Philip K. Dick: A végső igazság

Az emberiség föld alatti bunkerekbe húzódott a háború elől. A bunkerek lakóit folyamatosan ellátják hazafias szónoklatokkal és a pusztításról készült felvételekkel, csakhogy ezek hamisítványok, a háború már rég véget ért. A végső igazság, Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye szokás szerint a valóság manipulációjával foglalkozik, ezúttal pszichedélia helyett a médiával a főszerepben. 

Ha valakit megkérnek, hogy mondjon néhány sci-fi írót, Philip K. Dick garantáltan ott lesz közöttük. A tragikusan korán, alig ötvenhárom évesen elhunyt szerző írásai a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, ráadásul igen termékeny elme volt, magyarul is mintegy harminc kötete jelent meg eddig.

A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.

A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.

Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.

Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.

Jeff VanderMeer: Borne (magyar)

Jeff VanderMeer nem rossz író, vannak érdekes és eredeti elképzelései, még ha ezekért nem is érdemelne feltétlenül ennyi díjat és jelölést. A többek között China Miéville nevével is fémjelzett New Weird irodalmi zsáner egyik képviselője, ügyesen tudja ötvözni a sci-fi- és fantasy-elemeket, ahogy ezt legújabb magyarul megjelent könyve is mutatja. A Borne egyértelmű előrelépés a Déli Végek-trilógiához képest, érdemes elolvasni, de azért azért nem is tökéletes.

„Rachel ​guberálásból él a jövő egy porig rombolt, névtelen városában. Az egyik nap egy furcsa teremtményt talál Mord, a gigantikus zsarnoki medve bundáján, aki egykoron a Vállalat nevű biotech cég folyosóin nevelkedett, majd a rajta végzett kísérletek után megnőtt, a kínzások eredményeként pedig megőrült és elszabadult.”

Így kezdődik a fülszöveg, ami elsőre (és sokadjára is) meghökkentő, főleg a „gigantikus zsarnoki medve” rész. Talán ha nem olvasom félre – „zsarnoki medve bundájában”-nak, azt hittem, valamilyen kis szörnyecske felzabálta az óriásmedvét –, bele sem kezdek. Ez a Mord-koncepció olyannak tűnt, mint valamilyen kitekert King Kong-történet, mintha lekvárt tennénk a húslevesbe, mert olyan még úgysem volt. Szerencsére VanderMeer megkímélt minket ettől és egy nagyon pöpec kis világot rakott össze.

Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

„Add meg neki, amit akar – mondta Jorg. Aztán vedd el tőle, amit te akarsz” - egy aprócska részlet A vörös királynő háborúja harmadik kötetéből, Az Osheimi Kerékből. Mark Lawrence ezzel az egy mondattal/jelenettel győzött meg végképp arról, hogy jó író, és szerencsére folytatja azt a pozitív tendenciát, hogy minél többet ír, annál pazarabb lesz.

Egy évet kellett várni Jalan Kendeth és Snorri kalandjainak folytatására, amivel Lawrence nemcsak, hogy lezárta A vörös királynő háborúja-trilógiát, de vélhetően a Széthullott Birodalomnak is búcsút intett. Ha mindezt a Tövisek-trilógia után teszi, akkor járt volna neki a taps, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ő azonban kitartott posztapokaliptikus Európája mellett, elengedte a túlzottan öncélú és indokolatlanul sötét Jorgot és világát, kidolgozta a mágiáját, valamint sikerült végtelenül színes és szórakoztató karaktereket behoznia a történetbe. Ezért most már azt mondom, nagyon nagy kár, hogy itt a vége.

Dicséret jár Lawrence-nek azért, hogy nagyon előzékenyen megint összefoglalta pár oldalban az előző könyvek cselekményét, így azok is tisztán láthatták a dolgokat, akik nem mostanában olvasták az előző részt. (Melegen ajánlom, hogy évek óta húzódó hatodik Trónok harca kötet elején is legyen ilyen emlékeztető, ez lenne a minimum....)

Ben H. Winters: Az igazság határán

Biztosan tudni szeretnéd? Jól gondold meg, mit válaszolsz, az igazság lehet felemelő, de roppant kegyetlen is. Az utolsó nyomozó-trilógia zárókötetében Ben H. Winters megmutatja, mi van az igazság határán és azon túl.

Az amerikai kisvárosi ex-nyomozó, Henry "Hank" Palace, a Maia becsapódása előtti utolsó heteket-napokat húga felkutatásának szenteli. Mostanra beérett a közelgő megsemmisülés okozta káosz, mindenki a maga módján próbál felkészülni a halálra, ez többnyire erőszakot, őrületet és hazugságokat jelent.

Már túl vagyunk az "és te mit tennél, ha tudnád, hogy pár hónap múlva megsemmisíti a földi életet egy bazinagy aszteroida?" jellegű kérdéseken, és jobb esetben az sem újdonság, hogy Ben H. Winters milyen jó érzékkel írja le a vidéki/kisvárosi USA pre-apokaliptikus mindennapjait. Hank már nyomozott, utazott, már csak a végjáték van hátra. Az igazság határán pontosan ennyi: az utolsó hét eseményei, melynek végén így vagy úgy, de elkerülhetetlenül lezárul a történet.

Mark Lawrence: Úti testvérek - Történetek a Széthullott Birodalomból

Minél később jelenik meg egy Mark Lawrence könyv, annál jobban várom, ilyen A vörös királynő háborúja trilógiának a befejező része is. De addig sem maradunk Lawrence nélkül, a Fumax ugyanis - a világon elsőként - kihozta nyomtatásban az Úti testvéreket, amely az egyik legjobban megírt és legokosabban összerakott novelláskötet, amit eddig olvastam.

A könyv 163 oldal, nem éppen vastag. Viszont elképesztően jól áll neki a keményfedeles borítás, maga a borító pedig nagyon ízléses és igényes, tökéletesen mutat a gyűjteményben. Tipikusan olyan, ami mellett egy vérbeli fantasy-rajongó nem tud csak úgy elmenni, és szerencsére tartalmilag is nagyon rendben van. Mielőtt azonban rátérünk erre, szükséges szót ejteni a Széthullott Birodalom, illetve az aktuálisan legnépszerűbb fantasy-világ, Westeros különbségeiről.

G. R. R. Martin, mint epikus fantasy-író, fényévekkel jobb, mint Mark Lawrence. Westeros világa mérhetetlenül aprólékosan és okosan kidolgozott, fel van építve a hőskortól kezdve egészen a jelenig, a mágia okosan lett beépítve, a karakterek illenek a világba, tehát nyugodtan tekinthetünk olyan univerzumként, mint amilyen A gyűrűk ura vagy éppen a Star Wars. Ennek megfelelően a Martin-féle kiegészítő könyvek és novellák azt a célt szolgálják, hogy ezt az univerzumot tovább bővítsék, ahol maguk a karakterek nem is olyan fontosak.

Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Azután, hogy maga Bill Gates is meglehetős lelkesedéssel nyilatkozott a Neal Stephenson regényéről, egy magamfajta könyvesblogger viszonylag keveset tud tenni a Seveneves további népszerűsítéséért, de szeretem a kihívásokat, úgyhogy íme az én verzióm: 

Felrobban a Hold. Teljesen váratlanul, minden előjel nélkül darabokra hullik, ami ugye a Föld nagyjából pontjáról feltűnik az embernek egy idő után. Ha olvastad Isaac Asimov A Hold tragédiája c. ismeretterjesztő munkáját, akkor az átlagnál jobban képben vagy azzal, hogy miért is fontos égi kísérőnk, de azt azért mindenki érzi, hogy annyira nem előnyös, ha szétesik kisebb, de még mindig jobbára hegységnyi darabokra. Röviden: a holddarabok a robbanásnak köszönhetően nem pontosan az eredeti pályát követik, ebből adódóan össze-összeütköznek és kisebb részekre törnek (ezek pályája ugye szintén megváltozik), a több darab több ütközést jelent, a láncreakció eredményeképpen pedig két éven belül olyan meteor(it)zápor szakad a Földre, ami évezredekre lakhatatlanná teszi kies planétánkat.

Nem túl vonzó kilátások, igaz? Viszont semmi más nem tud hatékonyabban összerántani egy csapat viszálykodó embert (ebben az esetben a teljes emberiséget), mint a külső fenyegetés. Nyilván vannak olyanok, akik simán feladják, de ők nem különösebben érdekesek. Mások megpróbálják folytatni az életüket a megszokott kerékvágásban, ameddig van értelme - a világvége itt nem csak pár hónapra van, mint a sok szempontból hasonló alaphelyzetet használó Az utolsó nyomozó-trilógiában, két év azért elég hosszú idő ahhoz, hogy ne csak bakancslistázzon az ember. Stephenson viszont a harmadik csoportra fókuszál, azokra, akik megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy az emberiség egyszer újra benépesíthesse a Földet.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Posztapokalipszis. Egy olyan téma, ami a mai modern világban élő emberek többségében élete során legalább egyszer felmerül (pláne, ha pont akkor figyeli a híreket, amikor megindul egy-egy újabb madárinfluenza- vagy ebolajárvány), és jobb esetben el is gondolkodik rajta. Mi maradna meg a civilizációból? Mi maradna meg nekünk, embereknek, és mit kellene újrakezdeni? Hogyan alakulna át a társadalom? A kanadai Emily St. John Mandel első magyarul megjelent regénye, a Tizenegyes állomás, az egyes emberek érzéseit és sorsát bemutatva igyekszik körbejárni ezt a kérdéskört.

A Tizenegyes állomásról nehéz objektíven írni, tipikusan olyan könyv, amiben nagyon sok minden van, és mindenkit máshogy érint meg. Engem nagyon megfogott, valahol nagyon mélyen mozgatott meg valami olyasmit, amihez ritkán ér el egy-egy történet. Már egy hete befejeztem az olvasást, de még mindig körülvesz a posztapokaliptikus Kanada hangulata, minden nap rácsodálkozom az elektromosságra, az internetre, a vezetékes gázra, a repülőgépekre… Ez a könyv nem olyan, hogy egyszer elolvassa az ember, aztán befejezés után elégedetten félredobja, hogy „ez is megvolt”, veled marad még napokig, hetekig.

A nem túl távoli jövőben olyan influenzajárvány söpör végig a világon, ami kis híján kipusztítja az emberiséget. A civilizáció modern formája összeomlik, de száz meg száz helyen hajt ki újra. Az életben maradtak kis csoportokba verődve próbálnak túlélni az egykori városok romjain, csak legendák és iskolai tanórák szólnak arról, hogy az emberek valaha pár óra alatt képesek voltak körberepülni a Földet, vagy hogy egy kapcsolót felkattintva fényárba borulhatott egy egész ház, vagy akár egy egész város is.

Mark Lawrence: A hazug kulcsa

Mark Lawrence Széthullott Birodalom sorozata nem volt rossz, de nem is felejthetetlen, mondom ezt én, akinek a minden mozgó dolog életére törő kutyáját Jorginak hívják. Ettől függetlenül túlzás volt az a hype, ami körülvette a sorozatot: nem volt sem brit, sem semmilyen válasz A tűz és jég dalára (gyk.: a Trónok harca és folytatásai). Ebből adódóan nem is meglepő, hogy sok ismerősöm már meg sem próbálta elolvasni Lawrence második sorozatát, A vörös királynő háborúja trilógiát. Pedig érdemes lenne.

Hogy mi a különbség a két sorozat között? A percepció. Egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanazt a poharat félig üresnek vagy félig telinek látjuk. Jalan Kendeth és Snorri ver Snagason ugyanabban a Széthullott Birodalomban járnak, többnyire ugyanazokkal az ellenségekkel találják szemben magukat, ugyanabban a mocsokban vergődnek, mint Jorg Acrath, a tövisek hercege/királya/császára. De míg az első sorozatban az emberek kvázi állatként viselkednek, motivációik visszataszítóak, a világ erkölcstelen, tisztességtelen, becstelen, addig a második sorozatban megjelennek az emberi értékek. A Bolondok hercegében és A hazug kulcsában ugyanaz a mocsok, ugyanazok a borzalmak emberi tragédiává szelídülnek. A Vörös Királynő háborúja sorozatban kiderül, hogy vannak emberek is a birodalomban. Nem mindenki árva, nem mindenki gyilkol, nem mindenkit erőszakoltak vagy csonkítottak meg, nem mindenkit érdekel a trón, a hatalom, létezik hűség, erkölcs, barátság, morál és egyéb hangzatos fogalmak. 

Ben H. Winters: Végső ígéretek

Hamarosan itt a világvége, a Maia névre keresztelt óriásmeteorit becsapódásáig már csak három hónap van hátra. A jóléti társadalmak rendszerei jobbára széthullottak, a világ egyre kevésbé emlékeztet arra, amit ismerünk. Ben H. Winters jó érzékkel viszi tovább a Gyilkosság világvége előtt történetét, a Végső ígéretek érdekesebb és izgalmasabb is az előzménynél. 

Ben H. Winters nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megírja Az utolsó nyomozó-trilógiát. Annyian írtak már világvégés, kezdő (és kirúgott, de változatlanul a józan ész határán túl is kötelességtudó rendőrös) sztorikat papírra, mozivászonra és tévéképernyőre is, hogy külön-külön is gyakorlatilag lehetetlen újat mutatni a műfajban, együtt pedig csak sokszorozódnak a lehetséges buktatók. A Gyilkosság világvége előtt egészen korrekt történet lett, bár nem különösebben erőteljes és detektívregénynek is halvány, amiben viszont érdekes tudott lenni, az a közelgő megsemmisülés árnyékában széthulló társadalom ábrázolása. 

A Végső ígéretek szerencsére az utóbbi vonalat viszi tovább. Winters nagyon helyesen lemond a detektívregény-sablonról, ami eddig is legfeljebb a főszereplő karakterének bemutatása (kötelességtudó, elszánt és kissé zöldfülű) miatt volt szükséges, és a fókuszt egy határozott mozdulattal az emberekre és a társadalomra irányítja. Ennél jobb nem nagyon történhetett volna, még egy hasonló stílusú nyomozás után érdektelenségbe süllyedt volna a trilógia, így viszont továbbra is kíváncsian várja az olvasó a végkifejletet. 

Tristan Garcia: Browser zsinórjai

Lehet vonzóbb a halál a halhatatlanságnál? Milyen az, ha egy francia filozófus fantasztikus irodalmat ír? A formátumváltáson átesett Science in Fiction kiadói sorozat legfrissebb része, a Browser zsinórjai, sok kölcsönzött történetelem és Tristan Garcia filozófiai háttértudása segítségével ered az öröklét nyomába. 

Amikor Leena Krohn Hotel Sapiensét olvastam, nagyon örültem, hogy végre sikerült találni egy szépírót, akinek van némi fogalma a fantasztikus irodalomról és jó érzékkel vegyíti annak elemeit a szokásos értelemben vett szépirodalommal. Hasonló élményt vártam a francia filozófus-szépíró, Tristan Garcia első magyarul megjelent regényétől is, sőt, valamivel többet, hiszen nem a kiadó szépirodalmi sorozatában jelent meg, hanem Science in Fiction logót kapott. 

A Browser zsinórjai furcsa regény. Eredetileg 2012-ben jelent meg, de az olyan, minimum fél évszázaddal korábbi sci-fik stílusjegyeit viseli, amelyeknél a furcsaság és a "misztikum" volt a lényeg, nem a "science", avagy a természettudományos megközelítés, hanem nagyjából az ellenkezője. Más persze nem is lehetne egy olyan regény, ami arra épül, hogy egy pilóta elutazik kígyóforma űrhajóján az univerzum pereméhez és a határon nyíló résből kihúz egy fából készült szekretert, ami közvetve elhozza az emberiségnek a halhatatlanságot. 

Alan Weisman: A világ nélkülünk

Gondolkodtál már azon, hogy mi történne, ha hirtelen eltűnnél a Földről? Mármint nem veled, hanem a világgal. És ha az összes ember, egytől egyig? Alan Weisman igen, és a gondolatkísérlet eredményeit ebben a könyvében összegezte.

A világ nélkülünk kiindulási pontja, hogy az emberiség nem hosszas haláltusa után távozik a Földről, fajok millióit magával rántva a sírba, hanem egy sokkal rövidebb időtartam alatt, hirtelen tűnik el mindenki. A feltételezés meglehetősen valószínűtlen, ámde nem teljesen lehetetlen, ennek Weisman szentel is néhány gondolatot az utolsó fejezetek egyikében. De nem is ez a lényeg. Mi történne nélkülünk? Felépülne a bolygó az általunk okozott sérülésekből, vagy már túlmentünk azon a határon, ahonnét nincs visszaút?

Az alcím egy kicsit megtévesztő: azt ígéri, hogy az ember utáni világba kalauzol bennünket. Az alapkoncepció valóban ez volt, ám a végeredmény jócskán túlnőtt ezen az egyébként is bámulatosan érdekes célon. Azonban ahhoz, hogy a mai emberi civilizáció eltűnésének következményeit fel tudjuk becsülni, alaposan körül kell néznünk a jelenben (és a múltban) – amit Weisman becsületesen meg is tesz. Összességében a jövőbeli Földről szóló látomások talán kisebb részt is tesznek ki a könyvből, mint a múlt- és jelenbéli viszonyok bemutatása, ezért talán érdemesebb lett volna valami ehhez hasonló alcímet adni a könyvnek: Egy lenyűgöző és gondolatébresztő kirándulás a Földön az ember előtt, alatt és után.

Leena Krohn: Hotel Sapiens és más irracionális elbeszélések

Áll egy ház valahol a posztapokaliptikus romhalmazban, amit még mindig emberek laknak. Kevesen vannak, a pusztulás rajtuk hagyta a lenyomatát, a lehetőségekhez képest mégis kényelmesen élnek: a Hotel Sapiens ugyanis egyfajta múzeum, rezervátum az ember, az emberi elme számára. Leena Krohn abszurdba hajló novellafüzéréhez egyszerre merít a kortárs szépirodalom és a klasszikus sci-fi eszköztárából, hogy valami igazán különlegeset hozzon létre. 

Érdekes SF-olvasóként belepillantani, hogy miként látják a zsáneren kívülről érkezők a fantasztikus irodalmat. Sokan megelégszenek azzal, hogy fognak néhány régi klisét, amire felszínesen emlékeznek gyerekkorukból, vagy olyan technológiai jelenséget, amiről hallották a tévében, hogy ez most menő, és megpróbálnak csinálni velük valami furát, hiszen a sci-finek ez a lényege - szerintük. A magyar közönség előtt rég nem ismeretlen Leena Krohn viszont hiába elismert, kortárs szépíró, nem esik ebbe a hibába, váratlanul átgondoltan kezeli a - különben tényleg nem kimondottan eredeti - SF-elemeket, az eredmény pedig egy határozottan színvonalas, kellemesen igényes novellafüzér lett. 

Sci-fis megközelítésben azt mondanám, hogy adott egy posztapokaliptikus világ, melyben a technológiai szingularitás után az MI-k trónfosztották az addig uralkodó emberiséget, a saját ízlésük szerintire formálták a bolygót, a pár túlélőt pedig bedugták egy rejtélyes módon egyben maradt épületbe, ahol afféle házi kedvencként, esetleg egy kihalásra ítélt faj rezervátumba zárt utolsó egyedeiként tartják őket. Szépirodalmi szemszögből kicsit más a helyzet: egy csapat, mentálisan instabil ember egy bentlakásos otthonban konfrontálódik egymással, az elidegenedett külvilággal, a múlttal és az elmúlással, miközben az olvasó számára egyértelmű, ami nekik nem feltétlenül: már nincs jövőjük. 

Előzetes - Adrian Barnes: Álmatlanok

Teljes sebességgel pörög az őszi SF-megjelenési időszak, minimum heti egy új sci-fi vagy fantasy érkezik a könyvesboltok polcaira. Jövő kedden (október 28.) az Agave egyik új szerzőjén a sor, Adrian Barnes Álmatlanság című könyvét vehetik kézbe a posztapokaliptikus sci-fik rajongói. 

Borító, fülszöveg és részlet szokás szerint a hajtás után, értékelés itt.

Mark Lawrence: Tövisek királya (Széthullott birodalom 2.)

Jorg elérte célját: király lett. Ez persze nem elég, most már a császári trónra fáj a foga, csakhogy más is hasonló terveket dédelget. És ez a "más" jó ember, nem egy tizenéves rablóvezér, a jóslatok és az emberek is őt támogatják. 

A Széthullott birodalom trilógia második része jóval meggyőzőbb az elsőnél, ezzel is erősítve azt a nézetet, mely szerint egy trilógiát vagy sorozatot nem érdemes rögtön az első rész után kukázni, hanem érdemes adni neki még egy esélyt. A Tövisek hercege csak a vége felé kezdett érdekessé válni, a Tövisek királya pedig ezen a szinten indul és innen kapaszkodik még magasabbra, akár a sziklatornyokat biztosítás nélkül megmászó Jorg Antrach. 

Nem pusztán az analógia kedvéért: időnként tényleg meginog a történet, de töretlenül és rendkívül magabiztosan megy előre, a végén pedig jóleső kimerültséggel, diadalmasan tekint körbe a csúcson. Úgy tűnik, Mark Lawrence karcos, egyre sötétebb, poszt-apokaliptikus fantasy/sci-fi trilógiája felnő a híréhez, bár arról a szirtről még le is kell majd ereszkedni. 

Előzetes - Mark Lawrence: Tövisek királya

Mark Lawrence Széthullott birodalom trilógiájának első része eleinte nem tetszett, de a vége felé határozottan ígéretessé vált. A második kötet, a Tövisek királya, már sokkal érdekesebb és mozgalmasabb, ahogy az a lent olvasható első négy fejezetből is látszik. Hamarosan érkezik a bejegyzés is, már féltávnál járok a könyvben - stay tuned! 

A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt…

Csaták százai perzselik fel a földeket, amint nagyurak és kiskirályok viaskodnak a széthullott birodalom uralmáért. A galádul lemészárolt anyja és öccse megbosszulásához vezető hosszú úton Honorous Jorg Ancrath herceg kiderítette, kik állnak valójában e végtelen háború mögött. Megismerte a játszmát, és elhatározta, hogy ő fogja letarolni a táblát, bármi áron.

Húszezres hadsereg vonul Jorg vára ellen, a próféciák és a nép istenített bajnokának vezetésével. Minden becsületes ember azért fohászkodik, hogy ez a dicső lovag egyesítse a birodalmat, begyógyítva sebeit. Minden jó király tudja, hogy meg kell hajolnia a túlerő és a jövendölések előtt, ha másért nem, hogy népét és birtokát mentse. De Jorg király nem jó király.

Jorg tisztában van vele, hogy a nála sokkal erősebb ellenséget tisztességes harcban nem győzheti le. Ám a tisztességes játszma sohasem szerepelt a tervei közt. 

Mark Lawrence: Tövisek hercege (Széthullott birodalom 1.)

Nyers, durva fantasy egy különös világban. Egy kegyetlen bandavezér, egy alig tizennégy éves, sérült lelkű, de magabiztos gyerek, a trónra tör. Azonban hiába elszánt, olyan ellenfelekkel kerül szembe, akik felett hétköznapi eszközökkel nem diadalmaskodhat. Ez a tövisek hercegének története... 

Az amerikai-brit Mark Lawrence első regénye abszolút világsiker. Már a megjelenéskor jól indított, a Goodreadsen megszavazták az egyik legjobb 2011-es fantasynek, az USA legnagyobb könyvkereskedő-hálózata, a Barnes and Noble az év legjobb fantasy-megjelenései közé választotta, illetve a frissen debütáló fantasyszerzőknek szóló David Gemmell Morningstar díj egyik finalistája volt 2012-ben. Azóta lefordították tizennyolc nyelvre, köztük tavaly magyarra is, a második kötet magyarul idén jelent meg, a harmadik rész pedig Angliában augusztus elsejére várható. 

A Tövisek hercege határozottan ígéretesnek tűnt (még ha a borító valami orgyilkosos "young adult" sztorira emlékeztet is), ám ahogy elkezdtem olvasni, szépen sorban előkerült szinte minden, ami zavarni tud egy fantasyben. Eleve a kötet elején található térkép túlságosan emlékeztet Nyugat-Európára, ez még úgy-ahogy elmegy. Már azt is kezdem megszokni, hogy bizonyos szerzőknél az a fantasy, hogy a neveket, rangokat és egyéb kifejezéseket máshogy írnak át, de kiejtve lényegében ugyanazok, amikkel a valóságban találkozhatunk, nem is beszélve a rosszul palástolt vallási, mitológiai vagy történelmi egyezésekről. A legnépszerűbb szerzők is élen járnak ebben, elég csak George R. R. Martin és Robert Jordan műveire gondolni, nem lehet mindenki Tolkien vagy Steven Erikson, hogy még az esetleges átvételeket is tökéletesen "álcázva", egyáltalán nem zavaróan integrálja a fantasyvilágba, na de az, amikor valaki teutonokat, núb(i)aiakat, Nippont, Rómát és a kereszténységet emlegeti egy fantasyben, a főszereplője pedig ókori filozófusokat olvas, az már kiveri a biztosítékot. És akkor még nem is beszéltem a fölöslegesen fiatal és még az átélt traumákat figyelembe véve sem korához illően viselkedő főszereplőről és az öncélú erőszakról... 

Dmitry Glukhovsky: Metró 2034 (könyv)

Miután a Metró 2033 a legolvasottabb bejegyzésem a blogon és a megírása óta stabilan benne van a havi top 10-ben, gondoltam illendő lenne elolvasni a folytatást is. Na persze meg nem vettem, mert egyrészt nem adok négyezret egy 250 oldalas könyvért, másrészt az első rész sem nyűgözött le, hogy finom legyek. Szerencsére sikerült meglátni a könyvtárban, így Dmitry Glukhovsky kapott még egy esélyt, nagy titkot talán nem árulok el azzal, hogy a Metró 2034 sem lett a kedvenc könyveim egyike. 

Jeff Hirsch: Tizenegyedik csapás

Klasszikus westernelemek posztapokaliptikus környezetben, ifjúsági regénynek megírva. Nem rossz recept, átlagos könyv a középmezőnyből, elvégre nem lehet mindig legjobbakat olvasni, viszonyítási alap is kell.

Jeff Hirsch egyértelműen a mostanában dúló trendhullámokat igyekszik meglovagolni első regényével, és ezt elég jól csinálja. A Tizenegyedik csapás simán alkalmas arra, hogy a könyveket már csak elvből is utáló felső tagozatos fiúkat egy kicsit az olvasás felé terelje: pont ez a csoport az, amelynek nem nagyon írnak a kortárs szerzők. 

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033 (könyv)

Szergej Lukjanyenko után egy újabb orosz, a valami miatt nem magyar fonetikával átírt nevű Dmitry Glukhovsky is megjelent a szórakoztatóirodalmi piacon posztapokaliptikus, az atomháború utáni Moszkva metróalagútjaiban játszódó kötetével. Bár a Metró 2033-ból készült népszerű játék jóval megelőzte a könyv magyar fordítását, a könyv esetében viszont kétséges, hogy lehet-e akkora siker, mint a Fény és a Setét erőinek küzdelme. Mert hiába a tényleg jól sikerült borító és a játék hátszele, ha a beltartalom minden próbálkozás ellenére nem tud elég hatásos olvasmányélményt nyújtani...