Orson Scott Card: Végjáték (könyv, 2013)

A Föld végzete egy gyermek kezében van. Orson Scott Card világszerte óriási népszerűségnek örvendő regénye, a Végjáték, egy leendő katonai stratéga kiképzéséről mesél, elképesztő pszichológiai és pedagógiai érzékkel. Minden idők egyik legjobb sci-fi regénye. 

Az emberiség évtizedek óta tartó háborút vív egy rovarszerű fajjal, akik a Naprendszer felderítése közben megtámadtak egy kutatóhajót. Az új ellenséggel szemben közösen lépnek fel az addig egymással harcoló nemzetek, a külső fenyegetés hatására megtörtént az, amire sokan vágytak, de senkinek sem sikerült megvalósítani: az emberiség egysége. Nagy ára volt az idegenek visszaszorításának: az erőforrások átcsoportosítása miatt a kormányzatok a születésszabályozás bevezetésére kényszerültek, egy párnak csak két gyereke lehet. Hármat csak különleges esetekben engedélyeznek, de még így is a megengedhetetlen pazarlás szimbóluma. Andrew "Ender" Wiggin különleges gyermek, de ez a Földön senkit nem érdekel. Harmadikként szekálják az iskolában, otthon agresszív szociopata bátyja keseríti meg az életét, egyedül nővérével találja meg a közös hangot. A Nemzeközi Flottánál viszont nagyon is kíváncsiak rá, kiemelkedő inteligenciájának és megfelelő kiképzéssel soha nem látott szintre fejleszthető taktikai képességeinek sorsdöntő szerepet szánnak a hangyokkal vívott háborúban. 

Annak ellenére, hogy Orson Scott Card eredetileg nem is akarta regénnyé bővíteni a Végjátékot, mely eredetileg alig volt több egy novellánál, fő művének pedig A holtak szószólóját szánta, mégis ezzel a regénnyel lett híres, méltán. A Végjáték ugyanis jóval több, mint egy háborús sci-fi, sokkal inkább pszichológiai remekmű, ami mellesleg izgalmas történet is. Card egészen kiválóan kezeli szereplőit, ritka az ilyen szintű karakterépítés, amit már csak az is mutat, hogy Ender, a főszereplő, teljesen szerethető és bizonyos szintig még azonosulni is lehet vele annak ellenére, hogy egy hatéves csodagyerek és az ilyen karakterek általában rettentően idegesítőek és/vagy hiteltelenek.

Lehet, hogy Ender egyfajta szuperhős, az emberiség egyetlen reménye az idegen fenyegetés ellen, afféle kiválasztott, akinek egyetlen feladata van: beteljesíteni sorsát, de egy családjától elszakított kisgyerek is, akit merőben idegen környezetbe kényszerítettek, az orbitális pályán keringő katonaiskolába, ahol mindenki idősebb, tapasztaltabb és erősebb nála. Folyamatosan nehézségekkel találkozik, kegyetlen és megoldhatatlannak tűnő feladatokkal néz szembe, de magától értetődő, hogy a legtöbb próbán megállja a helyét, egy kiválasztottnak nincs is más lehetősége. A regény kiválósága nem ebben áll, szuperhősökről olvasni unalmas. Ami kiemeli a Végjátékot a többi háborús sci-fi, meg úgy általában az összes sci-fi kilencven százaléka közül, az Orson Scott Card pszichológiai és drámai érzéke, kiváló logikája és érzékletes karakterábrázolása. A maga idején, a nyolcvanas években, a csavarok a történetben szintén nagy dobásnak számíthattak, mostanában már elég könnyű rájönni, hogy mi várható, ha az ember elég sok sci-fit olvasott vagy nézett, de „kezdő fogyasztóknak” ilyen téren is tartogathat komoly meglepetéseket. 

Nekem, mint sci-fit viszonylag nagy mennyiségben olvasó embernek, nem is ez volt igazán megdöbbentő, hanem az, ahogy Card látta a jövőt. 1985-ben, a regény eredeti megjelenésekor már csíráiban létezett ugyan az internet és egyes háztartásokban előfordultak személyi számítógépek, de még ennek fényében is szokatlan a Végjáték világa. A hadiakadémia tanulói magától értetődő természetességgel használják „lapgépeiket”, felhőben tárolják adataikat és a központi szerveren keresztül játszanak szinte élethű grafikájú videojátékokkal, más szereplők pedig úgy alkalmazzák az internet nyújtotta kommunikációs lehetőségeket, amire a blogoszféra létrejötte és a véleményformáló sztárbloggerek előtt nem volt példa. Ahhoz, hogy valaki ilyen pontosan „megjósolja” a 21. század hétköznapi technológiáját, hatalmas szerencse kell (vagy Card tud valamit :) ), egy ilyen regény pedig igazi különlegesség minden sci-fi ínyencnek. 

A kilencvenes években kiadott SF-témájú könyvek jobbára hiányoznak a könyvtáramból. Meglehetősen sötét időszaka ez a magyar könyvkiadásnak, vállalhatatlan minőségű kötetekkel, gyatra fordításokkal és a nemzetközi szerzői jogokat semmibe vevő, legfeljebb középszerű amatőr írók szintjét elérő regényekkel. De nem csak ez az ok. A szülői polcokról átmentett kötetek még bőven a rendszerváltás előtt megjelent, főleg GFK/KFK sorozatbeli példányok, én pedig bár gyarapítottam szerény gyűjteményemet az ezredforduló előtt is, ez általában kimerült a Cherubion kiadó puhafedeles Leon Silver-sorozatában és alkalmanként egy-egy „lapozgatós könyvben”. Az új évezred minőségi ugrást hozott a könyvkiadásban, éveim számának emelkedésével párhuzamosan pedig a könyvekbe fektethető tőke is nőtt, ez viszont már inkább új, aktuálisan megjelenő kiadványokra ment el. Így történt, hogy Móra-féle Végjáték és Valhalla által kettészedett folytatása, A holtak szószólója (illetve a Szukitsnál '99-ben megjelent Fajirtás) teljesen kimaradt az életemből, mivel megjelenésük pont erre az időszakra esett.

Persze később azért hallottam róla, emlegették páran, amikor Heinlein Csillagközi invázióját, Haldeman Örök háborúját vagy mostanában Scalzi Vének háborúja sorozatát olvastam, de annyira nem érdekelt, hiába mondták, hogy jó. Általában volt valami új, vagy olyan könyv, amit már régóta el akartam olvasni és az ajánlások közül egyik sem volt eléggé meggyőző. Aztán a Fantazmo indulásával (még szeptemberben) könyvtárból beszereztem a Dáin-féle (brutálisan túlárazott, de fordítás szempontjából nagyon jó) változatot és azonnal a kedvenceim közé került a regény. 

Most, a filmváltozattal egy időben, az eddig főként ezoterikus kiadványairól ismert Unio Mystica jelentette meg  a Végjátékot az első fordítás javított verziójával és a tervek szerint a folytatásokra is lehet számítani. A második kötet, az immár egy kötetben megjelenő A holtak szószólója 2014 tavaszára várható – remélem itt inkább az újrafordítást választják, mert valhallás változat sajnos elég gyenge – és a harmadik rész, a Fajirtás után 2015-ben a magyarul korábban nem olvasható Az elme gyemekei (Children of the Mind) is megérkezik a könyvesboltokba. 

A Végjáték egységes kiadása minden sci-fi rajongó álma és most végre megvalósulni látszik, az pedig külön öröm, hogy a filmadaptációnak köszönhetően most komoly figyelem irányul egy tényleg alapműnek számító, kiváló sci-fi regényre. Mindenkinek (nem csak SF-fanoknak) erősen ajánlott. 

--

Kiadó: Unio Mystica

Kiadási év: 2013
Eredeti megjelenés: 1985

Eredeti cím: Ender's Game

Fordító: F. Nagy Piroska

ISBN:  978 963 89847 2 2

Oldalszám: 368

Ár: 3300,- (borítóár), 2300,- (Unio Mystica webbolt)

--
A Szubjektív Kultnapló a Google+-on, a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.