Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Az időutazás egy végtelenül érdekes téma, ennek megfelelően népszerű a sci-fi íróknál. Emiatt az időutazás, mint alapkoncepció, olyanná vált, mint a sárkányok, elfek és törpök a fantasyben – egy kvázi kötelező elem, amivel nem lehet nagyon mellé lőni, viszont ritka az olyan szerző, aki képes túllépni az alapsablonon. Tom Sweterlitsch azonban ilyen, a Letűnt világok pedig egy nagyon jól sikerült regény.

Shannon Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással (Mélyűr) vagy időutazással (Mélyidő) járó küldetéseken. Előbbi célja az emberiség számára alkalmas bolygók megtalálása, utóbbié, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel. Az egyik expedíció azonban rászabadít egy idegen fajt az emberiségre, ami valamikor, az egyre közelebbi jövőben elpusztítja a világot.

A történet főhőse természetesen Shannon Moss, aki egy jövőben zajló gyakorlat során összefut a világ végét okozó idegen fajjal, ami fejjel lefelé keresztre feszíti, és csak hajszálon múlik az élete. Később egy gyilkosság után kezd nyomozni, majd rájön, hogy a haláleseteknek közük van a világot fenyegető Fehér Lyukhoz.

A jövőbeli, apokaliptikus világvége nem egy újdonság, ahogy nyilván az űr- és időutazás sem az. Sweterlitsch ugyanakkor remekül vegyíti a különböző zsánereket, alapos, felkészült, mindezt pedig feldobja egy rendkívül kreatív időkoncepcióval.

Victor LaValle: Fekete Tom balladája

Hamisítatlan Lovecraft-élmény huszonegyedik századi köntösben. A Fekete Tom balladája méltán többszörös jelölt és díjnyertes, kiválóan hozza a huszadik század eleji New York atmoszféráját és Lovecraft elképzelhetetlen szörnyűségekkel teli világának hangulatát, mindezt úgy, hogy Victor LaValle közben bizonyos szempontból túl is lép a nagy elődön. 

H. P. Lovecrafttal, a horror egyik legnagyobb alakjával meglehetősen ellentmondásos a viszonyom. Vannak olyan történetei, amiket szeretek, az írásaiból származtatott művek közül az Eldritch Horror társasjáték az egyik kedvencem és az elődjét, az Arkham Horrort is kedvelem, viszont a köztudomásúan vállalhatatlan társadalmi nézetei és a sajnos meglehetősen sok gyengébb írása viszont egyáltalán nem jönnek be.

Épp ezért fogalmam sem volt, hogy mennyire fog tetszeni a The Horror at Red Hook című történetének újramesélése (magyarul Red Hook címen olvasható, például a Szukits-féle Lovecraft összes második kötetében), de úgy gondoltam, hogy egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Dan Wells John Cleaver sorozata az utóbbi évek legjobb urban fantasyje, thrillere, horrorja vagy nevezzük bárminek. Alapos, precíz, nincs túlírva, a karakterek izgalmasak és érdekesek, a történet és a háttér egyedi, logikus és szórakoztató. Ráadásul mindez a negyedik részre is igaz, sőt: Az ördög egyetlen barátja még mélyebb és még komplexebb lett, mint az előzőek. Nagyon ritkán adok a saját szubjektív listámon 10+-os értékelést, de ez megérdemli.

A bejegyzés néhány (kevés, de elkerülhetetlen) spoilert tartalmaz a korábbi részekkel kapcsolatban.

Az ördög egyetlen barátja pont ott folytatja, ahol az előző kötet abbahagyta: a fiatal, félig-meddig szociopata John Wayne Cleaver továbbra is Sorvadtakra vadászik. Ezúttal azonban az FBI is támogatja, pontosabban van pár specialista, akikkel egy csapatban módszeresen vadássza le a démonokat.

Közben Brooke, korábbi imádatának – szociopata birtoklási vágyának – tárgya, akit az előző részben megtámadt egy Sorvadt, és mostanra elmegyógyintézetben kezelik. Ráadásul a Sorvadtak sem ostobák, ellentámadásba lendülnek, így lassan egy háború kezd kibontakozni.

A történet a sorozat egyik darabjához híven nem nagyon halad az eseményekkel. Már csak azért sem, mert John története eredetileg három részes volt, azonban annyira nagy siker lett, hogy Wells írt hozzá egy folytatást. Így egyértelmű, hogy kicsit lassítani kell a tempón és ideje tisztázni, hogy mi is ez az egész.

Dan Wells: Szellemváros

Olvastam pár thrillert/horrort az utóbbi időben, amik borítójára olyanokat írtak, hogy nem fogok tőle aludni, meg hogy az év legjobb thrillere, meg mit tudom én, milyen válogatott marhaságot. Természetesen mindegyik könyv gyenge volt, egy pedig annyira pocsék, hogy végül még kritika sem jelent meg róla. Erre itt van Dan Wells és az ő Szellemvárosa, aminek a borítójára annyit írtak: a szerző új thrillere. Ennyi. És a könyv önmagában, de az előzőekhez képest is kivételesen csodálatos.

A Szellemváros története egyszerű: Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Ez nem azt jelenti, hogy többszörös személyisége vagy tudathasadása van, hanem azt, hogy tévképzetek és hallucinációk kínozzák. Ezért pedig óriási piros pont Wellsnek, mert vette a fáradságot és utána nézett a dolgoknak ahelyett, hogy egy népszerű, de ordas nagy tévhit köré írta volna a történetét. Ráadásul mindezt a könyvben is elmondja, alaposságból is jelesre vizsgázott.

Visszatérve Michaelhöz: azt hiszi, hogy létezik egy Terv, nárcisztikus személyisége miatt úgy gondolja, hogy ő ennek a tervnek a kulcsfigurája, miközben arctalan embereket lát. Természetesen nem hisz neki senki, elmegyógyintézetbe kerül, azonban csak nem akar kitisztulni a kép, így úgy dönt, hogy utána jár a dolgoknak. Eközben pedig egy sorozatgyilkos tucatjával öli meg az embereket, mindegyiknek a végletekig széttrancsírozva az arcát, ezért a beszámíthatatlan Michaellel is gyanús lesz.

Cixin Liu: A háromtest-probléma

Cixin Liu történelmet írt, amikor első ázsiai szerzőként Hugo-díjat nyert regényével. A háromtest-probléma nyugati olvasóknak is érdekes, de korántsem tökéletes kísérlet, amely meghatározhatja a kínai sci-fi közeljövőjét. 

2015-ben a Sad/Rabid Puppies szélsőjobbos kampány során megpróbálták meghackelni a Hugo-díjat (A galaxis őrzőit leszámítva a listákon lévő művek mindegyike a "no award" opció alatt végzett), de legnagyobb bánatukra a felfordulásban Cixin Liu első ázsiaiként megnyerte A háromtest-problémával a legjobb regénynek járó díjat (ami valami miatt sehol nem szerepel a magyar kiadásban). Ebben nyilván közrejátszott, hogy több neves amerikai szerző is visszavonta műveit, meg talán az is, hogy a közönség jelezni akarta a kiskutyák felé, hogy nem vevők a rasszista/nőgyűlölő/bigott stb. eszmékre, de azért egy rossz regény még így sem kaphatna ilyen komoly díjat, úgyhogy fokozottan kíváncsi voltam rá. Eredetileg angolul terveztem elolvasni, de amikor kiderült, hogy az Európa kihozza itthon is (bár sajnos nem eredetiből, hanem angolból fordítva, ami miatt érzésem szerint elveszhettek bizonyos részletek és árnyalatok), inkább megvártam a magyar verziót.

A kínai "kulturális forradalom" idején agyonverik az asztofizikus-hallgató Ye Wenjie fizikus apját, az értelmiség-ellenes mozgalom jegyében. Ye egy szupertitkos kormányzati kutatóközpontba kerül, ahol az idegen élet jeleit keresik, és szépen lassan egyre feljebb küzdi magát a ranglétrán. Negyven évvel később, 2007-ben (a regényt eredetileg 2006-ban publikálták, részletekben), egy nanoanyagokkal foglalkozó tudós, Wang Miao egy különös és rendkívül fenyegető összeesküvés nyomaira bukkan és a rendőrség is a segítségét kéri ennek felderítéséhez. Az összeesküvés nyomában járva rátalál egy online virtuális valóság-játékra, melyben a játékos egy három nap alkotta rendszerben keringő bolygó időről időre elpusztuló civilizációjának rejtélyét próbálja megfejteni. A játékon keresztül pedig eljut az összeesküvés kulcsfigurájához és egy ponton a szálak is szépen összeérnek.

Dan Wells: Szörnyeteg úr / Nem akarlak megölni (John Cleaver trilógia 2-3.)

Dan Wells magyarországi látogatására egykötetes omnibusz-kiadásban is megjelent a korábban külön kötetekben kiadott John Cleaver trilógia. Az első rész, a Nem vagyok sorozatgyilkos után az egymáshoz sokkal szorosabban kapcsolódó Szörnyeteg úr és a Nem akarlak megölni is sorra került, végül ezek győztek meg arról, hogy Wells tényleg kiváló író.

Vigyázat, a bejegyzés az első részre vonatkozó spoilereket tartalmazhat!

A történet ott folytatódik, ahol az előző részben abbamaradt: John Cleaver, a tini szociopata megölt egy viszonylag komolyabb természetfeletti képességekkel rendelkező démont, ami erkölcsi szempontból teljesen rendben volt nála, mert gyilkossággal végső soron jót tett. Így hát elhatározta, hogy démonvadász lesz, egyszerre elégítve ki a gyilkolás utáni vágyát és követve morális iránytűjét.

John mindkét regényben egy-egy speciális képességekkel rendelkező démon után kutat, próbája felderíteni a gyengéiket, csapdát állítani nekik, gyakorlatilag követi a Dexter által kikövezett utat. De nem ettől lesz igazán izgalmas a történet (még ha egyre érdekesebbek is a démoni karakterek) és nem is ez a legfontosabb benne.

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver trilógia 1.)

A Nem vagyok sorozatgyilkos nagyon jó könyv. Nem változtatja meg az életedet, nem tesz rád mély benyomást, sőt, pár hónap múlva jó eséllyel arra sem fogsz emlékezni mi történt benne. Ekkor viszont újra el fogod olvasni, majd megint és megint, mert iszonyat szórakoztató és csak befejezni lehet, abbahagyni nem.

A gyilkosság unalmas. Ha bekapcsoljuk a tévét, egész biztosan találunk egy olyan csatornát, ahol valamelyik Helyszínelők, a Castle, a Dr. Csont, a Hazudj, ha tudsz, A mentalista, miegymás megy. És ezek csak a sorozatok, a filmekről, a híradókról vagy az internetről ne is beszéljünk. Mindenütt belek, vér és hullák, ráadásul ez az irodalomban is egyre nagyobb teret kap, tehát az, hogy Dan Wells ilyesmiről ír, egyáltalán nem meghökkentő. Sőt, bár papíron horrornak van elkönyvelve, igazából semmi durva, nyomasztó, megbotránkoztató vagy tabu nincs a regényben, de még thrillernek is kevés 12 éves kor felett. Aki rettegni akar, az nem ezt fogja választani. 

Sok újdonság sincs benne. A Nem vagyok sorozatgyilkos főszereplője, John Wayne Cleaver 15 éves, szociopata és imádja tanulmányozni a sorozatgyilkosokat. Legszívesebben ő maga is az lenne, és van egy Szörnyeteg úrnak nevezett sötét énje, akit különböző szabályok betartásával próbál kordában tartani, és kvázi a jó cél érdekében gyilkosokat ölne. A könyv hátuljára pedig az van írva, hogy aki imádta a Dextert, az ezt is fogja. Még jó hogy fogja, hisz ez egy az egyben a Dexter koncepciója. Semmi újdonság nincs benne, bár azért ne legyünk igazságtalanak: soha senki nem fog jobb szerethető sorozatgyilkost kreálni, mint Jeff Lindsay Dextere.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Egy kislány alatt beszakad a föld és egy hatalmas fémtenyérben találja magát. Ez olyan mély benyomást tesz rá, hogy felnőve tudós lesz és a titokzatos objektum tanulmányozásának szenteli életét. A felfedezés normál esetben felforgatná az egész világot, azonban az amerikai hadsereg inkább megtartja magának a legtöbb ismert emberi civilizációnál régebbi tárgy titkát, és természetesen minden eszközt bevet a többi hasonló lelet felkutatására. 

Egy kanadai nyelvész-szoftvermérnök épített egy játékrobotot a kisfiának, aki - mint minden rendes gyerek - elkezdte kérdezgetni arról, hogy milyen képességei vannak a robotnak, honnan származik, és ehhez hasonlókat. Nyelvészünk, jó fantáziája lévén, összerakott egy háttértörténetet, ami egy idő után regénnyé nőtte ki magát és megszületett az Alvó óriások. Sylvain Neuvel persze nem elégedett meg annyival, hogy a fiának mesélje a sztorit, ki is adta, és a történet olyan sikeres lett, hogy még azelőtt elkeltek a filmjogok, hogy egy komolyabb kiadónál is megjelent volna. Ahogy várható, a következő lépés a világhódítás lett, a nagy kiadós debütálás után még idén megjelent németül, spanyolul, portugálul, lengyelül és természetesen magyarul is. 

Ilyen tündérmesébe illő sikertörténetet olvasva joggal merül fel a kérdés: mit tud ez a Neuvel, hogy az első regénye egyből ilyen sikeres lett? A válasz nem is olyan bonyolult, mint hinnénk. Volt egy kellően látványos alapötlete (különleges fémötvözetből készített óriás-testrészek szétszórva a bolygón), amit a huszonegyedik század naplóregénye, a jegyzőkönyvekből és felvételekből összeálló történet (à la World War Z) és a blockbuster-scifik forgatókönyveinek stílusában írt meg. Ehhez persze nem elég mintákat követni, jó dramaturgiai érzék és tisztességes szövegírói képességek is szükségesek, de legalábbis az utóbbi egy nyelvésznél, aki mellesleg okleveles fordító is, jobb esetben adott. 

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Ebben a történetben csak a vízjogok felett uralkodó óriáscégek alkalmazottainak jut hely a kényelmes, zöld, csúcstechnológiával szerelt, önfenntartó városgépekben, az átlagember nyeli a port, fizeti a hét dollárt (vagy négy jüant) egy liter vízért és ha egy kis szerencséje van, nem hal meg harminc éves korára tuberkulózisban és nem lesz járulékos áldozat egy maffia-leszámolás közepén. A vízvadász, Paolo Bacigalupi legfrissebb regénye, feszes tempójú sci-fi thriller, fontos és aktuális mondanivalóval.

Paolo Bacigalupi négy magyarul megjelent könyvéből hármat olvastam eddig (A kételygyár maradt ki), minden egyes alkalommal mélyen elkeserítő élmény volt. Erről nem Bacigalupi tehet, ő kiválóan ír, az emberek tehetnek róla, akik miatt minden egyes nappal közelebb kerülnek ezek a regények a valóra váláshoz. Sőt, visszafogottabb verzióban már most jelen van gyakorlatilag minden téma, amit ezek a történetek boncolgatnak, ebben az esetben például a globális felmelegedés okozta szélsőségesen száraz időszakokkal erősített, eszetlen túlhasználat miatti vízhiány. Fájdalmas belegondolni, hogy milyen ütemben tesszük tönkre az egyetlen helyet, ahol jelenlegi tudásunk és technológiai szintünk alapján életben maradhat az emberiség (a globális ökoszisztéma többi élőlényéről nem is beszélve), és még fájdalmasabb, ha realizáljuk, hogy mennyi az önző, ignoráns ember, aki a személyes, pazarló kényelmét mások élete elé helyezi, és legfeljebb akkor fogja elismerni, hogy valami nincs rendben, ha konkrétan megvalósul az, amiről Bacigalupi ír.

Richard Morgan: A fekete férfi

Száz év múlva, a huszonkettedik század elején az emberiség felszámolja a háborúkat a Földön és gyarmatosítja a Marsot, de mindennek ára van. Az ár pedig például az a kockázat, hogy egy, a vörös bolygóra száműzött, módosított genetikájú szuperkatona visszaszökik a Földre és gyilkosságsorozatba kezd. Richard Morgan lendületes, kemény sci-fi thrillert írt, de A fekete férfi több ennél, a nyomozás és rengeteg akció mellett, jó sci-fihez illően, komoly morális kérdésekkel is foglalkozik.

Richard Morgantől nem olvastam semmit a Takeshi Kovacs trilógia óta. A tavalyi, magyarországi látogatására kihozott fantasy-regénye, Az acél emléke érdekes koncepciónak tűnt, de egyelőre nem került rá sor, viszont A fekete férfit a megjelenés hetében tettem polcra és a lehető leghamarabb el is olvastam. Az puszta véletlen, hogy pont egy másik sci-fi krimi, A holtak küldöttei után került rá sor, ám szerencsére olyan mértékben különböznek, hogy a két regényt még akaratlanul sem próbáltam összehasonlítani.

A Kuszkó Rajmund-féle, brutálisan jól összerakott borító mögött nem kevésbé ütős regényt találunk. A fekete férfi félelmetesen emberközeli és egyáltalán nem finomkodó: durva, súlyos és sodró lendületű sci-fi thriller-krimi, ami azonnal lenyűgöz részletességével, a hangulatától pedig akkor is nehéz szabadulni, ha bizonyos kellemetlenebb jeleneteket inkább szeretnénk gyorsan elfelejteni.

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

Indrek Hargla rendkívül plasztikusan ábrázolja az életet a tizenötödik századi Tallinnban, tökéletes arányban vegyíti a történelmet a fikcióval, a thrillert a humanizmussal és a humort a feszültséggel. Az észt történelmi krimisorozat önállóan is olvasható második kötete, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, simán hozza az előző rész szintjét,  de azzal ellentétben csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott. 

A magyarul két évvel ezelőtt megjelent első rész amellett, hogy izgalmas kriminek bizonyult, tökéletes országimázs-regény volt, de Észtország a fűszeres söröktől és a vonzó tallinni óvárostól eltekintve is olyan, hely, amivel érdemes foglalkozni. A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce viszont kissé más irányba indul: hangulat megmarad ugyan, de egy idő után látványosan visszaköszön Indrek Hargla horrorszerzői múltja, az emberi természet cseppet sem visszafogott bemutatása és egyes fordulatok gyakorlott A tűz és jég dala-olvasókat (avagy Trónok harca-nézőket) is megdöbbenthetnek, és ez egyáltalán nem színpadias túlzás.

Kereken tíz évvel a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye után ismét rejtélyes halálesetek borzolják az élénken fejlődő kereskedőváros, Tallinn lakóinak kedélyét. Az nem szokatlan, hogy egy részeges toronyőr, egy idős, gyenge egészségű kereskedő, vagy egy idegen csavargó meghal, de ha felmerül, hogy összefüggés lehet a mostaniak és néhány korábbi eset között, a kapocs pedig a Kerekeskút utca környékén kísértő, állítólagos lidérc, az már Tallinn éles szemű, ravasz patikáriusának is felkelti az érdeklődését.

Grady Hendrix: Horrorstör (magyar)

Nappal a letisztult, skandináv hatású dizájn otthona, éjjel viszont leírhatatlan borzalmak történnek az Orsk bútoráruházban. Ügyes koncepció, gördülékeny történet, önironikus humor és társadalomkritika, illetve némi futás meg sikoltozás: Gary Hendrix nem csak valami feltűnőt, hanem szórakoztatót is alkotott a Horrorstörrel. 

Valamikor tíz-tizenkét éve, egy gimnáziumi magyarórán arról beszélgettünk, hogy melyik a legszebb magyar szó, pusztán a hangzása alapján, ahogy az hallaná, aki nem beszéli a nyelvet. Az eredményre már nem emlékszem, de arra élénken, hogy - magától értetődően - megpróbáltuk megtalálni a legfélelmetesebbet is, ami a mordori Fekete Beszédet idéző bútorraktár lett. Ugye nem kell elmagyaráznom...

Grady Hendrix regénye tipikusan olyan, amit a borítója miatt veszünk kézbe. Sok ilyen könyvnél a kezdeti lelkesedést csalódás követi, a tartalom nem mindig tud felnőni a (marketing-) ötlethez, a Horrostör viszont belül is legalább olyan szórakoztató, mint az IKEA-katalógusra hajazó borító.

Szerintem nyilvánvaló, de más visszajelzéseket elnézve érdemes hangsúlyozni, hogy horrorparódiáról és nem komoly (-kodó) horrorregényről van szó, a cinikus, sötét humor lényegesen hangsúlyosabb az ijesztgetésnél. Ugyanakkor ez nem jelent igénytelenséget és olcsó, poénokat, Hendrix humora kifejezetten intelligens és kritikus, jó érzékkel tart tükröt a fogyasztói társadalom, a nagyvállalati kultúra, a túlfinomított marketing és a korunkra jellemző szociális problémák elé.

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Rene Denfeld civilben bűnügyi nyomozó, de rövidebb írásai korábban is jelentek meg például a The New York Time Magazine-ban. Első regénye, Az elvarázsoltak hatalmas sikert aratott, többek közt megnyerte a francia Prix du premier roman étranger irodalmi díjat, illetve bejutott a Goodreads top 20-as listájára fiction kategóriában. Magyarul a Fumax Kiadó gondozásában jelent meg.

Két világ van. Az egyikben mi elolvassuk ezt a könyvet, sóhajtunk, hogy milyen borzalmas, este elmegyünk sörözni, és százhúsz forintért Twixet veszünk a sarki boltban. A másikban, Az elvarázsoltak világában, naponta háromszor csúsztatnak be a rács alatt valami ételnek csúfolt trutymót, az emberéletet szinte ingyen mérik, és örökre eltilthatnak az emberi érintés és a szabad ég látványának örömétől. A két világot csupán egy leheletnyi fal választja el egymástól, az átjárás mégis szinte lehetetlen.

„Ez egy elvarázsolt világ. Más nem látja, csak én.” Elég abszurd kezdés, pláne amikor kiderül, hogy ez az elvarázsolt világ egy amerikai börtön halálsora, ahol a napfény látványának jogától örökre megfosztott rabok várják a kivégzésüket. A Molyon mágikus realizmus és fantasy címkét is kapott, de egyiknek sem nevezném: valami nagyon minimális mágia feltűnik benne, viszont én még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez „valódi” varázslat-e, vagy csak egy őrült elme képzelgésének szüleménye. De igazából nem is számít: maga a szöveg gyönyörű, a történet pedig annyira magába szippantja az olvasót, hogy eszében sincs azon bosszankodni, hogy ez egyáltalán nem az, amire számított.

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos. Ez a két szó egy mondatban már önmagában is elég ahhoz, hogy a lelkes olvasó levegye a polcról Lauren Beukes legújabb magyarul kiadott könyvét, a Tündöklő lányokat, még ha nem is találkozott korábban az írónő nevével. A Moxyland és a Zoo City után az írónő ezúttal Chicagóba repíti el az olvasót egy rejtélyes sorozatgyilkos nyomában járva.

A huszonegyedik század kultúrája egyre inkább telítve van erőszakkal, és nem csak a számítógépes játékok vagy a rajzfilmek szintjén. Jellemző trend a sorozatgyilkosok szerepeltetése a sorozatokban is – elég csak Dexterre, a Gyilkos elmékre vagy a Gyilkos hajszára gondolni. A gyilkost sokszor vonzó, intelligens személynek állítják be, a hullák pedig gyakran nők, akiket még holtukban is szexinek látunk, és döbbenet vagy sajnálat helyett sokszor inkább perverz vágyat élesztenek a nézőben. Az áldozatok története csak ritkán kerül középpontba (nem az számít, hogy ki volt, hanem hogy mit tettek vele), és az erőszak is hétköznapivá, szinte lényegtelenné válik. Először csak a filmvásznon/képernyőn, aztán a mindennapi életben is.

Ez a könyv nem ilyen. Beukes bemutatja a gyilkost és az áldozatot is: mindkettőt könyörtelenül élethűen, és nem ragadós cukormázba vonva. És bemutatja az erőszakot is, úgy, ahogy a valóságban kinéz: kegyetlenül és brutálisan.

Jeff VanderMeer: Fantomfény (Déli Végek 3.)

Itt a várva várt befejezés: a Fantomfénnyel lezárul a fél év alatt  kipörgetett Déli Végek-trilógia. Az első két kötet rengeteg kérdést vetett fel, most jönnek a válaszok, többek között az X Térség létrejöttének körülményeibe is betekintést nyerünk. 

A kulcsszó: vákuumfluktuáció. Indirekt kulcsszó, egyszer sem fordul elő a trilógiában és még azt sem mondanám, hogy szándékos, mégis ezzel a fogalommal tudom legjobban meghatározni a három regény kapcsolatát és létezését. Elmagyarázom. Van egy virtuális részecskénk, a Fantomfény. Önmagában nincs túl nagy jelentősége, nem is létezne sokáig, rövid pályafutása során viszont két, időben visszafelé haladó részecskére hasad, ezek az Expedíció és a Kontroll. Ez a két részecske a múltban egyesül, létrehozva az "eredetit", a kígyó saját farkába harap, a három részecske egyikének a létezése sem értelmezhető a másik kettő nélkül. 

Nem állítom, hogy tökéletes hasonlat, de a lényeg talán érezhető. A trilógia egyes kötetei önmagukban súlytalanok, csak egymás által és időben oda-vissza utalásokon keresztül válnak azzá, aminek Jeff VanderMeer érzésem szerint szánta. 

Oké, megközelíthetjük egyszerűbben is. Ebben az esetben volt egy expedíciónk a titokzatos X Térségbe, ahol mindenféle fura, megmagyarázhatatlan és általában ijesztő dolog történik, egy Kontrollunk, aki átvette a zónát vizsgáló Déli Végek ügynökség vezetését és kívülről próbálta megfejteni az anomália mibenlétét, most pedig egy kisebb csapat, részben már ismerős karakter, akik az X Térségen belül és azon kívül (vagy inkább előtt) keresik a magyarázatokat, vagy legalábbis igyekeznek túlélni.

Alma Katsu: Megtorlás

Szerelem és bosszú. Több thriller, de még mindig kellő mennyiségű romantika. Különleges karakterek, mély érzelmek, alkímia és egy kontinenseken átívelő hajsza. A Megtorlás méltó folytatása Alma Katsu Halhatatlanjának. 

Újabb vendégblogger-bejegyzés, de még az sem kizárt, hogy majd az érdekesség kedvéért én is elolvasom és írok róla, férfi-szemszögből. Most viszont ismét Borié a szó. 

A Megtorlás, Alma Katsu népszerű Halhatatlan-trilógiájánnak második része szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol az első kötet abbahagyta. A lassú és megfontolt 1800-as évek után ezúttal a felgyorsult huszonegyedik században követhetjük nyomon a szereplők életét, aminek köszönhetően a történet sokkal lendületesebb és pörgősebb, az éppen fennálló helyzethez vezető események feltárása és a karakterek minél részletesebb bemutatása helyett inkább a feszültség kialakítása és fenntartása a cél. Az előző részre jellemző témák közül itt is a szenvedély és a szenvedés dominál, de közben új kérdések is előkerülnek: például van-e visszatérés a halálból, illetve egyáltalán mi történik a lélekkel a halál után? A karakterek is tovább árnyalódnak, egészen addig, hogy néha már komoly nehézséget okoz eldönteni, hogy tulajdonképpen kit lehet kedvelni és kit nem.

A „romantikus thrillerben” ugyan előre is láthatóan ismét felülkerekedik a romantika (és valamivel kisebb részben az erotika), de azért ebbe a könyvbe már jóval több thriller, izgalom jutott, melynek nem elhanyagolható előfeltétele, hogy a történet ezúttal nem az első fejezetben elmondott végkifejletet magyarázza, hanem együtt halad az eseményekkel, egy-két pillanatszerű visszaemlékezéstől eltekintve. 

James Forrester: Megszentelt árulás

James Forrester első kötete, a Megszentelt árulás, izgalmas krimi és kiváló korrajz is egyben. A 16. századi - éppen Shakespeare előtti - Anglia, melyet a történész szerző talán mindenki másnál jobban ismer, nagyszerű környezet egy ilyen történethez, Forrester elbeszélői képességének köszönhetően pedig pillanatok alatt bele tudja magát élni az olvasó. 

James Forrester, avagy valódi nevén dr. Ian Mortimer történész, a 14-18. század közötti Anglia egyik legavatottabb ismerője. Nála alkalmasabb szerzőt keresve sem lehetne találni egy Tudor-kori történelmi regény megírására, hiszen nem csak a történelmi és kulturális ismeretei kimagaslóak, hanem íróként is jól teljesít. 

I. Erzsébet öt éve lépett trónra, egy meglehetősen viharos időszakban. Ötven évvel korábban VIII. Henrik szakított a katolikus egyházzal, kinevezte magát az anglikán egyház fejévé és afféle vallási polgárháború vette kezdetét az új és a régi irányzat követői között. A hatalom nagy erőkkel próbálta elnyomni a katolikusokat, akik természetesen ezt nem hagyták annyiban, lázadások, összeesküvések és erőszak szegélyezte az ő útjukat is. 

A Megszentelt árulás főszereplője, William Harley Clarenceux címernagy is egy ilyen katolikus összeesküvés részévé válik, vagy legalábbis ezt gyanítja róla a királynő embere, Francis Walsingham és a célja elérésének érdekében a legnagyobb kegyetlenségektől sem visszariadó Richard Crachenthorpe különleges megbízott. Pedig Clarenceux-nak esze ágában sincs részt venni semmiféle összeesküvésben, csak egy régi barátja és hittársa kérését teljesíti, aki utolsó napjaiban rábízta féltve őrzött, hosszú éveken keresztül írt krónikáját.  

Alan Glynn: Csúcshatás (könyv)

Alan Glynn regényével majdnem olyan gyorsan lehet haladni, mint ha az olvasó is beszedett volna néhányat az MDT-48-ból. Kifejezetten gyors, jól felépített történet drogfüggőségről, üzleti világról és önismeretről - a Csúcshatás érdekes és inspiráló olvasmány, na nem különféle fura szerek szedésére inspirál, hanem meglévő szellemi kapacitásunk kihasználására. 

Egy kicsit sajnálom, hogy a filmadaptációt láttam előbb, ami ugyan hűen tükrözi a könyv nagy részét, egyes részletek viszont nem kimaradtak, hanem pontosan az ellenkezőjük került a forgatókönyvbe - általánosságban persze a könyv a jobb, de például a film befejezése kimondottan tetszett (még ha az nem is, hogy a könyv antihőse itt pozitív karakterként jelenik meg), végre nem egy szokványos drogos történet, hanem valami csavar is van benne. 

A Csúcshatás történetének íve nem meglepő módon jellegzetes párhuzamot mutat a Virágot Algernonnak c. klasszikussal, bár azért messze nem ilyen szélsőségek között mozog a főszereplő, az igazán érdekes része viszont nem ez, hanem Alan Glynn stílusa, ahogy mindezt elénk tárja. Ez pedig hasonló képesség, mint Andrzej Sapkowskié: hosszas leírások nélkül, pusztán a megfelelő kifejezések használatával, pár szóban képes hangulatot teremteni, környezetet bemutatni és a külső szemlélő nélküli, E/1-es elbeszélés ellenére tökéletesen érzékelhetővé tenni a változást, amit a szer okoz főszereplőnkben. 

Dan Brown: Angyalok és démonok

Néhány hónap múlva itt a film, addig Brown sablonjainak kedvelői kénytelenek beérni a könyvvel. (Jómagam 39 fokos lázzal küzdve olvastam, ilyenkor jól jön unalom ellen...) Egymáshoz kapcsolódó könyvek esetében (de úgy általában is) igen rossz húzás, ha ennyire hasonlít felépítésében, elemeiben és technikailag is a kettő, ez mégis fennáll jelen kötet és A Da Vinci-kód között.
Titkos testvériség vs. katolikus egyház, mindent megoldó egyetemi tanár, európai műemlékek, némi csúcstechnika és persze Dan Brown furcsa perverziója: öregemberek meztelen hullái. Ha pszichológus lennék...de nem vagyok az.

A kiadás furcsa, nem egész hat év alatt megsárgultak a lapjai és kezd szétmenni, pedig nem volt valami sokszor forgatva, nem tudom milyen papírra nyomta a GABO... Biztos erről is az illuminátusok tehetnek, ahelyett, hogy a szabadkőműveseket meg a katolikusokat bomlasztanák belülről, a könyvemmel teszik ugyanezt. (Persze a digitális változattal már nem ilyen könnyű elbánni.)

Kiadó: GABO Könyvkiadó

Kiadási év: 2003
Eredeti cím: Angels and Demons

Fordító: Bori Erzsébet

Oldalszám: 680

Nagy problémák egyszerű megoldása: Az Androméda törzs

A novemberben elhunyt Michael Crichton regénye alapján készült 1971-es film igazi ős-scifi. Pittyegős-zörejekkel dúsított "zene", jellegzetesen szögletes számítógépes grafikák (nem effektek, csak képernyőkön mozgó modellek), egy számítógépen futó jelentéssel keretezve.

Egy katonai műhold valahol Új-Mexikóban lezuhan (miért arrafelé zuhannak le állandóan a dolgok?), a közeli kisvárosban mindenki meghal. Ez eléggé feltűnő ahhoz, hogy összehívják a "futótűz" fantázianévre hallgató kutatócsoportot (A Gömb?...), akik biológiai hadviselésre specializálódtak, és csakhamar sikerül is izolálni a vírust, ami az űrből jött és igen kedves módon végez az élő szervezetekkel: kiszárítja a vérüket.

Már a Hellboyban is feltűnt (tudom, sokkal újabb film, mégis előbb láttam), hogy hogyan is van ez... Ha a vér kikristályosodik, mitől pereg homokként, ha az eret elvágják? Egyrészt a kiszáradt vér sokkal kevesebb helyet foglal, másrészt az erek összelapulnának és nem maradnának meg jó kis csőnek, hogy kedélyesen ki lehessen belőle önteni a szemcséket, mint ha a pirítóst sóznánk... Ebbe vajon nem gondolt bele senki? Meg az ilyen "katasztrófafilmeknek" mindig túl egyszerű a vége, de azt nem mondom el, hogy ezúttal mi.

A kutatóállomás Star Wars-os űrhajóra emlékeztet, a rendszeresen megszólaló, a történet szempontjából érdektelen dolgokat bemondó géphang jó, külön dícséret a bátorságért, hogy a kutatócsoport tagjai mind benne járnak a korban, egy mai hasonló filmben biztos, hogy harmic évnél nem lenne idősebb köztük és mind az amerikai szépségideált testesítenék meg, vagy legalábbis valami hasonlót.

Úgy összességében azért nem rossz, bár a regényt még nem olvastam, de sorra fog kerülni az is, ha valahol megtalálom. Ja, és a magyar kiadó helyében inkább az eredeti filmplakátból csináltam volna borítót és nem egy ilyen izét raktam volna össze, amihez hasonló sincs a filmben.

Évjárat: 1971
Rendezte: Robert Wise
Zene:Gil Melle
Forgatókönyv: Nelson Gidding
Operatőr: Richard H. Kline
Jelmez: Helen Colvig
Vágó: Stuart Gilmore, John W. Holmes
Szereplők: Arthur Hill, David Wayne, James Olson, Kate Reid, Paula Kelly, George Mitchell, Eric Christmas
Hossz: 131 perc

Némi ízelítőnek az előzetes (angolul):