Karin Tidbeck: Amatka (magyar)

Karin Tidbeck debütáló regénye kicsit sci-fi, kicsit krimi, de túlságosan sok maradt benne. Az Amatka első könyvnek nem rossz, elsősorban viszont nem a hardcore sci-fi rajongóknak ajánljuk, hanem azoknak, akik valami érdekes, de könnyen fogyasztható történetet szeretnének.

Vanja, a fiatal tájékoztatási asszisztens feladatot kap az essrei bizottságtól, hogy menjen Amatka városába, és gyűjtsön adatokat az ott élők higiéniai szokásairól. Eközben kiderül, hogy valami szörnyű nagy gebasz van a városban/kolónián, a fiatal nő pedig a dolgok végére akar járni. A lényeg nagyjából ennyi.

A történet elsőre túlontúl triviálisnak, egyszerűnek tűnik, és jobban belegondolva az is. Nincs semmi különösebb értelme Vanja feladatának: az, hogy higiéniai adatokat gyűjt, sehová nem viszi a történetet, nem jön rá kulcsfontosságú dolgokra a munkája során, még csak igazi konfliktusa sem lesz miatta. Simán jöhetett volna nyaralni, látogathatta volna meg egy rokonát, vagy bármi, épp úgy működött volna azzal is a történet. Elférni elfér ez az indok is, csak hát gyakorlatilag fölösleges.

Philip K. Dick: A végső igazság

Az emberiség föld alatti bunkerekbe húzódott a háború elől. A bunkerek lakóit folyamatosan ellátják hazafias szónoklatokkal és a pusztításról készült felvételekkel, csakhogy ezek hamisítványok, a háború már rég véget ért. A végső igazság, Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye szokás szerint a valóság manipulációjával foglalkozik, ezúttal pszichedélia helyett a médiával a főszerepben. 

Ha valakit megkérnek, hogy mondjon néhány sci-fi írót, Philip K. Dick garantáltan ott lesz közöttük. A tragikusan korán, alig ötvenhárom évesen elhunyt szerző írásai a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, ráadásul igen termékeny elme volt, magyarul is mintegy harminc kötete jelent meg eddig.

A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.

A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.

Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.

Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.

A. M. Aranth: Oculus

Kikapcsolnál egy kicsit? Szeretnél olyan ifjúsági könyvet olvasni, amiben nem tengenek túl a hormonok, de azért megmentésre kerül a világ? Keresed a kapcsolatot a „felnőtt sci-fi”, a disztópiák és a kifejezetten szórakoztató célú irodalom között? Ha legalább egy kérdésre igen a válaszod, akkor érdemes próbát tenned az Oculusszal!

Kapásból az alapfelállás nyújt némi felüdülést az egy kaptafára íródott tinidisztópiák világában: a történet az Avalon nevű bolygón játszódik, ahol az emberek 40-50 éves koruk környékére teljesen megvakulnak egy amőbának köszönhetően, amely a látóidegeket falja fel szépen lassan. A lakosság élete az amőba elleni küzdelemnek van alárendelve: vezető kutatóik gőzerővel próbálnak megoldást találni a problémára, ami lassanként felemészti a társadalomban uralkodó törékeny egyensúlyt. Azok az idősek, akik megengedhetik maguknak, megvakulásuk után oculust vesznek maguk mellé – egy olyan fiatalt, akit szemként használhatnak, miközben az illető elveszti a személyiségét. Legalábbis elvileg.

A történet főhőse Truth, a tizenhét éves lány, akit már gyerekkorában eladtak, hogy majd oculusként szolgáljon. Gazdája, Verity Cadogan, az avaloni kolóniát irányító Kilencek tagja, aki – a többiekhez hasonlóan – a maga módján küzd az amőba jelentette probléma ellen: olyan módszert próbál kidolgozni, amivel semlegesíteni lehet a kórokozót, s így megoldást találni az egyre fenyegetőbb problémára. A kolónia ugyanis folyamatosan növekszik, és egyre többen vannak, akik megvakulva már segítségre szorulnak, viszont a többségüknek nem telik oculusra, és a családjuk sem mindig tudja ellátni őket…

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Ebben a történetben csak a vízjogok felett uralkodó óriáscégek alkalmazottainak jut hely a kényelmes, zöld, csúcstechnológiával szerelt, önfenntartó városgépekben, az átlagember nyeli a port, fizeti a hét dollárt (vagy négy jüant) egy liter vízért és ha egy kis szerencséje van, nem hal meg harminc éves korára tuberkulózisban és nem lesz járulékos áldozat egy maffia-leszámolás közepén. A vízvadász, Paolo Bacigalupi legfrissebb regénye, feszes tempójú sci-fi thriller, fontos és aktuális mondanivalóval.

Paolo Bacigalupi négy magyarul megjelent könyvéből hármat olvastam eddig (A kételygyár maradt ki), minden egyes alkalommal mélyen elkeserítő élmény volt. Erről nem Bacigalupi tehet, ő kiválóan ír, az emberek tehetnek róla, akik miatt minden egyes nappal közelebb kerülnek ezek a regények a valóra váláshoz. Sőt, visszafogottabb verzióban már most jelen van gyakorlatilag minden téma, amit ezek a történetek boncolgatnak, ebben az esetben például a globális felmelegedés okozta szélsőségesen száraz időszakokkal erősített, eszetlen túlhasználat miatti vízhiány. Fájdalmas belegondolni, hogy milyen ütemben tesszük tönkre az egyetlen helyet, ahol jelenlegi tudásunk és technológiai szintünk alapján életben maradhat az emberiség (a globális ökoszisztéma többi élőlényéről nem is beszélve), és még fájdalmasabb, ha realizáljuk, hogy mennyi az önző, ignoráns ember, aki a személyes, pazarló kényelmét mások élete elé helyezi, és legfeljebb akkor fogja elismerni, hogy valami nincs rendben, ha konkrétan megvalósul az, amiről Bacigalupi ír.

John Brunner: Zanzibár

Napjaink a hatvanas évek végéről nézve. John Brunner monumentális társadalmi sci-fije egy mondatban nagyjából így írható le, és még csak nem is az a legérdekesebb benne, hogy mennyi mindenre ráérzett a kétezertízes éveket meghatározó trendek közül. A Zanzibár fontos mérföldkő és meglehetősen nehéz "nem-regény", de ha nem hagyod, hogy az eleje elijesszen, ki fog derülni, hogy izgalmasabb sok kortárs sci-finél is.  

A hazai sci-fi kiadói szcéna nagy adósságát dolgozta le a Galaktika a Zanzibár kiadásával, szinte érthetetlen, hogy miért nem jelent meg az elmúlt negyvenhét évben (vagy legalább valamikor a rendszerváltás után, ugye...). A Mitágó-erdőhöz hasonlóan ebben az esetben is érvényes a jobb későn, mint soha, ráadásul váratlanul jó munkát is végeztek, itt-ott ugyan volt néhány furán sikerült mondat, de teljesen gördülékenyen sikerült átadni a (fiktív) szlenghasználata és írástechnikai megoldásai miatt nehezen lefordíthatónak tartott szöveget. 

John Brunner 2010-es évei túlzsúfoltak, extremizmusokkal telítettek és úgy általában nem tekinthetők olyan időszaknak, amelyben szívesen élne az ember. Ez a karaktereken is meglátszik, a két new yorki, késő húszas-kora harmincas éveikben járó főszereplő minden társadalmi siker és elért pozíció ellenére sem érzi jól magát, mindketten nyugtalanok a jelen és a rájuk váró jövő miatt, és egyikük sem különösebben szimpatikus. Donald Hogan egy diáknak álcázott kém, Norman Niblock House pedig a General Technics technológiai cég egyik igazgatóhelyettese. A GT Beninia (egy fiktív afrikai miniállam) irányításának átvételét tervezi, hogy tesztelhessék a Salmaneszer névre hallgató mesterséges intelligencia által megtervezett, átfogó gazdasági-oktatási-társadalompolitikai programjukat, így Normanra némi terepmunka vár, Donald megbízói pedig (a szintén fiktív) délkelet-ázsiai Yatakang humángenetikai programjáról szeretnének közelebbi információkat. 

Tristan Garcia: Browser zsinórjai

Lehet vonzóbb a halál a halhatatlanságnál? Milyen az, ha egy francia filozófus fantasztikus irodalmat ír? A formátumváltáson átesett Science in Fiction kiadói sorozat legfrissebb része, a Browser zsinórjai, sok kölcsönzött történetelem és Tristan Garcia filozófiai háttértudása segítségével ered az öröklét nyomába. 

Amikor Leena Krohn Hotel Sapiensét olvastam, nagyon örültem, hogy végre sikerült találni egy szépírót, akinek van némi fogalma a fantasztikus irodalomról és jó érzékkel vegyíti annak elemeit a szokásos értelemben vett szépirodalommal. Hasonló élményt vártam a francia filozófus-szépíró, Tristan Garcia első magyarul megjelent regényétől is, sőt, valamivel többet, hiszen nem a kiadó szépirodalmi sorozatában jelent meg, hanem Science in Fiction logót kapott. 

A Browser zsinórjai furcsa regény. Eredetileg 2012-ben jelent meg, de az olyan, minimum fél évszázaddal korábbi sci-fik stílusjegyeit viseli, amelyeknél a furcsaság és a "misztikum" volt a lényeg, nem a "science", avagy a természettudományos megközelítés, hanem nagyjából az ellenkezője. Más persze nem is lehetne egy olyan regény, ami arra épül, hogy egy pilóta elutazik kígyóforma űrhajóján az univerzum pereméhez és a határon nyíló résből kihúz egy fából készült szekretert, ami közvetve elhozza az emberiségnek a halhatatlanságot. 

Leena Krohn: Hotel Sapiens és más irracionális elbeszélések

Áll egy ház valahol a posztapokaliptikus romhalmazban, amit még mindig emberek laknak. Kevesen vannak, a pusztulás rajtuk hagyta a lenyomatát, a lehetőségekhez képest mégis kényelmesen élnek: a Hotel Sapiens ugyanis egyfajta múzeum, rezervátum az ember, az emberi elme számára. Leena Krohn abszurdba hajló novellafüzéréhez egyszerre merít a kortárs szépirodalom és a klasszikus sci-fi eszköztárából, hogy valami igazán különlegeset hozzon létre. 

Érdekes SF-olvasóként belepillantani, hogy miként látják a zsáneren kívülről érkezők a fantasztikus irodalmat. Sokan megelégszenek azzal, hogy fognak néhány régi klisét, amire felszínesen emlékeznek gyerekkorukból, vagy olyan technológiai jelenséget, amiről hallották a tévében, hogy ez most menő, és megpróbálnak csinálni velük valami furát, hiszen a sci-finek ez a lényege - szerintük. A magyar közönség előtt rég nem ismeretlen Leena Krohn viszont hiába elismert, kortárs szépíró, nem esik ebbe a hibába, váratlanul átgondoltan kezeli a - különben tényleg nem kimondottan eredeti - SF-elemeket, az eredmény pedig egy határozottan színvonalas, kellemesen igényes novellafüzér lett. 

Sci-fis megközelítésben azt mondanám, hogy adott egy posztapokaliptikus világ, melyben a technológiai szingularitás után az MI-k trónfosztották az addig uralkodó emberiséget, a saját ízlésük szerintire formálták a bolygót, a pár túlélőt pedig bedugták egy rejtélyes módon egyben maradt épületbe, ahol afféle házi kedvencként, esetleg egy kihalásra ítélt faj rezervátumba zárt utolsó egyedeiként tartják őket. Szépirodalmi szemszögből kicsit más a helyzet: egy csapat, mentálisan instabil ember egy bentlakásos otthonban konfrontálódik egymással, az elidegenedett külvilággal, a múlttal és az elmúlással, miközben az olvasó számára egyértelmű, ami nekik nem feltétlenül: már nincs jövőjük. 

Cory Doctorow: Homeland (magyar)

Te mit tennél, ha a kezedbe nyomnának egy pendrájvot, rajta olyan adatokkal, ami összedöntheti az USA politikai rendszerét? Mit tennél, ha korábban ártatlanul börtönbe zártak és megkínoztak volna, és tudnád, hogy ha nyilvánosságra hozod az információkat és kiderül, hogy te tetted, újra ez vár rád? Meg tudnád őrizni a józan ítélőképességedet és azt tenni, ami helyes? Képes lennél szembeszállni a korrupt hatalommal a demokráciáért és szabadságért vagy a személyes biztonságodat tartanád fontosabbnak? Ez nem valami távoli, bizonytalan történet, a Homelandben Cory Doctorow abszolút kortárs, nagyon fontos problémákat vet fel, izgalmas, pörgős és szórakoztató regénynek álcázva. 

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit a kanadai Cory Doctorowtól, de valahogy mindig háttérbe szorult az aktuális megjelenések mellett. A CEU-n tartott januári előadása – szólásszabadságról, adatbiztonságról, a dolgok internetéről, privát szféráról a digitális korban – viszont jó alkalmat kínált arra, hogy beszerezzem a magyarul már két éve elérhető Kis testvért és egyúttal dedikáltassam is. Önmagában ez még mindig nem volt elég, hogy azonnal el is olvassam, eléggé zsúfolt volt a tavasz, de amikor a Galaktika kihozta a folytatást a Könyvhétre, egyértelmű volt, hogy valahogyan beillesztem mindkettőt az olvasási tervbe. Ez nem bizonyult különösebben nehéznek, rendkívül olvasmányosak, nagyon gyorsan lehet haladni velük, három nap alatt lement mindkettő. 

Ha valaki hozzám hasonlóan halogatta az elolvasását, a Kis testvér Marcus Yallow, egy átlagos, san franciscói, kocka középiskolás történetét meséli el, akit egy terrortámadás után letartóztatnak a nemzetbiztonságiak, gyanúsítottként kezelik és illegális, kegyetlen módszerekkel próbálják beismerő vallomásra bírni. Miután ez sikertelen, elszabadulnak az események, a Belbiztonsági Hivatal egyre jobban szigorítja a civilek megfigyelését, lehallgatását és nyomkövetését, a vélt terrorfenyegetettségre hivatkozva egyre jobban beférkőznek az állampolgárok privát szférájába. Aki a legkisebb mértékben is szokatlanul viselkedik, vagy ami még rosszabb, fel mer szólalni a rendkívül szigorú, diktatúrákat idézően erőszakos megfigyelés ellen, ellenőrzésre és letartóztatásra számíthat, és örülhet, ha ennél rosszabb nem történik vele. Természetesen ezt nem tűri mindenki szó nélkül, Marcus és néhány haverja úgy döntenek, hogy az állam által elkövetett bűncselekmények és immorális tettek nem maradhatnak elkendőzve, és minden tőlük telhetőt megtesznek céljuk érdekében, egyébként bárki számára rendelkezésre álló informatikai eszközök segítségével. 

A klasszikus megfigyelős ősdisztópia, az 1984 a mi hétköznapjainktól meglehetősen távol álló környezetével legfeljebb elméleti és valamelyest érzelmi síkon megrázó, a Kis testvér – és a Homeland – viszont abszolút a mi jelenünkre (oké, az előbbi esetében a regény 2008-as születésének idejére) épül, kortárs technológiát használ, létező és jelenlévő problémákat feszeget, ráadásul minden pillanatában tökéletesen hiteles és életszerű, az olvasó kényelmetlenül tisztában van azzal, hogy mindez akár most is bekövetkezhet. Talán még Magyarországon is, elvégre rendelkezésünkre áll a technológia, legfeljebb telepíteni kell még egy pár kamerát és be kell sorozni néhány kellően intelligens és gátlástalan embert a terrorelhárítás/nemzetbiztonság kötelékébe, akik adott esetben kezelni is tudják a felszerelést. Aztán egyszer csak újra felmerül a netadó ötlete és a médiatörvény putyini, blogokra és más, személyes weboldalakra is kiterjesztett verziójának életbe léptetése, rendőrségi ellenőrzésnek vetik alá azokat, akik jógafesztiválra mennek – bocs, utóbbi már valóság Magyarországon is. A tüntetők telefonjainak adatait hordozható bázisállomások segítségével rögzítik, az így beazonosított személyekkel pedig már azt csinál a kritikát nem bíró hatalom, amit csak szeretne - Doctorow előadásában említett példája alapján, nyomásgyakorlásképpen akár az illető lakóhelyét is elvághatják a közművektől (elvégre a legtöbb szolgáltató állami, így rendszeren belül marad a dolog), egy hidegebb télen pedig nem sokan bírják fűtés nélkül, ugyebár. 

Na de Homeland. 

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

Sötét, erős hangulatú és gyors tempójú Pék Zoltán első regénye. A Feljövök érted a város alól jól sikerült és ígéretes írás, tele társadalmi-, történelmi-, kortárs folklór- és popkulturális utalásokkal, szórakoztató és színvonalas olvasmány. 

A Trethon Judit Emlékgyűrűvel díjazott Pék Zoltán le sem tagadhatná, hogy ő fordítja többek között Philip K. Dicket és Neil Gaimant, első regényén erőteljesen érződik a saját stílusa mellett minimum a fenti két íróóriás hatása. Ez persze nem hátrány, sőt: a gyönyörűen (befejezetlen) hexameteres című Feljövök érted a város alól tipikus példája annak, hogy a nagyoktól érdemes tanulni, főleg, ha valami személyes és legalább ilyen izgalmas lesz az eredmény. 

Ilyen irdatlan mennyiségű fordítás után (amiből néhány tucat nekem is itt figyel a polcaimon) az egyértelmű, hogy a szerző színvonalas magyar szöveget gyárt (és talán ez a legfontosabb eleme az élvezhető regénynek), legfeljebb az lehetett kérdéses, hogy a történet és a világ fel tud-e érni hozzá. Utóbbiról már az elején kiderült, hogy nagyon is, a végletesen-végzetesen megosztott Budapest nem csak díszlet, hanem gyakorlatilag teljes értékű szereplő, karaktere és egyénisége van, legalább annyira, mint Gaiman Londonjának. Ami pedig a történetet illeti, panasz nem lehet rá, legfeljebb a vége lett egy kicsit dickes. Az pedig már abszolút ízlésfüggő, hogy ez kinek probléma vagy éppen extra vonzerő, én a magam részéről azért még kíváncsi lettem volna néhány dologra.

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Nem minden jövőkép pozitív. Vannak olyan sci-fik, amikben a technológiai haladás minden akadályt legyűr, és pár száz év múlva az emberek élete már csak nyomokban fog emlékeztetni a mienkre. A teamesternő könyve nem ilyen: a technika itt nem megmentette az emberiséget, hanem elemésztette. Emmi Itäranta finn írónő különleges hangulatú regénye egy olyan korszakba repíti az olvasót, ahol jelentősen átrendeződtek az erőviszonyok - és a víz legnagyobb hiánycikk.

A cím elsőre kissé megtévesztő lehet: a történet nem Kínában vagy Japánban játszódik, hanem a mai Skandinávia területén, de kétségtelenül részben ázsiai eredetű kulturális környezetben. Az emberiség túl van egy olajháborún és egy homályba vesző évszázadon, amikor senki nem tudja pontosan, hogy mi történt. A természeti katasztrófák kissé átrajzolták a Föld térképét, az Északi-sark és az Antarktisz jégtakarója már nem létezik, ahogy a tél se köszönt be többé a Földön. Finnország a Skandináv Unió része, amit a csieniek tartanak megszállás alatt, az egykor lakott területek nagy része most elveszett zónának minősül, ahova szigorúan tilos a belépés. Az élet nem lett egyszerűbb az olajkorszak végével: a legtöbb régi technológia használhatatlanná vált, a vízkészletek pedig a katonaság ellenőrzése alatt állnak.

Ebben a világban, a mai Finnország területén él egy tizenéves lány, Noria Kaitio, aki apjától igyekszik eltanulni a teamesterség fortélyait, hogy egyszer majd a nyomdokaiba léphessen. Noria öröksége azonban nem csupán a teaszertartás ősi tudományából áll, jár mellé egy nyomasztó titok is: egy titkos, bővizű forrás, amit a teamesteren és tanítványán kívül senki nem ismerhet.

Levent Mete: Rika agyában

Agyak akváriumban, idegen tudatok mások elméjében. Utazás a koponyám körül helyett utazás Rika agyába. A török pszichiáter, Levent Mete első magyarul megjelenő regénye a tudatalatti zavaros, változékony mélységeibe kalauzol. 

A Typotex Science in Fiction kiadói sorozata nyolcadik kötetéhez érkezett, ezúttal az idei Könyvfesztivál török díszvendégsége a megjelenés egyik apropója.

Mindig érdekes egy olyan regény, amit a témául szolgáló terület szakértője, jelen esetben egy török pszichiáter ír. A regény-forma profi tudásanyaggal ötvözve jó kombináció, még ha (vagy pont azért, mert) általában az eredmény nem is éppen mainstream olvasmány.

Ez a helyzet Levent Mete regényével is. A Rika agyában nem egyszerű történet, ráadásul szimbolikusan értelmezve könnyebben befogadható, mint ha szó szerint próbálja megfejteni az ember. Az ártatlannak tűnő, rózsaszín borító mögött súlyos regény rejtőzik, olyasmi, ami jóval elolvasása után is újabb kérdéseket ébreszt. 

Ta-mia Sansa: A döntés joga (Gender krónikák 2.)

Egy hete jelent meg a minőségi magyar sci-fi (igen, van ilyen :) ) legfrissebb felfedezettje, Ta-mia Sansa legújabb regénye. A Gender krónikák második kötete, A döntés joga már "valódi sci-fi", az előző résznél is több izgalommal, nagyobb távlatokkal és komoly társadalmi kérdésekkel. 

Ha minden jól megy, olyan hat-hét évig minimum el lesznek látva friss olvasnivalóval Ta-mia Sansa (Snyehola Anett) rajongói, ha évi két résszel számolunk, akkor is minimum ennyi ideig fog tartani a tizenöt kötetesre tervezett regényfolyam kiadása. A nagy számok azért ne riasszanak meg senkit, a Gender krónikák nem valami rétestészta módjára nyúló, csillagközi szappanopera, épp ellenkezőleg. Az emberiség jövőbeli történelmének két-háromezer évét meséli el, kötetenként (vagy legalábbis néhány kötetenként) eltérő stílusban és egy részük önállóan is olvasható. Az első rész sötét, itt-ott noirba hajló, tragikus és kegyetlen disztópia (nem még mindig nem a tinilány-regények romantikus-erotikus izéiről van szó), A döntés joga részben ezt a vonalat viszi tovább, csak itt már "valódi" sci-fi témák is megjelennek (technológiai áttörések, idegen bolygó felfedezése stb.), de lesz háborús regény, horror és megannyi más is a későbbi kötetekben. 

Ez jó Anettnek, mert nem un bele a regényírásba és jó nekünk is, mert nem unjuk meg az egy kaptafára készülő részeket, hanem mindegyik valami újat tartogat stílusában is (Ismerős ez a hozzáállás valahonnan? Igen, China Miéville-re gondolok!), és persze így valószínűleg azok is belekóstolnak más stílusokba, akik egyébként rendkívül elkötelezettek kedvenc zsánerük iránt és csak szökőévente (vagy véletlenül) vesznek a kezükbe mást. Én például A menekülés éve után, minden jó ötlete és ígéretessége ellenére valószínűleg nem kezdtem volna bele ilyen hamar (gyakorlatilag a megjelenés másnapján) a másodikba, mert egyszerűen nem szeretem a túlságosan kegyetlen, kellemetlenül nyomasztó sztorikat, A döntés joga viszont ennél már többet kínál, az egyértelműen rossz irányba haladó földi szál mellett ott van az új otthont kereső, utópisztikus (!) társadalmat építő menekülteké is, ami minden nehézsége ellenére legalább nem a biztos tragédia felé halad. 

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

A ma záruló Könyvhétre jelent meg Paolo Bacigalupi második regénye. Rozsdás, ökológiai katasztrófa utáni környezet, izgalmas kalandok és szerethető szereplők: a Hajóbontók elvben ifjúsági, gyakorlatban bárki számára ajánlott, szórakoztató és gondolkodásra késztető olvasmány. 

A Könyvhétre megjelenő, amúgy elég kevés sci-fi közül talán Paolo Bacigalupi új könyvét övezte a legnagyobb várakozás, korántsem alaptalanul. Bacigalupi jól ír, ezt már első regénye, a féltucat díjat megnyert A felhúzhatós lány is bizonyítja. Ez a kötet "csak" két díjat és pár jelölést kapott, ami persze még mindig jóval több, mint amit a piacon létező ifjúsági regények elmondhatnak magukról, a Hajóbontók tényleg minőségi darab, alaposan összerakott kalandregény egy kőkeményen realista jövőben.

Ifjúsági, de csak annyiban, hogy a történet nem túl bonyolult, a szereplők tizenévesek és viszonylag egyszerű morális tanulságokkal szolgál. Szó nincs semmiféle öncélú kamudisztópiáról, idegesítően lebutított stílusról és brazil szappanoperák forgatókönyvíróit is a legközelebbi fal lefejelésére késztető "romantikus" szálról, van helyette viszont néhány talpraesett fiatal, kalandos történet, némi mondanivaló és olyan jól felépített, átélhető hangulat, ami "felnőtt" regényeknél is ritkaság. A szerző két regénye elvileg nem függ össze, mégis felfogható úgy, hogy ugyanabban a lehetséges jövőben játszódnak, csak itt a Távol-Kelet helyett Észak-Amerika a helyszín.

Előzetes - Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

PKD-hónap van, Az utolsó szimulákrum után május végére-június elejére várható Philip K. Dick talán legismertebb könyvének újrakiadása, melyből Ridley Scott készített kultikus filmadaptációt Szárnyas fejvadász (Blade Runner) címen. Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokról? jó ideje gyakorlatilag beszerezhetetlen volt, most végre megint lehetősége nyílik az olvasóknak, hogy polcukra tehessék a méltán népszerű sci-fi alapművet.

"Nexus 6, másolatok, Deckard, Rachel… A nevek ismerősek. A könyv is. Philip K. Dick korszakalkotó regényének új fordítását tartja a kezében az olvasó, amely alapját képezte Ridley Scott kultfilmjének, a Szárnyas fejvadásznak. A kötethez három vezető irodalomtörténész – Bényei Tamás, H. Nagy Péter és Tillman J.A. – írt kísérő szöveget,  amelyek segítségével végre a helyére kerülhet Dick legnagyobb hatású alkotása."

Hamarosan érkezik az értékelés is, az első fejezet pedig a hajtás után olvasható.

Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum

Philip K. Dick huszonötödik (!) magyarul megjelent könyve új lendületet ad az életműsorozatnak, vitathatatlanul a legjobb az utóbbi négy-öt kötet közül. Az utolsó szimulákrum klasszikus disztópia, mely magán viseli a jellegzetes PKD-i jegyeket, a hatvanas évek hidegháborús atmoszféráját, illetve a kor sok tipikus science fiction elemét is. 

Philip K. Dick nem hazudtolja meg önmagát: már a legelső oldalon felbukkan egy fura, idegen létforma, igaz, ezúttal nem az emberiséget leigázni kívánó, telepatikus nyálkagomba és nem is földönkívüli robot, hanem egy primitív, ganümédeszi jószág, mely egy felvevőszerkezet hangérzékelőjeként működik, a rögzítendő hanganyag pedig egy kéz nélkül zenélő pszichokinetikus zongorista játéka. 

Az utolsó szimulákrum valamikor az ezredforduló utáni, közelebbről nem meghatározott jövőben játszódik, amikor Nyugat-Németország már az Egyesült Államok ötvenharmadik tagállama, komoly politikai és gazdasági befolyásra téve szert az USEA berkein belül. Az eredeti demokrácia már jó ideje megszűnt, központosított, támogatói szerint a korábbi megoldásoknál jóval hatékonyabb egypártrendszer uralkodik a birodalom fölött. A totalitárius matriarchátus, a kasztokra osztott társadalom, az atomháború miatti sugárszennyezés, reménytelenség és kisebbfajta társadalmi káosz elől sokan a Marsra költöznek telepesként, ahol az alacsony népsűrűség miatt szimulákrumok, robotikus embermásolatok jelentik számukra szociális közeget. 

Itó Projekt: Harmónia

Milyen egy harmonikus társadalom? Hol van a határ, ameddig érdemes elmenni a tökéletes világért? Mi tesz minket emberré? Meghatározhatják-e személyes döntések az egész emberiség sorsát? Ilyen és hasonló kérdéseket feszeget Itó Projekt magyarul tavaly megjelent regénye, a Harmónia, a válasz pedig nem feltétlenül az, amire számítanánk, vagy amit hallani szeretnénk. 

A Harmónia jellegzetesen japán darab. Szerencsére nem túl japán, átlagos európai ízléssel is teljesen fogyasztható, de a tipikus japán stílusréteg végig érezhető a történeten. Sci-fi regény, de a "disztopikus gondolatkísérlet" kifejezés jobban fedi a lényeget: a történet gyors és feszes, de viszonylag elhanyagolható, a hangsúlyt a felmerülő morális-etikai kérdésekre és társadalmi problémákra helyezte Itó Projekt a kötet megírásakor. 

A nem túl távoli jövőben háborúk és terrorizmus pusztított világszerte, az emberiség józanabb (vagy elkesererdettebb?) részének közös válasza erre az életközpontú társadalom kialakítása volt. Az "ökormányok" minden egyes felnőtt polgárának testébe beépítették a WatchMe rendszert, melynek feladata az egyén - mint a társadalom közérdekű építőköve - egészségének folyamatos vizsgálata és javítása. Tökéletesen egészséges, az átlagtól a lehető legkevésbé eltérő, intézményesített békében és boldogságban élő emberek alkotják az új társadalmi rendet, amit természetesen nem mindenki talál ilyen vonzónak. 

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek (Agave, 2013)

Optimista, világoskék borító mögé rejtve érkezik a tavaly elhunyt Ray Bradbury klasszikus disztopikus kisregényének legújabb kiadása. A Fahrenheit 451-et olvasva ez teljesen érthetetlen választásnak tűnik, sokkal jobban illene hozzá valami sötét, lángnyelvekkel díszített külső, az utána következő novellák viszont egyre pozitívabb hangulatúak, a végére szinte már az olvasó is olyan vidám lesz, mint a könyvfedél színe.

Úgy tűnik, hogy az Agavénál Bradbury történeteit pont fordítva kezelik, mint a Philip K. Dick köteteket: előbb adták ki a nálunk kevésbé ismert novellákat és csak tavaly jelent meg a szerző egyik legismertebb munkája, a Marsbéli krónikák, illetve most a Fahrenheit 451, melyből már antikvár példányokat sem volt olyan egyszerű találni.