2009. február 28., szombat

Iain M. Banks: Fegyver a kézben

I. M. Banks a kortárs sci-fi irodalom eléggé furcsa alakja. Egyrészt jó stílusú történetmesélő, másrészt hosszú oldalakon keresztül képes lazán összefüggő, kusza dolgokat írni a majdnem semmiről. Eddig négy-öt könyvét olvastam, a Fegyver a kézben valahol A játékmester és a Holtpont szintjén leledzik, már ami az élvezeti értéket illeti; vagyis a szinte már védjegynek számító eszelős űrhajónevek mellett a történet is szórakoztató, a mellébeszélés-mennyiség még az emészthető mértéken belül marad és követhető az események menete is.

A Kultúra különös díszleteivel a háttérben követhetjük ide-oda csapongva Cheradenine Zakalwe történetét. Zakalwe a Kultúra Rendkívüli Körülmények csoportjának tagja, feladata általában világok sorsának eldöntése és hasonló csekélységek. Egymaga befolyásolja háborúk menetét, de mégis sokszor kerül a rossz oldalra, amit egy idő után megelégel és otthagyja a Rendkívüli Körülményeket. Nagyjából kétszáz évvel korábban Diziet Sma fedezte fel Zakalwét, most újra dolga van vele: őt bízzák meg azzal, hogy keresse meg a veterát, mert még szükség lenne rá. Ez persze nem olyan egyszerű feladat, még akkor sem, ha az ember lánya mellett nem lebeg állandóan egy kotnyeles drón, a hajón a legénység nem kapcsolja ki poénból az immunrendszerét, illetve a célszemély múltja nem olyan sötét, mint Zakalwéé.

Banks nagy ötlete, a Kultúra, egy élettől nyüzsgő szövetség, ahol emberek és egyéb biológiai alapon működő létformák mellett nem kevés drón és más elektronikus érző-gondolkodó lény is akad, a hajók intelligensek és külön személyiségük van (bővebben a Holtpontban), és az egyetlen általánosan érvényes filozófia, hogy a biológiai testet kizárólag a szórakozás és az élvezetek miatt nem éri meg lecserélni. Ettől függetlenül nem egy gigantikus, békepárti hippiközösség az egész, a Kultúra folyamatosan háborúkat folytat a szövetségen kívüli, általában primitívebb világokkal, ezért van szükség a Zakalwe-félékre... 

--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2006
Eredeti cím: Use of Weapons
Fordító: Totth Benedek
Oldalszám: 425

2009. február 23., hétfő

Aaron F. Loacher: Időjárőr

A furcsa nevű szerző valójában magyar és a Szegedi Tudományegyetem volt munkatársa, civilben jelen Zsoldos Péter-díjas könyv alkotója. Lehetne azon vitatkozni, hogy miért választ előszeretettel idegen hangzású írói álnevet a magyar írók nagy része, de az időutazás érdekesebb téma.

Nem tudom, hogy Poul Anderson hasonló című történetfolyamához mennyire van köze a témán és címen kívül ennek a hat történetet tartalmazó kötetnek, illetve mutat némi hasonlóságot Isaac Asimov A halhatatlanság halála c. regényével is, pillanatnyi hangulattól függően nevezze nagy elődök követésének vagy lenyúlásnak aki akarja.

Főszereplőnk Trevor Davis, egy alternatív valóság szülötte, akit a korokon átívelő, a történelem folytonosságát felügyelő csoport szervezett be, és viszonylag hamar az általunk ismert világban találja magát, mivel az övé egy téves időszál volt, olyan, ami nem vezetett volna el az időutazás feltalálásához. Innentől otthontalan, független ügynökként járja az időt, mindenféle küldetéseket teljesítve az ősi Kínától az időszámításunk szerinti negyedik évezredig, közben viszont leginkább a középkorban mozog.
Technikailag eléggé jól megírt a történet, ilyen szempontból nem érdemtelen az az 1999-es díj, ugyanakkor az elemek közül eléggé sokat olvastam már régebbi, hasonló témájú történetekben és időhurkok, illetve egyéb paradoxonok tekintetében sem nyújt újat.



Kiadó: Lazi

Kiadási év: 1998
Eredeti cím: Patrol in Time
Fordító (író): Csikász Lajos
Oldalszám: 185

2009. február 21., szombat

Anthony Sheenard: A csonkolás művészete

Február második felében valamiért rendszeresen megsokszorozódik az egyébként szokásos könyvmennyiség nálam, mint az jobbra lehet is látni. Az egyik legérdekesebbnek a kupacból Anthony Sheenard, azaz Szélesi Sándor novelláskötete tűnt, úgyhogy ezzel is kezdtem a halom csökkentését.

Valószínűleg inkább regényei által vált ismertté az író, magát mégis inkább novellistának tartja, olvasói szemmel mindkét műfajban meglehetősen jó történetei vannak.
A kötet tizennégy novellát tartalmaz, kivétel nélkül science fiction környezet, irónia furcsa, bizarr hangulat jellemzi őket. A műfaji megkötésekből adódóan nincs lehetőség igazán összetett és kidolgozott univerzum megteremtésére, ezek inkább csak pillanatfelvételek idegen, de mégis ismerős világokból, ráadásul többször alternatív valóság, illetve időhurok is a történések része.

Igazán talán három novellát érdemes kiemelni. A kötetindító Vitézi becsületben a második világháború nyertesei között lévő Magyar Királyság és a Harmadik Birodalom közös Mars-expedíciót indít, közben viszont valami más is kiderül; a címadó A csonkolás művészete sötét humorú 8,5 oldal egy fiatalemberről, aki ellátogat a Bill "Baldhead" Buffalo csonkolószalonjába; illetve a leghosszabb, Valami élő című történet során pedig egy jégbolygóra telepített kutatóállomás házaspárokból személyzete talál valamit, ami valódi tudományos bomba, de a a feleségek nem hajlandóak elárulni életük párjának, hogy miről is van szó, így a kíváncsi férfiak válogatott módszerekkel próbálják megtudni az igazságot...

Ezenkívül még furcsa óriások, túlságosan finom tokaji bor, holdgyarmat, génmanipuláló gyerekek, időutazás többféleképpen, a Három Testőr Porthosa valóságshow-ban, embriópecsenye, na és egy bolygó, ahol egy év egy nap a tartalma a könyvnek.



Kiadó: Graal
Kiadási év: 2006
Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 260

2009. február 20., péntek

Damien Forrestal: Doom - A pokol kapui/Tisztítótűz

Minden idők egyik legnépszerűbb játéka a jelenleg a harmadik résznél tartó Doom sorozat, legalábbis FPS kategóriában. Ettől függetlenül egyik résszel sem játszottam és még a filmet sem láttam, az viszont érdekelt, hogy milyen könyvet lehet kihozni egy játékból, amiről az a hír járja, hogy elképesztően lineáris a játékmenet, agyatlan lövöldözés az egész.

Nos, a könyv meglepően jó. Ez úgy értendő, hogy egy tisztességes sci-fit rakott össze Gáspár András, változatos szereplőkkel, sok nézőponttal, morális vonatkozásokkal és sok egyébbel. Annak alapján, amit a Wikipédiáról összehorgásztam, eléggé megváltozatták a dolgokat, de ez valószínűleg elkerülhetetlen volt.
Az eredetileg névtelen főszereplő a regényben Oleg Gontar, egy mutáns, akinek fizikai tulajdonságait előnyösen befolyásolta a nagyszülei idejében történt csernobili robbanás, illetve A. A. Milne (ld. még: Micimackó) taktikai tiszt, aki a történet elején súlyos sérüléseket szenved, tudatának másolata kerül az ukrán óriás, Gontar fejébe. Enyhén mátrixos beütés a csatlakozó az emberek tarkójában, amin keresztül adatokat lehet az agyba juttatni, illetve a Milne századost tartalmazó ROM-lemezt, bár ehhez XXL-es implant kell, de az idővonal fordított...

Szóval adott a mérhetetlenül ostoba, de strapabíró katona és az intelligens taktikai tiszt párosa (a számítógépes karakter és a játékos?), ketten indulnak a tébolyult pap, Fuentes szörnyeinek megfékezésére. Fuentes fegyenctársaival kitört egy marsi börtönből és elfoglalta a szupertitkos kutatóbázist, ahol egy furcsa objektumot vizsgálnak, ami reagál a közelben tartózkodó emberek gondolataira és képes valóra váltani azokat. És ha történetesen egy Fuentes-féle kerül a közelébe, akkor az eredmény a földi pokol (illetve ebben az esetben marsi).

A mindenféle szürreális szörnyetegek irtása fél oldal után unalmas lenne, úgyhogy menet közben Gontar visszaemlékezései tarkítják az eseményeket, illetve a rendszeres nézőpontváltás egyrészt Gontar és a fejében lakó Milne között; másrészt Fuentes, Milne hármas számú változata (avagy a második másolat) és jó pár epizódszereplő szemszögéből is követhetjük a történetet. Aztán amikor a marsi kutatóbázist megtisztították, felpörögnek az események. Fuentes elmenekül, kettős tudatú szuperkatonánk pedig követi a Földre, ahol Bogotától Moszkváig fél tucat templomban és környékén jelennek meg rendszertelen időközönként, a helyiek nem túl nagy örömére.

Nem hivatalos játékregénynek elmegy, meglepően olvasható példány a magyar könyvkiadás kilencvenes évekre jellemző, szerzői jogokat, esztétikus kinézetet, minőségi fordítást és szöveget semmibe vevő, sötét korszakából.

--
Kiadó: Valhalla Páholy

Kiadási év: 1995
Eredeti cím: Doom: Gates of Hell
Szerző: Gáspár András
Oldalszám: 298
--
A Szubjektív Kultnapló elérhető a Facebookon, a Google Plus-on és a Twitteren, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is

2009. február 19., csütörtök

Pillantás a közelgő jövőbe - Gattaca

1997 óta sokat haladt a világ egy ehhez hasonló jövővízió beteljesítése felé... A nem túl távoli jövőben az emberek mesterséges úton jönnek létre. A szülők génállományát használva a lehetőségekhez mérten tökéletesen megtervezett emberek között, akikből kigyomláltak minden betegségre való hajlamot és pszichikai rendellenességet, azonban néha még születnek természetes úton fogant gyermekek is, ahogy a filmben mondják: God's child, vagyis olyan, akiről nem a szülei, hanem az isten(ek) döntötte('k) el, hogy mi lesz belőle. Ugyan hivatalosan nincsenek hátrányosan megkülönböztetve, mégis lenézik őket, titkos és félig-meddig illegális génteszteknek vetik alá őket, így munkából is csak a legalantasabbak várnak rájuk, egyszóval a társadalom számkivetettjei, legyenek a valóságban akár egy megtervezettnél is jobb képességűek...

Ilyen "becsúszott" szerelemgyerek Vincent Freeman is, akinek egész ifjúkorában nagyképű öccse versengési mániájával kellett szembenéznie, felnőve a legjobb állás, amit megszerezhetett, a Gattaca projekt székházának takarítása volt, egy nap azonban rámosolygott a szerencse. Egy balesetben megrokkant, viszont a legjobb génekkel rendelkező sportoló személyazonosságát felvéve bejut a Gattaca Űrprogram kiválasztottjai közé, ahol a csalásnak köszönhetően elismerik a tehetségét és már közeleg az indulás pillanata a Titánra, amikor gyilkosság történik, a nyomozás pedig kettétörheti megvalósulni látszó álmait.

Ugyan az események kiszámíthatóak és Uma Thurman hideg arca tönkretesz minden érzelmesebb jelenetet, elég jól sikerült a film. A díszletek és egyéb forgatási helyszínek kiválóak, az operatőri munka és a színvilág már-már művészfilmes (pozitív értelemben), az utóbbi időben nem láttam olyan filmet, ami ilyen szépen lett volna felvéve, és a feszültség is kellően adagolt.




Évjárat: 1997
Rendezte: Andrew Niccol
Zene: Michel Nyman
Forgatókönyv: Andrew Niccol
Operatőr: Slavomir Idziak
Látvány: Russel G. Chong, Matt Gaser, Darren Marshall
Vágó: Lisa Zeno Churgin
Szereplők:
  • Ethan Hawke (Vincent Freeman)
  • Uma Thurman (Irene Cassini)
  • Jude Law (Jerome Eugene Morrow)
  • Gore Vidal (Josef)
  • Xander Berkeley (Dr. Lamar)
  • Jayne Brook (Marie)
  • Elias Koteas (Antonio)
  • Ernest Borgnine (Caesar)

Clive Barker: Korbács

A fantáziavilág többféleképpen is ötvözhető a valósággal, ezúttal egy kicsit másképpen történik, mint mondjuk a Csillagpor esetében. Az ötlet kiváló (valószínűleg ezért kapott a könyv World Fantasy díjat):
Az évszázadokon át emberek között élő Látólények, amikor már túlzottan fenyegetve érezték magukat, egy szőnyegbe szőtték magukat és világuk egy részét mindazzal, amit fontosnak gondoltak megőrizni. Ez valamikor a tizenkilencedik század végén - huszadik század elején történhetett, azóta egy liverpooli házban porosodott a szőttes, benne a csodavilággal.

Egy bosszúálló boszorkány kísértetnővéreivel és emberi szolgájával viszont a szőnyeg után kutat, hogy megsemmisítse azt. És itt jönnek a gondok. Nem pusztán a szereplők gondjai: Calhoun Mooney, egy költő leszármazottja, és az őrző unokája elég jól elboldogulnak az eseményekkel, a gond inkább az olvasót sújtja: a negatív karakterek nem pusztán ellenszenvesek, hanem határozottan és túlzottan gusztustalanra sikeredtek. Értem én, hogy valamivel ki kell emelni, hogy nem csupán belülről gonoszak, de azért ez egy kicsit sok. Igazság szerint amilyen zseniális ötlet az, hogy a varázsvilág lakói beleszövik magukat egy szőnyegbe, olyan mértékben lerontja a hangulatot és olvasmányértéket ez az egész, emellett a magyar cím is furcsa: az eredeti Weaverworld (kb. Szövetvilág vagy Szőtt világ) valami értelmes fordítása helyett a Látólények mitikus ellenségének, a Korbácsnak a nevét adni címnek szerintem butaság. Persze biztos valami figyelemfelkeltőt akart a kiadó...



Kiadó: Szukits

Kiadási év: 2001
Eredeti cím: Weaverworld
Fordító: Puszta Dóra
Oldalszám: 425

2009. február 18., szerda

Neil Gaiman: Csillagpor

Nem is tudom, hogy volt-e korábban olyan, hogy előbb a filmadaptációt láttam és utána olvastam csak a könyvet... Ja, igen. A tökéletes trükk, mert a könyv jóval a film után jelent csak meg nálunk... Mindenesetre most is ez volt a helyzet. Amikor a mozikban ment a film, meg a csapból is a Csillagpor folyt, elvből nem foglalkoztam vele, azóta viszont annyian mondták, hogy milyen jó és annyian szörnyülködtek, hogy nem olvastam, de még a filmet sem láttam, hogy muszáj volt behozni a lemaradást.
A film kellemes fantasy, jó karakterekkel, bár néhány jelenet szerintem túlzás volt, szerencsére most kiderült, hogy a könyvben nincsenek is benne, persze az a jól sikerült steampunk-léghajó is csak pár mondatot kapott...

Az nem teljesen egyértelmű, hogy ki is a célközönség, mert ugyan nép- és Grimm-mesei elemek az alapvető építőkövei a sztorinak és ifjabbaknak szól a nyelvezet is, sok poén és részlet viszont inkább a felnőtteket célozza. Nem olyan zavaróan, mint a mostanában készülő animációs filmek esetében, de ez a kettősség a lélekben kevésbé gyermek (nem gyerekes!) felnőtteknek valószínűleg nem igazán tetszhet. Na de nem ez a lényeg. Neil Gaiman jól összerakott fantáziavilágot hozott létre a kis angliai Falva falu melletti fal mögött, az az apró megjegyzés, hogy a legendák homályába burkolózó birodalmak, amikor majdnem fölfedezték őket, Tündeföldére "menekültek", az egyik kedvenc ötletem.

Dióhéjban: Tristran Thorn, egy félig tündeföldi, de az emberek világában felnőtt ifjú, a falu legszebb lányának kezéért még egy frissen lehullott csillagot is elhozna a falon túli mesebirodalomból, csakhogy ezzel van egy kis probléma. Egyrészt a lány nem veszi komolyan, másrészt amikor a becsapódás helyszínére érkezik, kiderül, hogy a csillag élőlény. És nem is akármilyen: egy gyönyörű, ugyanakkor eleinte nem kimondottan kellemes személyiségű leányzó, akit Viharvára urának királyi nyakéke térített le eredeti pályájáról. A csillagra és a nyakékre is vadásznak: előbbire gonosz boszorkányok, utóbbira a király maradék utódai. (Egyébként itt némi összefüggést látok az Oblivion c. fantasyjátékkal, lehet, hogy innen vették a készítők az ötletet a Királyok Amulettjéhez, amit csak a valódi uralkodó tud a nyakába akasztani.) Közben persze nem csak ellenségekkel, hanem segítőtársakkal is találkoznak és az angolszász mesevilág szereplői közül is jó néhány felvonul az egyébiránt meglepően rövid kötet lapjain. A végkifejlet maradjon meglepetés, annyit azért elárulok, hogy nem egészen olyan, mint a filmváltozatban...

--
Kiadó: Agave

Kiadási év: 2007
Eredeti cím: Stardust
Fordító: Pék Zoltán
Oldalszám: 211

2009. február 15., vasárnap

Nevill Drury: Mágia és boszorkányság

Az antropológus végzettségű Nevill Drury könyve érdekesebbnek és hitelesebbnek tűnik, mint azok a "trendi" és bulvárjellegű akármik, amik a témában meglehetősen gyakoriak. Persze nem törekszik tudományos hitelességre, nem egy mélyenszántó kultúrantropológiai értekezés, forrásnak sem használnám szakdolgozathoz, de azért megvilágít néhány dolgot, illetve mégiscsak összefoglalja a nyugati mágikus hiedelmeket és tanokat az őskortól napjainkig.
Persze a legérdekesebb dolgokról ír a legkevesebbet: a sámánizmus és és hasonlók nem kaptak valami sok helyet, annál több szó esik viszont a zsidó-keresztény mondavilághoz köthető mágikus szertartásokról, tanításokról és szektákról a Kabbalától a modernkori sátánizmusig.
Akinek ez a kötet kevés (és valószínűleg sokaknak az), megfelelő angoltudás birtokában böngészhet a jegyzetek között és a bibliográfiában fellelhető irodalomban is, valószínűleg meg fogja találni, amit keres.

Egyébként jellemző, hogy ajándékba vettem a könyvet, de azért még előtte gyorsan elolvasom :)


Kiadó: Katalizátor Könyvkiadó

Kiadási év: 2004
Eredeti cím: lehet, hogy nem voltam eléggé alapos, de a könyvben nem találtam...
Fordító: Endreffy Kata
Oldalszám: 240

Megyek is csomagolni :)

Mi újság? vol. 4.

Az idei második National Geographicban arról lehet olvasni, amiről minden, magára valamit is adó médiumban: három napja volt Darwin születésének kétszázadik évfordulója, így szinte kötelező valamilyen formában megemlékezni az emberről, akihez az evolúció felfedezése kötődik, arról lehet vitatkozni persze, hogy mennyire megérdemelten. Másik aktuális téma a Közel-Kelet: a mára szerencsére lecsendesült palesztinok elleni izraeli támadások kapcsán egy kis Szentföld-történetet is tartalmaz a lap, ha ez nem lenne elég, akkor a szicíliai múmiák jól sikerült fotói nem hagynak aludni... Hazai vonatkozásban a balsorsú Szent István csatahajóról olvashatunk, a glóbusz túloldalán pedig szép képeket csodálhatunk, egyenesen a bolíviai Altiplano fennsíkról.

A fenti kiadvány magyar kollégája nem egészen világos, hogy milyen időközönként jelenik meg, mindenesetre az új év egy kis grafikai megújulást hozott: a National Geographic jellegzetes címlapkeretéből adódó téglalapja és a GEO ezt utánzó négyzete után nekünk sem kell szégyenkezni, sőt: A Földgömb emblémája a székely-magyar rovásírás "f" betűje lett, ami sok más kultúrában is a Föld jelképe: egy kör, melyet egy egyenlő szárú kereszt oszt négy részre (négy égtáj, négy őselem stb.). Én a magam részéről gratulálok, jó választás.
Azért nem csak ennyiből áll az idei első szám. Ha túltettük magunkat a tartalomjegyzéket követő Balatonba fagyott rókán, csehszlovák gyárváros, lélegzetelállító kamcsatkai képek, Vajdaság és erdélyi szász templomok, Afrika hegyei, Lisszabon és az idén nyolcvan éves vatikánvárosi állam a többi cikk témája. Igen, a Vatikán, mint hivatalosan független állam kevesebb, mint feleannyi idős, mint a nagy ellenfél, Darwin :)

Mivel a The Explorer valamiért kimaradt eddig ebben a hónapban, utolsó hasonló témájú újságunk a GEO. A címlapcikk nagy, színes műholdfelvételeken mutatja be, hogy hogyan romboljuk otthonunkat, a Földet (a képek a Globaler Wandel könyvből származnak), aztán egy kis egzotikum a tongai király koronázásáról; a talán kihalt amerikai királyharkály is kapott néhány oldalt, csakúgy, mint a kínai Takla-Makán sivatagba indított svájci expedíció, plusz két interjú: egy a molekulák szépségéről, egy a téves orvosi diagnózisokról.
Kongótól Oroszországig nyolc ország lakói öltöztek ünneplőbe a fotósok kedvéért és válaszoltak néhány kérdésre, kötük van hazánk is, egy apró szépséghibával: a cikkben szereplő térképen a Magyarországot jelölő pötty valahova a bolgár tengerpartra került és ezt még a magyar kiadásban sem javították. És még azon csodálkozunk, hogy nem tudják a világban, hogy hol van "Hungary"?

A MARK építészeti magazin amióta az első példányt a kezembe fogtam, folyamatosan romló tendenciát mutat. Első átlapozásra egyetlen érdekes és/vagy szép épületet nem találtam benne, aztán alaposabb böngészés után kiderült, hogy tényleg minden ház öncélúan tájidegen és/vagy csupasz beton és/vagy nyomasztóan monumentalista.
Konklúzió: nincs szükség globalista "sztárépítészekre".

Richard Bach: Jonathan, a sirály

Nem mondhatni, hogy túl gyakran olvasnék ezoterikus, vagy ilyesmire hajazó könyveket. Ez itt egy kivétel.
Évekkel ezelőtt találkoztam a szerző Illúziók c. könyvével és megtetszett, jó gondolatok voltak benne, olyanok, amik továbbgondolásra ösztönöznek, na meg eléggé sok egyezést mutatott az általános életfilozófiámmal. Ettől függetlenül nem néztem utána, hogy még miket írt, mint azt általában teszem, elég volt ez is. Aztán elektronikus változatban (.prc-hez katt az előző linkre, netes verzió angolul és magyarul itt) hozzájutottam ehhez és hamar el is olvastam.

A könyv Jonathan Livingston sirályról szól, aki más, mint a többi sirály (nem, nem b.zi) és nem csak a táplálékszerzésért repül, hanem azért, mert szeret repülni. Ezt persze a többi átlagsirály nem nézi jó szemmel, aztán amikor Jonathan mű- és gyorsrepülési gyakorlatai közben valami olyasmit csinál, amit a sirálytörvények szerint nem lett volna szabad, kiközösítik. Ez különösebben nem rázza meg, vállalja a száműzetést és arra használja fel, hogy tovább tökéletesítse röptét. Egyszer azonban két idegen madár jelenik meg mellette, akik ugyanolyan jól és szépen repülnek, mint ő, s elviszik valahova, ahol minden sirály hozzájuk hasonló. Kivéve Csiang sirályt, aki repülni tanítja őket: ő már képes tökéletesen repülni. Elszántságának köszönhetően Jonathan is képessé válik arra, hogy erre a magasabb szintre lépjen, Csiang távozásával ő lesz a többiek mestere.
Úgy döntenek, hogy visszatérnek a sirálykolóniába, ahonnan kitaszították őket, de ez is az évezredes törvények megszegését jelenti... Ugyan a raj eleinte ellenségesen fogadja a repülést szerető, azt a tökéletesség felé vezető útnak tartó kitaszítottakat, de aztán lassan felenged az ellenszenv és egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Jonathanról pedig elkezdik azt suttogni, hogy ő a Nagy Sirály egyszülött fia; vagy, mivel ezt tagadja, maga az ördög.

Az Illúzióknál kevésbé konkrét, de ettől függetlenül gondolatébresztő könyvecske ez, szabadságról, önkiteljesítésről és a szükségtelen korlátok ledöntéséről. Sirályokról, embereknek.


Kiadó: Édesvíz

Kiadási év: 2005
Eredeti cím: Jonathan Livingston Seagull
Fordító: Simóné Avarosy Éva
Oldalszám: 160

2009. február 14., szombat

Raana Raas: Csodaidők - Az ogfák vöröse

Régebben azt írtam, hogy nők ritkán írnak sci-fit. Ezt fenntartom, kiegészítve azzal, hogy magyar nők még ritkábban, úgyhogy jelen kötet (és a folytatása) igazi ritkaság. Persze nem ez motivált, már egy ideje nézegetem a Csodaidők tetralógia első két kötetét az Alexandrában, de valamiért soha nem vettem meg. Aztán szerdán (február 12.) betévedtünk a könyvtárba és a kedvenc polcomon ott figyelt az eddig kiadott két kötet, most meg itt vannak nálam, az első bevégezve.

Valamikor a távoli jövőben járunk, de a bonyolult sci-fi-környezet voltaképpen csak díszlet, illetve arra szolgál (nem tudom mennyire tudatosan), hogy egy átlagos történetnél nagyobb agymunka szükségeltessék a műhöz: Tolkien és a többiek után szabadon itt is van összetett és idegen társadalmi berendezkedés meg kitalált nyelv, ami azt eredményezi, hogy az első párszáz oldal során az ember eléggé sokat lapozgat a könyv végére. Ezáltal némileg vontatottá válik a cselekmény, meg úgy általában kicsit nehéz belerázódni, de ha sikerült megjegyezni néhány tucat kifejezést meg a szereplők nevét meg az egész környezetet, akkor már kifejezetten élvezetes, gördülékeny és magával sodró a sztori.

Eleinte több, időben párhuzamos szálon fut a történet: Egy árvaházban élő kislány, egy tekintélyes politikai vezető és egy apja ellen lázadó fiú életébe nyerhetünk bepillantást, a szálak persze egy idő után összefonódnak... Amilyen összetett a világ, olyan kidolgozottak a szereplők is, ugyanúgy léteznek, gondolkodnak, éreznek és hibáznak, mint bárki. Ennek alapján persze ez az egész megfelelne a "szépirodalomról" alkotott, szándékoltan öncélú és többé-kevésbé cinikus definíciómnak: "hétköznapi emberek, hétköznapi helyzetekben, hétköznapi problémákkal" (de akkor minek olvassuk, hiszen mi is ilyenek vagyunk?), viszont szerencsére ott van a már említett idegen társadalom és nyelv, ami már elég ahhoz, hogy meglegyen benne az a plusz, amitől több lesz, mint a soha nem látott apja után sóvárgó kislány, az elvekkel és eszmékkel teli lázadó kamasz és az összeomlóban lévő életű politikus-pap "átlagmeséje". Kicsit sarkítva azt is lehetne mondani, hogy ha a korai huszadik századi Moszkvában játszódna a történet idegen világok helyett, akkor bele sem kezdtem volna, de ez már tényleg értelmetlen.

Miután a Föld szűk lett az emberiség számára, a Homo Sapiens kirajzott, mint oly' sok más történetben, az egyik hajó viszont eltévedt, de sikerült egy lakható bolygón landolniuk, aztán a századok során, amíg elszigetelten éltek, lassan átalakult a kultúrájuk, nyelvük, de még ők maguk is. Igaz, csak annyira, hogy az átlagosnál tovább élnek és egyesek közülük tudják érzékelni az érzelmeket és részben befolyásolni az embereket. Aztán amikor a technológia tovább fejlődött, sikerült felvenniük a kapcsolatot az emberiség többi részével, saját nyelvük, a nitan mellett elsajátították a "közös nyelvet", a lisht is, illetve a megváltozott helyzetnek társadalmi hatásai is lettek. A klánszerű nagycsaládokban élő niesiek előtt megnyílt a lehetőség a kiszakadásra, vagyis arra, hogy otthagyják a nem megfelelőnek tartott rendszert, ami persze mindenféle problémákat felvet, ennek a történetben is fontos szerepe van, na meg politikai és eszmei ellentétek is kialakultak, a jelen helyzet már háború felé közelít...

Szóval eléggé nagyszabású a történet, de emberközeli nézőpontból, a kötet végére sikerült eljutni odáig, hogy tényleg megszeressem és kíváncsi legyek a folytatásra, amivel csak annyi a gond, hogy az Animus visszamondta a kiadást (részletek a csodaidok.hu-n), úgyhogy a második kötet után jöhet hosszú várakozás, amíg nem lesz új kiadó. És ez még azt is kérdőjelessé teszi, hogy felkerüljön-e a polcra ez a két könyv, mert azért az egységes kiadás jobban mutat, még ha várni is kell rá.


Kiadó: Animus

Kiadási év: 2006
Eredeti cím: -
Fordító: - (Író valódi neve: Görgey Etelka)
Oldalszám: 447

2009. február 12., csütörtök

Vacuki Nobuhiro: Ruróni Kensin (5. kötet)

Vacuki Nobuhiro (和月 伸宏) népszerű mangája a Meidzsi-korszakban játszódik, a sógunátus bukása után. Ekkortájt kezdődött Japán nyugatiasodása, megszűnt a kasztrendszer (legalábbis elvben), így a szamurájok sem számítottak már magasabbrendűnek a kézműveseknél, parasztoknál. Ez a történet is egy szamurájról szól, aki a sógunátus ellen harcolt és félelmetes gyilkosként híresült el; a háború után viszont megtagadta korábbi életét, katanáját pedig fordított élű szakabatóra cserélte.
Furcsa ötlet egy pacifista szamuráj, főleg, ha ennyire lányos karakter (28 éves kora ellenére), mint Himura Kensin (緋村 剣心), de ebben a történetben működik, nem is rosszul.

A korábbi kötetekben Kensin vándorlása során megismerkedett egy kardvívó-iskola tizenhét éves vezetőjével, Kamija Kaouruval (神谷 薫) és tanítványával, később az utcai bunyós Szagara Szanoszukével (相楽 佐之助), akikkel meglehetősen ütőképes csapatot alkotnak, a különböző negatív karaktereknek általában nics sok esélyük. Legalábbis eddig, a sorozat 28 kötetes, szóval még eléggé az elején jár a magyar kiadás.

Az ötödik kötet három "extra" átvezető fejezettel indít, melyekben a Kaoru tanítványa küzd egy gonosztevőkből álló banda ellen, a folytatásban pedig egy hatalmas termetű szamuráj érkezik a városba és mindenáron meg akar küzdeni a helyi dódzsók vezetőivel, mégpedig azzal a céllal, hogy visszahozza a régi időket és eltörölje a fakardot használó iskolákat... De mivel ez gyakorlatilag a szabad gyilkolás felélesztését jelentené (képzavar), Kensin természetesen szembeszáll Raidzsútával, de az, hogy sikerrel jár-e, már nem derül ki (túl rövidek a kötetek...).



Kiadó: MangaFan

Kiadási év: 2008
Eredeti cím:
るろうに剣心 明治剣客浪漫譚 (Rurōni Kensin Meidzsi Kenkaku Romantan)
Fordító: Basa Zsófia
Oldalszám: 183

2009. február 11., szerda

Theodore Sturgeon: Több mint emberi

Theodore Sturgeon nem tartozik az igazán ismert szerzők közé Magyarországon, az International Fantasy Award díjjal jutalmazott Több mint emberi (vessző nem kéne? - Nem.) talán az egyetlen nálunk is megjelent regénye (novellái viszont olvashatóak magyarul). Ha egy regény A. C. Clarke és J. R. R. Tolkien művei közé kerül, azért az kell, hogy rendelkezzen valamivel, ami több, mint egy három részből álló sci-fi, na meg a pszichedelikus rockzenére és a hippimozgalomra is volt némi hatása, szóval a figyelemfelkeltés adott, még egy ilyen borító nélkül is.

Egy féleszű férfi, egy telekinetikus képességekkel rendelkező lány, egy ikerpár, akik teleportálnak, egy csecsemő, aki ugyan megállt a fejlődésben, de az agya a leggyorsabb számítógéprendszereket is veri információfeldolgozásban, és egy hipnotikus tekintetű árva fiú... Egyének, akik képtelenek beilleszkedni a társadalomba, de egymásra találva kialakul a szimbiózis, létrejön a Homo Gestalt. Együtt felülmúlják bármelyik embert, gyakorlatilag bármire képesek, ők az emberiség fejlődésének következő szintje.
Több ez, mint egy X-Men & P. K. Dick keverék (na meg korábbi is...), mese az emberségről és az emberiségről; a fejlődésről, pszichéről, erkölcsről; a közösség erejéről az egyénnel szemben; elgondolkoztató, zavarba ejtő és provokatív történet, ami ugyan erősen borús hangulattal indít, de a végkicsengés szokatlan módon határozottan pozitív.


Kiadó: Maecenas Könyvkiadó

Kiadási év: 2007
Eredeti cím: More Than Human
Fordító: F. Nagy Piroska
Oldalszám: 316

2009. február 10., kedd

Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz

Már egy ideje adós vagyok ezzel a könyvvel, ráadásul a gép is megadta magát, úgyhogy még írni sem tudtam róla, de alaplapcsere, Windows-telepítés és egyéb finomságok után újra jelentkezem, ezúttal egy kellemes, posztapokaliptikus történettel.

Valamikor a kétezres évek elején lángba borul a Föld, senki nem tudja, hogy ki kezdte az egészet, mindenesetre az emberiség "mindenki mindenki ellen" stílusú atomháborúja radioaktív labdává változtatta a bolygót, a megmaradt homo sapiens (???) példányok pedig részben genetikai elváltozásokat szenvedett mutánsként járják a sivatagot, részben barbár törzsek alakulnak, de itt-ott megmaradt a kultúra kicsiny szigete, mint például Új-Róma, vagy a Leibowitz-apátság. A Leibowitz-apátságot Szent (illetve az elején még csak Boldog) Leibowitz alapította, valamikor a Tűzözön után, amikor is családja halála után az eredetileg elektromérnökként működő emberünk szerzetesnek állt és életét a háború előtti tudás megmentésének áldozta. Követői is megszállottan gyűjtenek mindent, ami valószínűleg tudást hordoz, még ha nem is értik, de begyűjtik és vallásos áhítattól övezve elrendezik a Memorabíliák névre hallgató dokumentumgyűjteményben, néhány száz évente igazi középkori módon átmásolva, kódexekbe szedve, cikornyásan díszítve.
Az idő azonban halad, az évszázadok során természetesen sikerül megfejteni, illetve továbbgondolni néhány dokumentumot: feltalálják az ívlámpát, a lőfegyvereket; ezer-párszáz év elteltével pedig új civilizáció épül a korábbi romokon gépjárművekkel, űrhajózással és persze atombombával...


Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó (Galaktika Fantasztikus Könyvek)

Kiadási év: 1988
Eredeti cím: A Canticle For Leibowitz
Fordító: Békés András
Oldalszám: 408

2009. február 6., péntek

Joun In-Van, Jang Kjung-Il: Árnybíró (1-10. kötet)

Ugyan már karácsony előtt előrendelhető volt a 12. kötet a Mangafan oldalán, azóta sem jelent meg és az előrendelési lehetőség is megszűnt. Mivel már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a folytatás, de ahhoz nem volt kedvem, hogy angol nyelvű fanfordításokat böngésszek, inkább elolvastam újra az első tíz kötetet a tizenegyedikről már írtam), és van is már néhány tippem, hogy mi várható.
De persze nem akarok előre lelőni semmilyen poént (meg nem is biztos, hogy jók a sejtéseim), inkább azoknak, akik számára eddig nem volt ismerős a kötet, némi kedvcsináló:

A stílus, mint az bizonyára kiderült, manga. Szakértőbbek elvitatkozhatnak azon, hogy tényleg az-e, hiszen nem japánok, hanem koreaiak készítették és így inkább manhwának kéne hívni, én azon a véleményen vagyok, hogy ha valamit ilyen stílusban rajzolnak és a kiadás helye Japán, a nyelve pedig kis j-vel japán, az nyugodtan nevezhető mangának (illetve ebben a kérdésben ld. még a kommenteket).
A történet ennél egyszerűbben megfogható: általában koreai mondák és népmesék (illetve elemeik és adott esetben átirataik) egy szálra felfűzve, ez a szál pedig részben monda, részben fantasy illetve valódi történelem: valamikor régen Koreában létezett az árnybírók hivatala, és a cím alapján is egyértelmű, hogy itt valami hasonlóról van szó. A főszereplőnk egy árnybíró, avagy koreaiul angjo onsi, aki persze az egész mangához hasonlóan fel lett turbózva némi fantasyvel, nem sima vándorhivatalnok, akinek az a feladata, hogy az önkényeskedő helytartók körmére nézzen (persze ez, de ennél egy kicsit mélyebb a dolog), hanem némi természetfeletti képességgel is bír, mint ahogy társai és ellenfelei is.
A mesebeli Dzsusin birodalom összeomlása után nem sokkal kapcsolódunk be az események menetébe. teljes a káosz, fosztogató rablóbandák dúlják a vidéket, nem ritkán nyugati/amerikai segítséggel (azért a keletiek egy kicsit máshogy látják a hős európai hódítókat...), a helytartók részben zsarnok önkényúrrá váltak, kihasználva, hogy nincs, aki a elszámoltassa őket (de mekkorát tévedtek!), illetve éppen ellenkezőleg: próbálnak valami rendfélét összehozni a területükön. A végső, nagy csatát túlélt démonok, mágikus vagy mágiaközeli erővel bíró harcosok és hasonló teremtmények pedig szintén nem maradnak nyugton, hanem balhét akarnak. Közülük is kiemelkedik egy bizonyos Adzsite, aki régen árnybírónk, Munszu egyik barátja volt, de a helyzet azóta kissé megváltozott: a hírek szerint ő a felelős a birodalom bukásáért, bár ebben Munszu sem teljesen tiszta... Mindenesetre a világnézeti különbségek nem tettek jót az egykori barátságnak: most leginkább halálos ellenségnek nevezhetőek.
Mivel Adzsite a világ felforgatását tervezi (és ezt nem árt komolyan venni, mert nyápic külseje ellenére ijesztő dolgokra képes), Munszu pedig hisz abban, hogy más módja is van egy jobb világ létrehozásának, kettejük hajszája árnyalja be az egész történetet, a különböző mondai elemek pedig színesítik; vándorútja során Munszu bajtársakkal és ellenségekkel egyaránt összefut, ők pedig általában nem hétköznapi halandók.
Mágusok, kardforgatók, pisztolyhősök és harcművészek általában nem békés mesékben szoktak előfordulni, ez sem tartozik közéjük: a nézeteltérések általában fizikai úton oldódnak meg, látványos ütközetek és párbajok formájában, ami persze nem jelenti azt, hogy kimaradna a lélektani, logikai vagy éppen érzelmi szál, van mindenből amennyi kell, pont jó arányban ahhoz, hogy egy szépen megrajzolt és érdekes sztorit kapjunk. Ráadásul gyakran fordul elő, hogy valami nem egészen az, aminek látszik, erre utalások is vannak, szóval az olvasó törheti a fejét, hogy hol van a csavar a történetben, aztán persze kérdés, hogy mire lehet rájönni előre és mi az, aminek a megoldását teljesen máshogyan képzeltük.

Külön pozitívum, hogy a legtöbb epizódhoz kis magyarázat is tartozik az eredeti legendáról, illetve arról, hogy mi mért és hogyan lett átalakítva, ez a koreai mitológiában hozzám hasonlóan kevéssé jártas olvasóknak egyrészt szükséges adalék, másrészt van, hogy nem mond túl sokat, mert nem ismerjük az alaptörténetet; na meg a kötetek végén az alkotók saját kis kalandjaikat is elmesélik a manga készítésének bonyodalmaival kapcsolatban, illetve egyéb humoros dolgokat.

Alant láthatóak a borítók, az első kötetet egyszer láttam más külsővel, nem tudom mi lehet az oka, hogy pár példány nem ezzel a képpel jött ki... A Mangafant dicséri, hogy a magyar piacon talán egyetlenként, de védőborítóval adják ki a köteteiket, és ráadásul nem is feltétlenül drágábban, mint a riválisok. Kisebb-nagyobb bakik persze előfordulnak, de az Árnybíró esetében ez maximum annyi, hogy nem egészen párhuzamos a kockákkal az oldal széle, illetve egy-fél miliméter lecsúszik a lapról, de ez is inkább csak az első köteteknél figyelhető meg, illetve egyébként is a nyomda hibája.
Ha valakinek a fentiek meghozták a kedvét, egy kicsit le kell lomboznom a lelkesedést: az első és a negyedik kötet jelenleg a kiadótól sem rendelhető, mert elfogyott, de azért érdemes lehet könyvesboltokban keresgélni, az Alexandránál láttam még teljes sorozatot néhány hete (hónapja?), na meg van, akinek mégsem tetszik annyira és beadja antikváriumba, ilyen példányok fellelhetőek például a Bookline oldalán.

Kiadó: Mangafan
Kiadási év: 2006-2008
Eredeti cím: Shin Angyo Onshi
Fordító: Kiss Réka Gabriella, Vida Március Mitsuki
Oldalszám: 202 / 224 / 208 / 208 / 208 / 208 / 208 / 208 / 230 / 214



2009. február 4., szerda

Frank Schätzing: Raj

Frank Schätzing az egyik legjobb stílusú kortárs író, legalábbis ami az eddig magyarul megjelent könyveit illeti. A legismertebb műve minden bizonnyal a Raj, ami Magyarországon is (legalább) négy utánnyomást ért meg, ami a hazai könyvpiacon nem túl gyakori, legalábbis ha tényleg értékes és jó könyvről van szó...

Valamikor a közeljövőben furcsa dolgok történnek: megvadult halrajok és bálnák hajókat süllyesztenek el, korábban soha nem látott férgek lepik el a metánmezőket, mérgező medúzák tömegei sodródnak a strandokra... Valami összefüggésnek kell lennie az ilyen és ehhez hasonló események között, legalábbis több tudós egymástól függetlenül erre a következtetésre jut. Eleinte a tudományos intézetek külön próbálják megfejteni, hogy mi állhat a tenger megbolondulása mögött, de csakhamar az USA védelmi mechanizmusa is működésbe lép, azt teszik, amit imádnak: a világ rendőrségét kezdik játszani és begyűjtik a szakértőket, hogy közösen találjanak megoldást, biztosítva az Egyesült Államok dicsőségét mindenekfelett. Persze az USA-ra jellemző paranoia itt is megjelenik, nem elég, hogy lehallgatják és kamerákkal figyelik a nekik dolgozó tudósokat, a Pentagon és a CIA vezetése nem képes más megoldásra, mint a pusztítás, még ha az az egész Föld ökoszisztémájának megsemmisülését is jelentené...


A karakterek nagyon szépen kidolgozottak, egyéni stílussal, érzelmekkel, motivációkkal, félelmekkel, de nem csak a főbb szereplők, mint Leon Anawak bálnamegfigyelő, Sigurd Johanson biológus, az újságíró Karen Weawer vagy Judith Li, a hadsereg egyik vezetője, hanem a keveset színen levők is, ami hihetetlenül átélhetővé teszi a történetet. Ráadásul néhány szereplő valós személy, a stílusos Sigurd Johansonban pedig minden bizonnyal saját magát örökítette meg a szerző.
Állítólag 2011-re tervezik a filmváltozatot is...


Kiadó: Athenaeum (GEO könyvek)

Kiadási év: 2007
Eredeti cím: Der Schwarm
Fordító: Losonc Csaba
Oldalszám: 1024

2009. február 3., kedd

Bénázás gyönyörű helyeken - Discovery: Őseink tudománya (India, Japán, Kína)

A Discovery általában jó minőségű dolgairól ismert, de ezzel a sorozattal egy kicsit mellélőttek... Illetve nem is a sorozattal, mert az jó. Legalábbis ez a három része. Na de a narrátor-fickó... Elvileg ausztrál a srác, de nagyotmondásban az amerikaiakat is veri (persze lehet, hogy a szövegíró volt amerikai), tíz perc után már bosszantó, hogy állandóan minden leg-leg-leg... És azok a szerencsétlen próbálkozások, hogy a címet minél többször lehessen hallani a filmen... Sajnos nincs felirat, úgyhogy muszáj hallgatni, ami magyarul és angolul egyaránt próbára teszi az ember türelmét.
És ha a szöveg nem lenne elég, emberünk még ügyetlen is. Persze ha a kamerába dumálás helyett inkább az adott emberre figyelne, akinek az a feladata, hogy megmutassa neki a kovácsolás, agyagozás, papírmerítés stb. művészetét, vagy csak elpróbálná néhányszor forgatás előtt, nem lenne ilyen gáz. Na de így...

Azért ha valaki ezen túl tudja magát tenni vagy hagyja, hogy a szép és érdekes helyek elvonják a figyelmét, még tetszhet is neki az egész. Információgazdagságot tekintve viszont szintén nem ad túl sokat, igazán újat nem nagyon lehet megtudni, marad tehát a vizuális élmény, amihez a hangot akár le is vehetjük.
Bár ilyen célra akkor már a Barakát javallom.

Évjárat: 2008
Hossz: 3x60 perc

2009. február 2., hétfő

Jiang Rong: Farkastotem

Az 1960-as évek második felében Kínában nagyarányú politikai tisztogatás zajlott, amit csak "kulturális forradalom" néven emlegetnek azóta is, pedig minden volt, csak nem az. A hivatalos adatok szerint félmillió ember életébe került a mintegy egy évtizedig tartó folyamat, emberek millióit jelentették fel akár közeli ismerőseik azzal a bűnnel, hogy nem igazi kommunisták, a diákokból szervezett vörösgárdisták terrorjának köszönhetően anarchiaközeli volt a helyzet, ősi értékek vesztek szinte pillanatok alatt oda a szisztematikus pusztításban. Az őrületnek csak Mao Ce-tung (毛泽东) halála vetett véget, 1976-ban.

"Osztályidegennek" és "imperialista elveket vallónak" bélyegzett apja miatt sok fiatal vonult többé-kevésbé önkéntes száműzetésbe északra, Kína mongolok lakta területeire, ez lett az író alteregója, Csen Csen sorsa is, aki "tanult fiatalként" egy nomád-állattartó közösség tagjává. Amolyan Tüskevár-szerűen vette szárnyai alá a közösség szellemi vezetője, Bilgé apó, akitől sokmindent megtanult, de nem csak arról, hogy hogyan lehet életben maradni a pusztán, hanem a mongol lélekről is, cserébe más országok történelméről mesélt az apónak, arról, hogy a kínaiak hogyan látják a mongolokat; mígnem aztán megérintette az ősi életmód, a Farkastotem.

A kommunista Kína nem volt, és valószínűleg máig nincs tekintettel a területén élő más kultúrákra, jelenleg ez leginkább Tibettel kapcsolatban érezhető, akkoriban viszont a belső-mongol sztyeppe lakói szenvedték meg leginkább az idegenek uralmát: olyanok kerültek vezető pozícióba, akiket nem érdekelt semmi, de nem is tudtak semmit. Fogalmuk nem volt arról, amit a nomád állattartók évszázadok, de inkább ezredévek óta tudtak, arról, hogy a pusztával nem bánhat úgy az ember, ahogy csak akar, mindennek értelme van és az ősi hitvilág nem pusztán babona. A földműves kínaiak rettegésből indított irtóhadjárata a farkasok ellen nem csupán a mongolok hitének meggyalázása, ennél lényegesen prózaibb eredménye is van: felborul a sztyeppe ökoszisztémája és teljesen alkalmatlanná válik az életre. De hiába bizonygatta ezt megannyi mongol, a kínaiak nem hallgattak rájuk. Az eredményhez elég elindítani a GoogleEarth-t és körülnézni a kínai-mongol határ környékén, ahol a történet kezdetén még dús füvű legelők voltak.

Az író minden valószínűség szerint a saját bőrén tapasztalta meg az átalakulást (biztosat csak azért nem lehet mondani, mert a "Jiang Rong" álnév), az utolsók között kaphatott ízelítőt a jelenlegi Kína területén élő mongolok eredeti életmódjáról. De ennél többet is tett: a farkasok iráni rajongása arra késztette, hogy megpróbáljon felnevelni egy kisfarkast.
A kisfarkas iránti odaadó szeretete és a változással szembeni tehetetlenség foglalja keretbe a történetet, azt a történetet, amit a "kulturális forradalom" utáni Kínában kiadtak (kiadhattak) és filmet is készítenek belőle. De ez a könyv, hiába lett a borító szerint bestseller, csak csepp a tengerben, amíg a kommunista Kína vezetése (és polgárai!) rá nem döbbennek, hogy olyan úton haladnak, ami nem járható. Ha a milliárdos népesség erejétől megrészegülve hegyeket tesznek földdel egyenlővé és vizek folyását fordítják vissza gátjaikkal, talán úgy tűnhet, hogy uralják a természetet, de ez tévedés. Csak rombolják, és egy mérgező sivatagban az ember már nem tud megélni.


Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2008
Eredeti cím: Lang Tuteng
Fordító: Zombory Klára (a kínai kiadás alapján)
Oldalszám: 686