küzdve olvastam, ilyenkor jól jön unalom ellen...) Egymáshoz kapcsolódó könyvek esetében (de úgy általában is) igen rossz húzás, ha ennyire hasonlít felépítésében, elemeiben és technikailag is a kettő, ez mégis fennáll jelen kötet és A Da Vinci-kód között.
Titkos testvériség vs. katolikus egyház, mindent megoldó egyetemi tanár, európai műemlékek, némi csúcstechnika és persze Dan Brown furcsa perverziója: öregemberek meztelen hullái. Ha pszichológus lennék...de nem vagyok az.

A kiadás furcsa, nem egész hat év alatt megsárgultak a lapjai és kezd szétmenni, pedig nem volt valami sokszor forgatva, nem tudom milyen papírra nyomta a GABO... Biztos erről is az illuminátusok tehetnek, ahelyett, hogy a szabadkőműveseket meg a katolikusokat bomlasztanák belülről, a könyvemmel teszik ugyanezt. (Persze a digitális változattal már nem ilyen könnyű elbánni.)


Kiadó: GABO Könyvkiadó

Kiadási év: 2003
Eredeti cím: Angels and Demons
Fordító: Bori Erzsébet
Oldalszám: 680

2009. január 30., péntek

És mégis mozog! - Haggard: Eppur Si Muove

Mint már említettem, ez volt az első lemez a Haggardtól, amire rábukkantam. Arra viszont nem tudtam még rájönni, hogy mi vesz rá egy metálzenekart arra, hogy Galileiről csináljon egy konceptalbumot... Bár az előző albumaik tematikája ad némi következtetési alapot, de erről majd a megfelelő időben.
Az alapműveltség része, de Galilei a 16. század második-, illetve a 17. század első felében élt Itáliában és mindenféle természettudományokkal foglalatoskodott. Ismert a csillagászati felfedezései révén lett: ő adta az első nagy pofont az egyház által képviselt Föld központú világmodellnek. Bár a távcsövet nem ő fedezte fel, de készített többet is és felhasználta megfigyeléseinek megkönnyítésére: 1610-ben így felfedezte a Jupiter négy holdját (a jelenleg ismert 63-ból), az Iót, az Europát, a Ganymedest és a Callistót.
A Galileo-ihlette album kellemes Haggard-hangzást képvisel, a megszokott soknyelvű dalok, szimfonikus metálos - reneszánsz dallamos számok ötven percen keresztül; köztük egy középkori svéd ballada, a Herr Mannelig...

  1. "All'inizio è La Morte" – 6:50
  2. "Menuetto In Fa-Minore" – 1:16
  3. "Per Aspera Ad Astra" – 6:40
  4. "Of a Might Divine" – 8:20
  5. "Gavotta In Si-Minore" – 0:58
  6. "Herr Mannelig" – 4:50
  7. "The Observer" – 4:40
  8. "Eppur Si Muove" – 8:19
  9. "Larghetto / Epilogo Adagio" – 2:13
  10. "Herr Mannelig (short version)" – 6:10
Herr Mannelig:


All'inizio è La Morte:


Eppur Si Muove:

Beszívott hutt, fáraócsemete fénykarddal... - Star Wars: A klónok háborúja

A világ leghíresebb sci-fi filmsorozata sokat megért már, de ez azért már túlzás. Semmi gond nem lenne, ha a történeten dolgoztak volna egy kicsit és az animációt nem állítják le valahol félúton renderelés közben, illetve a karakterek is készülhettek volna motion capture technikával, ha már egyszer képtelenség valami élethű mozgást összehozni számítógéppel. Tíz éve elájultam volna örömömben, hogy milyen tök jó rajzfilmet hoztak össze, és még ráadásul star warsos is, de azóta a Jégkorszak mamutjának a bundája szőrszálanként mozog és digitális orkok százezrei küzdenek több ezer rohani lovas ellen Minas Tirith falai előtt, amiről csak onnan tudjuk, hogy nem igazi, mert ennyi statiszta a világon nincs. És ki hallott már olyat, hogy pont egy Star Wars filmben nem az aktuális filmes csúcstechnikát használják?
"Ez biztos valami tévedés!" - nyugtatja magát az ember, de túlságosan hamar kiderül, hogy nem, ez a valóság. És nem George Lucas tízéves unokájáé a karakterdizájn és a cselekmény kopirájtja...
Az sem mentesít, hogy alapvetően gyerekeknek készült, szegény csemetéknek miért kéne egyszerű és ronda dolgokon felnőniük? A hangeffekteket ők még nem biztos, hogy értékelik, pedig az az egyetlen, ami tényleg jó az egészben (talán mert ugyanazok csinálták, mint a "nagy" filmekét). De legalább láthatunk néhány új droidot, néhány fénykardpárbajt (csalódás, hogy mindnek döntetlen a vége), röhejesen kipingált beszívott huttot, Jabbát kockaállal (legalább kedvenc óriásféreg-maffiózónkat lekerekíthették volna egy kicsit, mert ez így nagyon gáz lett), illetve Dooku grófot, aki már csak hangjában hasonlít Alan Lee-re...
A plakáton Obi-Van "tövében" megbújó kiscsaj, akinek tévedésből a fejére nőtt valamelyik fáraó hatalmi jelképe, nem más, mint Anakin padawanja. Nem baj, hogy ez sem illeszkedik a "kanonizált" történetbe (A klónok támadása és A Sith-ek bosszúja között járunk), de legalább a leányzó gyakran és intenzíven beszólogat mesterének, akinek a stílusa nagyon bosszantó volt már A Sith-ek bosszújában, úgyhogy ennek kifejezetten örültem, hogy ő is jól megkapja. Vagy, ha időrendi sorrendben nézzük, az emiatti frusztráció hatására lett olyan beképzelt? Talán kiderül a február közepén Magyarországon is elinduló animációs sorozatból.


Évjárat: 2008
Rendezte: Dave Filoni
Zene: Kevin Kiner
Forgatókönyv: Henry Gilroy, Steven Melching, Scott Murphy
Operatőr: Kevin Kiner
Látvány: Russel G. Chong, Matt Gaser, Darren Marshall
Vágó: Jason Tucker
Szereplők (hang): Matt Lanter, Ashkey Eckstein, Janes Arnold Taylor, Dee Bradley Baker, Tom Kane, Nika Futterman, Ian Abercrombie, Corey Burton, Catherine Taber, Matthew Wood, Kevin Michael Richardson, Samuel L. Jackson, Christopher Lee, Anthony Daniels
Hossz: 90 perc

William Gibson: Trendvadász


Az Interneten sok furcsa dolog van, ezt mindenki tudja. De időnként a szokásosnál is különösebb dolgok történnek: az utóbbi időben egy titokzatos film szegmensei kezdenek fel-felbukkanni, bizonyos emberek nagy örömére, akik hamarosan rajongótáborokat alakítanak és fórumokon vitatják meg ötleteiket a készítő kilétéről, a történetről, az újabb szegmensekről... Cayce Pollard, a logofóbiás marketingszakértő is az egyik ilyen netes közösség tagja, de a klipkutatás csakhamar hobbiból főfeladattá lép elő számára, amikor londoni útja során megbízzák a filmtöredékek forrásának kiderítésével.
A nyomok Tokióba vezetnek, a digitális világ fellegvárába, ahol otaku hackerek nek sikerült rájönni valami igazán fontosra, de valakiknek a keze idáig is elér és nagyon szeretnék megakadályozni Cayce-t a titok kiderítésében.

Hogy mi köze van egy tökéletesen napjainkban játszó dó (2001-02-ben írta Gibson) cyberpunk sztorinak a náci Németország mechanikus zsebszámológépéhez, illetve a nagysikerű ZX81-hez? Ehhez már el kell olvasni a könyvet.
A könyv teljes mértékben alapmű, minden ízében cyberpunk, de anélkül, hogy ez zavaró lenne, úgyhogy akkor is élvezhető, ha az ember nem reklánguru (-tanonc) és nem is naphosszat a számítógéphez nőve tespedő, kólán és csipszen élő "kocka" (vagy mi az éppen aktuális megnevezése az inkább a virtuális világban, mint a valódiban élőknek) .
A könyv persze nem csak szórakoztató, hanem a személyes márkajelzés-undoromnak is adott egy lökést, emellett az egyik legfurcsább olvasás közbeni élményem kapcsolódik hozzá: amikor először olvastam, valahol a tizedik fejezet táján észrevettem, hogy az a bekezdés jelen időben van írva, de nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Aztán nagyjából száz oldallal később megint volt egy ilyen "flash", de ez már nem hagyott nyugodni: tíz másodperccel később leesett, hogy igen, az egész könyv jelenben van. Azóta sem sikerült rájönnöm, hogy miért nem vettem észre azonnal, pedig kifejezetten utálom, ha nem múltban íródott egy történet, de itt valahogy az események hatására átsiklottam fölötte.


Kiadó: Magyar Könyvklub

Kiadási év: 2004
Eredeti cím: Pattern Recognition
Fordító: Gálla Nóra
Oldalszám: 326

2009. január 23., péntek

Serenity, avagy mit csinált Han Solo, mielőtt találkozott Luke Skywalkerrel?

Ha Philip K. Dick írta volna valamelyik Star Wars film forgatókönyvét, valami ilyesmi kerekedett volna ki belőle.
Az emberiség belakta a galaxist, de a terraformált bolygók egy része nem kér a Föld vezette szövetség fennhatóságából, inkább függetlenséget szeretne. A lázadókat viszont leverték, Malcolm Reynolds így hát kénytelen ütött-kopott űrbárkáján mindenféle nem feltétlenül legális szállítmányt fuvarozni, néha rablásokba is keverednek. Csempészgetés közben viszont összefutnak egy testvérpárral, akiket üldöznek a szövetségiek, és mivel egyikük orvos, szolgálataiért cserébe megbújhatnak a hajón. A gond csak az, hogy a másik testvér egy tizenhét éves telepata lány, akit bátyja egy titkos kormánylaboratóriumból szöktetett meg, ahol gyakorlatilag egy ki-be kapcsolható fegyverré változtatták...
A szövetség kormánya viszont nem törődik bele, hogy értékes kísérleti alanyukat megszöktették, utánuk küld valakit, aki hisz egy bűnök nélküli világban és a hite nevében bármire képes. Menekülés közben Reynoldsék viszont rábukkannak még valamire, amire nem kellett volna, már ha ragaszkodnak a túléléshez...
A Firefly tv-sorozat folytatásaként készült film (aminek szintén van folytatása, vagy legalábbis kiegészítése képregények formájában), látványgazdag, pörgős űrwestern nem túl ismert színészekkel; a címével ellentétben nem nagyon vannak a 119 perc alatt nyugodt pillanatok és szerencsére a cselekmény sem teljesen kiszámítható, legalábbis ha valaki hozzám hasonlóan úgy ül le megnézni, hogy semmit nem tud róla. Ez mondjuk most már ugrott, de természetesen a lényeget nem árultam el...


Előzetes:


Évjárat: 2005
Rendezte: Joss Wheldon
Zene:David Newman
Forgatókönyv: Joss Wheldon
Operatőr: Jack N. Green
Látványtervező: Barry Chusid
Jelmez: Ruth E. Carter
Vágó: Lisa Lassek
Szereplők: A Nathan Fillion, Gina Torres, Alan Tudyk, Summer Glau, Sean Maher, Ron Glass, Morena Baccarin, Adam Baldwin, Jewel Staite, Chiwetel Eiofor, Yan Feldman, David Krumholtz, Rafael Feldman, Michael Hitchcock, Nectar Rose, Sarah Paulson
Hossz: 119 perc

Ruth Benedict, Mori Szadahiko: Krizantém és kard - A japán kultúra újrafelfedezése

A Krizantém és kard talán a legjelentősebb kultúrantropológiai mű, amit Japánról írtak, annak ellenére, hogy több, mint hatvan évvel ezelőtt, 1946-ban jelent meg eredetileg. Az eltelt évtizedek során több tucatnyian próbálták újraértelmezni, cáfolni és megérteni, köztük Mori Szadahiko (森貞彦), akinek 2002-es írását, a Krizantém és kard újrafelfedezését is magában foglalja ez a kötet.
Ruth Benedict úgy írt Japánról, hogy soha életében nem járt a szigeteken, és a nyelvet sem beszélte, mégis képes volt olyan dolgokat észrevenni és megfogalmazni, amit előtte senki, és ugyan Japán sokat változott a második világháború befejezése óta, máig érvényes sokminden, amit a japán lélekről, világnézetről, motivációkról, érzelmekről leírt. Noha sokan bírálták, Japánban mégis kétmillió példány fogyott el belőle, pedig az ember azért nem szívesen tart olyan kötetet a polcán, amit magára nézve sértőnek érez. Mori Szadahiko szerint viszont a bírálatoknak csupán egyetlen oka van: nem értették meg, hogy mit kívánt Benedict kifejezni, mégpedig azért, mert ami a könyvben sokak szerint problémás, az már a tudatalatti világába esik, amiről a legtöbben nem akarnak tudomást venni. Éppen ezért volt szükség rá, hogy megírja értelmező-magyarázó szövegét és (ugyan a magyar egy harmadik nép és nyelv, tehát az értelmezés így mindkét könyv esetében torzul) egy kötetben közölje a Krizantém és karddal.
Személy szerint nem érzem úgy, hogy sokat segített volna a megértésben Mori Szadahiko, de ez nyilván a fent említett harmadik kultúra-hatásnak tudható be, annál többet tett viszont a kiadvány autentikusságához és értékéhez (nem anyagiakban). Nem csak hiánypótló, hanem kinézetre és minőségre is kellemes kötet ez, jó, hogy "japán stílusban" adták ki, vagyis a puhafedeles könyvre védőborító is került, és a japánoknak megvan az a kedves szokása, hogy az idegen nyelven kiadott könyvekhez külön előszót írnak, ezt átvehetné az összes többi szerző is, sokkal személyesebb lesz tőle az egész, a kiadó oldalán pedig bele is lehet olvasni.
Ha az ember érdeklődik a japán kultúra iránt, mindenképpen hiánypótló mű ez, de átlagos kultúrantropológusoknak is, illetve ha valaki látott már japán filmet, de nem tudott eligazodni a reakciókon, motivációkon és úgy általában az egészen, csak olvassa el és máris máshogy fog a témához állni (ez utóbbi teljesen személyes élmény; több, európai szemmel kifejezetten rossz és zagyva japán filmet láttam már az Örökmozgós japán fimklubnak köszönhetően, de a könyv után sikerült újraértelmezni őket: így, megváltozott nézőpontból, már egészen tűrhetőek).


Kiadó: Nyitott Könyvműhely (a Japan Foundation támogatásával)

Kiadási év: 2006
Eredeti cím: The Chrysantemum and the Sword,
菊と刀」再発見 ("Kiku to katana" szaihakken)
Fordító: Koronczai Barbara
Oldalszám: 350

2009. január 22., csütörtök

Nagy problémák egyszerű megoldása: Az Androméda törzs

A novemberben elhunyt Michael Crichton regénye alapján készült 1971-es film igazi ős-scifi. Pittyegős-zörejekkel dúsított "zene", jellegzetesen szögletes számítógépes grafikák (nem effektek, csak képernyőkön mozgó modellek), egy számítógépen futó jelentéssel keretezve.

Egy katonai műhold valahol Új-Mexikóban lezuhan (miért arrafelé zuhannak le állandóan a dolgok?), a közeli kisvárosban mindenki meghal. Ez eléggé feltűnő ahhoz, hogy összehívják a "futótűz" fantázianévre hallgató kutatócsoportot (A Gömb?...), akik biológiai hadviselésre specializálódtak, és csakhamar sikerül is izolálni a vírust, ami az űrből jött és igen kedves módon végez az élő szervezetekkel: kiszárítja a vérüket.

Már a Hellboyban is feltűnt (tudom, sokkal újabb film, mégis előbb láttam), hogy hogyan is van ez... Ha a vér kikristályosodik, mitől pereg homokként, ha az eret elvágják? Egyrészt a kiszáradt vér sokkal kevesebb helyet foglal, másrészt az erek összelapulnának és nem maradnának meg jó kis csőnek, hogy kedélyesen ki lehessen belőle önteni a szemcséket, mint ha a pirítóst sóznánk... Ebbe vajon nem gondolt bele senki? Meg az ilyen "katasztrófafilmeknek" mindig túl egyszerű a vége, de azt nem mondom el, hogy ezúttal mi.

A kutatóállomás Star Wars-os űrhajóra emlékeztet, a rendszeresen megszólaló, a történet szempontjából érdektelen dolgokat bemondó géphang jó, külön dícséret a bátorságért, hogy a kutatócsoport tagjai mind benne járnak a korban, egy mai hasonló filmben biztos, hogy harmic évnél nem lenne idősebb köztük és mind az amerikai szépségideált testesítenék meg, vagy legalábbis valami hasonlót.

Úgy összességében azért nem rossz, bár a regényt még nem olvastam, de sorra fog kerülni az is, ha valahol megtalálom. Ja, és a magyar kiadó helyében inkább az eredeti filmplakátból csináltam volna borítót és nem egy ilyen izét raktam volna össze, amihez hasonló sincs a filmben.

Évjárat: 1971
Rendezte: Robert Wise
Zene:Gil Melle
Forgatókönyv: Nelson Gidding
Operatőr: Richard H. Kline
Jelmez: Helen Colvig
Vágó: Stuart Gilmore, John W. Holmes
Szereplők: Arthur Hill, David Wayne, James Olson, Kate Reid, Paula Kelly, George Mitchell, Eric Christmas
Hossz: 131 perc

Némi ízelítőnek az előzetes (angolul):

Nem feltétlenül köz-, de mindenképpen kívánatra: Hurd - Zuirleh argagui

Ugyan túl sok további információm nincs a Hurdról, amit tudtam, leírtam az előző bejegyzésben, viszont mivel ma megvolt az utolsó vizsga is, meg tudtam csinálni a kizárólag bemutatási céllal készült youtube-os Hurd-videókat.
Az 1000n jilt gans után a Zuirleh Argagui a legjobban sikerült összeállítás a Hurdtól, a tizenhat szám jelentős része több, mint hallgatható: kiváló zenét sikerült összehozniuk a lemezen. Csak úgy hallgatni is jó a kellemes hangulatú, lassabb és/vagy dallamosabb számokat, az egy-két eltévedt "zúzda" pedig zsonglőrzenének pont jó, lehet, hogy nem erre gondoltak, de a ritmusa tökéletes, a dallam hiánya meg elnézhető, nagyobb hangfalakon pedig akár megunt/útban lévő épületek lebontására is alkalmas. A három berakott szám persze a jobbak közül való, rockkedvelők hallgassátok :)
Néhány éven belül pedig remélem még a szövegeket is érteni fogom...
  1. Alag Nuden 3:56
  2. End neg l bishee 3:05
  3. Yag l cham shig 5:48
  4. Zevuun harts 4:16
  5. Alt 4:34
  6. Zuruud ungursun busgui 4:31
  7. Namuuhan orchlon 5:36
  8. Er busiin sum 4:03
  9. Bi durtai 4:41
  10. Tsoglog oyutan 4:10
  11. Bi amidarch chadna 5:04
  12. Tootoi sanagdah yum 6:46
  13. Zuirleh argagui 4:04
  14. Nuudlin kino teatr 5:22
  15. Hongor setgel 5:32
  16. Hugshin atman 4:46
összesen: 76 perc

Alag nuden:

Namuuhan orchlon:

Nuudlin kino teatr:

2009. január 21., szerda

Vexille, avagy gyönyörű animáció vs. lenyúlt ötletek

Ha decemberben nem kapok ingyen Vexille plakátot az Animekarácsony névre hallgató rendezvényen... Ha nem oda megyek gyakorlatra, lehet, hogy nem megyek el az Animekarácsonyra... Ha nem ide vesznek fel egyetemre, nem oda megyek gyakorlatra... Ha...
Na mindegy. A lényeg az, hogy egy emailcímért cserébe sikerült hozzájutnom a film magyar plakátjához, úgyhogy kötelességemnek éreztem, hogy meg is nézzem.

2077-ben Japán már tíz éve elzárta magát a külvilágtól (utalás a középkori helyzetre) egy mesterséges burokkal, mely nem enged át semmilyen elektromágneses sugárzást, így műholdról sem lehet belesni mögé, a detektorhálózat pedig a legkisebb behatolást is érzékeli, majd megsemmisíti az adott objektumot. Címszereplőnk, Vexille, egy amerikai titkosszolgálati kommandós (vagy mi) pedig némi csetepaté és egy a kezében maradt láb következményeképpen hamarosan Japánba indul kis csoportjával, hogy felmérjék a helyzetet. A helyszínen viszont furcsa dolgok várják...
A kivitelezés pazar, ilyen jó animációt nem is tudom, hogy mikor láttam, a zenék már inkább felejtősek (legalábbis az én ízlésemnek az elektronikus izé helyett jobban megfelelne a keményebb helyzetekben egy kis heavy metal), még az alapötlet is egyedi, viszont a részletekben túl sok a más filmekből átvett elem... Mátrix-utalások, Lara Croft-külsejű "majdnemfőszereplő", Tremors/Dűne-férgek (igaz, nem szervesek, hanem fémalapúak), Appleseed-hatás, meg biztos volt még valami, de már nem emlékszem. Azért érdemes megnézni, elég jó anyag.


Megjelenés éve: 2007 (Magyarországon 2008)
Eredeti cím:
ベクシル 2077日本鎖国 (Bekushiru 2077 Nihon sakoku/ Vexille: 2077 Japanese Isolation)
Rendezte:
曽利文彦 (Fumihiko Sori)
Zene: Paul Oakenfold
Szereplők (hangszínészek):
黒木メイサ (Kuroki Meisa), 谷原 章介 (Tanihara Shōsuke), 松雪 泰子 (Yasuko Matsuyuki), 黒田崇矢 (Kuroda Takaya), 大塚 明夫 (Ōtsuka Akio), Romi Paku, 櫻井 孝宏 (Sakurai Takahiro), 森川 智之 (Morikawa Toshiyuki), 柿原 徹也 (Kakihara Tetsuya), 菅生 隆之 (Sugō Takayuki), 高橋 健史 (Takahashi Kenji)

2009. január 20., kedd

Elektromos gitárok a mongol sztyeppén

Bár nem egy Altan Urag, de a Hurd is a kortárs mongol könnyűzene egyik meghatározója. Heavy metal - hard rock - akusztikus számokat játszanak, de jellegzetes mongol dallamokkal keverve, illetve a szövegeik is leginkább Mongóliáról és a család szeretetéről, tiszteletéről szólnak.
Az 1990-es rendszerváltás utáni nemzeti ébredés és az, hogy a lakosság mintegy fele huszonéves és fiatalabb, jó környezetet nyújt a hasonló műfajban alkotóknak, a Hurd is így vált népszerűvé, de nem csak Mongóliában, hanem Kína mongolok lakta részein is, ahol állítólag több koncertjüket betiltották már a kínai hatóságok (de hát arrafelé máshogy mennek a dolgok...).
Kifejezetten jellegzetes, könnyen felismerhető (nem csak a mongol nyelvű szövegek miatt) zeneviláguk meglepően sokszínű, egy lemezen is megfér egymás mellett a monoton zúzás és a lágy, akusztikus dallamok, de a két véglet között sok kellemes rockmuzsikát is lelhetünk. Ugyan nemzetközileg nem számítanak ismertnek, 2007-ben New Yorkban és Németországban is felléptek, remélem Magyarországra is eltévednek egyszer, elvégre testvérnépek volnánk szegről-végről... Addig is itt olvasható a Kormorán zenekar mongol turnéjának naplója, amikor is bizony a Hurddal együtt léptek fel Ulánbátorban. Egyébként az együttesnek elvileg van weboldala, de nekem egyszer sem sikerült betölteni még.
Alapvetően a Zuirleh Argagui című albumról szerettem volna írni, de mivel a Youtube-on nem volt fent egy szám sem a lemezről, ez majd akkor következik, amikor megcsinálom és feltöltöm a zenevideókat. Vagyis a hamarosan véget érő vizsgaidőszak után.
Addig kedvcsinálónak vagy elrettentőnek két szám:

13n aash:


Chono:

2009. január 19., hétfő

Dan Brown: A Da Vinci-kód

Ha már korábban nem éppen hízelgő megjegyzésekkel illettem a könyvet, gondoltam elolvasom újra... A véleményem különösebben nem változott: ponyvának jó, kellően fordulatosan megírt történet, bár talán túlságosan forgatókönyvszerű. Nyilván ezek a stílus sajátosságai, de néhol erőltetettnek hat, mint az is, hogy annak ellenére, mennyire hangsúlyozzák a környezet valódiságát, kifejezetten valószerűtlen egybeesésekre alapoz az író. Szép dolog a többrétegű rejtély meg a vaslogika, ha egyszer statisztikailag ilyen kicsi az esély rá, hogy a kellő időben történnek az események... Tudom, fikció. Nem kell ilyenekbe belekötni. De ha egyszer ellenállhatatlan késztetést érzek rája... Na de ettől függetlenül azért olvasható, még ha, egy újabb hasonlattal élve, olyan is az agynak, mint azok a tévében reklámozott izék, amikkel a fotelban fekve is lemegy a háj és izmos leszel. De a valódi mozgás azért mégis jobb. Az amerikaiaknak meg "romantikus Európa", mint nekünk a westernfilmek. És ez a borító...
(Digitálban itt.)


Kiadó: GABO Kiadó

Kiadási év: 2004
Eredeti cím: The Da Vinci Code
Fordító: Bori Erzsébet
Oldalszám: 652

2009. január 14., szerda

Szélesi Sándor: A lelkek birodalma

A Vadásznak vadásza és a Tündérösvény folytatásában tovább árnyalódik a kép, Vajk és Ila gyermeke, Magyar varázslatos képességekkel rendelkezik, de ő csak egy a hétből... Kondor fia, aki az Ágos nemzetség jurtafalvába látogat, szintén sámánokéhoz hasonló hatalommal bír, még ha nem is tud róla. Aki segít felébreszteni erejét, egy kisgyerek, Bara, akiben százhúsz esztendő tapasztalata lapul. De a sámánokkal gond van: azt állítják, hogy a tündérek elbolondították az embereket, és igazuk bizonyításáért bármit megtennének, legalábbis a kiűzött Merv, aki a vadonban bujkálva ismét gonosz lelkek által megszállt állatokat küld a falura. Kérdés, hogy a sámánoknak van-e igazuk vagy tényleg szerelmes lehet egy tündér egy emberbe? És a legnagyobb baj miért a legnagyobb örömmel karöltve érkezik?


Kiadó: Kalandor Könyvkiadó
Kiadási év: 2003
Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 334

2009. január 13., kedd

Már megin' egy körbehopp, ezúttal tudományos alapokon

A statisztikák böngészése után úgy találtam, hogy a körkérdések átlagosan több olvasót vonzanak, mint a könyvismertetőim... Ebből inkább nem vonok le messzemenő következtetéseket, hanem meglepem az erre járókat Nima következő kérdőívének gondosan kitöltött példányával. Íme:

  • Kedvenc
  1. író? Hát...egy konkrét nincs, sok konkrét van. Például J. R. R. Tolkien, Isaac Asimov, Larry Niven, Steven Erikson, Frank Schatzing, I. M. Banks, J. K. Rowling, Stephen Lawhead, Gerald Durrell, Szergej Lukjanyenko, Frederik Pohl, Joan Slonczewski...
  2. szereplő? Nincs, egyáltalán.
  3. jelenet? Hát...itt is sok verseng... nem is tudnék kiemelni annyit, hogy ne tűnjön túl soknak.
  4. téma? Science fiction, ez sokmindent megmagyaráz :)
  5. kiadó? Nincs. Vagy legalábbis nem gondoltam rá, hogy legyen :D Végülis fölösleges, a lényeg, hogy adják ki, amit szeretnék és jó minőségben, ne túl drágán.
  6. könyvborító? Ismét jó kérdés és nehéz válasz. Az Asimov összegyűjtött műveinek pl szép a borítója, Christopher Priesttől A tökéletes trükk eléggé eltalált, az új Gyűrűk ura is tetszik, meg a nemsokára másodszor is elolvasandó Trendvadász borítója is illik a témához meg a hangulathoz, még ha első ránézésre fura is.
  7. könyváruház? Nézelődni Alexandra, vásárolni Bookline netes felület (20% kedvezmény :D).
  • Hogyan rendezitek a könyveiteket? Téma és író, sorozatoknál időrend szerint. Illetve ha valami sokkal nagyobb, mint a többi, és ezáltal nem fér be oda, akkor azt a többi nagy könyvvel együtt a legfölső polcon.
  • Van róla nyilvántartás? Ha van, milyen? A LibraryThingre elkezdtem felvinni a könyvespolcaim tartalmát, de a kétszázadik után kiderült, hogy innentől fizetős...
  • Kinek a bőrébe szeretnétek belebújni egy történet erejéig? Az íróébe.
  • Melyik az az esemény (természetesen könyvbeli), amit szívesen átélnétek igazából is? Hát, mondjuk a Második Alapítvány utáni kutatás azzal a jó kis antigravitációs űrhajóval, vagy Stephen Lawhead bárdjainak regéit is szívesen meghallgatnám.
  • Van ötlet, hogy különböző könyvek szereplőit hogyan lehetne párosítani? Nincs...úgy jók, ahogy vannak.
  • Lakatlan szigetre egyetlen író könyveit vihetnétek magatokkal. Ki lenne az? Asimov. Hogy miért? Mert írt néhányszáz kötetet, az meg csak elég lenne, hogy egy darabig ne unatkozzak, extrém esetben meg más célokra is felhasználhatóak a könyvek persze és ennyivel már lehe mit kezdeni. :D
  • Tudom, hogy mindenki olvas mindenhol (honnan? :P), de mi a legideálisabb körülmény, ahogyan igazán szerettek olvasni? Ismét Ricsi bohócot idézve: A metrón, a buszon, az ágyban, a kádban, vagy egyszerűen akárhol a nagyvilágban. Két dolog fontos: viszonylag kényelmes legyen és ne nagyon zavarjanak közben.
  • Mi volt az a könyv, ami témájában nagyon távol állt tőletek, mégis elolvastátok? Kellemes vagy kellemetlen szájízzel tettétek le? Örök mumus Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése (kellemes szájízzel tettem le, mert nem kellett befejeznem...), de egyébként általában olyasmit olvasok, ami valamiért közel áll hozzám, nem vagyok én mazochista... És ilyen könyvből elég sok van :)
  • Össze szoktátok számolni, hogy évente átlagosan mennyit költötök könyvekre? (Nem ajándék, nem könyvtári, nem kölcsön, hanem amiért konkrétan fizettek?) Egyszer megpróbáltam, persze utólag, és így nem sikerült pontosan, de megijedtem az összegtől és azóta nem próbálkozom.
  • Melyik az a réges-régen olvasott könyv, amire még most, sok év után is emlékeztek? Hát, ami igazán tetszik, azt mindig többször elolvasom, úgyhogy a jelenlegi 22 évemet és ezt tekintve a réges-rég nem megfelelő jelző.
  • Honnan kaptok ötleteket a könyvekhez leginkább? Barátok, könyvesboltos/könyvtáras nézelődések, újabban könyvesblogok, adott író többi könyve, ilyesmik.
  • Mióta blogoltok és blogot olvastok, változott az ízlésetek könyvek terén? Ha igen, mennyiben? Nem. Legalábbis nem tudok róla.
  • Udvariatlanság vendégségben is olvasni? Én udvariatlanságnak tartanám, ha a vendégem olvasni kezdene, de ennek ellenére néha szoktam ilyesmire vetemedni, ha már nagyon unom magam.
  • Melyik könyvet filmesítenétek meg és kik játszanák a főbb szerepet? Erikson összest, pár Asimovot, illetve mondjuk az Őrség-trilógiát újra az elejétől, de ezúttal normálisan. Persze nem sztárokkal, hanem ismeretlen színészekkel, az jobb eredménnyel jár, ld. pl. A gyűrűk ura.
  • A szereplőkhöz szoktátok élő személyek arcát párosítani? Ha valós személy a szereplő...
  • Melyik könyvet írnátok át? Egyiket sem, inkább saját sztorikat írok.
  • Mennyire befolyásol benneteket más negatív kritikája? Vagy megerősít, ha én is úgy gondolom, vagy szinte semmiben.
Egyébként újfent megállapítható, hogy könyvesblogot írni az olvasástól veszi el az időt. Háromnegyed óráig csináltam ezt a bejegyzést, pedig nem gépelek igazán lassan (linkek beszúrása, formázgatás stb.). Az legalább hatvan-hetven oldal elolvasása, de lehet, hogy több...

Emerson, Lake & Palmer: Tarkus

A progresszív rock műfaját ismerőknek nem kell bemutatni a brit Emerson, Lake & Palmer triót, a The Nice, a King Crimson és az Atomic Rooster három tehetséges ifjú zenésze által szervezett formációt, a többiek kedvéért kivételt teszek :) Keith Emerson virtuóz billentyűsjátéka - gyakran egyszerre több hangszeren is játszott a koncerteken -, Greg Lake jellegzetes énekhangja és gitárjátéka, valamint Carl Palmer ütőhangszer-kezelése hamar ismertté tette őket, hát még ha Jimi Hendrix is csatlakozott volna negyediknek, mint azt egyesek valószínűsítik, ám ő sajnos az első közös próbájuk után három héttel elhunyt.
A Tarkus a második lemezük, a címet a Tarkus névre hallgató tatu-tank hibridről kapta, az ő történetét meséli el az első, azonos című szám, valamint a borító belső oldalán látható képsor. A hét tételes, húsz perc hosszúságú szám a bakelitlemez teljes első oldalát elfoglalta, a másik oldalon hat, a Tarkus témájához nem kapcsolódó számot találhatunk. Az utolsó, Are You Ready, Eddy? című dal érdekessége, hogy Eddie Offordnak, a hangmérnöküknek írták.
A Tarkus a könnyűzene történetének kiemelkedő állomása, s mint ilyen, valamilyen szinten ikonná is vált, mutatja ezt a motortank-festés, a (szerintem zseniális) Legotarkus, Tarkus öltönyös verziója az enyhét szatirikus webképregényben, de akár Mangatarkus is.

Számlista:
  1. Tarkus [Eruption, Stones of Years, Iconoclast, Mass, Manticore, Battlefield, Aquatarkus) (20:42)
  2. Jeremy Bender (1:50)
  3. Bitches Crystal (3:58)
  4. The Only Way (3:48)
  5. Infinite Space (3:20)
  6. A Time and a Place (3:01)
  7. Are You Ready, Eddy? (2:10)

2009. január 12., hétfő

Jun Mi-Kjong: A vízisten menyasszonya

Azt hiszem, egy kicsit kezdem túlzásba vinni ezt a "mindent elolvasok, ami a kezembe kerül" dolgot... Bár jelen esetben ez lehet, hogy csak látszat, mert ugyan kívülről és az alapsztori szerint csakugyan tipikus lánymangáról van szó, illetve bocsánat: lánymanhwáról, mert koreai, azért a háttérben az Árnybíróhoz hasonlóan sok-sok utalás leledzik a koreai mitológiára vonatkozóan, ami viszont érdekes téma. Kezdve ott, hogy a főszereplő leányzót feláldozzák a víz istenének, hogy a falu végre kapjon egy kis esőt, mindenféle legendás-mitológiai elemek bukkannak fel, még egy cse is, ami egy emberevésre specializálódott, a rajz szerint eléggé krokodilszerű lény, leendő vacsoráját az orrán található, kutyafej formájú kinövéssel csalogatja magához (jaj de aranyos kutyus, megsimogatom!), aztán persze kiderül, hogy nem egészen kutyáról van szó, a száját nagyjából a fantomkutya teljes testhosszában végig ki tudja nyitni és sok hegyes foga van, de valószínűleg ezt az áldozat már nem tudja senkinek elmesélni, kivéve, ha ott van a közelben az istenek legjobb (és a sztori szerint legjóképűbb) íjásza és kivégzi szegény jószágot, megmentve az emberlányt. Ez egyébként biológiai szempontból is érdekes, mármint hogy az evolúció képes lenne-e létrehozni egy ilyen állatkát, de ez csak pár kocka az egész kötetből, úgyhogy talán kár ennyit foglalkozni vele. A lényeg az, hogy van szerencsés megmenekülés, átlagos emberlány, nem átlagos istenek és istennők, bonyodalmak meg minden, ami szerintem az ilyen történetek szokásos kellékének tűnik. Ha valakinek az Árnybíró túl véres, olvassa ezt, elvileg a második kötet is megjelent már.


Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely
Kiadási év: 2008
Eredeti cím: Bride of the Water God I.
( 하백의 신부 )
Fordító: Kálovics Dalma
Oldalszám: 192

2009. január 11., vasárnap

Altan Urag: Made in Altan Urag

Túlzás nélkül állítható, hogy a mongol Altan Urag a harmadik évezred egyik legegyedibb zenét játszó bandája. Hagyományos mongol hangszereken játszanak, a szintén tradicionális torokéneklés is egyik jellegzetességük a kéthúrú, lófejes hegedű mellett, melynek egy példánya a borítón is látható. Igaz, ez inkább egy alienre hasonlít... A karakteres, népzenei alapokra építkező, de saját szerzeményű dallamokat hagyománytiszteletet és ősi értékeket központba állító, mongol mitológiai témáktól sem mentes ének kíséri, természetesen mongol nyelven, ők nem hódoltak be a globalizációnak, dalaik nem angol nyelvűek. Külföldön viszonylag kevéssé ismertek, Magyarországon valószínűleg néhány tucatra tehető azoknak a száma, akik hallottak az Altan Uragról, bár a decemberben végre nálunk is bemutatott Mongol című film hatására, melynek a zenéje a finn Tuomas Kantelinen mellett az Altan Urag kézhegyét is magán viseli, talán világszerte egyre többen kezdenek érdeklődni irántuk.
A Made In Altan Urag az együttes második albuma, 2006-os megjelenési dátummal, többek között az ezen a lemezen is helyet kapott Хeх Толботон-t lehet hallani a filmben.

Számlista:

1. Intro
2. Requiem
3. Ижий Монгол / Mother Mongolia
4. Хeх Толботон / Blue Mark
5. Давалгаа / Waves
6. Хилийн Чанадад / Abroad
7. Ширээ нуур / Shiree Lake
8. RaKH II
9. “Араатан” featuring. Naran / Beast
10. Их Монгол / Great Mongolia
11. Outro




Хeх Толботон / Blue Mark

Joan Slonczewski: Elízium lánya

Nők ritkán írnak sci-fit, de ha mégis, az általában kiemelkedően jól sikerül. Így van ez az ohiói Kenyon főiskola biológiaprofesszorával is, aki a tanítás mellett science fiction történetek írásával is foglalkozik, mégpedig nagy sikerrel. Magyarul eddig három regénye jelent meg: elsőként a legfrissebb, a Génszimfónia, ezt követte egyik első műve, az Ajtó az óceánba, majd az Elízium lánya. Érdekes, hogy pont a Génszimfónia tűnt a legkevésbé jónak a háromból és leginkább az Ajtó az óceánba fogott meg, általában a gyakorlattal nő az írói kifejezőerő és írástechnikai készség. Egyébként igazából szemiotikai elemzéseket kéne készítenem hétfőre, meg tanulni a keddi pszichológiavizsgára, de inkább van kedvem erről írni, nem véletlenül hagytam szinte utoljára a karácsonyi termésből.

Az Elízium lánya az Ajtó az óceánba eseményei után ezer évvel játszódik a Shora óceánholdon, ahol az őslakos, magukat genetikailag a körülményekhez igazított Cserék mellett halhatatlanok is élnek immár lebegő városaikban. Gazdagok, szervóik (robotok) mindenben kiszolgálják őket, baleset híján ezer évig is elélnek, más dolguk nincs, mint vitatkozni, hosszú lejáratú kölcsönöket folyósítani a többi bolygó átlagos életű lakóinak és élvezni az életet. Az ezredik életévhez közelítve viszont minden élethosszabbító kezelés ellenére gyakran egészségügyi problémák jelentkeznek, ezek kiküszöbölésére hívják Helikon városába Szélklán Feketemedve doktort és diplomata-tolmács feleségét, Esőfelhőt, akik egy furcsa, matriarchális társadalom tagjai, ahol a nőket csak istennőként emlegetik és a férfiak dolga a gyermeknevelés.

Jóllehet Slonczewski alapvetően biológus, társadalomtudósként, pszichológusként és drámaíróként is megállná a helyét; nagyszerűen összetett és kidolgozott világot hozott létre valódi személyiséggel rendelkező karakterekkel, melyek egyike sem sablonos, mindegyiknek megvan a maga sajátos nézőpontja és hozzáállása a környezetéhez, legyen szó akár főszereplőről, akár egy csak pár mondat erejéig felbukkanó alakról; ráadásul úgy tud mindig valami újat és szokatlant nyújtani, hogy az nem válik fárasztóvá és követhetetlenné, de még töredezetté sem teszi a regény egységét.


Kiadó: Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek

Kiadási év: 2008
Eredeti cím: Daughter of Elysium
Fordító: Tamás Dénes
Oldalszám: 526

2009. január 10., szombat

Haggard: Tales of Ithiria

Igen, az előzőekhez képest nagy váltásnak tűnik a szimfonikus-reneszánsz fantasymetal, de hát ettől lesz érdekes az egész. Nem is tudom mikor történt meg utoljára, hogy egy együttes ilyen hamar bekerült a legnagyobb kedvencek közé... A történet csütörtök délután kezdődött, amikor egy meg nem nevezett elektronikai üzletben a CD-k között nézelődve találtam egy lemezt, aminek a borítóján Galilei portréja volt látható. Ez elég szokatlan jelenségnek tűnt, belehallgatni viszont sajnos nem tudtam, mert a vonalkódot nem olvasta be az az izé, amivel bele lehet hallgatni a lemezekbe, mielőtt megvenné az ember. Ezen kicsit felhúztam magam és felírtam, hogy Haggard: Eppur Si Muove és neten megkerestem, hogy mi is ez... Kiderült, hogy egy nálunk nem igazán ismert, de például Mexikóban (!) hatalmas rajongótáborral bíró német együttesről van szó, akik eredetileg death metalt játszottak, de aztán szerencsére hallgathatóbb műfajra váltottak és történelmi stílusú számokat zenélnek klasszikus hangszereken, reneszánsz-barokk dallamokkal és ráadásul nem csak németül, illetve a globalizált világban szükséges angol nyelven, hanem latinul, olaszul, finnül és spanyolul is énekelnek... Ez eléggé egzotikusnak tűnt ahhoz, hogy érdekeljen, úgyhogy keresgélni kezdtem, az eredmény pedig az eddig megjelent Haggard-albumok gyűjteménye lett, melyek közül legjobban a tavaly nyár végén kiadott Tales of Ithiria tetszik eddig, talán a történelemről fantasyre átnyergelés miatt, bár az is igaz, hogy még nem is hallgattam meg mindet.
Ha a Nightwishról azt mondják, hogy tucatnyi fantasyfilmre elegendő muzsikát komponáltak az évek során, akkor ez a Haggardra hatványozottan igaz (lesz). Jó a Nightwish, dallamos, kellemes hagzásvilág, jó témák, de az igazán hátborzongató, "kard és páncél után nyúlós" fantasymetal-érzés nem csapott meg őket hallgatva, pedig tényleg szeretem és sokan mondják, hogy pedig az aztán ilyen. Viszont amikor megszólalt a Tales of Ithiria bevezetője, a The Origin és utána a fejezetekre bontott, mesélőszövegekkel megszakított ballada, hát arra nem tudok kifejezést, pedig elég jól beszélek magyarul... Hihetetlenül eltalált zenei világa van az albumnak, az angol-német-latin ének annyira együtt van a történettel, stílussal, zenével, amit még nem tapasztaltam; mondjuk a latint nem értettem túl jól, úgyhogy kellett hozzá az angol fordítás, meg szöveg alapján a történetet is egyszerűbb volt követni. A zene hallgatása közben szinte magam előtt láttam, ahogy a tábortűznél a bárd az énekeket mondja, ahogy a háromezer harcos felvonul a csatamezőn, a druidák szertartását...erős a gyanúm, hogy érik egy film/könyvváltozat is, persze a műfaji eltérések miatt kiegészítve, de legalábbis egy folytatáslemez, hiszen a történet korántsem lett lezárva. A mexikó rajongóknak pedig egy spanyol nyelvű szám is helyet kapott a lemezen, Hijo de la Luna címmel.


1. The Origin


2. Chapter I.: Tales of Ithiria


6. Chapter III.: La Terra Santa

Számlista:
  1. The Origin
  2. Chapter I.: Tales of Ithiria
  3. From Deep Within
  4. Chapter II.: Upon Fallen Autumn Leaves
  5. In des Königs Hallen (Allegretto Siciliano)
  6. Chapter III.: La Terra Santa
  7. Vor Dem Sturme
  8. Chapter IV.: The Sleeping Child
  9. Hijo de la Luna
  10. On These Endless Fields
  11. Chapter V.: The Hidden Sign

2009. január 9., péntek

Friday Night in San Francisco

Al Di Meola, Paco de Lucía és John McLaughlin külön-külön is a gitárzene legjobbjai, náluk virtuózabb és gyorsabb kezű gitárost nem nagyon hallani, s ha a három titán összeáll, abból valami nagy dolog születik. 1980 december ötödikén megtörtént, amire sokan vártak: ezen a pénteki napot adott koncertet a Warfield Theatre színpadán az egyszerűen csak The Guitar Trio néven fellépő hármas, melynek 1981-ben kiadott, több, mint hatmilliós példányszámban elkelt felvétele egyesek szerint a világ legnagyobb példányszámban eladott lemeze. A zenéről kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni, a három zenész hihetetlen összhangja, az improvizatív futamok minden képezetet felülmúlnak, ráadásul valami elképesztő lazasággal képesek előadni azokat a dallamokat, amibe átlagos zenésznek az első hangok után beletörne az ujja.

Mediterranean Sundance

Először egy régi magnókazettán találtam rá, agyonhallgatott rádiófelvétel volt, aztán a FSZEK médiatárából sikerült CD-n is kivenni, azóta már egy példánya helyet kapott a gyűjteményemben és ha minden igaz, még bakeliten is megvan valahol, a DVD-változat egyelőre beszerzés alatt. :)


Short Tales of the Black Forest

Számlista:

  1. Mediterranean Sundance/Rio Ancho (11:25)
  2. Short Tales of the Black Forest (08:39)
  3. Frevo Rasgado (07:50)
  4. Fantasia Suite for Two Guitars (08:41)
  5. Guardian Angel [studio recording] (04:00)

Jethro Tull: J-Tull Dot Com

A kelta - klasszikus - rock - blues - jazz elemeket vegyítő, nevét a vetőgép feltalálójáról kapó együttes 1999-es lemezét választottam első valódi bejegyzésnek ide, mint egyik aktuális kedvencet. Ez az album már világzenei, főleg keleti hatásokat is tükröz, de az egyedülálló, Ian Anderson sajátos énekstílusának és fuvolajátékának köszönhető hangzásvilág a régi. A cím az együttes új weboldalára utal, stílusban az 1995-ös Roots to Brances albumhoz és Anderson szólóalbumához, a Secret Language of Birds-höz áll közel.

Az egyik kedvenc az albumról: Hunt By Numbers



Számlista:
  1. Spiral
  2. Dot Com
  3. AWOL
  4. Nothing @ All
  5. Wicked Windows
  6. Hunt By Numbers
  7. Hot Mango Flush
  8. El Nińo
  9. Black Mamba
  10. Mango Surprise
  11. Bends Like a Willow
  12. Far Alaska
  13. The Dog-Ear Years
  14. A Gift of Roses

2009. január 8., csütörtök

Mi újság? vol. 3.

Tegnap megérkezett az idei év első National Geographic-ja is, úgyhogy eljött a januári magazinszemle ideje. A címlapra kerülő arany-cikk érdekes és elgondolkoztató, nem tudom kinek jutott eszébe, hogy az aranygyűrűjéhez vagy nyakláncához egy fél hegyet kellett lebontani és nem csak a középkori körülmények között élő és középkori módszerekkel dolgozó munkásokat, hanem a bánya akár több száz kilométeres körzetében élő állatok és növényeket is mérgezi az arany ércből kinyeréséhez használt higany.
Fridtjof Nansen Északi-sarki expedíciójáról és az útvonalát 2007-ben újra bejáró páros útjáról is olvashatunk, továbbá kínai dinoszauruszlelet, sárospataki ágyúöntöde és az amerikai elnökök "hétköznapjai" adják a többi témát, illetve az eszközhasználó majmok. Bizony, a csimpánzok hosszú fűszálakkal vagy ágakkal horgásszák ki a termeszeket a bolyból, köveket használnak kalapácsként, de fegyvernek is, összerágott leveleket szivacsnak, valamint kihegyezett botokkal vadásznak. Az "ember" definícióját újra kell alkotni, a tudatos eszközkészítés és eszközhasználat már nem elég...


A GEO-nál az akár elcsépeltnek is nevezhető nácizmus-témát választották központi elemnek és sok újdonsággal nem is tud szolgálni a cikk. Annál érdekesebb Marguerite Barankitse története, aki a burundi polgárháború áldozatainak életben maradt gyermekeit vette magához és menedéket hozott létre nekik, mára ez egész várossá növekedett, ahol a gyerekekre gondot viselnek, tanulhatnak és dolgozhatnak.
Ezenkívül tengeri áramlatok, bürokraták világszerte, "bűvös helyek", lepkevonulás és a kiszáradó Aral-tó környékén megélni próbáló szibériai családok, amiről olvashatunk.


A GEO-hoz hasonlóan már decemberben megjelent januári The Explorer nem tartalmaz igazán érdekes vagy jól megírt cikkeket, a Mount Everest és a maja piramisok ilyen szempontból "lerágott csont", a mohácsi Duna-holtág, a füzérradványi kastély, a SETI és a Meidzsi Egyetem hosszabb és informatívabb cikkeket is megérdemelne, a fokvárosi és tunéziai útibeszámoló rövidke és gyenge, talán egyedül a pálos rendről szóló cikk sikerült értékelhetőre.