Nicholas Eames: A Wadon királyai

A Wadon királyai Nicholas Eames első könyve, és nem is kívánhatott volna jobb fogadtatást: az olvasók szerették, a kritikák is pozitívak voltak, ráadásul ez lett 2017 legjobb fantasy-debütálása. Bemutatkozó kötetnek valóban jó, de bízom benne, hogy a következő kötetekre azért fejlődni fog még.

Bárki bármit mond, írni nagyon nehéz, regényt írni pedig még nehezebb. Nagyon kevés az olyan író, aki elsőre tökéletes, kiforrott, magas színvonalú anyagot tud létrehozni. Mark Lawrence-nek például egy trilógia kellett hozzá, de inkább 6,5 könyv, hogy végre arra a polcra kerüljön, ahová sokan már a Tövisek hercege után predesztinálták. Emiatt nem is vártam el túl sokat A Wadon királyaitól, hisz kellenek az oldalak ahhoz, hogy letisztuljon egy szerző stílusa és megtalálja a saját egyéniségét.

A Wadon királyai öt veterán zsoldosról szól, akik megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek vagy épp kővé váltak. A világuk pedig veszélybe került, ráadásul az egykori bandavezér (Gabriel) lánya egy különféle szörnyetegek válogatott hordája által ostromlott városban ragadt. Rose megmentése miatt ismét összeáll a Saga, végigverekszik magukat a kannibálok, kentaurok, sárkányok, kimérák és óriások lakta Belwadonon, hogy a lánnyal együtt a világot is megmentsék.

Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Első körben simán azt hittem, hogy a Felbolydult napjaink valami humoros, szórakoztató, a retrofuturista nosztalgiahullámot meglovagló könyv lesz. Különösebben nem is néztem utána, úgy voltam vele, hogy nem akarok spoilerekbe futni, legyen minden újdonság, úgyhogy szépen meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy Elan Mastai első regénye valami teljesen más.

Igaz, hogy egy olyan alternatív jelenben indul a történet, ami maga a megvalósult utópia, de ez csak egy része a teljes képnek. A Goettreider-motor fantázianévre hallgató generátoroknak köszönhetően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ingyenes energia áll rendelkezésre a hatvanas évektől, ez pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egycsapásra megoldotta az emberiség problémáinak többségét, étel- és ruhaszintetizátorokkal, csodálatos egészségüggyel, repülő autókkal szórta tele a bolygót, és kézzelfogható közelségbe hozta a teleportálás és az időgép lehetőségét.

Eddig nagyon menő, klasszikusan naiv és gyakorlatilag bármi lehetne a történetből. Csakhogy a félinformációkból kikövetkeztetett nosztalgikus-humoros kalandok helyett kapásból az eleve nem különösebben szimpatikus főszereplő száz oldalnyi önsajnáltatásával indít a regény, ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a kevésbé bátor olvasók többségét már azelőtt elriassza, hogy ténylegesen elindulna a sztori.

Sebastien de Castell: Az áruló pengéje

A király halálával Tristia összeomlott. A birodalom romjain nemesek marakodnak, a király elit harcosaiból földönfutók lettek, a biztonság és a törvény tisztelete a múlté. A szélnek eresztett Öregkabátosok ifjú ex-vezetője és két barátja - mind nagyszerű fegyverforgatók - zsoldosként próbál boldogulni, de a sorsuk nem az, hogy tehetős utazókat kísérgessenek, ennél sokkal komolyabb feladat vár rájuk.

Jó dolog a hagyományos fantasy, de azért érdekesebb, ha egy író ki mer lépni a megszokott díszletek közül és behoz valami kevésbé megszokott témát. A régészetről többek között írásra váltó, kanadai Sebastien de Castell is ráérzett erre, a hagyományos, középkori világot modernebbre (de nem kortársra) cserélte, illetve "öregkabátba" (eredetiben greatcoat) bújtatta a mágiában nem igazán, kardforgatásban viszont annál inkább jeleskedő főszereplőit. Az igazi kérdés persze az, hogy ennyi elég-e egy jó regényhez (nyilván nem), és hogy sikerült-e egy jó történetet is alkotni mellé.

Egyvalami nyilvánvaló: de Castell jól tud harcjeleneteket írni. Persze ezt el is várhatjuk attól, aki színházaknak gyárt harci koreográfiákat és ha minden igaz, maga is vív, de azért más papíron visszaadni egy alapvetően vizuális dolgot. De szépen megoldotta, általában ezek a pillanatok a regény csúcspontjai. Ahogy ebből is látszik, Az áruló pengéje alapvetően a szórakoztatásra épít, és ezt nagyon jól teszi, szükség van az ehhez hasonló, nem különösebben bonyolult, de érdekes, nem kimondottan eszképista, de kikapcsoló történetekre is. 

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Egy kislány alatt beszakad a föld és egy hatalmas fémtenyérben találja magát. Ez olyan mély benyomást tesz rá, hogy felnőve tudós lesz és a titokzatos objektum tanulmányozásának szenteli életét. A felfedezés normál esetben felforgatná az egész világot, azonban az amerikai hadsereg inkább megtartja magának a legtöbb ismert emberi civilizációnál régebbi tárgy titkát, és természetesen minden eszközt bevet a többi hasonló lelet felkutatására. 

Egy kanadai nyelvész-szoftvermérnök épített egy játékrobotot a kisfiának, aki - mint minden rendes gyerek - elkezdte kérdezgetni arról, hogy milyen képességei vannak a robotnak, honnan származik, és ehhez hasonlókat. Nyelvészünk, jó fantáziája lévén, összerakott egy háttértörténetet, ami egy idő után regénnyé nőtte ki magát és megszületett az Alvó óriások. Sylvain Neuvel persze nem elégedett meg annyival, hogy a fiának mesélje a sztorit, ki is adta, és a történet olyan sikeres lett, hogy még azelőtt elkeltek a filmjogok, hogy egy komolyabb kiadónál is megjelent volna. Ahogy várható, a következő lépés a világhódítás lett, a nagy kiadós debütálás után még idén megjelent németül, spanyolul, portugálul, lengyelül és természetesen magyarul is. 

Ilyen tündérmesébe illő sikertörténetet olvasva joggal merül fel a kérdés: mit tud ez a Neuvel, hogy az első regénye egyből ilyen sikeres lett? A válasz nem is olyan bonyolult, mint hinnénk. Volt egy kellően látványos alapötlete (különleges fémötvözetből készített óriás-testrészek szétszórva a bolygón), amit a huszonegyedik század naplóregénye, a jegyzőkönyvekből és felvételekből összeálló történet (à la World War Z) és a blockbuster-scifik forgatókönyveinek stílusában írt meg. Ehhez persze nem elég mintákat követni, jó dramaturgiai érzék és tisztességes szövegírói képességek is szükségesek, de legalábbis az utóbbi egy nyelvésznél, aki mellesleg okleveles fordító is, jobb esetben adott. 

Jo Walton: Mások között

Mi történik azután, hogy a főhős hatalmas áldozatok árán legyőzi a világuralomra törő gonoszt? A legtöbb regény erre már nem tér ki, a rangos díjakkal jutalmazott Mások között viszont pontosan erről szól. Illetve ezenfelül a kívülállóságról, a fantasztikus irodalom iránti szenvedélyről, a mindennapok problémáiról, szépségeiről és a brit vidéket belengő mágiáról.

Kevés az igazán színvonalas ifjúsági regény. Rendkívül könnyed, kizárólag a szórakoztatást célzó, többnyire paranormális-romantikus történetek és már jól bejáratott franchise-okra épülő (vagy annak szánt) kötetek persze vannak rogyásig. Egyik-másik talán még csak nem is annyira kétes minőségű, de az önálló, egyedi történettel és valós mondanivalóval bíró ifjúsági regény egyértelműen ritkaság. A Mások között viszont pontosan ilyen, és ez már önmagában kiemeli a mezőnyből.

Jo Walton kiváló érzékkel nyúl vissza a viktoriánus pre-fantasy történetekhez (akkoriban még inkább rémtörténetnek számítottak) és formátumnak is az akkoriban népszerű naplóregényt választotta. A különbség viszont az a valódi viktoriánus naplóregények és jelen regény között, hogy utóbbi kényelmes másfélszáz év regényírási evolúció eredményeképpen gördülékenyebb és fogyaszthatóbb, illetve magától értetődően a huszonegyedik századi olvasóknak szól.

Morwenna, avagy Mori, a szerzőhöz hasonlóan walesi származású, ugyanúgy rajong az SF/F irodalomért, meglehetősen modern és józan gondolkodású - és szintén az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején (volt) tizenéves. Az önéletrajzi áthallás nyilvánvaló, viszont abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy Waltont soha nem próbálta megölni az ősi mágikus hatalommal bíró, világuralomra törő anyja, illetve nem szokott tündérekkel beszélgetni az elhagyott bányákkal tarkított walesi völgyekben. Aztán persze ki tudja... :)

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Posztapokalipszis. Egy olyan téma, ami a mai modern világban élő emberek többségében élete során legalább egyszer felmerül (pláne, ha pont akkor figyeli a híreket, amikor megindul egy-egy újabb madárinfluenza- vagy ebolajárvány), és jobb esetben el is gondolkodik rajta. Mi maradna meg a civilizációból? Mi maradna meg nekünk, embereknek, és mit kellene újrakezdeni? Hogyan alakulna át a társadalom? A kanadai Emily St. John Mandel első magyarul megjelent regénye, a Tizenegyes állomás, az egyes emberek érzéseit és sorsát bemutatva igyekszik körbejárni ezt a kérdéskört.

A Tizenegyes állomásról nehéz objektíven írni, tipikusan olyan könyv, amiben nagyon sok minden van, és mindenkit máshogy érint meg. Engem nagyon megfogott, valahol nagyon mélyen mozgatott meg valami olyasmit, amihez ritkán ér el egy-egy történet. Már egy hete befejeztem az olvasást, de még mindig körülvesz a posztapokaliptikus Kanada hangulata, minden nap rácsodálkozom az elektromosságra, az internetre, a vezetékes gázra, a repülőgépekre… Ez a könyv nem olyan, hogy egyszer elolvassa az ember, aztán befejezés után elégedetten félredobja, hogy „ez is megvolt”, veled marad még napokig, hetekig.

A nem túl távoli jövőben olyan influenzajárvány söpör végig a világon, ami kis híján kipusztítja az emberiséget. A civilizáció modern formája összeomlik, de száz meg száz helyen hajt ki újra. Az életben maradtak kis csoportokba verődve próbálnak túlélni az egykori városok romjain, csak legendák és iskolai tanórák szólnak arról, hogy az emberek valaha pár óra alatt képesek voltak körberepülni a Földet, vagy hogy egy kapcsolót felkattintva fényárba borulhatott egy egész ház, vagy akár egy egész város is.

William Gibson: Virtuálfény

A cyberpunk halott, de érdemes olvasni. Hiába lépett már maga Gibson is túl azon a műfajon, melynek vitán felül ő volt a legnagyobb alakja, a "korai" regényei változatlanul mérföldkőnek számítanak - és ami még fontosabb, a huszonegyedik században is élvezhetőek. 

Miután az Agavéhoz került William Gibson regényeinek magyar kiadása, értelemszerűen a legfrissebb, A periféria nyitotta a sort. Most visszaugrunk az ezredforduló elé, amikor Gibson még cyberpunkot írt: az 1993-as Virtuálfény a korszak egyik legjellegzetesebb emléke. Ugyan már egyszer megjelent magyarul, kereken húsz éve, azóta viszont felnőtt egy új olvasógeneráció, ráadásul némi ráncfelvarrás is ráfért a regényre, így az új kiadás egyúttal újrafordítást is jelent, Pék Zoltán szokás szerint minőségi munkát végzett. 

Sokan a cyberpunkot azonosítják Gibson "valódi" stílusával. Ez persze nem egészen igaz, tekintve, hogy a műfaj mára erősen túlhaladott, Gibson a kétezres évektől másfelé fordult (a Blue Ant trilógia "nowpunk", A periféria pedig tisztán kortárs sci-fi), mindenesetre így a régi rajongók méltóképpen nosztalgiázhatnak, az új olvasók pedig betekintést nyerhetnek a nyolcvanas években gyökeredző, sosem volt jövőbe. 

Cory Doctorow: Homeland (magyar)

Te mit tennél, ha a kezedbe nyomnának egy pendrájvot, rajta olyan adatokkal, ami összedöntheti az USA politikai rendszerét? Mit tennél, ha korábban ártatlanul börtönbe zártak és megkínoztak volna, és tudnád, hogy ha nyilvánosságra hozod az információkat és kiderül, hogy te tetted, újra ez vár rád? Meg tudnád őrizni a józan ítélőképességedet és azt tenni, ami helyes? Képes lennél szembeszállni a korrupt hatalommal a demokráciáért és szabadságért vagy a személyes biztonságodat tartanád fontosabbnak? Ez nem valami távoli, bizonytalan történet, a Homelandben Cory Doctorow abszolút kortárs, nagyon fontos problémákat vet fel, izgalmas, pörgős és szórakoztató regénynek álcázva. 

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit a kanadai Cory Doctorowtól, de valahogy mindig háttérbe szorult az aktuális megjelenések mellett. A CEU-n tartott januári előadása – szólásszabadságról, adatbiztonságról, a dolgok internetéről, privát szféráról a digitális korban – viszont jó alkalmat kínált arra, hogy beszerezzem a magyarul már két éve elérhető Kis testvért és egyúttal dedikáltassam is. Önmagában ez még mindig nem volt elég, hogy azonnal el is olvassam, eléggé zsúfolt volt a tavasz, de amikor a Galaktika kihozta a folytatást a Könyvhétre, egyértelmű volt, hogy valahogyan beillesztem mindkettőt az olvasási tervbe. Ez nem bizonyult különösebben nehéznek, rendkívül olvasmányosak, nagyon gyorsan lehet haladni velük, három nap alatt lement mindkettő. 

Ha valaki hozzám hasonlóan halogatta az elolvasását, a Kis testvér Marcus Yallow, egy átlagos, san franciscói, kocka középiskolás történetét meséli el, akit egy terrortámadás után letartóztatnak a nemzetbiztonságiak, gyanúsítottként kezelik és illegális, kegyetlen módszerekkel próbálják beismerő vallomásra bírni. Miután ez sikertelen, elszabadulnak az események, a Belbiztonsági Hivatal egyre jobban szigorítja a civilek megfigyelését, lehallgatását és nyomkövetését, a vélt terrorfenyegetettségre hivatkozva egyre jobban beférkőznek az állampolgárok privát szférájába. Aki a legkisebb mértékben is szokatlanul viselkedik, vagy ami még rosszabb, fel mer szólalni a rendkívül szigorú, diktatúrákat idézően erőszakos megfigyelés ellen, ellenőrzésre és letartóztatásra számíthat, és örülhet, ha ennél rosszabb nem történik vele. Természetesen ezt nem tűri mindenki szó nélkül, Marcus és néhány haverja úgy döntenek, hogy az állam által elkövetett bűncselekmények és immorális tettek nem maradhatnak elkendőzve, és minden tőlük telhetőt megtesznek céljuk érdekében, egyébként bárki számára rendelkezésre álló informatikai eszközök segítségével. 

A klasszikus megfigyelős ősdisztópia, az 1984 a mi hétköznapjainktól meglehetősen távol álló környezetével legfeljebb elméleti és valamelyest érzelmi síkon megrázó, a Kis testvér – és a Homeland – viszont abszolút a mi jelenünkre (oké, az előbbi esetében a regény 2008-as születésének idejére) épül, kortárs technológiát használ, létező és jelenlévő problémákat feszeget, ráadásul minden pillanatában tökéletesen hiteles és életszerű, az olvasó kényelmetlenül tisztában van azzal, hogy mindez akár most is bekövetkezhet. Talán még Magyarországon is, elvégre rendelkezésünkre áll a technológia, legfeljebb telepíteni kell még egy pár kamerát és be kell sorozni néhány kellően intelligens és gátlástalan embert a terrorelhárítás/nemzetbiztonság kötelékébe, akik adott esetben kezelni is tudják a felszerelést. Aztán egyszer csak újra felmerül a netadó ötlete és a médiatörvény putyini, blogokra és más, személyes weboldalakra is kiterjesztett verziójának életbe léptetése, rendőrségi ellenőrzésnek vetik alá azokat, akik jógafesztiválra mennek – bocs, utóbbi már valóság Magyarországon is. A tüntetők telefonjainak adatait hordozható bázisállomások segítségével rögzítik, az így beazonosított személyekkel pedig már azt csinál a kritikát nem bíró hatalom, amit csak szeretne - Doctorow előadásában említett példája alapján, nyomásgyakorlásképpen akár az illető lakóhelyét is elvághatják a közművektől (elvégre a legtöbb szolgáltató állami, így rendszeren belül marad a dolog), egy hidegebb télen pedig nem sokan bírják fűtés nélkül, ugyebár. 

Na de Homeland. 

Adrian Barnes: Álmatlanok

Zombi vagy, ha nincs meg a napi nyolc óra alvás? Mi lenne, ha egyáltalán nem tudnál elaludni? Segítek: egy héten belül hallucinálni kezdesz és négy héten belül meghalsz. Vonzó kilátások? Akkor képzeld el azt, hogy rajtad kívül szinte mindenki álmatlanságban szenved, végig kell nézned, ahogy megszűnik az ismert világ és az őrültek átveszik a hatalmat.

Adrian Barnes kreatív írást oktat és hírportálokat működtet Kanadában. A technikai háttere egyértelműen adott, csak egy érdekes ötletre volt szükség, hogy megszülessen első regénye az Álmatlanok, mely mint ilyen, váratlanul jól sikerült. Az alapötlet izgalmas, a stílus gördülékeny, a terjedelem könnyedén befogadható. Barnes ügyesen vette a legtöbb akadályt, érthető a filmjogok megvétele és a pozitív kritikai fogadtatás az angol nyelvű könyvpiacon. 

Posztapokaliptikus történetekből nincs hiány, de mi a helyzet azokkal, ahol magáról az összeomlásról van szó? Kihűlt hamukupacokról, katasztrófa utáni, primitív közösségekről és erőszakról, társadalmi-technológiai visszalépésről sokkal könnyebb írni, mint a végzetes esemény bekövetkeztéről és a káosz kialakulásáról. Itt pontosan erről van szó és egy tinédzser sem menti meg a világot, talán ezért is kellemes változatosság ez a regény.

Előzetes - Adrian Barnes: Álmatlanok

Teljes sebességgel pörög az őszi SF-megjelenési időszak, minimum heti egy új sci-fi vagy fantasy érkezik a könyvesboltok polcaira. Jövő kedden (október 28.) az Agave egyik új szerzőjén a sor, Adrian Barnes Álmatlanság című könyvét vehetik kézbe a posztapokaliptikus sci-fik rajongói. 

Borító, fülszöveg és részlet szokás szerint a hajtás után, értékelés itt.

Robert J. Sawyer: WWW 3 - Végzet

Lezárásához érkezett a kanadai sci-fi író, Robert J. Sawyer WWW-trilógiája. A Végzet semmiben sem marad el a korábbi két kötettől, a helyzet már ismerős, a végső konklúzióig viszont vár még néhány csavar az olvasóra. 

Gyakorlatilag hetente találkozunk mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírekkel, általában új fejlesztésekről, tervekről, lehetőségekről és ilyesmivel foglalkozó cégek összeolvadásáról. Asimovnál a robotokat a robotika három törvénye hardveres szinten korlátozza és teszi biztonságossá emberi felhasználásra, de mi történne akkor, ha nem a Google vagy más techóriás fejlesztené ki az első MI-t, hanem spontán, minden korlát nélkül jönne létre? Robert J. Sawyer trilógiája egy ilyen esetről szól...

Sawyer általában a FlashForward sorozat eredetije miatt ismert, de most már a WWW-trilógia miatt is érdemes megjegyezni a nevét. A Világtalan-Vigyázók-Végzet szinte tökéletes "bevezetés a science fictionbe" regénynek. Szórakoztató, olvasmányos, és ami a lényeg: rengeteg érdekes, fontos és izgalmas témára hívja fel az olvasó figyelmét. 

A rendkívül divatos, butácska tinidisztópiák tengerében üde színfolt egy ilyen regény (kizárólag egyetlen regényként értelmezhető, hiába lett háromfelé szedve), ami szintén az ifjabb korosztályt célozza (mondjuk tizennégytől fölfelé), de értelmes dolgokról szól, nem nézi teljesen hülyének a kamaszokat és ráadásul egészen logikus és mégis optimista jövőképet tár elénk.

David Gibbins: Karthágónak vesznie kell (Total War Rome)

Róma felemelkedésének kezdete. A legendás ostrom Karthágó ellen. Hiteles környezet, akciódús, szórakoztató történelmi regény - időutazás egy olyan világba, ahol az átlagos emberi élet nem sokat, a becsület és a dicsőség viszont annál többet ér. 

David Gibbins, a brit-kanadai vízalatti régész és hadtörténész szerző művét az ajánlás szerint a világsiker videojáték-sorozat legújabb darabja, a Total War Rome II ihlette. Hiba lenne azonban beskatulyázni szimpla adaptációnak, teljesen korrekt történelmi-életrajzi regényről van szó, megfelelő mennyiségű drámával és akcióval.

A Karthágónak vesznie kell az ókori Róma történelmének egyik legérdekesebb időszakába kalauzolja az olvasót. Az időszámításunk előtti második századra Róma megszilárdította hatalmát a félszigeten, visszaverte Hannibál hadait, éppen legyőzte a Nagy Sándor utáni makedón birodalmat és nagyszabású terjeszkedésbe kezdett.

A nagy hadvezér, Scipio Africanus fogadott unokája, Scipio Aemilianus a század közepétől, tizenhét éves korától építgeti a családi örökséghez, nagyapja nevéhez méltó katonai karrierjét, oldalán Fabius Petronius Secundus legionáriussal, aki testőre és barátja is egyben. Az ő történetüket meséli el a tervezett regénysorozat első kötete, az i. e. 168-as püdnai ütközettől Karthágó huszonkét évvel későbbi teljes elpusztításáig.

Robert J. Sawyer: WWW 2 - Vigyázók

Robert J. Sawyer WWW-trilógiája egyre jobb: a második rész, a Vigyázók még az erős kezdést is felülmúlja. Hatásos, jól megírt és komolyan elgondolkoztató, pontosan olyan, mint amilyennek egy jó sci-fi regénynek lennie kell. Kezdőknek és haladóknak is bátran ajánlom. 

A WWW-trilógia első kötete, a Világtalan, a maga kategóriájában látszólag szinte tökéletes volt. Kiváló ötletek, precíz kivitelezés, friss és gondolatébresztő történetelemek, nem gondoltam volna, hogy lehet olyan folytatást írni, ami felér hozzá. Robert J. Sawyer azonban megcsinálta: a Vigyázók nem csak tartja a szintet, hanem bizonyos szempontból még jobb is az előző kötetnél. 

Ha nem hívja össze a Galaktika az ország legismertebb, fantasztikus irodalommal (is) foglalkozó könyvesbloggereit tavaly decemberben, ha nem lepik meg a résztvevőket a kiadó három karácsonyi újdonságával, köztük a Világtalannal, talán még évekig eszembe sem jut beleolvasni a trilógiába, ami óriási hiba lett volna. Így viszont legalább már ti, akik követitek a Kultnaplót, tudjátok, hogy érdemes hozzáfogni :)

Jo Walton: Among Others

Ezúttal ismét egy vendégblogger bejegyzését olvashatjátok, Balázs helyett viszont most csartak ragadott billentyűzetet, hogy a molyos értékelésénél lényegesen bővebben is megossza gondolatait egy vegyes érzéseket keltő, de mindenképpen érdekesnek tűnő olvasmányról, mely bizonyos szempontból eléggé hasonlónak tűnik a Ready Player One-hoz. Át is adom neki a szót: 

Valamikor tavaly nyáron figyeltem fel az Among Othersre, amikor egy külföldi sci-fi/fantasy oldalon kutakodtam egyéb információk miatt. Ami feltűnt, hogy jelentős elismeréseket kapott: Hugo díj, Nebula díj, Brit Fantasy díj... Mit tud ez a könyv? – tettem fel a kérdést magamnak. Később sikerült beszereztem Jo Walton regényét, és amikor éppen untam a frissen megjelent könyvek körüli általános buzgalmat a Molyon, elhatároztam, hogy most mást fogok olvasni.

Robert J. Sawyer: WWW 1 - Világtalan

A karácsonyi szezonra érkezett Robert J. Sawyer nem ok nélkül népszerű trilógiájának első kötete, a WWW 1 - Világtalan. Korábban semmit nem olvastam még a szerzőtől, valahogy elkerültek az eddig megjelent könyvei, de kezdésnek ez elég jó volt ahhoz, hogy ne csak a folytatásra, hanem a szerző más műveire is kíváncsi legyek. 

A Ready Player One ajánlása szerint az "az új generáció Neurománca", szerintem sokkal inkább ez: tematikáját és hangulatát tekintve is jóval közelebb áll a klasszikus cyberpunkhoz, ráadásul még Sawyer stílusa is emlékeztet William Gibsonéra a Blue Ant trilógiából. 

Steven Erikson: Csontvadászok

Steven Erikson hatalmas terjedelmű, A Malazai Bukottak Könyvének regéje címre hallgató fantasysorozatának ez a hatodik része. Önálló könyvként nem olvasható, de aki eljutott idáig, annak mindenképpen ajánlott folytatni: sok régi ismerős sorsát követhetjük tovább és néhány új, de legalább olyan stílusos karakter is akad. Ráadásul múlt héten megjelent a hetedik rész, A Kaszás vihara is, tehát minden körülmény adott, hogy ez legyen a kanadai szerző történeteit kedvelőknek a következő az olvasmánylistán.

William Gibson: Árnyvilág

A mindenki által érzékelhető világ mellett vannak a valóságnak olyan rétegei, melyekbe csak bizonyos személyek pillanthatnak be. Az egyik ilyen a geohackereké, akik olykor lenyűgöző, máskor inkább megdöbbentő, csak speciális felszereléssel látható virtuális alkotásokat helyeznek el a fizikai térben. A másik egy kubai-kínai csoport világa, akik nem egészen legális ügyletekből tartják fent magukat és valami különös, szinkretikus kultusz gyakorlói. Egy harmadik, részben rejtett valóságszelet bizonyos ügynökök számára van fenntartva, akik szintén nem riadnak vissza az illegalitástól. Ezek a rétegek viszont egy bizonyos ponton átfedik egymást, de nem feltétlenül úgy, ahogy az olvasó várná. 

William Gibson: Trendvadász

Az Interneten sok furcsa dolog van, ezt mindenki tudja. De időnként a szokásosnál is különösebb dolgok történnek: az utóbbi időben egy titokzatos film szegmensei kezdenek fel-felbukkanni, bizonyos emberek nagy örömére, akik hamarosan rajongótáborokat alakítanak és fórumokon vitatják meg ötleteiket a készítő kilétéről, a történetről, az újabb szegmensekről... Cayce Pollard, a logofóbiás marketingszakértő is az egyik ilyen netes közösség tagja, de a klipkutatás csakhamar hobbiból főfeladattá lép elő számára, amikor londoni útja során megbízzák a filmtöredékek forrásának kiderítésével.

A nyomok Tokióba vezetnek, a digitális világ fellegvárába, ahol otaku hackerek nek sikerült rájönni valami igazán fontosra, de valakiknek a keze idáig is elér és nagyon szeretnék megakadályozni Cayce-t a titok kiderítésében.

Hogy mi köze van egy tökéletesen napjainkban játszó dó (2001-02-ben írta Gibson) cyberpunk sztorinak a náci Németország mechanikus zsebszámológépéhez, illetve a nagysikerű ZX81-hez? Ehhez már el kell olvasni a könyvet.
A könyv teljes mértékben alapmű, minden ízében cyberpunk, de anélkül, hogy ez zavaró lenne, úgyhogy akkor is élvezhető, ha az ember nem reklánguru (-tanonc) és nem is naphosszat a számítógéphez nőve tespedő, kólán és csipszen élő "kocka" (vagy mi az éppen aktuális megnevezése az inkább a virtuális világban, mint a valódiban élőknek) .
A könyv persze nem csak szórakoztató, hanem a személyes márkajelzés-undoromnak is adott egy lökést, emellett az egyik legfurcsább olvasás közbeni élményem kapcsolódik hozzá: amikor először olvastam, valahol a tizedik fejezet táján észrevettem, hogy az a bekezdés jelen időben van írva, de nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Aztán nagyjából száz oldallal később megint volt egy ilyen "flash", de ez már nem hagyott nyugodni: tíz másodperccel később leesett, hogy igen, az egész könyv jelenben van. Azóta sem sikerült rájönnöm, hogy miért nem vettem észre azonnal, pedig kifejezetten utálom, ha nem múltban íródott egy történet, de itt valahogy az események hatására átsiklottam fölötte.


Kiadó: Magyar Könyvklub

Kiadási év: 2004
Eredeti cím: Pattern Recognition

Fordító: Gálla Nóra

Oldalszám: 326

Steven Erikson: A hold udvara

Képzelj el egy világot, ahol civilizációk sora váltja egymást százezer évek óta (egyáltalán, képzeld el csak azt a százezer évet...). Képzelj el egy világot, ahol az istenek tevékenyen beleavatkoznak híveik életébe, ahol a mágia valóság, ahol egyes lények túlélik a korok, kultúrák bukását százezer éveken át. Egy világot, mely több síkra tagolódik, a látható valóság szövedéke mögött üregek vannak, s ezen üregek erejét szinte bármire fel lehet használni. De ezek mögött az üregek mögött is van más, ősi istenek ősi üregei. És egy olyan világot, ahol nem csak a halandók válnak isteneik játékszereivé, hanem egy halandó is dacolhat választott, majd megtagadott istene akaratával, akár szemtől szemben is.
Sikerült?
A kanadai fantasymesternek igen. És el is kezdte megírni, A Malazai Bukottak Könyvének Regéje sorozatcímre hallgató gigantikus históriájában, melynek első kötete A hold udvara.

Az események folyásába meglehetősen in medias res módon kapcsolódunk bele, sok dolog nekem is csak most, második olvasásra lett egyértelmű, vagy tűnt fel egyáltalán, a következő négy kötet után. De ez nem kell, hogy bárkit is eltántorítson, mindenképpen érdemes a műfajt kedvelőknek belekezdeni, szerintem Tolkien művei után ez a következő igazán fontos, műfajmegújító alkotás a fantasy történelmében.

Már a legelején feltűnik Erikson erőteljes stílusa, mondhatni szokatlanul élethűen írja le a háborút, annak minden borzalmával együtt, akár a legkisebb eseményen keresztül is. Már az előző, az ötödik kötetről szóló bejegyzésemben is megemlítettem a kidolgozott, valódi és reális jellemmel bíró szereplők hihetetlen mennyiségét, az e kötetben felvonultatott nevek később is visszatérnek, néhányan itt csak említés szintjén fordulnak elő és a folytatásban válnak valósággá, mások fordítva, de a legendás Hídégetők már most az események középpontjában vannak, még ha ez nem is mindenki számára egyértelmű, és gyakran derül ki egy átlagosnak hitt karakterről, hogy még mindig nem tudunk mindent róla. Többek között ez a meglepő mélységekig kidolgozottság teszi korszakalkotóvá az antropológus-archeológus-író ezirányú munkásságát, aki nem csak elképzelte, hogy milyen lehet egy ilyen (fent felvázolt) világ, hanem meg is teremtette, jelenével, múltjával, mitológiájával együtt.

Az alapvetően komor hangulatot színesíti (vagy tovább árnyalja?) néhány könnyedebb, mondhatni humoros szereplő is; sőt, még szerelmi szál is akad, igaz, tényleg csak egy szál a hatalmas szövetben, és felsőbb erőknek köszönhetően. De egy császárát vesztett birodalomban, ahol nem a trónfosztó császárnő mozgatja a dolgokat, talán nem is csoda, ha nem elsősorban szerelemmel foglalkoznak az emberek és hasonlók (vagy teljesen más lények), kiváltképp, ha nem is urai a saját sorsuknak. És ez gyakran megesik, amikor az istenek háborúja a földi világra is kiterjed.

Csak egyvalamit sajnálok: filmen valószínűleg soha nem fogjuk látni a Regét, kizárt, hogy bármelyik stúdió pénzt adjon egy tízkötetes sorozat megfilmesítésére, ami kötetenként minimum két-három, 180-200 perces mozit jelenthetne.

--
Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2003

Eredeti cím: Gardens of the Moon

Fordító: Fehér Fatime

Oldalszám: 490

--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)

Steven Erikson: Éjsötét áradat

Steven Erikson (Steve Rune Lundin)egyike kedvenc szerzőimnek, nem csak a fantasy műfaján belül, hanem minden téren. Az Éjsötét áradat a tízkötetesre tervezett A Malazai Bukottak Könyvének regéje sorozat ötödik része, de nem csak terjedelme miatt jelentős a mű, hanem a kortárs fantasy megújításának kísérlete miatt is. Kifejezetten előremutató, progresszív stílusa, a semmi máshoz, de tényleg egyetlen más fantasyhez sem hasonlító világ, valamint az a képesség, hogy egyszerre kidolgozott jellemű szereplők százait képes kezelni és mesterien váltogat az egymástól akár évezredekre, korszakokra lévő idősíkok között, szintén kiemeli és már-már tolkieni jelentőségűvé teszi az írót.

Az éjsötét áradat viszonylag lazán kapcsolódik a korábbi négy kötethez, inkább amolyan háttértörténet féle (igen, ez egy majd' nyolcszáz oldalas háttértörténet), de persze ki tudja, hogy milyen szerepe lesz még a következő öt kötet során...

A fő szál a korábbi történetekből megismert Tiste Edur, Trull Szengár népének regéje, egy ősi háborúnak végetvető árulás és az arra épülő hamis ideológia mentén szerveződő új szembenállás a letherek gyarmatosító törekvéseivel szemben. Valami viszont felborítja az események tervezett rendjét: idegen erők avatkoznak közbe, a Nyomorék Isten egy becsvágyó és büszke, de még vértelen kardú Tiste Edurt szemelt ki a foltos kard forgatójának és ezért nem engedi meghalni az ifjút, aki hamarosan megváltoztatja a Tiste Edurok életét.

A zseniális Tehol Beddikt és szolgája, a néha megdöbbentő dolgokat művelő Poloska törekvései a Lether Királyság gazdaságának összeomlasztására, már csak hab a tortán, még ha ebben egy élőhalott tolvajnő is részt vesz. És az ősi erők Letheras városában sem nyughatnak.

Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2008.
Eredeti cím: Midnight Tides (A Tale of the Malazan Book of the Fallen)
Fordító(k): Fehér Fatime (Oberon Műfordító Bt.)
Oldalszám: 780