Lev Grossman: A varázsló birodalma

Valahogy így érdemes sorozatzáró regényt írni. A varázslók-trilógia az egyik legjobb ezredforduló utáni fantasy-történet, a kifejezés pozitív értelmében kortárs, intelligens, erős érzelmeket keltő, hatásos és messzemenően elgondolkodtató, A varázsló birodalma pedig abszolút méltó az előző részekben lefektetett stílushoz és szellemiséghez. 

Határozottan az az érzésem, hogy Lev Grossman a legjobb, ami a kortárs fantasyvel történhetett. A varázslók melankolikus hangulatú tabudöntögetése, súlyos realizmusa, intelligens és ironikus humora egy olvasót sem hagyott hidegen. Érdekes módon a reakciók általában a két véglet valamelyikének közelében helyezkednek el, vagy nagyon bejön valakinek, vagy nem tudja elviselni, ritka a középutas vélemény. A második rész, A varázslókirály, nem tudta megismételni az első kötet gyönyörűen felépített fő fordulatát (annak természetéből adódóan ez nem is lett volna lehetséges), viszont elmélyítette az olvasók kapcsolatát a világgal és a karakterekkel, az előzőnél kalandosabb történet segítségével. A varázsló birodalma értelemszerűen ezt az irányt viszi tovább, megtartva mindent abból, ami az első két kötetben jó volt, és kiegészítve izgalmas, új ötletekkel, karakterekkel és helyszínekkel. Ja, és persze közel tökéletes trilógiazárás.

A bejegyzés további része A varázsló birodalmára nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első kötet legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára és a második kötet bizonyos részeire. Előbbi pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat és ideális esetben A varázslókirályt is.

   – Szóval tudni akarjátok, mit csinálunk? Varázsolunk. Igen, képzeljétek, egy brutál nagy varázslatra készülünk. És ha sikerül, kibaszott mestermű lesz.

(272. oldal, 20. fejezet)

Néhány évvel A varázslókirály eseményei után járunk, Quentin Coldwater harminc éves és szépen látszanak rajta a kapunyitási pánik tünetei. Persze ehhez az is kellett, hogy az élet kicsesszen vele, tekintve, hogy eddig azért egész szépen alakultak a dolgai és Fillory egyik királyaként annyira nem kellett aggódnia azon, hogy mihez kezdjen. Csakhogy a nem éppen gyerekbarát mesék birodalmából száműzték, a Föld világában pedig nem jött neki össze eddig a karrierépítés, így történetünk kezdetén, munkanélküliként, éppen egy nem egészen legális melóban készül részt venni, néhány hasonlóan lecsúszott varázslóval együtt. A mágikus Ocean's Eleven azonban a vártnál jóval komolyabbnak bizonyul (szerencsére a díjazás is hasonlóan jelentős) és messzebbre vezet, mint azt egy varjú kivételével bárki gondolná. Eközben Filloryban is zajlik a szívás, nem elég, hogy az északi barbárok megtámadják a királyságot, Elliot és Janett ennél nagyobb léptékű problémákkal is szembesül.

(Owen Davey illusztrációja a New York Times kritikájához)

Grossman ezúttal is ügyesen szövi a történetet, folyamatosan fenntartva az olvasó kíváncsiságát és felfedezőkedvét. Minden újdonság organikusan illeszkedik a már megismert világhoz,és a trilógia szellemiségéhez, a karakterfejlődést is szépen, életszerűen sikerül érzékeltetni. Realizmusban sincs hiány, pont ugyanúgy jönnek a hibák, szívások, váratlan események, mint eddig, vagy mint a valóságban. Talán a stíluson múlik, talán a mágiához való hozzáálláson, akárhogy is, ezt a részt is legalább akkora élvezet olvasni, mint a korábbiakat, elvégre ilyenek vannak benne:

    – [...] mit gondolsz, szerinted mire való a mágia?
    – Gőzöm sincs. Ne felelj a kérdésre kérdéssel!
    – Én régen sokat gondolkoztam ezen – folytatta Quentin. – Nem olyan nyilvánvaló a dolog, mint a könyvek állítják. Trükkösebb annál. A regényekben mindig van valaki, aki készen áll figyelmeztetni: „Hé, figyelj, veszélyben van a világ, felébredt a gonosz, de ne aggódj, ha nagyon gyors vagy, és fogod ezt a gyűrűt és bedobod abba a kráterbe, ott, ni, akkor minden rendben lesz.”
    De a valós életben ez a valaki sosem jelenik meg. Sosincs ott, amikor kellene. Mindig épp azzal van elfoglalva, hogy a szomszédos univerzumban osztogassa a jobbnál jobb tanácsait. A mi világunkban soha senki nem tudja biztosan, mit is kellene tenni, és mindenki épp olyan tanácstalan, és ugyanúgy csak hazudozik összevissza, mint az összes többi. Neked kell rájönnöd a válaszokra, teljesen egyedül. És miután eldöntötted, mi legyen, és véghez is viszed, amit választottál, akkor sem fogod megtudni soha, hogy helyesen döntöttél-e, vagy sem. Sosem derül ki egyértelműen, hogy a megfelelő gyűrűt dobtad-e a megfelelő kráterbe, vagy hogy a dolgok jobbra fordultak volna, ha nem azt teszed, amit tettél. Nincsenek megadva a helyes válaszok a könyv végében.

(264-265. oldal, 19. fejezet)

Az előző részről azt írtam, hogy nagyjából úgy viszonyul a Narnia-sorozathoz, mint a Disney-féle meseadaptációk az eredeti, általában véres és szó szerint értelmezve igencsak kegyetlen népmesékhez, népi történetekhez. A párhuzam ezúttal is folytatódik, C. S. Lewis giccsesen szájbarágós keresztény allegóriája helyett természetesen egészen más "végső ütközettel", a nem minden az, aminek látszik, sőt! jegyében pedig egy-két egészen komoly meglepetésben lehet részünk. Ezzel kapcsolatban egyébként a tévésorozat lelő néhány poént, úgyhogy ha valakit érdekel, és még nem kezdte el nézni, inkább olvassa el előtte a teljes trilógiát.

Minden rendes fantasyhez kell egy térkép.

És ha már sorozat: adaptációnak messze nem tökéletes, de pozitív értelemben érdekes a maga módján. Sok olyan rész kimaradt, ami képernyőn is nagyon jól működött volna, ezek helyére pedig sok teljesen fölösleges epizódot és jelenetet toldottak be, a fuck szócska erőltetett cenzúrázása egy ilyen jellegű sztorinál röhejes és kínos, és a szereplőválogatás is elég fura néhány esetben. Cserébe viszont a történet vizualitását várakozáson felül sikerült megoldani (leszámítva a kastélyt az első évad utolsó részében), az Elliotot játszó színész iszonyú jól ráérzett a szerepre, és egy kifejezetten ügyes csavart is sikerült hozzáadni a történethez - amivel egyúttal egész szépen megmagyarázzák a sorozat hülyeségeit/eltéréseit is.

A mágia tökéletlen és zűrzavaros. Amikor az emberek olyasmit mondanak, hogy „varázsütésre működni kezdett”, úgy értik, „minden erőfeszítés nélkül pontosan az történt, amit akartam”. De a mágia sem képes mindenre. Nem tudja feltámasztani a holtakat. Nem garantálhatja a tartós boldogságunkat. Nem tehet jóképűvé. De még amikre képes, azokat sem mindig hozza létre helyesen. És mindig, de mindig meg kell fizetni az árát.

(272. oldal, 20. fejezet)

Mindazonáltal a sorozat első évada leginkább csak arra volt jó, hogy enyhítse az elvonási tüneteket a zárókötet megjelenése előtt - bár arra azért kíváncsi lennék, hogy hogyan értékeli olyasvalaki, aki nem olvasta a regényeket. A már berendelt második évad és az esetleges továbbiak pedig levezetésnek, hacsak Grossman nem ír még néhány folytatást, aminek személy szerint örülnék (pedig nem szeretem a túl hosszú sorozatokat), de valószínűleg nincs rá reális esély. Újraolvasásra viszont nagyon is, az utóbbi évek megjelenései közül valószínűleg ez a három kötet lesz az első, amit másodszor is előveszek, ennél komolyabb dicséret pedig azt hiszem, nem nagyon létezik.

--

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2016

Eredeti megjelenés: 2015

Eredeti cím:  The Magician's Land

Fordító: dr. Sámi László

Borító: Demeter Zsuzsa

ISBN: 978-96-3419-051-6

Oldalszám: 414

Ár:  3780,-  2835,- a kiadónál

--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)