Mark Lawrence: Szürke nővér

Izgalmas, fordulatos, szórakoztató történet humorral, vérrel, kihívásokkal és drámával, lenyűgöző karakterekkel és egy hihetetlenül érdekes világgal. Mark Lawrence végleg felnőtt a legnagyobbakhoz, a Szürke nővér után joggal nevezheti bárki G. R. R. Martin-szintű írónak.

Lawrence félelmetes: minél többet ír, annál jobb lesz. A Széthullott Birodalomban rengeteg volt a vér és az izgalmas karakter, de kezdetleges volt, túlságosan dark és öncélú. A vörös királynő háborúja már egy jobban sikerült trilógia, ahol megjelent a humor, a dráma és a fordulatok is, illetve kitágítja annyira a Széthullott birodalom világát annyira, hogy már érdekes legyen. Az Ős könyve-trilógia pedig olyan, mint egy Tarantino-film: a legjobb dolgokat átveszi a korábbi műveiből, majd további elemekkel tökéletesíti.

A Szürke nővér két-három évvel a Vörös nővér után veszi fel a fonalat. Nona Grey visszatér a Kegyes Irgalom Kolostorába, új ellenséget szerez magának egy nemes arrogáns és álszent, cserébe viszont rendkívül tehetséges lányának személyében, kapcsolat kezd kialakulni közte és a Kiválasztottnak tartott Zole között, lesz egy új, kéretlen társa, miközben lassan kibontakozik egy világot megrengető konfliktus.

Anthony Ryan: A hamu birodalma

Anthony Ryan az egyik legjobb kortárs fantasy-író. A Hollóárnyék-trilógiával nagyon erősen kezdett, A hamu birodalmával záruló Draconis Memoria trilógia azonban köröket ver rá. A sárkányvérből készült termékekre épülő világ és kibontakozó epikus háború izgalmas, a karakterek szerethetőek és szórakoztatóak, ráadásul Ryan hihetetlenül jó érzékkel ötvözte a nagyon erős fantasyt az igényes sci-fivel.

„Egy elképzelhetetlen erejű, mitikus sárkány éledt fel, bestiák és emberek seregeit gyűjti maga köré, hogy letarolja a világot. A véráldott kalandor, Claydon Torcreek, Lizanne Lethridge, a Szindikátus titkos ügynöke, és Corrick Hilemore, a Szindikátus hajóskapitánya, akiket küldetésük az ismert világ három különböző sarkába vezérelt, közös erővel szállnak szembe a fehér drákkal és szolgáival, a romlottakkal.”
– a harmadik kötet, A hamu birodalma hátlapjáról.

A Hollóárnyék-trilógia friss volt, izgalmas, öröm volt megismerni Vaelin világát és kalandjait. A 700+ oldalas kötetek azonban könnyen megfeküdték az ember gyomrát, a harmadik könyvre pedig a történet is elfáradt kicsit – ha az első két kötetből megspórol 150-200 oldalt, akkor a harmadik is sokkal jobban sikerülhetett volna. A Draconis Memoriában szerencsére elengedte a felesleges szócséplést.

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Az időutazás egy végtelenül érdekes téma, ennek megfelelően népszerű a sci-fi íróknál. Emiatt az időutazás, mint alapkoncepció, olyanná vált, mint a sárkányok, elfek és törpök a fantasyben – egy kvázi kötelező elem, amivel nem lehet nagyon mellé lőni, viszont ritka az olyan szerző, aki képes túllépni az alapsablonon. Tom Sweterlitsch azonban ilyen, a Letűnt világok pedig egy nagyon jól sikerült regény.

Shannon Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással (Mélyűr) vagy időutazással (Mélyidő) járó küldetéseken. Előbbi célja az emberiség számára alkalmas bolygók megtalálása, utóbbié, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel. Az egyik expedíció azonban rászabadít egy idegen fajt az emberiségre, ami valamikor, az egyre közelebbi jövőben elpusztítja a világot.

A történet főhőse természetesen Shannon Moss, aki egy jövőben zajló gyakorlat során összefut a világ végét okozó idegen fajjal, ami fejjel lefelé keresztre feszíti, és csak hajszálon múlik az élete. Később egy gyilkosság után kezd nyomozni, majd rájön, hogy a haláleseteknek közük van a világot fenyegető Fehér Lyukhoz.

A jövőbeli, apokaliptikus világvége nem egy újdonság, ahogy nyilván az űr- és időutazás sem az. Sweterlitsch ugyanakkor remekül vegyíti a különböző zsánereket, alapos, felkészült, mindezt pedig feldobja egy rendkívül kreatív időkoncepcióval.

Alan Dean Foster - A. C. Crispin - Kathleen O'Malley: Alien-sorozat

A magyarul A nyolcadik utas: a Halál címen ismert Alienre, Ridley Scott Oscar-díjas remekművére, mára komplett franchise épült és az egyik legkultikusabb sci-fi filmmé vált. Nem meglepő, hogy a filmsorozat sikerén felbuzdulva minél több bőrt le akartak húzni Ripley megpróbáltatásairól, így a filmek könyvregények formájában is megjelentek.

Ezzel természetesen nem lett minőségileg több a science fiction irodalom, azonban érdemes elolvasni, mert a filmélményen ugyanakkor nagyon sokat dob.

A sci-fi könyvek legnagyobb – és talán egyetlen – hátránya a sci-fi filmekkel szemben a vizualitás: legyen bármennyire is részletes egy leírás, nehéz elképzelni egy idegen lényt vagy bolygót pusztán a szavak alapján (és ez általában a fantasyre is igaz). Ugyanakkor, mint minden könyvnek, megvan az az előnye, hogy a szereplők fejébe látunk, jobban megértjük a szándékaikat és motivációkat.

Andy Weir: Artemis (magyar)

Kevés az olyan sikertörténet, legyen szó sci-firől, vagy úgy általában irodalomról, mint amit Andy Weir első regénye, A marsi tudhat magáénak. Megismételni még nehezebb, ezért elsősorban nem is az a kérdés, hogy az Artemis képes-e erre, hanem az, hogy Weirnek csak szerencséje volt, vagy tényleg tud stabilan minőségi és szórakoztató történeteket írni. Spoiler alert: képes rá.

Persze a Mars után nyilván a Hold jön, meg a tudományos alaposság, a humoros, szórakoztató stílus és a rendkívül laza, de valamiben mindenképpen kiemelkedő képességű főszereplő is várható volt, elvégre ezeknek köszönheti A marsi is az elsöprő sikert a Matt Damon-féle film mellett. Ezeken kívül viszont az Artemis nem is különbözhetne jobban Weir előző regényétől.

Valamikor a nem túl távoli jövőben megépült a Holdon Artemis öt kupolából álló városa, elsősorban a turizmus és az alumíniumtermelés, nem hivatalosan pedig a nemzetközi pénzmosás kiszolgálására. Itt éldegél Jazz Bashara is, aki éppen hordárként keresi a napi betevőt, a szűkös anyagiakat pedig csempészéssel egészíti ki.

Álma, hogy turistákat vezessen űrruhában a felszínen, ez lényegesen jövedelmezőbb és izgalmasabb foglalkozás, csakhogy engedélyt és megfelelő felszerelést szerezni már nem olyan egyszerű. Persze akár hegesztőnek is elmehetne, mint az apja, de... maradjunk annyiban, hogy ez nem opció.

Brandon Hackett: Xeno

Többször leírtam már itt a blogon, de nem lehet elégszer: Brandon Hackett azon kevés hazai író egyike, akik vitán felül egy szinten vannak a nemzetközi élmezőnnyel. A maguk nemében a korai űroperái sem voltak rosszak, de a tíz évvel ezelőtt megjelent A poszthumán döntéssel indultak be az igazán jó történetek, a Xeno ennek az új korszaknak a hatodik regénye.

Érdekes év az idei: egymástól függetlenül három, első ránézésre meglepően hasonló alaphelyzetet használó regény jelent meg magyar szerzőktől.

Veres Attila Odakint sötétebb című, kozmikus horrorba hajló regényében furcsa, csápos állatok lepték el egyik pillanatról a másikra egy meg nem nevezett magyar falu környékét. László Zoltán Távolvíz c. sci-fijében a tengerekben jelent meg egy rendkívül szolgálatkész és nagyon komoly technológiai eszköztárral érkező idegen faj, az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény a Földön" sorozatot pedig a Xeno zárja.

2117-ben járunk, a Földön tizenötmilliárd intelligens lény osztozik, közülük kilencmilliárd idegen, avagy xeno. Alakulhatott volna máshogy is, például lehetne a szituáció az idegenekkel történő kapcsolatfelvétel utáni virágzó kereskedelmi-kulturális együttműködés eredménye, star warsi változatosságú, vidáman nyüzsgő lényekkel, de valami egészen más történt.

Bolygónkat három másik értelmes faj lakhelyével együtt gyakorlatilag megszállta a migrátorok szupercivilizációja, féreglyukakkal kötötték össze őket, és hatalmas tömegeket költözésre kényszerítve összekeverték a lakosságot.

Ez pontosan azzal járt, amire számítani lehet: kétségbeeséssel, félreértésekkel, erőszakkal, fajon belüli összezárással és kifelé mutatott idegengyűlölettel, de épp így megvannak a kulturális kölcsönhatások, az egymástól tanulás és egymás segítése, a támogató együttműködés és a fajközi barátságok is. A szinte isteni hatalmú migrátorokkal kapcsolatban viszont nincs semmi kettősség: válogatás nélkül mindenki ellenérzésekkel viszonyul hozzájuk és tart tőlük.

Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Első körben simán azt hittem, hogy a Felbolydult napjaink valami humoros, szórakoztató, a retrofuturista nosztalgiahullámot meglovagló könyv lesz. Különösebben nem is néztem utána, úgy voltam vele, hogy nem akarok spoilerekbe futni, legyen minden újdonság, úgyhogy szépen meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy Elan Mastai első regénye valami teljesen más.

Igaz, hogy egy olyan alternatív jelenben indul a történet, ami maga a megvalósult utópia, de ez csak egy része a teljes képnek. A Goettreider-motor fantázianévre hallgató generátoroknak köszönhetően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ingyenes energia áll rendelkezésre a hatvanas évektől, ez pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egycsapásra megoldotta az emberiség problémáinak többségét, étel- és ruhaszintetizátorokkal, csodálatos egészségüggyel, repülő autókkal szórta tele a bolygót, és kézzelfogható közelségbe hozta a teleportálás és az időgép lehetőségét.

Eddig nagyon menő, klasszikusan naiv és gyakorlatilag bármi lehetne a történetből. Csakhogy a félinformációkból kikövetkeztetett nosztalgikus-humoros kalandok helyett kapásból az eleve nem különösebben szimpatikus főszereplő száz oldalnyi önsajnáltatásával indít a regény, ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a kevésbé bátor olvasók többségét már azelőtt elriassza, hogy ténylegesen elindulna a sztori.

Karin Tidbeck: Amatka (magyar)

Karin Tidbeck debütáló regénye kicsit sci-fi, kicsit krimi, de túlságosan sok maradt benne. Az Amatka első könyvnek nem rossz, elsősorban viszont nem a hardcore sci-fi rajongóknak ajánljuk, hanem azoknak, akik valami érdekes, de könnyen fogyasztható történetet szeretnének.

Vanja, a fiatal tájékoztatási asszisztens feladatot kap az essrei bizottságtól, hogy menjen Amatka városába, és gyűjtsön adatokat az ott élők higiéniai szokásairól. Eközben kiderül, hogy valami szörnyű nagy gebasz van a városban/kolónián, a fiatal nő pedig a dolgok végére akar járni. A lényeg nagyjából ennyi.

A történet elsőre túlontúl triviálisnak, egyszerűnek tűnik, és jobban belegondolva az is. Nincs semmi különösebb értelme Vanja feladatának: az, hogy higiéniai adatokat gyűjt, sehová nem viszi a történetet, nem jön rá kulcsfontosságú dolgokra a munkája során, még csak igazi konfliktusa sem lesz miatta. Simán jöhetett volna nyaralni, látogathatta volna meg egy rokonát, vagy bármi, épp úgy működött volna azzal is a történet. Elférni elfér ez az indok is, csak hát gyakorlatilag fölösleges.

Kim Stanley Robinson: New York 2140 (magyar)

Kim Stanley Robinson a hosszú, tudományos alapossággal kidolgozott, időnként szinte már szélsőségesen realista regényeiről ismert, és ezt szokás szeretni benne: egy jól megírt gondolatkísérlet sokszor izgalmasabb bármilyen csavaros és akciódús sztorinál. Cserébe a kifejezetten történetközpontú irodalmat, vagy pláne a kizárólag könnyed szórakozást kedvelő olvasóknál általában kevésbé népszerű, nem mindenkinek jön be, ha a hangsúly a világon és a környezeten van a karakterek és az események helyett.

Ezt nyilván Robinson (és/vagy a szerkesztője) is realizálta. A New York 2140 valódi főszereplője ugyan a globális felmelegedés hatására térdig vízben álló, címadó város, de mellette változatos és életszerű emberi karakterek is komoly szerepet kapnak, és kifejezetten izgalmas történet is akad bőven.

Robinson nem elégszik meg egy pusztán szórakoztató célú regény összerakásával. Szinte minden írása többről szól ennél: gondolkodásra késztet, társadalmi és környezeti problémákra hívja fel a figyelmet, és sokszor némi tudományos ismeretterjesztés is tetten érhető a történeteiben.

A New York 2140 világát napjaink legsúlyosabb fenyegetése, a globális felmelegedés formálta. A tengerszint megemelkedése, az elolvadó sarkvidéki jégtakaró, az élővilág egyre fokozódó pusztulása itt már nem csak valami, amivel tudósok "riogatnak" és amiről elnökök jelentik ki, hogy fake news. Nagyon is kézzelfogható valóság, alapjaiban határozza meg az átlagemberek életét az egész világon mindenhol.

Dennis E. Taylor: MI, Bob

A nyár egyik legszórakoztatóbb sci-fijében Bobot elüti egy autó, lefejezik, a tudatát feltöltik egy szerverre, vezérlőszoftvert akarnak csinálni belőle, atombombával fenyegetik, rakétákat lőnek ki rá, és ez még csak a kezdet. Dennis E. Taylor trilógiájának első része, a MI, Bob kalandos, humorral és popkulturális utalásokkal teli, könnyed bevezető a kortárs sci-fi világába.

A mesterséges intelligencia, tudatfeltöltés és hasonló témák minden sci-fiben fel tudják kelteni az érdeklődésemet, de az a legjobb, ha egy történet kifejezetten erre épül. Dennis E. Taylor váratlanul frappáns magyar címmel ellátott regénye pedig pontosan ilyen, így amikor hosszas várakozás után megjelent itthon is, nem volt kérdés, hogy elolvasom-e.

Bob Johansson a szerzőhöz hasonlóan szoftverfejlesztő és tipikus SFF-rajongó kocka, mint rajta kívül még oly' sokan, különösen annak a las vegasi SF-connak a környékén, ahol épp előadásokat hallgat. Két dolog miatt viszont mégsem átlagos: nemrég jókora summát akasztott le a cége eladásával, illetve a befolyt összeg egy részéből megbízott egy céget, hogy a halála esetén fagyasszák le a fejét és csak akkor olvasszák ki, ha a technológia már elég fejlett egy új test létrehozásához.

A többi ebből már logikusan következik: hősünket nyilván elüti egy autó, szépen lefejezik, aztán magához tér valamikor a jövőben, ami közel sem olyan vonzó, mint azt szerette volna. Kellemes kis vallási diktatúra, komoly nemzetközi feszültségek, gyakorlatilag a Trump-éra felturbózott változata, ha nagyon kortárs párhuzamot keresünk. A lefagyasztott személyeknek nincsenek jogaik, a feltöltött tudatukat vezérlőszoftvernek használják, magától értetődően Bobra is ez a sors vár. Legalábbis ha nem tud meglépni valahogy.

Philip K. Dick: A végső igazság

Az emberiség föld alatti bunkerekbe húzódott a háború elől. A bunkerek lakóit folyamatosan ellátják hazafias szónoklatokkal és a pusztításról készült felvételekkel, csakhogy ezek hamisítványok, a háború már rég véget ért. A végső igazság, Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye szokás szerint a valóság manipulációjával foglalkozik, ezúttal pszichedélia helyett a médiával a főszerepben. 

Ha valakit megkérnek, hogy mondjon néhány sci-fi írót, Philip K. Dick garantáltan ott lesz közöttük. A tragikusan korán, alig ötvenhárom évesen elhunyt szerző írásai a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, ráadásul igen termékeny elme volt, magyarul is mintegy harminc kötete jelent meg eddig.

A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.

A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.

Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.

Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.

Ian McDonald: Luna - Újhold

Idén nyáron másodszor is ellátogathatnak égi kísérőnkre a magyar olvasók. A brit Ian McDonald negyedik magyarul megjelent regénye egy lenyűgöző trilógia első kötete, a Luna - Újhold A Keresztapa és A tűz és jég dala nagyszerű ötvözete a Holdon.  

Ian McDonald (nem összetévesztendő a King Crimson azonos nevű alapítójával) kedvenc szerzőim egyike. Minden regényében lenyűgöz irodalmi stílusával, hangulatfestéseivel, kulturális érzékenységével és alaposságával.

Nincs ez másként most sem, a Luna - Újhold simán hozza A dervisházban és a Brasylban megszokott mcdonaldi stílusjegyeket, illetve az utóbbiból már ismerős brazil kultúrát, ugyanakkor egy kicsit közelebb áll a mainstreamhez azoknál. Ez határozottan pozitív változás, ez a regény szélesebb olvasóközönséghez juthat el a magyarul korábban megjelent másik háromnál (a harmadik a kiemelkedő ifjúsági regény, a Síkvándor).

A holdon az "öt sárkány", a ghánai Aszamóák, az ausztrál Mackenzie-k, a kínai Szunok, az orosz Voroncovok és a brazil Corták irányítják a gazdaságot és a családokon kívüli polgárok életét, miközben egymással szövetkeznek, vetélkednek vagy éppen vérre menő küzdelmeket vívnak, ahogy jó neofeudalista-maffiózó népekhez illik. Ezek közül is kiemelkedik a legújabb és az első család, a Corták és a Mackenzie-k közötti konfliktus, melynek alapja a brazilok felemelkedése, akik az ausztrálok rovására tettek szert vagyonra és hatalomra, és ezt utóbbiak soha nem voltak képesek megbocsátani.

Wesley Chu: Időrabló

Az Időrabló minden ízében szórakoztató sci-fi kalandregény. Izgalmas akciójelenetek, látványos és változatos környezet, folyamatos feszültség, könnyen átélhető karakterek és olvasmányos stílus - Wesley Chu első magyarul megjelent regényében gyakorlatilag minden megvan, ami a műfaj kiemelkedőbb példányait jellemzi.

Wesley Chu néhány éve ott van az "állítólag jó, kellene már valamit olvasni tőle" című listámon, ezért különösen örültem, amikor az Agave bejelentette, hogy kiadják az Időrablót. A hírt az a megjegyzés kísérte, hogy ez a regénye populárisabb, mint a korábbiak - viszonyítási alapom egyelőre nincs, de az kétségtelen, hogy itt szinte minden a szórakoztatást szolgálja.

A Földet annak rendje és módja szerint sikerült tönkretenni, az emberiség kiköltözött a Naprendszer egyéb, lakhatóvá tehető objektumaira és a KronoCom időutazóinak segítségével fosztogatja a múltat, hogy technológiához, energiaforrásokhoz vagy éppen ritka műkincsekhez jusson. Az időutazásnak persze szigorú törvényei vannak, ezt minden kronotrop megtanulja már a kiképzés kezdetén, és komoly szellemi és fiziológiai igénybevétellel jár. Időutazó ezért csak a legjobbakból lehet, és még közülük is kevesen érik meg a szolgálati idő végét.

Anthony O'Neill: A sötét oldal

Purgatórium, a bűn városa a Hold távolabbi oldalán. Justus, egy becsületes zsaru, akit Purgatóriumba rendeltek. Egy gyilkosságsorozat, melyben Fletcher és CK Brass, Purgatórium mindenható alapítója és lánya is gyanúsított. Egy android, aki/ami Eldorádót keresve vándorol a Hold felszínén, útját halottak jelzik. Az ausztrál Anthony O'Neill legújabb regénye, A sötét oldal feszes tempójú sci-fi noir, kortárs áthallásokkal és egyértelmű tisztelgéssel Asimov robottörténetei felé.

Odakint sötétebb, a Holdon meg aztán pláne. Az más kérdés, hogy égi kísérőnknek nincs sötét oldala, csak távolabbi, ahogy ezt szerencsére Anthony O'Neill is leszögezi regényében, a cím leginkább morális szempontok alapján értelmezendő.

A sötét oldal a Hold Földtől távolabbi oldalán játszódik, ami persze fizikai értelemben is sötétebb, mint az, amelyiket valamennyire még éjszaka is bevilágítja a bolygónkról visszatükröződő napfény, de történetesen itt található Purgatórium is. A vonzó nevű kolóniát a leginkább Elon Musk és Donald Trump mixeként elképzelhető Fletcher Brass alapította és vezeti lányával, akivel kapcsolatban megint csak nem egészen alaptalan az Ivanka Trump-áthallás. És ha már a hasonlatoknál tartunk, maga a kolónia az ókori Mezopotámia és Las Vegas kétes ízlésre valló keveréke, a visszafogottnak nem nevezhető díszleteket pedig  szerencsevadászok, bűnözők, kalandvágyó turisták és az őket kiszolgáló lakosok népesítik be.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Csápos idegen állatok egy magyar erdőben - nagyjából ez az Odakint sötétebb premisszája. Veres Attila komoly tehetséggel ötvözi a lovecrafti kozmikus horrort és a kiábrándítóan hétköznapi, ettől pedig nagyon is ismerős és hiteles közeget, illetve karaktereket első regényében. Az utóbbi évek egyik legjobb magyar debütálása.

Az Odakint sötétebb második az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény" témát követő, teljesen véletlenül pont idén és az Agavénál megjelenő három magyar sci-fi közül.

Természetesen mindegyik szerző teljesen más oldalról közelíti meg a témát: László Zoltán Távolvíz c. regényében százmillió, az emberiséget szolgálni vágyó krea lepte el a világtengereket, a társadalmi rendszerek pedig az ingyen (vízi) munkaerő és az időlassító technológia következtében gyökeresen átalakultak. Veres Attila ezzel szemben visszafogottan kezeli a globális kérdéseket, elvégre a csápos cellofoidák csak Magyarországon, egy viszonylag kis területen jelentek bukkantak fel, és közelebb áll a lovecrafti kozmikus horrorhoz, mint a sci-fihez. Brandon Hackett Xenója pedig majd ősszel érkezik, de az egészen biztos, hogy az alapmotívum hasonlóságán kívül ennek a történetnek sem lesz semmi köze a másik kettőhöz.

Szóval 1983-ban történt valami Magyarországon. Különös, csápos állatok jelentek meg egy közelebbről meg nem nevezett erdőben, az eseményen kívül mással nehezen magyarázható jelenségek közepette. Azóta többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, a cellofoidákat befogták és emésztőváladékuk állítólagos rákgyógyító hatása miatt farmokon tartják, a zónában még mindig észlelhető, különös jelenségek pedig kalandvágyó hippiket vonzanak a világ minden részéről. Az ország bekerült a köztudatba, de lényegesen többet így sem foglalkoznak vele, mint a mi világunkban, az eseményterületből nem lett kiépített turisztikai attrakció, a kisebbik cellofoida-farm pedig, ahova főszereplőnk, Gábor érkezik melózni, tulajdonképpen lehetne mondjuk nyomda vagy autóbontó is.

Szinte kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, a történet is visszafogott, nem különösebben bonyolult vagy kalandos. Játszódhatna gyakorlatilag bárhol és bármikor, a lényeg nem ez, hanem a kivitelezés.

Jonathan Strahan: Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Huszonnyolc novella, Jonathan Strahan, a legendás ausztrál szerkesztő szerint az év legjobbjai. A tavalyi antológia sikerét követően Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 is megjelent magyarul, a hazai olvasók így ismét belekóstolhatnak az angolszász SF/F novellatermés legjavába. 

Miután tavaly kiderült, hogy léteznek jó novellák, ráadásul ilyen mennyiségben, ez az antológia már nem szolgálhat sok meglepetéssel. Természetesen túlzok, de az tény, hogy ilyen szempontból nem ütött akkorát Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017, mint a 2016-os válogatás. A szerzők és Strahan persze idén is kitettek magukért, de az is biztos, hogy az angol nyelvű SF/F-színtéren a nagy számok törvénye alapján könnyebb jó novellákat találni, mint valószínűleg az összes többi nyelven együttvéve.

A tavalyi kötet gerincét az Old Venus antológia legjobbjai adták, az ideit a The Starlit Wood: New Fairy Tales novellái, a női és ázsiai-amerikai szerzők fémjelzik. Emiatt a hangsúlyok is máshol vannak: a szórakoztatás és világalkotás hátrébb vonult és több teret enged a karaktereknek és a társadalmi kérdéseknek. A változás nem helyezhető el a "jó-rossz" skálán, viszont szépen mutatja, hogy 2016-ban mi foglalkoztatta az írókat és szerkesztőket. Ha ez valóban így van, a következő, idén megjelenő novellákból összeállított antológia (az ismert nemzetközi események visszhangjaként) valószínűleg még súlyosabb lesz.

Na de lássuk, miről is van szó, alább mindegyik novelláról írtam néhány sort:

Sci-fi és fantasy a 88. Ünnepi Könyvhéten (2017. június 8-12.)

Napokon belül itt a 88. Ünnepi Könyvhét. Idén június 8-12. között kerül megrendezésre az év egyik legnagyobb könyves eseménye a szokásos helyen, a budapesti Vörösmarty téren. A menetrend már ismerős lehet: csütörtöktől vasárnapig kiadók standjai töltik meg a teret, számos friss megjelenés, könyvbemutató, beszélgetés és dedikálás várható. 

Most nem volt a tavalyihoz hasonló balhé és a hivatalos dizájn is egyre lájtosabb: idén éppen a többek között a Békés Pál és Várkonyi Mátyás által jegyzett mesejáték, A félőlény borítójáról ismerős manó olvasgat a weboldalon, a logó pedig szimplán az esemény száma.

A könyv- és programkínálat ezúttal is elég jó, bár azért valamivel elmarad az elmúlt évekhez képest. SF/F témában kiemelkedően nagy név, mint pl. a Könyvfesztiválon Sapkowski, nem lesz, de számos magyar szerzővel találkozhat személyesen is a kilátogató. Az összegyűjtött, elsősorban sci-fi- és fantasy-témájú megjelenéseket, programokat, dedikálásokat alább találjátok.

Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

A Földalatti Légitársaság alternatív Amerikájában legális maradt a rabszolgatartás. Victor, egy szökött rabszolga, saját szabadsága érdekében sorstársaira vadászik, legújabb célpontjával viszont valami nem stimmel, ezért magánakcióba kezd. Ben H. Winters regényének világa ijesztő párhuzamokat mutat a miénkkel és súlyos kérdéseket vet fel, amelyek többsége Magyarországon is épp olyan aktuális, mint az Egyesült Államokban.

Kedvelem Ben H. Winters visszafogott stílusát és jellegzetesen amerikai témáit. Előző munkája, Az utolsó nyomozó-trilógia elgondolkodtató kérdéseket boncolgatott, apokaliptikus detektívtörténetbe ágyazva, de a Földalatti Légitársaság sem marad el tőle, sőt. Winters új regényének központi motívuma, hogy milyen hatással lett volna az amerikai társadalomra, ha az USA néhány déli államában megmarad a rabszolgatartás intézménye.

Ebből adódóan a regény elsősorban az Egyesült Államok aktuális helyzetére reflektál (pedig a tavaly júliusi megjelenéskor, vagy pláne megírása közben még szó nem volt pl. Trump elnökségéről és az ezzel járó dolgokról), de a fő mondanivaló bárhol a világon megállja a helyét. A rasszizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek, a kisebbségek, szegények stb. kiszolgáltatottsága, a tudatos/etikus fogyasztás, az üzletszerű gazdasági csalások, a hatalommal való visszaélés, az identitás keresése és megtagadása Európában, Magyarországon is megkerülhetetlen témák.

László Zoltán: Távolvíz

"Egyszer csak megjelent százmillió földönkívüli lény az Atlanti-óceánban, és mind az emberiséget akarta szolgálni." László Zoltán hatodik regénye, a Távolvíz úszó városokba, az óceán mélyére, időgyorsító mezőkbe - egy izgalmas, alaposan átgondolt és jól megírt, tengerközpontú jövőbe viszi el az olvasót, ahol a látszólagos idill nagyon fontos, megválaszolatlan kérdéseket rejt.

László Zoltántól eddig összesen két könyvet olvastam, a Hiperballadát és az Egyszervoltot. Előbbiből túl sok nem maradt meg azon kívül, hogy valami cyberpunk volt egy alternatív, szovjet-szocialista jövőben, utóbbi pedig egy elég jól kitalált urban fantasy, ami annak idején tetszett, de azóta valami egyre erősödő hiányérzetem van vele kapcsolatban. A Távolvíz viszont pontosan az a regény, amihez még sokáig vissza-vissza fogok térni legalább gondolatban, és ha valaki kéri, hogy ajánljak neki színvonalas kortárs sci-fit, ez is ott lesz a listán.

Érdekes év az idei, ami a magyar fantasztikus irodalmat illeti: egymástól függetlenül (de ugyanúgy az Agavénál) három olyan regény is megjelenik, amelynek központi témája egy csomó idegen lény váratlan érkezése (a Molyon még kihívást is találtok hozzá). A Távolvíz volt az első, a Könyvhétre jön Veres Attilától, az Odakint sötétebb, és ha egy kis szerencsénk van, Brandon Hackett új regénye, a Xeno zárja ősszel a sort. Persze ez csak egyetlen aspektusa a történeteknek, más hasonlóság nyilvánvalóan nem lesz közöttük, de pont ezért lesz izgalmas figyelni, hogy ki hogyan oldja meg a dolgot. Eddig egyvalami biztos: László Zoltán nagyjából mindent kihozott a témából, ami ebben a megközelítésben lehetséges.

Jeff VanderMeer: Borne (magyar)

Jeff VanderMeer nem rossz író, vannak érdekes és eredeti elképzelései, még ha ezekért nem is érdemelne feltétlenül ennyi díjat és jelölést. A többek között China Miéville nevével is fémjelzett New Weird irodalmi zsáner egyik képviselője, ügyesen tudja ötvözni a sci-fi- és fantasy-elemeket, ahogy ezt legújabb magyarul megjelent könyve is mutatja. A Borne egyértelmű előrelépés a Déli Végek-trilógiához képest, érdemes elolvasni, de azért azért nem is tökéletes.

„Rachel ​guberálásból él a jövő egy porig rombolt, névtelen városában. Az egyik nap egy furcsa teremtményt talál Mord, a gigantikus zsarnoki medve bundáján, aki egykoron a Vállalat nevű biotech cég folyosóin nevelkedett, majd a rajta végzett kísérletek után megnőtt, a kínzások eredményeként pedig megőrült és elszabadult.”

Így kezdődik a fülszöveg, ami elsőre (és sokadjára is) meghökkentő, főleg a „gigantikus zsarnoki medve” rész. Talán ha nem olvasom félre – „zsarnoki medve bundájában”-nak, azt hittem, valamilyen kis szörnyecske felzabálta az óriásmedvét –, bele sem kezdek. Ez a Mord-koncepció olyannak tűnt, mint valamilyen kitekert King Kong-történet, mintha lekvárt tennénk a húslevesbe, mert olyan még úgysem volt. Szerencsére VanderMeer megkímélt minket ettől és egy nagyon pöpec kis világot rakott össze.