Brian McClellan: A birodalom bűnei

Brian McClellan korunk egyik legjobb fantasy-írója, aki a Lőpormágus-trilógiájával egészen új színt vitt a műfajba, ráadásul már a bemutatkozó kötete is gyakorlatilag hibátlanra sikerült. Emiatt igazán örömteli volt a hír, hogy még egy trilógiai erejéig visszatér az általa kreált univerzumba, 2018-ban pedig a magyar fantasyrajongók is kézbe vehették A birodalom bűneit.

Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellárasszony vasakarata és a titkosrendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Tíz évvel járunk az adrói-kez háború után, ennyi idő telt el azóta, hogy az istenekkel vívott harcban életét vesztette Tamás tábornagy. De ez már nem számít, új kontinens, új szereplők, új problémák, új ellenségek.

A történet három párhuzamos szálon fut (Vlora, Styke, Bravis), a korábbiakhoz hasonlóan külön fejezetekre osztva, ahol egy-egy szereplő szemszögéből látjuk a történetet. A formula működik, nem megy az olvasmányosság rovására, de mivel a karakterek történetei nem egyszer keresztezik egymást, így csak óvatosan az előreolvasással.

Anthony Ryan: A hamu birodalma

Anthony Ryan az egyik legjobb kortárs fantasy-író. A Hollóárnyék-trilógiával nagyon erősen kezdett, A hamu birodalmával záruló Draconis Memoria trilógia azonban köröket ver rá. A sárkányvérből készült termékekre épülő világ és kibontakozó epikus háború izgalmas, a karakterek szerethetőek és szórakoztatóak, ráadásul Ryan hihetetlenül jó érzékkel ötvözte a nagyon erős fantasyt az igényes sci-fivel.

„Egy elképzelhetetlen erejű, mitikus sárkány éledt fel, bestiák és emberek seregeit gyűjti maga köré, hogy letarolja a világot. A véráldott kalandor, Claydon Torcreek, Lizanne Lethridge, a Szindikátus titkos ügynöke, és Corrick Hilemore, a Szindikátus hajóskapitánya, akiket küldetésük az ismert világ három különböző sarkába vezérelt, közös erővel szállnak szembe a fehér drákkal és szolgáival, a romlottakkal.”
– a harmadik kötet, A hamu birodalma hátlapjáról.

A Hollóárnyék-trilógia friss volt, izgalmas, öröm volt megismerni Vaelin világát és kalandjait. A 700+ oldalas kötetek azonban könnyen megfeküdték az ember gyomrát, a harmadik könyvre pedig a történet is elfáradt kicsit – ha az első két kötetből megspórol 150-200 oldalt, akkor a harmadik is sokkal jobban sikerülhetett volna. A Draconis Memoriában szerencsére elengedte a felesleges szócséplést.

Andy Weir: Artemis (magyar)

Kevés az olyan sikertörténet, legyen szó sci-firől, vagy úgy általában irodalomról, mint amit Andy Weir első regénye, A marsi tudhat magáénak. Megismételni még nehezebb, ezért elsősorban nem is az a kérdés, hogy az Artemis képes-e erre, hanem az, hogy Weirnek csak szerencséje volt, vagy tényleg tud stabilan minőségi és szórakoztató történeteket írni. Spoiler alert: képes rá.

Persze a Mars után nyilván a Hold jön, meg a tudományos alaposság, a humoros, szórakoztató stílus és a rendkívül laza, de valamiben mindenképpen kiemelkedő képességű főszereplő is várható volt, elvégre ezeknek köszönheti A marsi is az elsöprő sikert a Matt Damon-féle film mellett. Ezeken kívül viszont az Artemis nem is különbözhetne jobban Weir előző regényétől.

Valamikor a nem túl távoli jövőben megépült a Holdon Artemis öt kupolából álló városa, elsősorban a turizmus és az alumíniumtermelés, nem hivatalosan pedig a nemzetközi pénzmosás kiszolgálására. Itt éldegél Jazz Bashara is, aki éppen hordárként keresi a napi betevőt, a szűkös anyagiakat pedig csempészéssel egészíti ki.

Álma, hogy turistákat vezessen űrruhában a felszínen, ez lényegesen jövedelmezőbb és izgalmasabb foglalkozás, csakhogy engedélyt és megfelelő felszerelést szerezni már nem olyan egyszerű. Persze akár hegesztőnek is elmehetne, mint az apja, de... maradjunk annyiban, hogy ez nem opció.

Brandon Hackett: Xeno

Többször leírtam már itt a blogon, de nem lehet elégszer: Brandon Hackett azon kevés hazai író egyike, akik vitán felül egy szinten vannak a nemzetközi élmezőnnyel. A maguk nemében a korai űroperái sem voltak rosszak, de a tíz évvel ezelőtt megjelent A poszthumán döntéssel indultak be az igazán jó történetek, a Xeno ennek az új korszaknak a hatodik regénye.

Érdekes év az idei: egymástól függetlenül három, első ránézésre meglepően hasonló alaphelyzetet használó regény jelent meg magyar szerzőktől.

Veres Attila Odakint sötétebb című, kozmikus horrorba hajló regényében furcsa, csápos állatok lepték el egyik pillanatról a másikra egy meg nem nevezett magyar falu környékét. László Zoltán Távolvíz c. sci-fijében a tengerekben jelent meg egy rendkívül szolgálatkész és nagyon komoly technológiai eszköztárral érkező idegen faj, az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény a Földön" sorozatot pedig a Xeno zárja.

2117-ben járunk, a Földön tizenötmilliárd intelligens lény osztozik, közülük kilencmilliárd idegen, avagy xeno. Alakulhatott volna máshogy is, például lehetne a szituáció az idegenekkel történő kapcsolatfelvétel utáni virágzó kereskedelmi-kulturális együttműködés eredménye, star warsi változatosságú, vidáman nyüzsgő lényekkel, de valami egészen más történt.

Bolygónkat három másik értelmes faj lakhelyével együtt gyakorlatilag megszállta a migrátorok szupercivilizációja, féreglyukakkal kötötték össze őket, és hatalmas tömegeket költözésre kényszerítve összekeverték a lakosságot.

Ez pontosan azzal járt, amire számítani lehet: kétségbeeséssel, félreértésekkel, erőszakkal, fajon belüli összezárással és kifelé mutatott idegengyűlölettel, de épp így megvannak a kulturális kölcsönhatások, az egymástól tanulás és egymás segítése, a támogató együttműködés és a fajközi barátságok is. A szinte isteni hatalmú migrátorokkal kapcsolatban viszont nincs semmi kettősség: válogatás nélkül mindenki ellenérzésekkel viszonyul hozzájuk és tart tőlük.

Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Első körben simán azt hittem, hogy a Felbolydult napjaink valami humoros, szórakoztató, a retrofuturista nosztalgiahullámot meglovagló könyv lesz. Különösebben nem is néztem utána, úgy voltam vele, hogy nem akarok spoilerekbe futni, legyen minden újdonság, úgyhogy szépen meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy Elan Mastai első regénye valami teljesen más.

Igaz, hogy egy olyan alternatív jelenben indul a történet, ami maga a megvalósult utópia, de ez csak egy része a teljes képnek. A Goettreider-motor fantázianévre hallgató generátoroknak köszönhetően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ingyenes energia áll rendelkezésre a hatvanas évektől, ez pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egycsapásra megoldotta az emberiség problémáinak többségét, étel- és ruhaszintetizátorokkal, csodálatos egészségüggyel, repülő autókkal szórta tele a bolygót, és kézzelfogható közelségbe hozta a teleportálás és az időgép lehetőségét.

Eddig nagyon menő, klasszikusan naiv és gyakorlatilag bármi lehetne a történetből. Csakhogy a félinformációkból kikövetkeztetett nosztalgikus-humoros kalandok helyett kapásból az eleve nem különösebben szimpatikus főszereplő száz oldalnyi önsajnáltatásával indít a regény, ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a kevésbé bátor olvasók többségét már azelőtt elriassza, hogy ténylegesen elindulna a sztori.

Victor LaValle: Fekete Tom balladája

Hamisítatlan Lovecraft-élmény huszonegyedik századi köntösben. A Fekete Tom balladája méltán többszörös jelölt és díjnyertes, kiválóan hozza a huszadik század eleji New York atmoszféráját és Lovecraft elképzelhetetlen szörnyűségekkel teli világának hangulatát, mindezt úgy, hogy Victor LaValle közben bizonyos szempontból túl is lép a nagy elődön. 

H. P. Lovecrafttal, a horror egyik legnagyobb alakjával meglehetősen ellentmondásos a viszonyom. Vannak olyan történetei, amiket szeretek, az írásaiból származtatott művek közül az Eldritch Horror társasjáték az egyik kedvencem és az elődjét, az Arkham Horrort is kedvelem, viszont a köztudomásúan vállalhatatlan társadalmi nézetei és a sajnos meglehetősen sok gyengébb írása viszont egyáltalán nem jönnek be.

Épp ezért fogalmam sem volt, hogy mennyire fog tetszeni a The Horror at Red Hook című történetének újramesélése (magyarul Red Hook címen olvasható, például a Szukits-féle Lovecraft összes második kötetében), de úgy gondoltam, hogy egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele.

Michael J. Sullivan: A Koronatorony

A Riyria-krónikák az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb fantasy-sorozata. A klasszikus high fantasy alapon, szerethető karaktereken és izgalmas kalandokon túl komoly mondanivalót is tartogat, ez a kombináció pedig könnyűszerrel elrabolja az olvasó szívét. Így van ez nem csak Magyarországon, de nemzetközi szinten is, a hatrészes, lezárt sorozat rajongói újabb történeteket szerettek volna, különösen egy bizonyos olvasó, Michael J. Sullivan felesége. Írónk pedig, okos ember lévén, nem állt ellen a nyomásnak: megszületett A Koronatorony.

Ha valaki olvasta a többi regényt, valószínűleg az egyik kérdés, amit időről időre feltesz, a következő: hogyan találkozott és barátkozott össze Hadrian és Royce, a három kardot viselő, nemes lelkű harcos és az ismeretlen múltú, rendkívüli ügyességű tolvaj?

Nos, a várakozás véget ért, A Koronatorony pontosan erről szól.

Hadrian Blackwater, az ifjú, de kiégett harcos északra indul, hogy Sheridanben, az egyetemen találkozzon Arcadius professzorral, apja egy öreg barátjával. Az út természetesen egyáltalán nem zökkenőmentes, amint partra száll Vernesben, kirabolják, és ez még csak a kezdet.

Ezalatt Gwen, egy fiatal medfordi kurtizán, elmenekül a kényszerű munkahelyéül szolgáló bordélyházból, miután egy másik lány brutális gyilkosság áldozata lesz és a tulajdonos a kártérítés bezsebelésén kívül semmit nem tesz az ügyben, és társnőivel együtt közös vállalkozásba kezd.

Szergej Lukjanyenko - Arkagyij Suspanov: Varázsőrség

Míg Szergej Lukjanyenko Őrség-regényeit nagyon kedvelem, az univerzumot bővítgető többi íróval enyhén szólva vegyesek az érzéseim. Egyedül Vlagyimir Vasziljev, a Nappali Őrség társszerzője tudott eddig értékelhetőt felmutatni azok közül, amiket eddig olvastam, ezért egyszerre vártam a Varázsőrséget és tartottam is tőle. Utóbbi alaptalannak bizonyult: fogalmam sincs, hogy Lukjanyenko mennyit tett hozzá a regényhez, de az biztos, hogy Arkagyij Suspanov jól ír és az univerzumhoz illő, szórakoztató és fordulatos történetet rakott össze.

Varázslóiskola. Kevés az ennél gyakoribb toposz a fantasy-irodalomban, az Őrség-sorozat világát valahogy mégis elkerülte eddig a téma. Persze az Őrségeknek vannak saját iskoláik, ahol az ifjú vagy kevésbé ifjú, de frissen hasonított Másfélék megtanulhatják azt, ami a hagyományos emberi oktatásból kimaradt, de ez a klasszikus, bentlakásos megoldás, ahol vegyesen tanulnak fénypártiak és setétek, valami új. Nem csak nekünk, olvasóknak, a Másfélék számára is.

Indokolt lenne meglovagolni az ifjúsági regények népszerűségét és direkt a fiatalabb közönségnek szóló belépőt nyújtani a sorozat világába, ahogy például John Scalzi tette a Zoë történetével, de a sorozat atyja, Szergej Lukjanyenko és a tehetséges új belépő, Arkagyij Suspanov nem ezt az utat választotta. Értelemszerűen sok az iskolás karakter, a főszereplő viszont egy huszonéves tanár, aki messze nem Harry Potter-korú, egyáltalán nem kiválasztott és Másfélének is gyengécske, alig hetedik szintű. Nem, ez a regény is elsősorban a felnőtt olvasókat célozza, de ahogy a teljes sorozat, tizenévesek számára is rendkívül szórakoztató és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Kim Stanley Robinson: New York 2140 (magyar)

Kim Stanley Robinson a hosszú, tudományos alapossággal kidolgozott, időnként szinte már szélsőségesen realista regényeiről ismert, és ezt szokás szeretni benne: egy jól megírt gondolatkísérlet sokszor izgalmasabb bármilyen csavaros és akciódús sztorinál. Cserébe a kifejezetten történetközpontú irodalmat, vagy pláne a kizárólag könnyed szórakozást kedvelő olvasóknál általában kevésbé népszerű, nem mindenkinek jön be, ha a hangsúly a világon és a környezeten van a karakterek és az események helyett.

Ezt nyilván Robinson (és/vagy a szerkesztője) is realizálta. A New York 2140 valódi főszereplője ugyan a globális felmelegedés hatására térdig vízben álló, címadó város, de mellette változatos és életszerű emberi karakterek is komoly szerepet kapnak, és kifejezetten izgalmas történet is akad bőven.

Robinson nem elégszik meg egy pusztán szórakoztató célú regény összerakásával. Szinte minden írása többről szól ennél: gondolkodásra késztet, társadalmi és környezeti problémákra hívja fel a figyelmet, és sokszor némi tudományos ismeretterjesztés is tetten érhető a történeteiben.

A New York 2140 világát napjaink legsúlyosabb fenyegetése, a globális felmelegedés formálta. A tengerszint megemelkedése, az elolvadó sarkvidéki jégtakaró, az élővilág egyre fokozódó pusztulása itt már nem csak valami, amivel tudósok "riogatnak" és amiről elnökök jelentik ki, hogy fake news. Nagyon is kézzelfogható valóság, alapjaiban határozza meg az átlagemberek életét az egész világon mindenhol.

Dennis E. Taylor: MI, Bob

A nyár egyik legszórakoztatóbb sci-fijében Bobot elüti egy autó, lefejezik, a tudatát feltöltik egy szerverre, vezérlőszoftvert akarnak csinálni belőle, atombombával fenyegetik, rakétákat lőnek ki rá, és ez még csak a kezdet. Dennis E. Taylor trilógiájának első része, a MI, Bob kalandos, humorral és popkulturális utalásokkal teli, könnyed bevezető a kortárs sci-fi világába.

A mesterséges intelligencia, tudatfeltöltés és hasonló témák minden sci-fiben fel tudják kelteni az érdeklődésemet, de az a legjobb, ha egy történet kifejezetten erre épül. Dennis E. Taylor váratlanul frappáns magyar címmel ellátott regénye pedig pontosan ilyen, így amikor hosszas várakozás után megjelent itthon is, nem volt kérdés, hogy elolvasom-e.

Bob Johansson a szerzőhöz hasonlóan szoftverfejlesztő és tipikus SFF-rajongó kocka, mint rajta kívül még oly' sokan, különösen annak a las vegasi SF-connak a környékén, ahol épp előadásokat hallgat. Két dolog miatt viszont mégsem átlagos: nemrég jókora summát akasztott le a cége eladásával, illetve a befolyt összeg egy részéből megbízott egy céget, hogy a halála esetén fagyasszák le a fejét és csak akkor olvasszák ki, ha a technológia már elég fejlett egy új test létrehozásához.

A többi ebből már logikusan következik: hősünket nyilván elüti egy autó, szépen lefejezik, aztán magához tér valamikor a jövőben, ami közel sem olyan vonzó, mint azt szerette volna. Kellemes kis vallási diktatúra, komoly nemzetközi feszültségek, gyakorlatilag a Trump-éra felturbózott változata, ha nagyon kortárs párhuzamot keresünk. A lefagyasztott személyeknek nincsenek jogaik, a feltöltött tudatukat vezérlőszoftvernek használják, magától értetődően Bobra is ez a sors vár. Legalábbis ha nem tud meglépni valahogy.

Philip K. Dick: A végső igazság

Az emberiség föld alatti bunkerekbe húzódott a háború elől. A bunkerek lakóit folyamatosan ellátják hazafias szónoklatokkal és a pusztításról készült felvételekkel, csakhogy ezek hamisítványok, a háború már rég véget ért. A végső igazság, Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye szokás szerint a valóság manipulációjával foglalkozik, ezúttal pszichedélia helyett a médiával a főszerepben. 

Ha valakit megkérnek, hogy mondjon néhány sci-fi írót, Philip K. Dick garantáltan ott lesz közöttük. A tragikusan korán, alig ötvenhárom évesen elhunyt szerző írásai a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, ráadásul igen termékeny elme volt, magyarul is mintegy harminc kötete jelent meg eddig.

A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.

A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.

Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.

Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.

Ian McDonald: Luna - Újhold

Idén nyáron másodszor is ellátogathatnak égi kísérőnkre a magyar olvasók. A brit Ian McDonald negyedik magyarul megjelent regénye egy lenyűgöző trilógia első kötete, a Luna - Újhold A Keresztapa és A tűz és jég dala nagyszerű ötvözete a Holdon.  

Ian McDonald (nem összetévesztendő a King Crimson azonos nevű alapítójával) kedvenc szerzőim egyike. Minden regényében lenyűgöz irodalmi stílusával, hangulatfestéseivel, kulturális érzékenységével és alaposságával.

Nincs ez másként most sem, a Luna - Újhold simán hozza A dervisházban és a Brasylban megszokott mcdonaldi stílusjegyeket, illetve az utóbbiból már ismerős brazil kultúrát, ugyanakkor egy kicsit közelebb áll a mainstreamhez azoknál. Ez határozottan pozitív változás, ez a regény szélesebb olvasóközönséghez juthat el a magyarul korábban megjelent másik háromnál (a harmadik a kiemelkedő ifjúsági regény, a Síkvándor).

A holdon az "öt sárkány", a ghánai Aszamóák, az ausztrál Mackenzie-k, a kínai Szunok, az orosz Voroncovok és a brazil Corták irányítják a gazdaságot és a családokon kívüli polgárok életét, miközben egymással szövetkeznek, vetélkednek vagy éppen vérre menő küzdelmeket vívnak, ahogy jó neofeudalista-maffiózó népekhez illik. Ezek közül is kiemelkedik a legújabb és az első család, a Corták és a Mackenzie-k közötti konfliktus, melynek alapja a brazilok felemelkedése, akik az ausztrálok rovására tettek szert vagyonra és hatalomra, és ezt utóbbiak soha nem voltak képesek megbocsátani.

Wesley Chu: Időrabló

Az Időrabló minden ízében szórakoztató sci-fi kalandregény. Izgalmas akciójelenetek, látványos és változatos környezet, folyamatos feszültség, könnyen átélhető karakterek és olvasmányos stílus - Wesley Chu első magyarul megjelent regényében gyakorlatilag minden megvan, ami a műfaj kiemelkedőbb példányait jellemzi.

Wesley Chu néhány éve ott van az "állítólag jó, kellene már valamit olvasni tőle" című listámon, ezért különösen örültem, amikor az Agave bejelentette, hogy kiadják az Időrablót. A hírt az a megjegyzés kísérte, hogy ez a regénye populárisabb, mint a korábbiak - viszonyítási alapom egyelőre nincs, de az kétségtelen, hogy itt szinte minden a szórakoztatást szolgálja.

A Földet annak rendje és módja szerint sikerült tönkretenni, az emberiség kiköltözött a Naprendszer egyéb, lakhatóvá tehető objektumaira és a KronoCom időutazóinak segítségével fosztogatja a múltat, hogy technológiához, energiaforrásokhoz vagy éppen ritka műkincsekhez jusson. Az időutazásnak persze szigorú törvényei vannak, ezt minden kronotrop megtanulja már a kiképzés kezdetén, és komoly szellemi és fiziológiai igénybevétellel jár. Időutazó ezért csak a legjobbakból lehet, és még közülük is kevesen érik meg a szolgálati idő végét.

Anthony O'Neill: A sötét oldal

Purgatórium, a bűn városa a Hold távolabbi oldalán. Justus, egy becsületes zsaru, akit Purgatóriumba rendeltek. Egy gyilkosságsorozat, melyben Fletcher és CK Brass, Purgatórium mindenható alapítója és lánya is gyanúsított. Egy android, aki/ami Eldorádót keresve vándorol a Hold felszínén, útját halottak jelzik. Az ausztrál Anthony O'Neill legújabb regénye, A sötét oldal feszes tempójú sci-fi noir, kortárs áthallásokkal és egyértelmű tisztelgéssel Asimov robottörténetei felé.

Odakint sötétebb, a Holdon meg aztán pláne. Az más kérdés, hogy égi kísérőnknek nincs sötét oldala, csak távolabbi, ahogy ezt szerencsére Anthony O'Neill is leszögezi regényében, a cím leginkább morális szempontok alapján értelmezendő.

A sötét oldal a Hold Földtől távolabbi oldalán játszódik, ami persze fizikai értelemben is sötétebb, mint az, amelyiket valamennyire még éjszaka is bevilágítja a bolygónkról visszatükröződő napfény, de történetesen itt található Purgatórium is. A vonzó nevű kolóniát a leginkább Elon Musk és Donald Trump mixeként elképzelhető Fletcher Brass alapította és vezeti lányával, akivel kapcsolatban megint csak nem egészen alaptalan az Ivanka Trump-áthallás. És ha már a hasonlatoknál tartunk, maga a kolónia az ókori Mezopotámia és Las Vegas kétes ízlésre valló keveréke, a visszafogottnak nem nevezhető díszleteket pedig  szerencsevadászok, bűnözők, kalandvágyó turisták és az őket kiszolgáló lakosok népesítik be.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Csápos idegen állatok egy magyar erdőben - nagyjából ez az Odakint sötétebb premisszája. Veres Attila komoly tehetséggel ötvözi a lovecrafti kozmikus horrort és a kiábrándítóan hétköznapi, ettől pedig nagyon is ismerős és hiteles közeget, illetve karaktereket első regényében. Az utóbbi évek egyik legjobb magyar debütálása.

Az Odakint sötétebb második az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény" témát követő, teljesen véletlenül pont idén és az Agavénál megjelenő három magyar sci-fi közül.

Természetesen mindegyik szerző teljesen más oldalról közelíti meg a témát: László Zoltán Távolvíz c. regényében százmillió, az emberiséget szolgálni vágyó krea lepte el a világtengereket, a társadalmi rendszerek pedig az ingyen (vízi) munkaerő és az időlassító technológia következtében gyökeresen átalakultak. Veres Attila ezzel szemben visszafogottan kezeli a globális kérdéseket, elvégre a csápos cellofoidák csak Magyarországon, egy viszonylag kis területen jelentek bukkantak fel, és közelebb áll a lovecrafti kozmikus horrorhoz, mint a sci-fihez. Brandon Hackett Xenója pedig majd ősszel érkezik, de az egészen biztos, hogy az alapmotívum hasonlóságán kívül ennek a történetnek sem lesz semmi köze a másik kettőhöz.

Szóval 1983-ban történt valami Magyarországon. Különös, csápos állatok jelentek meg egy közelebbről meg nem nevezett erdőben, az eseményen kívül mással nehezen magyarázható jelenségek közepette. Azóta többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, a cellofoidákat befogták és emésztőváladékuk állítólagos rákgyógyító hatása miatt farmokon tartják, a zónában még mindig észlelhető, különös jelenségek pedig kalandvágyó hippiket vonzanak a világ minden részéről. Az ország bekerült a köztudatba, de lényegesen többet így sem foglalkoznak vele, mint a mi világunkban, az eseményterületből nem lett kiépített turisztikai attrakció, a kisebbik cellofoida-farm pedig, ahova főszereplőnk, Gábor érkezik melózni, tulajdonképpen lehetne mondjuk nyomda vagy autóbontó is.

Szinte kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, a történet is visszafogott, nem különösebben bonyolult vagy kalandos. Játszódhatna gyakorlatilag bárhol és bármikor, a lényeg nem ez, hanem a kivitelezés.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Huszonnyolc novella, Jonathan Strahan, a legendás ausztrál szerkesztő szerint az év legjobbjai. A tavalyi antológia sikerét követően Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 is megjelent magyarul, a hazai olvasók így ismét belekóstolhatnak az angolszász SF/F novellatermés legjavába. 

Miután tavaly kiderült, hogy léteznek jó novellák, ráadásul ilyen mennyiségben, ez az antológia már nem szolgálhat sok meglepetéssel. Természetesen túlzok, de az tény, hogy ilyen szempontból nem ütött akkorát Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017, mint a 2016-os válogatás. A szerzők és Strahan persze idén is kitettek magukért, de az is biztos, hogy az angol nyelvű SF/F-színtéren a nagy számok törvénye alapján könnyebb jó novellákat találni, mint valószínűleg az összes többi nyelven együttvéve.

A tavalyi kötet gerincét az Old Venus antológia legjobbjai adták, az ideit a The Starlit Wood: New Fairy Tales novellái, a női és ázsiai-amerikai szerzők fémjelzik. Emiatt a hangsúlyok is máshol vannak: a szórakoztatás és világalkotás hátrébb vonult és több teret enged a karaktereknek és a társadalmi kérdéseknek. A változás nem helyezhető el a "jó-rossz" skálán, viszont szépen mutatja, hogy 2016-ban mi foglalkoztatta az írókat és szerkesztőket. Ha ez valóban így van, a következő, idén megjelenő novellákból összeállított antológia (az ismert nemzetközi események visszhangjaként) valószínűleg még súlyosabb lesz.

Na de lássuk, miről is van szó, alább mindegyik novelláról írtam néhány sort:

Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló

Seth Dickinson első regényében nincs semmi mágia, csak politikai és gazdasági játszmák, meg egy jó adag társadalmi és lélektani kérdés. A Kormorán Baru, az áruló nem hagyományos fantasy és címszereplője sem tipikus hős: egy könyvelő, aki fel akarja szabadítani leigázott szülőföldjét, célja elérése érdekében pedig még arra is képes, hogy a bigott Maszka Birodalom minta-alattvalójának álcázza magát. A kérdés csak az, hogy meddig mehet el ebben anélkül, hogy azonosulni kezdene a viselt maszkkal...

Szóval van itt egy regény, amit többnyire fantasynek szokás nevezni, mert egy kitalált világban játszódik, középkori és kora-újkori díszletek között, de ugyanúgy működne bármilyen más helyszínen és korszakban is. A diktatúra, hódítás és elnyomás, a könyörtelen, pragmatikus államgépezet, az emberi ambíciók, hibák, érzelmek mind-mind univerzálisak, ahogy az árulás is. A Kormorán Baru, az áruló kulcsa nem a háttér, hanem amiről, de még inkább ahogyan szól.

Seth Dickinson első regénye lenyűgöző, megrázó, az első oldalaktól magával ragad és nem ereszt. Nem feltétlenül a történet miatt, rengeteg olyan regény, film és sorozat van, amelyben a kiemelkedő képességekkel rendelkező, ifjú főszereplő szembeszáll az elnyomó birodalommal. Itt a részletek a fontosak: az ember legszemélyesebb gondolatait és tetteit is irányítani kívánó Maszka Birodalom bemutatása és képviselőinek tettei minden alkalommal elborzasztanak, de kénytelenek vagyunk elismeréssel tekinteni a mögöttük álló logikára, míg a lázadók feudális rendszere sem éppen idilli. Baru döntései és lépései is mélyen megérintenek, személyiségének egy darabja mindenkiben ott él, lehetetlen nem együtt érezni és legalább bizonyos mértékig nem azonosulni vele.

Lente Gábor: Vízilónaptej és más történetek kémiából

Mitől nem égnek le a vízilovak? Melyik híres politikus volt "tökéletes másodrangú kémikus"? Milyen magas Poszeidón lenne Homérosz eposzai alapján? Hányféle jég létezik? Milyen nyomok utalnak Shakespeare természettudományos érdeklődésére? Lente Gábor irodalmi-kulturális, közéleti, technológiai, tudománytörténeti, olykor pedig egészen hétköznapi ihletésű cikkeiben többek között a fenti kérdéseket is vizsgálja a Vízilónaptej és más történetek kémiából lapjain.

"Civilben" kémikus hírességek, természettudományos magyarázatok keresése irodalmi kérdésekre, változatos témájú, elsősorban tudományos-ismeretterjesztő cikkek. Lente Gábor, a Debreceni Egyetem Kémiai Intézetének oktatója harminckét cikke olvasható a kötetben, nem csak a kémia területéről.

A Vízilónaptej és más történetek kémiából látványos borítója mögött érdekes tartalom rejtőzik. Ez nem olyasmi tematikus kö, mint a hasonló című Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából volt, noha sok a legalább részben kémiához kapcsolódó témájú írás, az általános közös pont a szerzőn kívül csak a természettudományos téma és szemléletmód. Viszont emiatt színesebb és sokrétűbb, szélesebb közönséget tud megszólítani, és azt is megmutatja, hogy egy jó tudós nem kizárólag a saját, szűk értelemben vett szakterületéhez ért, hanem valóban széleskörű tájékozottsággal bír.

Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

A Földalatti Légitársaság alternatív Amerikájában legális maradt a rabszolgatartás. Victor, egy szökött rabszolga, saját szabadsága érdekében sorstársaira vadászik, legújabb célpontjával viszont valami nem stimmel, ezért magánakcióba kezd. Ben H. Winters regényének világa ijesztő párhuzamokat mutat a miénkkel és súlyos kérdéseket vet fel, amelyek többsége Magyarországon is épp olyan aktuális, mint az Egyesült Államokban.

Kedvelem Ben H. Winters visszafogott stílusát és jellegzetesen amerikai témáit. Előző munkája, Az utolsó nyomozó-trilógia elgondolkodtató kérdéseket boncolgatott, apokaliptikus detektívtörténetbe ágyazva, de a Földalatti Légitársaság sem marad el tőle, sőt. Winters új regényének központi motívuma, hogy milyen hatással lett volna az amerikai társadalomra, ha az USA néhány déli államában megmarad a rabszolgatartás intézménye.

Ebből adódóan a regény elsősorban az Egyesült Államok aktuális helyzetére reflektál (pedig a tavaly júliusi megjelenéskor, vagy pláne megírása közben még szó nem volt pl. Trump elnökségéről és az ezzel járó dolgokról), de a fő mondanivaló bárhol a világon megállja a helyét. A rasszizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségek, szegények stb. kiszolgáltatottsága, a tudatos/etikus fogyasztás, az üzletszerű gazdasági csalások, a hatalommal való visszaélés, az identitás keresése és megtagadása Európában, Magyarországon is megkerülhetetlen témák.

László Zoltán: Távolvíz

"Egyszer csak megjelent százmillió földönkívüli lény az Atlanti-óceánban, és mind az emberiséget akarta szolgálni." László Zoltán hatodik regénye, a Távolvíz úszó városokba, az óceán mélyére, időgyorsító mezőkbe - egy izgalmas, alaposan átgondolt és jól megírt, tengerközpontú jövőbe viszi el az olvasót, ahol a látszólagos idill nagyon fontos, megválaszolatlan kérdéseket rejt.

László Zoltántól eddig összesen két könyvet olvastam, a Hiperballadát és az Egyszervoltot. Előbbiből túl sok nem maradt meg azon kívül, hogy valami cyberpunk volt egy alternatív, szovjet-szocialista jövőben, utóbbi pedig egy elég jól kitalált urban fantasy, ami annak idején tetszett, de azóta valami egyre erősödő hiányérzetem van vele kapcsolatban. A Távolvíz viszont pontosan az a regény, amihez még sokáig vissza-vissza fogok térni legalább gondolatban, és ha valaki kéri, hogy ajánljak neki színvonalas kortárs sci-fit, ez is ott lesz a listán.

Érdekes év az idei, ami a magyar fantasztikus irodalmat illeti: egymástól függetlenül (de ugyanúgy az Agavénál) három olyan regény is megjelenik, amelynek központi témája egy csomó idegen lény váratlan érkezése (a Molyon még kihívást is találtok hozzá). A Távolvíz volt az első, a Könyvhétre jön Veres Attilától, az Odakint sötétebb, és ha egy kis szerencsénk van, Brandon Hackett új regénye, a Xeno zárja ősszel a sort. Persze ez csak egyetlen aspektusa a történeteknek, más hasonlóság nyilvánvalóan nem lesz közöttük, de pont ezért lesz izgalmas figyelni, hogy ki hogyan oldja meg a dolgot. Eddig egyvalami biztos: László Zoltán nagyjából mindent kihozott a témából, ami ebben a megközelítésben lehetséges.