Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Egy kislány alatt beszakad a föld és egy hatalmas fémtenyérben találja magát. Ez olyan mély benyomást tesz rá, hogy felnőve tudós lesz és a titokzatos objektum tanulmányozásának szenteli életét. A felfedezés normál esetben felforgatná az egész világot, azonban az amerikai hadsereg inkább megtartja magának a legtöbb ismert emberi civilizációnál régebbi tárgy titkát, és természetesen minden eszközt bevet a többi hasonló lelet felkutatására. 

Egy kanadai nyelvész-szoftvermérnök épített egy játékrobotot a kisfiának, aki - mint minden rendes gyerek - elkezdte kérdezgetni arról, hogy milyen képességei vannak a robotnak, honnan származik, és ehhez hasonlókat. Nyelvészünk, jó fantáziája lévén, összerakott egy háttértörténetet, ami egy idő után regénnyé nőtte ki magát és megszületett az Alvó óriások. Sylvain Neuvel persze nem elégedett meg annyival, hogy a fiának mesélje a sztorit, ki is adta, és a történet olyan sikeres lett, hogy még azelőtt elkeltek a filmjogok, hogy egy komolyabb kiadónál is megjelent volna. Ahogy várható, a következő lépés a világhódítás lett, a nagy kiadós debütálás után még idén megjelent németül, spanyolul, portugálul, lengyelül és természetesen magyarul is. 

Ilyen tündérmesébe illő sikertörténetet olvasva joggal merül fel a kérdés: mit tud ez a Neuvel, hogy az első regénye egyből ilyen sikeres lett? A válasz nem is olyan bonyolult, mint hinnénk. Volt egy kellően látványos alapötlete (különleges fémötvözetből készített óriás-testrészek szétszórva a bolygón), amit a huszonegyedik század naplóregénye, a jegyzőkönyvekből és felvételekből összeálló történet (à la World War Z) és a blockbuster-scifik forgatókönyveinek stílusában írt meg. Ehhez persze nem elég mintákat követni, jó dramaturgiai érzék és tisztességes szövegírói képességek is szükségesek, de legalábbis az utóbbi egy nyelvésznél, aki mellesleg okleveles fordító is, jobb esetben adott. 

Marko Kloos: Frontvonalak

Marko Kloos regényében a jövő a Földön nem túl kellemes, de legalább gyarmatosítjuk az elérhető bolygókat. Az űrbe persze nem jut ki az átlagember, de azért sokan álmodoznak róla, köztük a segélytelepen felnőtt Andrew Grayson is, aki a katonai karrierben látja a reményt a paneldzsungelből és esetleg a Földről kiszabaduláshoz. 

Végre egy olyan katonai témájú regény, ami nem a szopassuk halálra az újoncokat témán pörög. (Még a Vének háborújában is megjelent ez a vonal, a Végjátékról nem is beszélve.) Elhiszem, hogy a katonaság többnyire így működik és nem szokás megbecsülni az emberanyagot, csakhogy ez egy baromira idejétmúlt és egyáltalán nem hatékony hozzáállás.

Elvégre ha valakivel rosszul bánnak, legfeljebb a kényszer és a félelem fogja hajtani, ami rövidtávon talán elég, de egy idő után ellenállást szül és a vége a komoly anyagi és időbeli ráfordítással kiképzett katona leselejtezése lesz ahelyett, hogy még hosszú ideig használhatná a hadsereg gépezete. Ha másért nem, legalább ezért érdemes tehát normálisan bánni velük és jó kaját, izgalmas munkát, tartalmasan eltölthető szabadidőt és tisztességes fizetést ajánlani nekik, az elégedett katona ugyanis hosszabb távon is jól végzi a dolgát és kisebb eséllyel fog lázongani. (Ez egyébként bármilyen más munkahelyre és munkavállalóra is igaz.)

Szóval a Frontvonalak a maga módján egészen emberbarát katonai sci-fi, ami meglepő következményekkel jár. Egyrészt az ember folyamatosan várja, hogy mikor jön már a szívás, másrészt emiatt sokkal könnyebb közel kerülni a karakterekhez, vagy úgy általában az egész világhoz. Ez persze még simábban megy, ha az ember kora-huszonéves, mint főszereplőnk, Andrew Grayson, de ez nyilván nem alapkövetelmény.

John Scalzi: Vörösingesek

Három főtiszt és egy zászlós ülnek a köveken egy borgoviai földférgekkel teli barlangban. Melyikük fog meghalni? Eltaláltad. Na de miért pont ő? - John Scalzi ezzel a jelenettel indítja Vörösingesek című regényét, hogy aztán kiderüljön, a válasz sokkal furcsább, mint hinnénk. De addig még sok altiszt és közkatona fog elhullani... 

Hogy egy klasszikust parafrazeáljak: John Scalzinak könnyen megy az írás. Legalábbis ami a szórakoztatóirodalmat illeti, elég szép mennyiségben gyártja az elsősorban kikapcsolódásra szolgáló regényeket és novellákat, mint amilyen ez is. A Vörösingesek ugyanolyan akciódús, cinikus humorú, rendkívül gördülékeny és ügyesen szerkesztett ritmusú történet, mint a Vének háborúja-regények, vagy a Bezárt elmék, tetszőleges helyen pár oldalnyit beleolvasva elég nagy eséllyel meg lehetne tippelni, hogy ki a szerző. Ez egyszerre előny és hátrány is (de inkább előny): már a legelső oldaltól ismerős közegben érezhetjük magunkat és tudjuk, hogy valami ügyesen összerakott sztori vár, ugyanakkor a fordulatok ritmusa és súlya is ismerős, és az is egyértelmű, hogy semmi durván meglepőre nem lehet számítani. 

Ezúttal egy szándékosan erős Star Trek-utánérzésű regényt kapunk (mondhatni Star Trek-paródiát), ami elsőre akár még visszatartó erő is lehet, tekintve, hogy nevezett sorozat messze nem olyan népszerű idehaza, mint az Egyesült Államokban. De nem véletlen, hogy ezt nem hangsúlyozza túl a kiadó a magyar kiadáson/ban, igazából bármelyik űrhajós akció-kaland-sci-fi lehetne a kiindulási pont, éppenséggel Scalzi regényei is. A lényeg pedig úgyis a humor, illetve az, ahogy Scalzi megcsavarta a történetet.

Ann Leckie: Mellékes igazság

Tényleg jó ez a regény, ami a Hugo-díj szavazásán lenyomta Az Idő Kerekét? Valóban akkora ötlet a gendersemlegesség? Egyáltalán, tud írni Ann Leckie vagy csak a hype miatt kapott mindenféle díjakat a Mellékes igazság? 

Ann Leckie első regénye gyakorlatilag minden fontos SF-díjat megnyert idén. Ennek ellenére a Mellékes igazság megítélése kettős volt: a rengeteg rajongó mellé legalább annyi kritikus is került. Utóbbiak szerint a díjeső annak köszönhető, hogy már jó ideje azon megy a hiszti, hogy nők alig kapnak díjakat (tény!) és egy ehhez hasonló, a szokásos nemi szerepeket és utalásokat eltörlő regény ideális választás a harcos feministák elhallgattatására.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ezzel egy-két jelölést és legfeljebb egy díjat lehet megmagyarázni, fél tucathoz már egy jó regényre is szükség van, nem elég egyetlen ötlet. Ráadásul magyar anyanyelvű olvasóként a nemi utalások nélküli névmások és ragozás koncepciója sem tűnik olyan zseniálisnak. Beszélek/tanulok/tanultam öt idegen nyelvet, ebből kettőre jellemző a nyelvtani nem használata, egyre minimálisan és kettőre egyáltalán nem, úgyhogy értem én, hogy ha valakinek ilyen az anyanyelve, akkor érdekes lehet a gendersemlegesség, de ennél sokkal több kell egy jó regényhez. Nem akarom túlragozni, Scalzi egyébként is jobban csinálja, maradjunk annyiban, hogy minden nyelvtani szabálytól függetlenül a nemek egyenlőek és díjat ne ilyen-olyan pozitív megkülönböztetés miatt kapjon valaki, hanem mert valamit jól csinál. Az igazi kérdés, hogy a Mellékes igazságban megvan-e ez a szokatlan alapötleten felüli többlet.