Lente Gábor: Vízilónaptej és más történetek kémiából

Mitől nem égnek le a vízilovak? Melyik híres politikus volt "tökéletes másodrangú kémikus"? Milyen magas Poszeidón lenne Homérosz eposzai alapján? Hányféle jég létezik? Milyen nyomok utalnak Shakespeare természettudományos érdeklődésére? Lente Gábor irodalmi-kulturális, közéleti, technológiai, tudománytörténeti, olykor pedig egészen hétköznapi ihletésű cikkeiben többek között a fenti kérdéseket is vizsgálja a Vízilónaptej és más történetek kémiából lapjain.

"Civilben" kémikus hírességek, természettudományos magyarázatok keresése irodalmi kérdésekre, változatos témájú, elsősorban tudományos-ismeretterjesztő cikkek. Lente Gábor, a Debreceni Egyetem Kémiai Intézetének oktatója harminckét cikke olvasható a kötetben, nem csak a kémia területéről.

A Vízilónaptej és más történetek kémiából látványos borítója mögött érdekes tartalom rejtőzik. Ez nem olyasmi tematikus kö, mint a hasonló című Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából volt, noha sok a legalább részben kémiához kapcsolódó témájú írás, az általános közös pont a szerzőn kívül csak a természettudományos téma és szemléletmód. Viszont emiatt színesebb és sokrétűbb, szélesebb közönséget tud megszólítani, és azt is megmutatja, hogy egy jó tudós nem kizárólag a saját, szűk értelemben vett szakterületéhez ért, hanem valóban széleskörű tájékozottsággal bír.

Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

A Földalatti Légitársaság alternatív Amerikájában legális maradt a rabszolgatartás. Victor, egy szökött rabszolga, saját szabadsága érdekében sorstársaira vadászik, legújabb célpontjával viszont valami nem stimmel, ezért magánakcióba kezd. Ben H. Winters regényének világa ijesztő párhuzamokat mutat a miénkkel és súlyos kérdéseket vet fel, amelyek többsége Magyarországon is épp olyan aktuális, mint az Egyesült Államokban.

Kedvelem Ben H. Winters visszafogott stílusát és jellegzetesen amerikai témáit. Előző munkája, Az utolsó nyomozó-trilógia elgondolkodtató kérdéseket boncolgatott, apokaliptikus detektívtörténetbe ágyazva, de a Földalatti Légitársaság sem marad el tőle, sőt. Winters új regényének központi motívuma, hogy milyen hatással lett volna az amerikai társadalomra, ha az USA néhány déli államában megmarad a rabszolgatartás intézménye.

Ebből adódóan a regény elsősorban az Egyesült Államok aktuális helyzetére reflektál (pedig a tavaly júliusi megjelenéskor, vagy pláne megírása közben még szó nem volt pl. Trump elnökségéről és az ezzel járó dolgokról), de a fő mondanivaló bárhol a világon megállja a helyét. A rasszizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségek, szegények stb. kiszolgáltatottsága, a tudatos/etikus fogyasztás, az üzletszerű gazdasági csalások, a hatalommal való visszaélés, az identitás keresése és megtagadása Európában, Magyarországon is megkerülhetetlen témák.

László Zoltán: Távolvíz

"Egyszer csak megjelent százmillió földönkívüli lény az Atlanti-óceánban, és mind az emberiséget akarta szolgálni." László Zoltán hatodik regénye, a Távolvíz úszó városokba, az óceán mélyére, időgyorsító mezőkbe - egy izgalmas, alaposan átgondolt és jól megírt, tengerközpontú jövőbe viszi el az olvasót, ahol a látszólagos idill nagyon fontos, megválaszolatlan kérdéseket rejt.

László Zoltántól eddig összesen két könyvet olvastam, a Hiperballadát és az Egyszervoltot. Előbbiből túl sok nem maradt meg azon kívül, hogy valami cyberpunk volt egy alternatív, szovjet-szocialista jövőben, utóbbi pedig egy elég jól kitalált urban fantasy, ami annak idején tetszett, de azóta valami egyre erősödő hiányérzetem van vele kapcsolatban. A Távolvíz viszont pontosan az a regény, amihez még sokáig vissza-vissza fogok térni legalább gondolatban, és ha valaki kéri, hogy ajánljak neki színvonalas kortárs sci-fit, ez is ott lesz a listán.

Érdekes év az idei, ami a magyar fantasztikus irodalmat illeti: egymástól függetlenül (de ugyanúgy az Agavénál) három olyan regény is megjelenik, amelynek központi témája egy csomó idegen lény váratlan érkezése (a Molyon még kihívást is találtok hozzá). A Távolvíz volt az első, a Könyvhétre jön Veres Attilától, az Odakint sötétebb, és ha egy kis szerencsénk van, Brandon Hackett új regénye, a Xeno zárja ősszel a sort. Persze ez csak egyetlen aspektusa a történeteknek, más hasonlóság nyilvánvalóan nem lesz közöttük, de pont ezért lesz izgalmas figyelni, hogy ki hogyan oldja meg a dolgot. Eddig egyvalami biztos: László Zoltán nagyjából mindent kihozott a témából, ami ebben a megközelítésben lehetséges.

Jeff VanderMeer: Borne (magyar)

Jeff VanderMeer nem rossz író, vannak érdekes és eredeti elképzelései, még ha ezekért nem is érdemelne feltétlenül ennyi díjat és jelölést. A többek között China Miéville nevével is fémjelzett New Weird irodalmi zsáner egyik képviselője, ügyesen tudja ötvözni a sci-fi- és fantasy-elemeket, ahogy ezt legújabb magyarul megjelent könyve is mutatja. A Borne egyértelmű előrelépés a Déli Végek-trilógiához képest, érdemes elolvasni, de azért azért nem is tökéletes.

„Rachel ​guberálásból él a jövő egy porig rombolt, névtelen városában. Az egyik nap egy furcsa teremtményt talál Mord, a gigantikus zsarnoki medve bundáján, aki egykoron a Vállalat nevű biotech cég folyosóin nevelkedett, majd a rajta végzett kísérletek után megnőtt, a kínzások eredményeként pedig megőrült és elszabadult.”

Így kezdődik a fülszöveg, ami elsőre (és sokadjára is) meghökkentő, főleg a „gigantikus zsarnoki medve” rész. Talán ha nem olvasom félre – „zsarnoki medve bundájában”-nak, azt hittem, valamilyen kis szörnyecske felzabálta az óriásmedvét –, bele sem kezdek. Ez a Mord-koncepció olyannak tűnt, mint valamilyen kitekert King Kong-történet, mintha lekvárt tennénk a húslevesbe, mert olyan még úgysem volt. Szerencsére VanderMeer megkímélt minket ettől és egy nagyon pöpec kis világot rakott össze.

Andrzej Sapkowski: Fecske-torony (Vaják 6.)

Ahol véget ért a Tűzkeresztség, ott kezdődik a Fecske-torony. A sorozat utolsó előtti részében Andrzej Sapkowski a finálé előkészítésére helyezi a hangsúlyt, de Geralt és Ciri történetének aktuális epizódja így is simán hozza az elvárt szintet - és a szerző közgazdász-énje is újra előkerül.

A Vaják vitán felül a három-négy kedvenc kortárs fantasy-sorozatom egyike. Minden egyes kötet megjelenése piros betűs ünneppel ér fel, a Fecske-torony pedig még ezek között is különleges: az előző rész óta eltelt hosszú idő, Andzej Sapkowski magyarországi látogatása és az ebből az alkalomból megjelent díszkiadás csak fokozta a várakozást - és bizonyos mértékig az élményt is.

Hamarosan elérkezünk a befejezéshez, már csak egy rész van hátra. A korábbi kötetek világ- és karakterépítése lassan beérik, alig van szükség mellékszálakra, a történet szinte kizárólag Cirire és Geraltra fókuszál. Ahogy az egy utolsó előtti résznél várható, már minden a finálé közvetlen előkészítéséről szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne történnének izgalmas dolgok, Geralt és társai továbbra is próbálják megtalálni Cirit, Yennefer is a vajáklányt keresi a maga módszereivel, ahogy kevésbé jó szándékú erők (elsősorban Nilfgaard kémei) is ebben mesterkednek. Ciri mindeközben próbál túlélni és elmeséli váratlan megmentőjének, hogyan is került halálos sebekkel egy mocsárba.

Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története

Az ember bizony meglehetősen önelégült népség. Nem ok nélkül, elvégre nagyszerű dolgokat értünk el, ám a realitásérzék és empátia hiánya azért többnyire csak kárt okoz. Szerencsére itt van nekünk Ari Turunen, aki Hát nem tudjátok, ki vagyok? című könyvében megkísérli kipukkasztani a pökhendiség valóságtól elszigetelő buborékját, ráadásul mindezt igen szórakoztatóan teszi.

A finn Ari Turunen újságíró és kommunikációs szakember, az Academy of Finland kommunikációs igazgatója. Eddig kilenc könyve jelent meg, többnyire az emberi viselkedés egy-egy jellegzetes aspektusáról, mint a részegség, a babona, az ellenkezés, vagy éppen a hazugság. Ebben a művében a pökhendiség kulturális és történelmi hatásait járja körbe.

A Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története témaválasztása szokatlan, de csak míg bele nem gondolunk, milyen óriási mértékben befolyásolja a világot a pökhendiség. Ugyan a történelem fordulópontjaival kapcsolatban az Esko Valtaoja-féle álláspontot képviselem, miszerint a tudomány és a technológia formálja igazán az emberek életét, nem a politika és a háborúk, de a legnagyobb károkat kétségkívül a pökhendiség okozza. Teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, diákokról, háborúról, vallásról vagy hegymászásról van szó, a pökhendiség, az ember saját nagyságába vetett túlzott hite és az ezzel ellentétes jelek figyelmen kívül hagyása idővel garantáltan katasztrófához vezet. Többnyire a pökhendi egyén/intézmény számára is, de mire idáig jut a folyamat, ártatlanok, kívülállók sokasága is megsínyli a dolgot.