Dan Wells: Szörnyeteg úr / Nem akarlak megölni (John Cleaver trilógia 2-3.)

Dan Wells magyarországi látogatására egykötetes omnibusz-kiadásban is megjelent a korábban külön kötetekben kiadott John Cleaver trilógia. Az első rész, a Nem vagyok sorozatgyilkos után az egymáshoz sokkal szorosabban kapcsolódó Szörnyeteg úr és a Nem akarlak megölni is sorra került, végül ezek győztek meg arról, hogy Wells tényleg kiváló író.

Vigyázat, a bejegyzés az első részre vonatkozó spoilereket tartalmazhat!

A történet ott folytatódik, ahol az előző részben abbamaradt: John Cleaver, a tini szociopata megölt egy viszonylag komolyabb természetfeletti képességekkel rendelkező démont, ami erkölcsi szempontból teljesen rendben volt nála, mert gyilkossággal végső soron jót tett. Így hát elhatározta, hogy démonvadász lesz, egyszerre elégítve ki a gyilkolás utáni vágyát és követve morális iránytűjét.

John mindkét regényben egy-egy speciális képességekkel rendelkező démon után kutat, próbája felderíteni a gyengéiket, csapdát állítani nekik, gyakorlatilag követi a Dexter által kikövezett utat. De nem ettől lesz igazán izgalmas a történet (még ha egyre érdekesebbek is a démoni karakterek) és nem is ez a legfontosabb benne.

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver trilógia 1.)

A Nem vagyok sorozatgyilkos nagyon jó könyv. Nem változtatja meg az életedet, nem tesz rád mély benyomást, sőt, pár hónap múlva jó eséllyel arra sem fogsz emlékezni mi történt benne. Ekkor viszont újra el fogod olvasni, majd megint és megint, mert iszonyat szórakoztató és csak befejezni lehet, abbahagyni nem.

A gyilkosság unalmas. Ha bekapcsoljuk a tévét, egész biztosan találunk egy olyan csatornát, ahol valamelyik Helyszínelők, a Castle, a Dr. Csont, a Hazudj, ha tudsz, A mentalista, miegymás megy. És ezek csak a sorozatok, a filmekről, a híradókról vagy az internetről ne is beszéljünk. Mindenütt belek, vér és hullák, ráadásul ez az irodalomban is egyre nagyobb teret kap, tehát az, hogy Dan Wells ilyesmiről ír, egyáltalán nem meghökkentő. Sőt, bár papíron horrornak van elkönyvelve, igazából semmi durva, nyomasztó, megbotránkoztató vagy tabu nincs a regényben, de még thrillernek is kevés 12 éves kor felett. Aki rettegni akar, az nem ezt fogja választani. 

Sok újdonság sincs benne. A Nem vagyok sorozatgyilkos főszereplője, John Wayne Cleaver 15 éves, szociopata és imádja tanulmányozni a sorozatgyilkosokat. Legszívesebben ő maga is az lenne, és van egy Szörnyeteg úrnak nevezett sötét énje, akit különböző szabályok betartásával próbál kordában tartani, és kvázi a jó cél érdekében gyilkosokat ölne. A könyv hátuljára pedig az van írva, hogy aki imádta a Dextert, az ezt is fogja. Még jó hogy fogja, hisz ez egy az egyben a Dexter koncepciója. Semmi újdonság nincs benne, bár azért ne legyünk igazságtalanak: soha senki nem fog jobb szerethető sorozatgyilkost kreálni, mint Jeff Lindsay Dextere.

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Sokat gondolkodtam rajta, hogyan is kezdjek hozzá a könyv értékeléséhez. Hiszen a Harry Potter és az elátkozott gyermek tulajdonképpen egy színdarab, színtiszta dialógus, ami csak párbeszéd-formájának és kemény borítójának köszönhetően nem úgy néz ki, mint egy füzet. Mégis, ez az eddigi legjobb Harry Potter-könyv.

J. K. Rowling jó író. Egyszerűen, de mégis szemléletesen fogalmaz, jó karakterei és ötletei vannak, a sorozat világa is igen kreatív a maga módján. Viszont rengeteg megfontolatlanság és mondjuk ki, ostobaság van a sorozatban, olyan logikai bukfencek, amiket lehetetlen védeni. Ilyen többek között az időnyerő, a mágikus időgép a Harry Potter-univerzumban, ami sajnos ismét előkerült, ismét számos logikai furcsaságot hozott magával, de kit érdekel?

Nem tudni, hogy az alkotásban mennyire vett aktívan részt Rowling, de olyan veszett jól sikerült, hogy igazából kutyát se érdekel az időgép. Hiszen semmi jelentősége nincsen, csak kellett valami, amivel ki lehet bontakoztatni a cselekményt, amivel teret lehet nyitni a drámának. Ez a két dolog pedig annyira erőteljes, hogy az ember zsigeri késztetést érez arra, hogy elutazzon Londonba és megnézze a színdarabot.

A. M. Aranth: Oculus

Kikapcsolnál egy kicsit? Szeretnél olyan ifjúsági könyvet olvasni, amiben nem tengenek túl a hormonok, de azért megmentésre kerül a világ? Keresed a kapcsolatot a „felnőtt sci-fi”, a disztópiák és a kifejezetten szórakoztató célú irodalom között? Ha legalább egy kérdésre igen a válaszod, akkor érdemes próbát tenned az Oculusszal!

Kapásból az alapfelállás nyújt némi felüdülést az egy kaptafára íródott tinidisztópiák világában: a történet az Avalon nevű bolygón játszódik, ahol az emberek 40-50 éves koruk környékére teljesen megvakulnak egy amőbának köszönhetően, amely a látóidegeket falja fel szépen lassan. A lakosság élete az amőba elleni küzdelemnek van alárendelve: vezető kutatóik gőzerővel próbálnak megoldást találni a problémára, ami lassanként felemészti a társadalomban uralkodó törékeny egyensúlyt. Azok az idősek, akik megengedhetik maguknak, megvakulásuk után oculust vesznek maguk mellé – egy olyan fiatalt, akit szemként használhatnak, miközben az illető elveszti a személyiségét. Legalábbis elvileg.

A történet főhőse Truth, a tizenhét éves lány, akit már gyerekkorában eladtak, hogy majd oculusként szolgáljon. Gazdája, Verity Cadogan, az avaloni kolóniát irányító Kilencek tagja, aki – a többiekhez hasonlóan – a maga módján küzd az amőba jelentette probléma ellen: olyan módszert próbál kidolgozni, amivel semlegesíteni lehet a kórokozót, s így megoldást találni az egyre fenyegetőbb problémára. A kolónia ugyanis folyamatosan növekszik, és egyre többen vannak, akik megvakulva már segítségre szorulnak, viszont a többségüknek nem telik oculusra, és a családjuk sem mindig tudja ellátni őket…

J. K. Rowling: Short Stories from Hogwarts

Kíváncsi vagy a Roxfort titkaira? Érdekel a varázsvilág történelme? Szeretnéd tudni, hogy milyen volt McGalagony professzor huszonéves korában, vagy éppen kiről mintázta J. K. Rowling Umbridge főinspektort? Ebből a három e-könyvecskéből választ kaphatsz a kérdéseidre, még azokra is, amiket fel sem mertél tenni a Harry Potter sorozattal kapcsolatban. 

Szóval úgy volt, hogy a Harry Potter sorozat hétrészes lesz és kész. A regények mellé még valahol féltáv előtt kijött A kviddics évszázadai és a Legendás állatok és megfigyelésük, két, a sorozatban is megjelenő, rövid könyvecske, amolyan színesítőnek, és nem mellesleg a hasznot a szegény gyerekeket segítő Comic Relief alapítvány kapta. Aztán a hetedik rész után, szintén jótékonysági céllal (ezúttal a Children's High Level Group javára) megkaptuk a Bogar bárd meséit, de a viszonylag felejthető és szintén elég rövidke mesegyűjtemény után úgy tűnt, hogy itt a vége, már csak a filmek maradtak. 

2011-ben elindult a Pottermore, a Rowling-féle varázsvilág online központja, ami az interaktív Roxfort-élmény mellett kiegészítő információkat és e-könyveket is kínált. Rowling időről időre feltett egy-egy rövid szösszenetet valamelyik szereplőről, jellegzetes tárgyról, bájitalról vagy helyszínről,, ezeket általában pozitívan fogadta a közönség, de olyan is volt, ami meglehetős vihart kavart, mint az amerikai varázsvilágot kínosan sztereotipizálva bemutató írás. Az egyetlen valódi folytatás, a magyarul a napokban megjelent Harry Potter és az elátkozott gyermek a dráma-formátum egyebek miatt nem aratott egyhangú sikert, de a rá - és a Legendás állatok... alapján készülő, immár ötrészesre tervezett filmsorozatra - irányuló médiafigyelem mellett valahogy nem kapott túl nagy visszhangot az a három, összesen alig kétszáz oldalas e-könyv, ami a Pottermore-os írások egy részét tartalmazza.

Neil Gaiman - Michael Reaves: Köztesvilág

Neil Gaiman ismét az ifjúsági irodalom vizeire evez, ezúttal Michael Reaves közreműködésével. A Köztesvilág az elsősorban tizenéveseknek szóló, kifejezetten szórakoztatást célzó irodalom tökéletes példája, rendkívül könnyen olvasható és pörgős a történet, könnyű azonosulni a főszereplővel, az olykor enyhén abszurd interdimenzionális kalandok pedig még azokat is garantáltan lekötik, akikkel a kötelező olvasmányok kellőképp megutáltatták az olvasást. 

Joey Harker, egy átlagos amerikai kamasz, egy iskolai tájékozódási feladat során eltéved a városban, és mint hamarosan kiderül, a párhuzamos valóságok között is. Ez elég nagy szívás, ráadásul Joey akarata ellenére belekeveredik három multidimenziós nagyhatalom küzdelmébe, de szerencséjére annyira azért nem béna, hogy rögtön a regény legelején járulékos veszteség legyen belőle, így egyre mélyebbre sodródik a háborúban, mígnem... na de ezt már nem fogom elárulni, olvassátok el a regényt.

Régóta várjuk, hogy Neil Gaiman ismét előálljon valamivel, ami megüti az Amerikai istenek, a Sandman vagy a Csillagpor szintjét, de valahogy csak nem akar összeállni a következő nagy mű (talán majd jövőre a Norse Mythology). Rövidebb és/vagy könnyebb történeteket, ifjúsági- és gyerekkönyveket azért gyárt, ebben az esetben például Michael Reavesszel közösen, ami ugyan a felnőtt olvasóközönséget kevésbé mozgatja meg, de legalább új olvasókat szerez magának. A Köztesvilág is ilyen, abszolút laza, tisztán szórakoztatóirodalmi munka, semmi súlyos drámaiság vagy durva realizmus, "csak" pörgős és váratlan kalandok kétszáz oldalas sorozata. 

Jo Walton: Mások között

Mi történik azután, hogy a főhős hatalmas áldozatok árán legyőzi a világuralomra törő gonoszt? A legtöbb regény erre már nem tér ki, a rangos díjakkal jutalmazott Mások között viszont pontosan erről szól. Illetve ezenfelül a kívülállóságról, a fantasztikus irodalom iránti szenvedélyről, a mindennapok problémáiról, szépségeiről és a brit vidéket belengő mágiáról.

Kevés az igazán színvonalas ifjúsági regény. Rendkívül könnyed, kizárólag a szórakoztatást célzó, többnyire paranormális-romantikus történetek és már jól bejáratott franchise-okra épülő (vagy annak szánt) kötetek persze vannak rogyásig. Egyik-másik talán még csak nem is annyira kétes minőségű, de az önálló, egyedi történettel és valós mondanivalóval bíró ifjúsági regény egyértelműen ritkaság. A Mások között viszont pontosan ilyen, és ez már önmagában kiemeli a mezőnyből.

Jo Walton kiváló érzékkel nyúl vissza a viktoriánus pre-fantasy történetekhez (akkoriban még inkább rémtörténetnek számítottak) és formátumnak is az akkoriban népszerű naplóregényt választotta. A különbség viszont az a valódi viktoriánus naplóregények és jelen regény között, hogy utóbbi kényelmes másfélszáz év regényírási evolúció eredményeképpen gördülékenyebb és fogyaszthatóbb, illetve magától értetődően a huszonegyedik századi olvasóknak szól.

Morwenna, avagy Mori, a szerzőhöz hasonlóan walesi származású, ugyanúgy rajong az SF/F irodalomért, meglehetősen modern és józan gondolkodású - és szintén az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején (volt) tizenéves. Az önéletrajzi áthallás nyilvánvaló, viszont abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy Waltont soha nem próbálta megölni az ősi mágikus hatalommal bíró, világuralomra törő anyja, illetve nem szokott tündérekkel beszélgetni az elhagyott bányákkal tarkított walesi völgyekben. Aztán persze ki tudja... :)

Naomi Novik: Rengeteg

Szláv népmesei köntösbe bújtatott, különleges hangulatú ifjúsági fantasy – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Naomi Novik legújabb könyvének lényegét. A Rengeteg olyan világba kalauzolja az olvasót, melynek egyes elemei a népmesékből közép-európaiként számára is ismerősek lehetnek, ugyanakkor egyáltalán nem érződik ismétlésnek más, hasonló ihletésű történetek után sem.

A Rengeteg egyből magába szippantja az olvasót, és nem is engedi el magából, amíg le nem teszi a könyvet. Ebben a világban az erdő az úr, ahol mélyen gyökerezik a gyűlölet és a félelem, különös lények járnak a fák között, és ahol nem mindig érvényesek a világ működésére vonatkozó szabályok. A Rengeteg éhes, gonosz és erőszakos, fáinak árnyékában pedig több falu is meghúzódik. A falvak lakosait az elefántcsonttornyában élő mágus, a Sárkány védelmezi a Rengeteg gonosz varázserejétől. A Sárkány pedig a védelemért cserébe tíz évente egy hajadont kér, akit az erdő vonzáskörzetébe eső falvak lányai közül választ ki.

Agnyeska, történetünk főszereplője, pont abban a szerencsétlen évben született, melyből a Sárkány következő alkalommal válogatni fog. Életének tizenhét éve során nem sok félnivalója volt a mágustól – nem különösebben szép vagy ügyes, és egyetlen különleges képességének az tűnik, hogy bárhol és bármikor képes összekoszolni magát. Ami, lássuk be, azért nem egy olyan tulajdonság, amivel érdemes kitűnni a tömegből. Agnyeska korosztályából a legjobb barátnője, Kasja az, akit a Sárkánynak szánnak: szép, okos, kecses, és egyáltalán, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy a tökéletességet hajszoló varázsló kiválassza maga mellé. Aztán persze minden másképp alakul…

Chris Beckett: Sötét Éden

Egy nap nélküli, sötét és végtelenül idegen bolygó, young adult stílusú történet és váratlanul elgondolkodtató nyelvészeti, szociológiai, vallási kérdések. A Sötét Éden különleges regény, színes, zavarba ejtő és gondolkodásra késztető ötletekkel. 

Időnként jó érzés úgy elolvasni egy könyvet, hogy egy-két hívószó kivételével semmit nem tudok róla. A varázslóknál és a Vének háborújánál bejött a dolog, és nem egészen tudatos döntés eredményeképpen a Sötét Éden is része lett a kísérletnek. Előzetesen nagyjából annyi volt meg, hogy egy csillagtalan bolygón játszódik a történet, ami magányosan sodródik az űrben, ami önmagában is elég izgalmas alaphelyzetnek tűnt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a regényre. Néhány éve egyébként sikerült rábukkanni egy hasonló objektumra, igaz, az nem Föld-méretű bolygó, hanem gázóriás, de ez legfeljebb a távcsöveink korlátait mutatja, nem pedig azt, hogy kisebb méretű "kóbor bolygók" nem léteznek. 

Chris Beckett viszonylag későn kezdte az írást, az 1955-ben született brit szociális munkás és egyetemi tanár 1990-ben vetette papírra első novelláját. Ezután viszont már nem volt megállás, húsz fölötti novellát, négy regényt és féltucat szakkönyvet publikált, ezek közül a Sötét Éden 2013-ban az Arthur C. Clarke-díjat is elnyerte, többek között Kim Stanley Robinson 2312-je elől (amit nem szabad a félresikerült magyar fordítás alapján megítélni, egyszerűen zseniális darab). 

Diederik Jekel: Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából

Miért gabalyodik össze folyton a fülhallgatózsinór? Készíthetünk-e légdeszkát? Lehetünk-e időutazók, esetleg láthatatlanok? Mi a helyzet a relativitással és az univerzum végével? Ezekre és még sok más kérdésre is válaszol a holland fizikus-író, Diederik Jekel Szabotázs a hátizsákban című ismeretterjesztő könyvében. 

Ismeretterjesztő könyveket szórakoztatóan megírni nem egyszerű, de hálás dolog. Az olvasók értékelik, ha egy könyv tartalmas kikapcsolódást kínál, az ehhez hasonló példányok pedig pontosan ezt teszik. Diederik Jekel ügyesen válogat a témák között és a stílusa is jó, száraz információk és képletek helyett történeteket és a hétköznapokból ismerős példákat használ olyan ijesztő (és izgalmas) dolgok magyarázatához, mint a relativitás, a káoszelmélet vagy személyes kedvencem, a vákuumfluktuáció. 

A Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából magyar kiadása mindössze egy évvel a holland eredeti után jelent meg, ami ismeretterjesztő könyvek esetén fontos. A magyar megjelenés más szempontból is érdekes, ugyanis a "Vissza a jövőbe nap", környékére esett, és mivel az egyik érintett téma a légdeszka (hoverboard), adta magát, hogy maga Marty McFly pózoljon a borítón :) 

Cory Doctorow: Homeland (magyar)

Te mit tennél, ha a kezedbe nyomnának egy pendrájvot, rajta olyan adatokkal, ami összedöntheti az USA politikai rendszerét? Mit tennél, ha korábban ártatlanul börtönbe zártak és megkínoztak volna, és tudnád, hogy ha nyilvánosságra hozod az információkat és kiderül, hogy te tetted, újra ez vár rád? Meg tudnád őrizni a józan ítélőképességedet és azt tenni, ami helyes? Képes lennél szembeszállni a korrupt hatalommal a demokráciáért és szabadságért vagy a személyes biztonságodat tartanád fontosabbnak? Ez nem valami távoli, bizonytalan történet, a Homelandben Cory Doctorow abszolút kortárs, nagyon fontos problémákat vet fel, izgalmas, pörgős és szórakoztató regénynek álcázva. 

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit a kanadai Cory Doctorowtól, de valahogy mindig háttérbe szorult az aktuális megjelenések mellett. A CEU-n tartott januári előadása – szólásszabadságról, adatbiztonságról, a dolgok internetéről, privát szféráról a digitális korban – viszont jó alkalmat kínált arra, hogy beszerezzem a magyarul már két éve elérhető Kis testvért és egyúttal dedikáltassam is. Önmagában ez még mindig nem volt elég, hogy azonnal el is olvassam, eléggé zsúfolt volt a tavasz, de amikor a Galaktika kihozta a folytatást a Könyvhétre, egyértelmű volt, hogy valahogyan beillesztem mindkettőt az olvasási tervbe. Ez nem bizonyult különösebben nehéznek, rendkívül olvasmányosak, nagyon gyorsan lehet haladni velük, három nap alatt lement mindkettő. 

Ha valaki hozzám hasonlóan halogatta az elolvasását, a Kis testvér Marcus Yallow, egy átlagos, san franciscói, kocka középiskolás történetét meséli el, akit egy terrortámadás után letartóztatnak a nemzetbiztonságiak, gyanúsítottként kezelik és illegális, kegyetlen módszerekkel próbálják beismerő vallomásra bírni. Miután ez sikertelen, elszabadulnak az események, a Belbiztonsági Hivatal egyre jobban szigorítja a civilek megfigyelését, lehallgatását és nyomkövetését, a vélt terrorfenyegetettségre hivatkozva egyre jobban beférkőznek az állampolgárok privát szférájába. Aki a legkisebb mértékben is szokatlanul viselkedik, vagy ami még rosszabb, fel mer szólalni a rendkívül szigorú, diktatúrákat idézően erőszakos megfigyelés ellen, ellenőrzésre és letartóztatásra számíthat, és örülhet, ha ennél rosszabb nem történik vele. Természetesen ezt nem tűri mindenki szó nélkül, Marcus és néhány haverja úgy döntenek, hogy az állam által elkövetett bűncselekmények és immorális tettek nem maradhatnak elkendőzve, és minden tőlük telhetőt megtesznek céljuk érdekében, egyébként bárki számára rendelkezésre álló informatikai eszközök segítségével. 

A klasszikus megfigyelős ősdisztópia, az 1984 a mi hétköznapjainktól meglehetősen távol álló környezetével legfeljebb elméleti és valamelyest érzelmi síkon megrázó, a Kis testvér – és a Homeland – viszont abszolút a mi jelenünkre (oké, az előbbi esetében a regény 2008-as születésének idejére) épül, kortárs technológiát használ, létező és jelenlévő problémákat feszeget, ráadásul minden pillanatában tökéletesen hiteles és életszerű, az olvasó kényelmetlenül tisztában van azzal, hogy mindez akár most is bekövetkezhet. Talán még Magyarországon is, elvégre rendelkezésünkre áll a technológia, legfeljebb telepíteni kell még egy pár kamerát és be kell sorozni néhány kellően intelligens és gátlástalan embert a terrorelhárítás/nemzetbiztonság kötelékébe, akik adott esetben kezelni is tudják a felszerelést. Aztán egyszer csak újra felmerül a netadó ötlete és a médiatörvény putyini, blogokra és más, személyes weboldalakra is kiterjesztett verziójának életbe léptetése, rendőrségi ellenőrzésnek vetik alá azokat, akik jógafesztiválra mennek – bocs, utóbbi már valóság Magyarországon is. A tüntetők telefonjainak adatait hordozható bázisállomások segítségével rögzítik, az így beazonosított személyekkel pedig már azt csinál a kritikát nem bíró hatalom, amit csak szeretne - Doctorow előadásában említett példája alapján, nyomásgyakorlásképpen akár az illető lakóhelyét is elvághatják a közművektől (elvégre a legtöbb szolgáltató állami, így rendszeren belül marad a dolog), egy hidegebb télen pedig nem sokan bírják fűtés nélkül, ugyebár. 

Na de Homeland. 

Buglyó Gergely: A bábu és a Talizmán (Oni-trilógia 3.)

Ha egy sorozat a zárókötetre éri el történet és irodalmi színvonal tekintetében is a csúcspontját, az olvasó elégedetten teszi a polcra a többi mellé. A bábu és a Talizmán ilyen, Buglyó Gergely nevét pedig érdemes felírni a többi minőségi sci-fit és fantasyt író hazai szerző mellé. 

Az első kötet ígéretes volt, a másodikon szépen látszott a fejlődés, de egyértelműen a harmadik rész az Oni-trilógia csúcspontja. Kalpag és Barathrum után most Japánba látogatunk, ahol hőseink beépülni igyekeznek az emberek világát az oniktól védő Virrasztók közé. A cél: megtalálni Áronék foglyul ejtett apját és a Szilánkot, de ahogy az lenni szokott, a dolgok nem mennek zökkenőmentesen, az improvizálásnak pedig nem lesz mindig jó vége. 

Nehéz spoilerek nélkül írni egy trilógia harmadik kötetéről, de azért igyekszem, azt pedig már most elárulom, hogy A bábu és a Talizmán önmagában van olyan jó, hogy csak ezért is érdemes elolvasni az előzményeket. Az is épp eléggé izgalmas, ahogy a korábbi kötetekben felépített történet teljesen kibontakozik, de vitán felül a Japánban játszódó rész lett a kedvencem az egész trilógiában, és nem azért, amire először gondolnátok.

Elizabeth Bear: Szellemek hegyei (Végtelen Ég 1.)

Tizennegyedik századi Közép-Ázsia, fantasy-formában. Elizabeth Bear regénye nem tökéletes, de szórakoztató: a Szellemek hegyei színes, egzotikus fantasy egy alternatív világban, ahol minden birodalom fölé más ég borul, ahol a hegyekben valódi mágusok élnek és a sztyeppén halálférgek őrzik az ősi halomsírokat. 

Elizabeth Bear (aki civilben a sokkal menőbb Sarah Bear Elizabeth Wishnevsky névre hallgat) már több mint egy tucat regényt, avagy négy trilógiát és két további sorozatot jegyzett, mielőtt nekifogott az elsősorban közép-ázsiai kultúrákra épülő Végtelen Ég trilógia megírásához. Ez egyrészt szépen tükrözi azt az egyre furcsább trendet, mely szerint szinte minden új történet minimum trilógia, másrészt bizonyos mértékig nehezen magyarázhatóvá teszi ennek a regénynek a hibáit, de erről majd később. 

A Szellemek hegyei üde színfolt az alapvetően kelta és/vagy északi mitológiát használó fantasyk tengerében és egyúttal klasszikus high/hősi fantasy modern köntösben. Legközelebbi rokonait valahol David Gemmell és Anthony Ryan környékén érdemes keresni, sőt, némi szerepjátékos hatást is felfedezni véltem itt-ott. 

Temür, egy ifjú pusztai harcos, a nagy Temüdzsin kagán unokája, magához tér a hullamező közepén, egy balvégzetű összecsapás, a hatalomgyakorlásért folytatott belviszály véres eredménye után. Majdnem minden rokona halott, áruló unokatestvére szövetségesei segítségével rá, a nagykáni trón jogos örökösére vadászik, hogy végleg eltegyen láb alól minden potenciális ellenfelet. Szamarkar, egy kevésbé ifjú, de annál céltudatosabb hercegnő varázslónak készül és ezért szinte bármit képes feláldozni, pedig az eredmény egyáltalán nem garantált. A káoszba és vérbe borult sztyeppei nomád kaganátus és az egymással vetélkedő, letelepedett peremvidéki birodalmak háborúját egy titokzatos mágus-szekta igyekszik felhasználni saját céljaira, akik a hatalom megszerzéséért szó szerint bármire képesek.

2014 legjobb könyvei

Először is boldog újévet itt is minden blogolvasónak! Ismét eltelt egy év. 2014-ben minden korábbinál többen olvastátok a blogot és érkeztek szép számmal visszajelzések is az összes lehetséges felületen, amiért hatalmas köszönet nektek. 

Az olvasott könyvek számát tekintve visszafordult a csökkenés, ebben az évben 83 kötetet sikerült befejezni, ami heti 1,6 darabot jelent, viszont az átlagos oldalszám érdekes módon 325-re esett vissza, hiába a plusz hét kötet, ez csak hétszázkilencvennel többet, 26 964 oldalt jelent. Blogbejegyzésből kereken hússzal kevesebb, 71 darab született 2014-ben, amiből 51 a könyvértékelés. 

Utóbbiak közül egyébként a Vaják-sorozat negyedik kötetéről született bejegyzés a legolvasottabb (persze az volt az év egyik legelső értékelése, úgyhogy előnnyel indult), de szorosan követi a székely írásról szóló, kifejezetten izgalmas ismeretterjesztő könyv (ami már könyvfesztiválos megjelenés volt), valamint a szingularitás regénye, mutatva, hogy a ti érdeklődési körötök is meglehetősen széles. Természetesen a legolvasottabb oldal az egész blogon a 2014-es könyvmegjelenési lista, itt már nagyságrendi különbség is van az átlag blogbejegyzésekhez képest. Ez nem meglepő, irdatlan mennyiségű új könyvvel halmoztak el minket a kiadók, még ha nem is tudott megjelenni minden beígért kötet, és nem egyszerű tájékozódni ennyi cím között. 

A tavalyi és tavalyelőtti tematikus bejegyzésekhez hasonlóan idén is jön a toplista, most viszont kronológiai sorrend helyett valami mást próbálok ki, kategóriák szerint kapjátok 2014 három legjobb sci-fi, fantasy, ifjúsági (SF), magyar (SF), ismeretterjesztő és különösen maradandó élményt nyújtó könyvét. Ez darabra nem jelent kevesebbet, viszont ha minden jól megy, lényegesen informatívabbnak fog bizonyulni. 

Ian McDonald: Síkvándor

Bejegyzés 2014. október 20-án, amelyben a blogger minden önuralmát latba vetve sem képes visszafogni lelkesedését Ian McDonald újabb mesteri regénye iránt, megpróbálja spoilermentesen elmesélni, hogy miért baromi jó könyv a Síkvándor, végül pedig megéhezik. 

Ian McDonald nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Eddig két, nagyszerű és kiemelkedően igényes regénye jelent meg idehaza, most új kiadónál, új kategóriában jelentkezik. A dervisház és a Brasyl rendkívül alapos, komoly kérdéseket szépirodalmi igényességgel boncolgató regény volt, kifejezetten felnőtt olvasóknak, ezzel szemben a Síkvándor a tizenéveseket célozza, de a megszokott mcdonaldi színvonalból egy pillanatra sem veszít. 

Tavaly Robert J. Sawyer WWW-trilógiájának örültem, hogy végre valami vállalható (sőt!) ifjúsági sci-fi, ami nemtől függetlenül minden értelmes fiatalnak bátran a kezébe nyomható. Most McDonald is bejelentkezett, jóval kevesebb tudományos-technológiai témát érintve ugyan, de annál kalandosabb és fordulatosabb regénnyel.

Buglyó Gergely: A néma város (Oni-trilógia 2.)

Több fantasztikum, több kaland, érettebb stílus és karakterek, az Oni-trilógia második része még jobb, mint A szürke vér volt. Buglyó Gergely második regénye, A néma város, erős hangulatot, folyamatos pörgést, akciót és szórakozást ígér, ugyanakkor nincs híján a mondanivalónak sem és a háttér is alaposan kidolgozott.  

Az Oni-trilógia első kötete, a tavaly megjelent Szürke vér, nagyon pozitív meglepetés volt, így bármennyire is nem én vagyok a célközönség, a folytatással is tettem egy próbát. Jó döntés volt, A néma város írói szempontból kiforrottabb és fantasztikumból is jóval többet kap az olvasó, érdemes folytatni "Áron és testvérei" kalandjait.

Az előző rész egy fiktív, magyar kisvárosban játszódott, tizenéves szereplőkkel, talán ifjúsági urban fantasynek lehetne nevezni. Ehhez képest most maga az alvilág a háttér, nyomasztó, időtlen környezet, tele mágiával és különös szerzetekkel, urbanből "valódi" fantasy lett. A meglehetősen egyedi, japán+klasszikus európai alapokra épülő világ érdekes és hangulatos, a jó ritmusú történet végig pörög, nem túlzás Böszörményi méltatása a hátsó borítón, Buglyó Gergely tényleg tehetséges író.

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

A ma záruló Könyvhétre jelent meg Paolo Bacigalupi második regénye. Rozsdás, ökológiai katasztrófa utáni környezet, izgalmas kalandok és szerethető szereplők: a Hajóbontók elvben ifjúsági, gyakorlatban bárki számára ajánlott, szórakoztató és gondolkodásra késztető olvasmány. 

A Könyvhétre megjelenő, amúgy elég kevés sci-fi közül talán Paolo Bacigalupi új könyvét övezte a legnagyobb várakozás, korántsem alaptalanul. Bacigalupi jól ír, ezt már első regénye, a féltucat díjat megnyert A felhúzhatós lány is bizonyítja. Ez a kötet "csak" két díjat és pár jelölést kapott, ami persze még mindig jóval több, mint amit a piacon létező ifjúsági regények elmondhatnak magukról, a Hajóbontók tényleg minőségi darab, alaposan összerakott kalandregény egy kőkeményen realista jövőben.

Ifjúsági, de csak annyiban, hogy a történet nem túl bonyolult, a szereplők tizenévesek és viszonylag egyszerű morális tanulságokkal szolgál. Szó nincs semmiféle öncélú kamudisztópiáról, idegesítően lebutított stílusról és brazil szappanoperák forgatókönyvíróit is a legközelebbi fal lefejelésére késztető "romantikus" szálról, van helyette viszont néhány talpraesett fiatal, kalandos történet, némi mondanivaló és olyan jól felépített, átélhető hangulat, ami "felnőtt" regényeknél is ritkaság. A szerző két regénye elvileg nem függ össze, mégis felfogható úgy, hogy ugyanabban a lehetséges jövőben játszódnak, csak itt a Távol-Kelet helyett Észak-Amerika a helyszín.

Buglyó Gergely: Oni - Szürke vér

A hétvégi Könyvfesztiválra elég sok figyelemreméltó sci-fi és fantasy jelent meg, köztük Buglyó Gergely Oni-trilógiájánal első része, a Szürke vér is. Kellemes ifjúsági fantasy, pontosan olyan, mint amilyennek egy hasonló kötetnek lennie kell. Fantasykedvelő tizenéveseknek kifejezetten ajánlom,  jól sikerült darab. 

Magyar szerző? Magyar helyszín? Fantasy? Első regény? Ráadásul ifjúsági? Az esetek jelentős részében messziről kerülnék egy ilyen könyvet, a magyar irodalmi valóság egyszerűen nem elég népes ahhoz, hogy két-három értékelhető szerzőnél többet kitermeljen, gyenge próbálkozásokkal pedig minek raboljam az időmet... Buglyó Gergely bemutatkozó trilógiájának első kötete viszont érdekesebbnek tűnt a szokásos felhozatalnál, úgyhogy adtam neki egy esélyt, és azt kell hogy mondjam, megérte. 

Az Oni: Szürke vér könnyed, szórakoztató, akciódús és kellően humoros fantasy. A kisvárosi környezet nem válik hátrányára, a gimnazista korú szereplők pedig egyúttal a célközönséget is behatárolják, ez azonban nem jelenti azt, hogy idősebbek ne olvashatnák - én például amellett, hogy szórakoztatott a sztori, végig azon gondolkoztam, hogy gyerekkori nyaraim helyszínére, az ország egyik legátlagosabb, legjelentéktelenebb kis falujának környékére milyen fantasyt lehetne írni (tulajdonképpen elég jót, akadnak érdekes helyszínek, még ha titokzatos kastély és kripta nincs is). Ha a folytatás is legalább ilyen lesz, Buglyó Gergely egyértelműen fölkerül a stílus ajánlott magyar szerzőinek listájára. 

Jeff Hirsch: Tizenegyedik csapás

Klasszikus westernelemek posztapokaliptikus környezetben, ifjúsági regénynek megírva. Nem rossz recept, átlagos könyv a középmezőnyből, elvégre nem lehet mindig legjobbakat olvasni, viszonyítási alap is kell.

Jeff Hirsch egyértelműen a mostanában dúló trendhullámokat igyekszik meglovagolni első regényével, és ezt elég jól csinálja. A Tizenegyedik csapás simán alkalmas arra, hogy a könyveket már csak elvből is utáló felső tagozatos fiúkat egy kicsit az olvasás felé terelje: pont ez a csoport az, amelynek nem nagyon írnak a kortárs szerzők.