Erwin Schrödinger válogatott írásai (szerk.: Szegedi Péter)

Schrödinger sokkal több volt, mint "a macskás ember". A kötetben szereplő írások egy része tudománytörténeti kordokumentum, kvantummechanikai alapvetés és fontos fizikai kérdésekre ad magyarázatot, míg a többi betekintést nyújt a kor egyik legnagyobb fizikusának gondolataiba és világnézetébe. 

Ha valaki sok sci-fit olvas, szinte elkerülhetetlen, hogy a "fi" mellett a "sci" is érdekelni kezdje. Nálam ez mondjuk inkább fordítva történt, a gyermekenciklopédia után jöttek a regények, de a lényeg ugyanaz: jó, ha az embernek van némi háttérismerete és nem csak - Rajaniemivel szólva - szabadversnek fogja fel a regények tudományos részét. 

A Szegedi Péter szerkesztette Erwin Schrödinger válogatott írásai nem feltétlenül ennek a közönségnek szól. Műkedvelők, infóvadászok lazább, ismeretterjesztő (-bb), általánosabb köteteket szoktak ilyen célból olvasni. Ez tökéletesen érthető, kevés időnk van, hacsak nem nagyon elkötelezett egy téma iránt az ember, nem akar ennyire elmélyedni benne. Ugyanakkor, bármennyire is magyarázható, hiba lenne kihagyni ezt a kötetet, olyan intellektuális utazásra visz, amire a populáris ismeretterjesztők nem képesek.

Egyáltalán, tudjuk, ki az a Schrödinger? Persze, a fickó az élőhalott macskával, de fogadni merek, hogy azok közül, akik hallottak már a huszadik századi fizika leghíresebb gondolatkísérletéről/paradoxonjáról, tízből kilencnek fogalma sincs, hogy mi is ez az egész, csak jól hangzik pólófeliratként. Ez a mém olyan jól sikerült, hogy Schrödinger gyakorlatilag a legismertebb fizikus Einstein után - és mégsem tud róla az átlagember semmit (Einsteinnek legalább vicces haja volt, amit könnyű megjegyezni). Azonban sokkal több puszta mémnél és "macskagyilkosnál", Erwin Schrödinger valóban korszakos jelentőségű fizikus volt, és mint ebből a kötetből kiderül, modern polihisztorként más tudományok és a filozófia iránt is élénken érdeklődött.

Andy Weir: A marsi

Egy újabb, a Marson játszódó regény, de nem csak egy újabb, a Marson játszódó regény. Andy Weir valamit nagyon eltalált, A marsi eszméletlenül szórakoztató, nagyon alapos történet egy asztronautáról, aki egy balul sikerült expedíció során a vörös bolygón ragad, egyedül. 

Andy Weir első regényének már a története is szokatlan. Miután több kiadó elhajtotta, a blogján kezdte publikálni részletekben, aztán az olvasói tanácsára feltette az Amazonra egy dolláros e-könyvként, ahol rövid idő alatt az egyik legnagyobb példányszámban fogyó sci-fi lett. Erre persze már felfigyeltek komolyabb kiadók is, sőt, a papírverzió megjelenése előtt elkeltek a megfilmesítési jogok (a forgatás már folyamatban, Ridley Scott vezetésével), aztán persze elkezdték más nyelvekre is lefordítani. A magyar kiadás gyakorlatilag már a megjelenés hetében komoly népszerűségre tett szert, értelmes könyvről (értsd: nem valami tinilányokat célzó "young adult" pararománc) ilyen rövid idő alatt ennyi rajongó értékelést még nem olvastam a molyon. 

Éppen ezért úgy gondoltam, hogy hagyom egy kicsit állni az élményt, nem dobom ki ide azonnal az első gondolatokat. Értelemszerűen nekem is tetszett a regény, A marsi vitán felül kiváló könyv, pláne elsőnek, de kíváncsi voltam, hogy a könnyed stílus és a vitán felül kiváló technikai megvalósítás mellett megvan-e benne az plusz, amitől tényleg bekerülhet a kedvencek közé. 

Jeff VanderMeer: Fantomfény (Déli Végek 3.)

Itt a várva várt befejezés: a Fantomfénnyel lezárul a fél év alatt  kipörgetett Déli Végek-trilógia. Az első két kötet rengeteg kérdést vetett fel, most jönnek a válaszok, többek között az X Térség létrejöttének körülményeibe is betekintést nyerünk. 

A kulcsszó: vákuumfluktuáció. Indirekt kulcsszó, egyszer sem fordul elő a trilógiában és még azt sem mondanám, hogy szándékos, mégis ezzel a fogalommal tudom legjobban meghatározni a három regény kapcsolatát és létezését. Elmagyarázom. Van egy virtuális részecskénk, a Fantomfény. Önmagában nincs túl nagy jelentősége, nem is létezne sokáig, rövid pályafutása során viszont két, időben visszafelé haladó részecskére hasad, ezek az Expedíció és a Kontroll. Ez a két részecske a múltban egyesül, létrehozva az "eredetit", a kígyó saját farkába harap, a három részecske egyikének a létezése sem értelmezhető a másik kettő nélkül. 

Nem állítom, hogy tökéletes hasonlat, de a lényeg talán érezhető. A trilógia egyes kötetei önmagukban súlytalanok, csak egymás által és időben oda-vissza utalásokon keresztül válnak azzá, aminek Jeff VanderMeer érzésem szerint szánta. 

Oké, megközelíthetjük egyszerűbben is. Ebben az esetben volt egy expedíciónk a titokzatos X Térségbe, ahol mindenféle fura, megmagyarázhatatlan és általában ijesztő dolog történik, egy Kontrollunk, aki átvette a zónát vizsgáló Déli Végek ügynökség vezetését és kívülről próbálta megfejteni az anomália mibenlétét, most pedig egy kisebb csapat, részben már ismerős karakter, akik az X Térségen belül és azon kívül (vagy inkább előtt) keresik a magyarázatokat, vagy legalábbis igyekeznek túlélni.

John Scalzi: Bezárt elmék

A kortárs sci-fi amerikai fenegyereke, John Scalzi ismét megmutatja, hogy milyen a tökéletes szórakoztatóirodalom. A Bezárt elmék lendületes, izgalmas krimi, kiváló párbeszédekkel, emlékezetes jelenetekkel és elgondolkodtató felvetésekkel. 

Meggyőződésem szerint Scalzi még gyerekkorában olvasott néhány regényt Asimovtól, aztán nemrég eszébe jutott, hogy ennyi írói gyakorlattal a háta mögött érdekes kísérlet lenne újrakreálni valamelyik Elijah Baley-krimit, az ötvenes évek helyett a kétezer-tízes évek társadalmi- és SF-trendjeire reagálva. 

Az eredmény jól sikerült, még ha nem is újítja meg vele alapjaiban a műfajt: Scalzit nem a merész kísérletezőkedve miatt szeretjük, hanem mert roppant szórakoztatóan képes előadni a történeteit, sci-fit (vagy legalábbis valódi sci-fit) amúgy nem nagyon olvasók számára is élvezhető formában. Erre kiváló bizonyíték volt a Vének háborúja nemzetközi és magyar fogadtatása, szinte biztos, hogy ezt a Bezárt elmék is meg fogja erősíteni.