Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Helene Wecker regényében két, egymással szöges ellentétben álló alak sorsa fonódik össze: egy száz éves dzsinné, aki a tűz teremtménye, és egy agyagból készített, frissen felébresztett gólemé. A gólem és a dzsinn a tizenkilencedik század végi New Yorkba kalauzolja el az olvasót, ahol többek között az Európából érkező bevándorlók életébe nyerhet bepillantást.

Az alapfelállás meglehetősen egyedi. A gólemet egy lengyel, kabbalista mágiát űző ex-rabbi alkotta, egy kevésbé szimpatikus férfi kívánságára, aki kénytelen volt bevallani, hogy másképp nem tehet szert feleségre. A férj azonban váratlanul elhalálozik a tengeren, így a mindössze pár napos teremtménynek egyedül kell boldogulnia az emberek világában, amiről jószerével semmit nem tud. Szerencsére egy jóindulatú rabbi a zsidó negyedből befogadja és segít neki, azonban a gólemnek így sincs egyszerű dolga, ha nem akar feltűnést kelteni. A dzsinn története némileg eltérő: évszázadokkal korábban született a szír sivatagban, azonban egy nagy hatalmú varázsló hosszú időre egy rézflaskába zárta, ahonnan egy new york-i arab bádogos szabadítja ki (aki, mit ad isten, pont Szíriából származik). A dzsinnek egész más problémákkal kell megküzdenie, mint a gólemnek: ő ugyan tud egyet s mást az emberi világról, ám méltóságán alulinak tartja, hogy alkalmazkodjon annak szabályaihoz.

A történet lassan indul, körülbelül a könyv felétől kezdenek felpörögni az események. Előtte sem unalmas a könyv, csak lassan csordogál, és nem egészen egyértelmű, hogy hova fog kifutni. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy a fordítás sokat rontott a szövegen: nem igazán éreztem a tizenkilencedik század végén – huszadik század elején magam, nem tudott elkapni a hangulat. Az egész könyv (de főleg az első harmada) teli van magyartalan mondatokkal és szókapcsolatokkal (leginkább a szélsőségesen éhes maradt meg bennem, mint megkérdőjelezhető összetétel), és a szóhasználat sem igazodik ahhoz a korhoz. Persze lehet, hogy az eredeti szöveg sem tette, nem tudom, mindenesetre kár érte.

Moskát Anita: Horgonyhely

A Horgonyhelyben a terhes nőké az uralom. Viccesen hangzik? Nem az. Egyedül ők képesek pár ezer lépésnél távolabbra kerülni születési helyüktől, így nélkülük összeomlana a társadalom. Moskát Anita véresen komoly, provokatív ötletekre épülő, második regénye az elmúlt évek-évtizedek felhozatala alapján nyugodtan nevezhető a magyar gender-fantasynek, és biztos vagyok benne, hogy a nemzetközi piacon is remekül megállná a helyét.

A Horgonyhely fjordokkal szeldelt világában az emberek helyhez vannak kötve. Senki nem képes pár ezer lépésnél messzebb távolodni a horgonyhelyétől, kivéve egyetlen társadalmi csoportot: a várandós nőket. Ők az egyetlenek, akik képesek vándorolni, így tőlük függ az összes többi ember megélhetése is. A könyv egyik legnagyobb erénye a jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott háttérvilág, melyben minden kis részlet a helyén van. Jól látszik, hogy ez nem csupán egy izgalmas ötlet gyorsan összecsapott megírása, hanem komoly munka van a háttérvilág megalkotásában (erről egyébként itt ír bővebben Anita) a helyhez kötöttség következményei (legyen szó társadalmi, életmódbeli vagy akár egyénekre vonatkozó dolgokról) olyan részletesen ki vannak dolgozva, hogy az embernek szinte eszébe sem jut feltenni a kérdést: Miért? Hogyan alakulhatott ki mindez?

A könyv hangulata is magával ragadó. Anita olyan hitelesen tudja átadni a szereplőket meghatározó keserűséget, kétségbeesést és félelmet, hogy az ember egy kicsit depressziós is lesz tőle, ha túlságosan beszippantja a könyv. A világ komor, hideg, és látszólag teljesen hiányzik belőle a szeretet: az, hogy a terhesség eszközzé silányult a vándorlás képességének megszerzése érdekében, szinte teljesen kiirtja azt a fajta szeretetet, amit mi talán leginkább magától értetődőnek tartunk: a szülő és a gyermek közti kapcsolatot. Mivel a férfiak képtelenek vándorolni, a társadalom legaljára szorultak, így a fiúgyermek nem csak a terhesség nem kívánt mellékterméke, hanem társadalmi szempontból is felesleges kolonc. Ez a férfi-női kapcsolatokat is nem kis mértékben átalakítja, tovább árnyalva a világképet.

Lev Grossman: A varázslók

Valahogy így érdemes kortárs fantasyt írni. Lev Grossman trilógiájának első kötete persze nem annak szól, aki Narnia/Harry Potter utánérzést vár (ők olvassanak fanfictionöket), az érettebb, felnőtt, nem kifejezetten eszképista élményt kereső közönséget célozza. A varázslók az egyik legjobb ezredforduló utáni fantasy-történet, a kifejezés pozitív értelmében kortárs, intelligens, erős érzelmeket keltő, hatásos és messzemenően elgondolkodtató regény. 

Soha nem hatott meg igazán a puszta tény, hogy egy könyv valamilyen díjat kapott, felkerült a New York Times bestsellerlistájára, vagy filmet/sorozatot forgatnak belőle. A népszerűség önmagában nem lesz a minőség szinonimája, általában pont ellenkezőleg: a tömegízlés legjobb esetben is a középszerűség felé tendál. Épp ezért nem voltak különösebb elvárásaim Lev Grossman felé, csak egy tisztességesen összerakott történetet szerettem volna, ami talán nem hagy különösebb nyomot maga után, de azért elszórakoztat és ki lehet belőle emelni pár dolgot, amikről aztán egy blogbejegyzésnyi terjedelemben össze tudok írni valamit. 

Ehhez képest a valóság egy kicsit másképpen alakult. Kezdjük az elején: A varázslók borítója jól néz ki (és illik a blog jelenlegi színvilágához), tetszik a tipó és a gerinc méh-kulcs sormintája, a 450 oldalas terjedelem pont olyan, hogy kellemes kézbe fogni és nem tűnik kellemetlenül kevésnek vagy fölöslegesen soknak, valahogy a helyén van az egész. Aztán ugye kinyitom és elkezdem olvasni, és egy idő után feltűnik, hogy lement a Nap, elhallgattak a madarak és jól jönne valami kaja, mert elég régen volt már az a pizza... Szóval az "oké, azért remélem legalább a minimumot hozza" helyett valami igazán fasza anyagot sikerült kimazsolázni a könyvheti megjelenések közül (meg az Agavénál valakinek az ennél lényegesen terjedelmesebb nemzetközi kínálatból, bár a készülő sorozat azért nyilván kiemelte a mezőnyből), mondom is, hogy ez pontosabban mit jelent. 

Nigel Barley: Az antropológia nem extrém sport

Gyakorlatilag tökéletes borítóval jelent meg a Könyvhétre Nigel Barley brit kultúrantropológus első indonéziai útjáról szóló könyve. Az antropológia nem extrém sport finom, intelligens humorral és iróniával szól emberekről, hagyományokról, modernitásról, terepmunkáról és utazásról, miközben az elveszőben-átalakulóban lévő, hegyvidéki toradzsa kultúrát is megismerjük. 

Nigel Barley Cambridge-ben tanult nyelvészetet, majd Oxfordban doktorált  kulturális antropológiából, illetve a British Museum etnográfiai részlegének munkatársa volt, de szélesebb körben ismertté a nagyközönségnek szóló, humoros és érdekes könyvei tették. Az afrikai terepmunka-élményeit feldolgozó Egy zöldfülű antropológus kalandjai magyarul is elérhető (egészen konkrétan ez nyitotta a Typotex Szokatlan szempontok sorozatát), míg jelen kötet a későbbi, indonéziai élményeit mutatja be. 

A fergetegesen szórakoztató Az antropológia nem extrém sport olyasféle humoros-realista-(ön-)ironikus írás, aminek Magyarországon Gerald Durrell és Farley Mowat a legismertebb művelői, és természetesen minőségben is könnyedén hozza a szintjüket. A miénktől eltérő kultúrák rengeteg emlékezetes, mulatságos és szórakoztató pillanatot tartogatnak az utazónak (ha kellően nyitott, ellenkező esetben persze több a bosszúság) és egyúttal tükröt tartanak elénk. Ahogy Durrellnél, itt is az önirónia és a furcsa kulturális átvételek, hatások, szokások jelentik az elsődleges humorforrást, ami, ha olyan olvasztótégelyről van szó, mint Indonézia, gyakorlatilag kiapadhatatlan. 

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

Indrek Hargla rendkívül plasztikusan ábrázolja az életet a tizenötödik századi Tallinnban, tökéletes arányban vegyíti a történelmet a fikcióval, a thrillert a humanizmussal és a humort a feszültséggel. Az észt történelmi krimisorozat önállóan is olvasható második kötete, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, simán hozza az előző rész szintjét,  de azzal ellentétben csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott. 

A magyarul két évvel ezelőtt megjelent első rész amellett, hogy izgalmas kriminek bizonyult, tökéletes országimázs-regény volt, de Észtország a fűszeres söröktől és a vonzó tallinni óvárostól eltekintve is olyan, hely, amivel érdemes foglalkozni. A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce viszont kissé más irányba indul: hangulat megmarad ugyan, de egy idő után látványosan visszaköszön Indrek Hargla horrorszerzői múltja, az emberi természet cseppet sem visszafogott bemutatása és egyes fordulatok gyakorlott A tűz és jég dala-olvasókat (avagy Trónok harca-nézőket) is megdöbbenthetnek, és ez egyáltalán nem színpadias túlzás.

Kereken tíz évvel a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye után ismét rejtélyes halálesetek borzolják az élénken fejlődő kereskedőváros, Tallinn lakóinak kedélyét. Az nem szokatlan, hogy egy részeges toronyőr, egy idős, gyenge egészségű kereskedő, vagy egy idegen csavargó meghal, de ha felmerül, hogy összefüggés lehet a mostaniak és néhány korábbi eset között, a kapocs pedig a Kerekeskút utca környékén kísértő, állítólagos lidérc, az már Tallinn éles szemű, ravasz patikáriusának is felkelti az érdeklődését.

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

Sötét, erős hangulatú és gyors tempójú Pék Zoltán első regénye. A Feljövök érted a város alól jól sikerült és ígéretes írás, tele társadalmi-, történelmi-, kortárs folklór- és popkulturális utalásokkal, szórakoztató és színvonalas olvasmány. 

A Trethon Judit Emlékgyűrűvel díjazott Pék Zoltán le sem tagadhatná, hogy ő fordítja többek között Philip K. Dicket és Neil Gaimant, első regényén erőteljesen érződik a saját stílusa mellett minimum a fenti két íróóriás hatása. Ez persze nem hátrány, sőt: a gyönyörűen (befejezetlen) hexameteres című Feljövök érted a város alól tipikus példája annak, hogy a nagyoktól érdemes tanulni, főleg, ha valami személyes és legalább ilyen izgalmas lesz az eredmény. 

Ilyen irdatlan mennyiségű fordítás után (amiből néhány tucat nekem is itt figyel a polcaimon) az egyértelmű, hogy a szerző színvonalas magyar szöveget gyárt (és talán ez a legfontosabb eleme az élvezhető regénynek), legfeljebb az lehetett kérdéses, hogy a történet és a világ fel tud-e érni hozzá. Utóbbiról már az elején kiderült, hogy nagyon is, a végletesen-végzetesen megosztott Budapest nem csak díszlet, hanem gyakorlatilag teljes értékű szereplő, karaktere és egyénisége van, legalább annyira, mint Gaiman Londonjának. Ami pedig a történetet illeti, panasz nem lehet rá, legfeljebb a vége lett egy kicsit dickes. Az pedig már abszolút ízlésfüggő, hogy ez kinek probléma vagy éppen extra vonzerő, én a magam részéről azért még kíváncsi lettem volna néhány dologra.

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Nem minden jövőkép pozitív. Vannak olyan sci-fik, amikben a technológiai haladás minden akadályt legyűr, és pár száz év múlva az emberek élete már csak nyomokban fog emlékeztetni a mienkre. A teamesternő könyve nem ilyen: a technika itt nem megmentette az emberiséget, hanem elemésztette. Emmi Itäranta finn írónő különleges hangulatú regénye egy olyan korszakba repíti az olvasót, ahol jelentősen átrendeződtek az erőviszonyok - és a víz legnagyobb hiánycikk.

A cím elsőre kissé megtévesztő lehet: a történet nem Kínában vagy Japánban játszódik, hanem a mai Skandinávia területén, de kétségtelenül részben ázsiai eredetű kulturális környezetben. Az emberiség túl van egy olajháborún és egy homályba vesző évszázadon, amikor senki nem tudja pontosan, hogy mi történt. A természeti katasztrófák kissé átrajzolták a Föld térképét, az Északi-sark és az Antarktisz jégtakarója már nem létezik, ahogy a tél se köszönt be többé a Földön. Finnország a Skandináv Unió része, amit a csieniek tartanak megszállás alatt, az egykor lakott területek nagy része most elveszett zónának minősül, ahova szigorúan tilos a belépés. Az élet nem lett egyszerűbb az olajkorszak végével: a legtöbb régi technológia használhatatlanná vált, a vízkészletek pedig a katonaság ellenőrzése alatt állnak.

Ebben a világban, a mai Finnország területén él egy tizenéves lány, Noria Kaitio, aki apjától igyekszik eltanulni a teamesterség fortélyait, hogy egyszer majd a nyomdokaiba léphessen. Noria öröksége azonban nem csupán a teaszertartás ősi tudományából áll, jár mellé egy nyomasztó titok is: egy titkos, bővizű forrás, amit a teamesteren és tanítványán kívül senki nem ismerhet.

Sci-fi és fantasy a 86. Ünnepi Könyvhéten (2015. június 4-7.)

2015. június 4-7. között kerül megrendezésre a szokásos helyen, a Vörösmarty téren, a 86. Ünnepi Könyvhét. Ahogy mindig, idén is sok friss megjelenés várható, de lesznek dedikálások és könyvbemutatók is. 

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy jól értelmezem az idei könyvheti logó egyszerre népies és diktatúrák propagandaplakátjaira emlékeztetően harsány stílusát, de ha nem értenék magyarul, simán elhinném, hogy felhívás valami könyvégetős bulira. Oké, biztosan az olvasás izgalmasságára akarják felhívni vele a figyelmet, de az eredmény inkább arra utal, hogy a könyvek agymosásnak vetik alá a gyermekeinket és elszakítják őket a valóságtól.

Az idei Könyvfesztivál díszvendége: Arthur Brown (nem)

Mindenesetre legyen akármilyen disztopikus is az idei arculat (a kifejezés klasszikus értelmében), a valóság éppen az ellenkezője: június 4-7. között ellepik a kiadók emberei a Vörösmarty teret és néhány vidéki, illetve határon túli helyszínt, és jobbnál jobb olvasnivalókat kínálnak az arra járóknak. Még ha el is mossa az eső a bulit egy-egy délután, mint az mostanában sajnos kezd hagyománnyá válni, szórakoztató esemény lesz, rengeteg könyvvel, szerzővel és kiadói munkatárssal, akikkel akár beszélgetni is lehet egy jót az aktuális irodalmi trendekről, a legfrissebb megjelenéseikről és jövőbeni terveikről, vagy bármi másról, legalábbis, ha éppen nem vár túl nagy sor hozzájuk. Lesznek akciók, több mint kéttucatnyi (!) friss-ropogós SF/F regény, dedikálások és beszélgetések, idén is érdemes minden könyvszeretőnek kilátogatni a rendezvényre. Megjelenések, akciók, térkép és programok a hajtás után.

Ti melyik könyveket tervezitek beszerezni és kikkel szeretnétek dedikáltatni idén?