Ann Leckie: Mellékes háború

Ann Leckie minden fontosabb díjat elvitt a Mellékes igazsággal. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sokan megkérdőjelezték a jelölések és díjak jogosságát, időnként józan megfontolásból, sokszor viszont vállalhatatlan elvek mentén. Én a magam részéről simán megadtam volna Az Idő Kereke sorozatnak a Hugót, de a BSFA, a Nebula és a legjobb első regényért járó Locus azért a mezőnyt nézve egyáltalán nem olyan megalapozatlan. De mi a helyzet a folytatással, a Mellékes háborúval? 

A Mellékes igazság messze nem volt hibátlan regény. Legnagyobb hiányossága, hogy az alaphelyzetben és a karakterekben rejlő óriási potenciált nem használja ki kellőképpen, ezt pedig sem a környezet, sem a történet dramaturgiája nem indokolja. Ugyanakkor nagyon ígéretes is: az egy elme által vezérelt több test például ebben a formában egyszerűen zseniális, a karakterek jól eltaláltak és kellőképpen ambivalensek, a kulturális környezet a második kötetben már nagyobb mélységet mutat és nem hat annyira légből kapottnak, az angoltól eltérő nyelvtan (a radchban nincsenek nyelvtani nemek, ami kissé szokatlan módon a szociális érintkezésre is kihat) a magyar olvasónak ugyan kevésbé jön át, de egyébként szintén érdekes ötlet, és a szerző humanista, intelligens, kételkedő világszemlélete is szimpatikus. 

Ezek után leginkább az volt a kérdés, hogy a folytatás miben tud újat mutatni, illetve milyen irányba viszi tovább a történetet, sikerül-e kibontani és megvalósítani a lehetőségeket, vagy egy óriási kihagyott ziccer lesz-e az egész. Örömmel jelentem: a Mellékes háború jobb az első résznél. 

James Goss: A halál városa

Kellően szórakoztató volt a Shada is, de valahogy nem hozta tökéletesen azt a hangulatot, amit a(z új) Doctor Who sorozattól megszoktam. A halál városa a maga abszurdba hajló humorával és az időutazást valódi eszközként, nem csak hangulatelemként használó történetével már közelebb áll a személyes DW-érzésemhez, és mintha Douglas Adams stílusa is jobban érződne rajta.

Pusztán a sors iróniája, hogy nagyjából azzal egy időben érkezett meg a könyv, hogy pár volt ulánbátori kolitársammal megbeszéltünk egy párizsi összeröffenést, így a francia főváros sima díszlet helyett valamivel komolyabb figyelmet kapott olvasás közben. Aztán abban csak reménykedni lehet, hogy mi nem fogunk majd embernek álcázott földönkívüliekkel, őrült tudósokkal, “előbb üt és aztán sem kérdez” mentalitást valló brit nyomozókkal, időlordokkal és egyéb kellemetlen alakokkal összefutni. Persze a (negyedik) doktor és Romana is vakációzni indultak, pezsgő az Eiffel-torony tetején, croissant egy hangulatos, belvárosi kávézóban, vörösbor, Louvre, Montmartre, Champs-Élysées meg ilyenek, aztán valahogy mégis belekeveredtek a meglehetősen barátságtalan jagaroth faj föltámasztása és a Mona Lisa ellopása körüli bonyodalmakba…

Jó Doctor Who- és Douglas Adams-történethez illően A halál városa eleje meglehetősen kaotikus, folyamatosan egyre több szál csatlakozik az alaptörténethez és az olvasó soha nem lehet biztos abban, mi is várja a következő oldalon. Ám amilyen kusza, olyan szórakoztató is: ahogy a doki is rendszeresen teszi, egyszerűen csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral és ne töprengjünk fölöslegesen sokat azon, hogy vajon pontosan mi is történik és mi a jelentősége, amikor szükség lesz rá, úgyis letisztul az egész, addig pedig a főszereplőnkhöz hasonlóan élvezzük nyugodtan a káoszt és a jellegzetes brit humorral teli agymenést.

Brian McClellan: Karmazsin hadjárat

A kortárs fantasy talán legbadassebb mágiája a lőpormágusoké, amit Brian McClellan a trilógia második kötetében csak tovább erősít. A Karmazsin hadjárat jó érzékkel folytatja a Vérrel írt ígéretek történetét és készíti elő a terepet a befejezéshez.  

Brian McClellan komor hangvételű (de a megfelelő pontokon jól eltalált humorral lazított) Lőpormágus-trilógiájának első része nagyon bejött. Kiválóan eltalálta a pszeudo-tizennyolcadik századi, forradalmi, kora-modern hangulatot, egyedül a túlságosan epikus fantasysre sikeredett utolsó fejezetekbe és a kissé logikátlan földrajzba lehet belekötni.

A Karmazsin hadjárat jó érzékkel viszi tovább ezt a vonalat, hangulatában inkább az előző rész elejére hajaz, ugyanakkor érezhetően emeli a téteket a finálé előtt.

Szczepan Twardoch: Morfium

Szczepan Twardoch Morfium című regénye meglehetősen sikeres: elnyerte a Polityka 2012-es Passzport díját, valamint a legrangosabb lengyel irodalmi elismerést, a Nike közönségdíjat is. 

Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy tényleg jó regényről van szó, hisz rengeteg könyvnek ítélnek oda különböző díjakat, gyakran különösebb ok nélkül. A Morfium ráadásul – vérbeli szláv regényhez illően – meglehetősen nyomasztó hangulattal indít, sőt, jó három-négyszáz oldalon keresztül edzi az olvasót. De a vége olyan erősre sikerült, hogy megérte átrágni magam több száz oldalnyi, szóba öntött mocskon, összességében egy piszok jó könyvről van szó.

1939-ben járunk, érik a második világháború. Konstanty Willemann, egy német származású varsói polgár, egy cinikus gazember és kurvázó morfinista, kénytelen részt venni a nácik elleni rövid háborúban, majd beszervezik az ellenállók közé és nagyjából ennyi a történet. Nem túl izgalmas vagy összetett, de nem is ez a célja. Arra pont ideális, hogy Kostek belső vívódását keretezze, ugyanis Konstanty Willemannak van egy Gollamja. A könyvben természetesen nem Gollamnak hívják Kostek enyhe tudathasadását, hanem fekete istennek, de végig pont olyan érzésem volt, mintha A gyűrűk ura Szméagoljának kalandjait olvasnám.