James S. A. Corey: Abaddon kapuja

Egy korszak lezárul, de előtte van még bőven tennivaló. Holdent kinyírni bármi áron; túlélni az eseményeket; feltárni a protomolekula titkát; filozófiai rendszerbe illeszteni egy idegen intelligencia létezését; megfékezni a háborúzó emberiséget... nem egyértelmű, hogy melyik főszereplőnknek van nehezebb dolga. A James S. A. Corey néven alkotó páros az Abaddon kapujában is hozza az izgalmas, fordulatos és szórakoztató sorozatban eddig megszokott szintet.

Amikor a Térség első kötetét, a Leviatán ébredését olvastam egy Szegedre tartó IC másodosztályán, még nem tudtam túl sokat a hátteréről. A blogbejegyzéshez persze utánanéztem pár dolognak és kiderült, hogy az eredetileg trilógiának tervezett történethez a kiadó berendelt további három részt, ami ilyen ötszáz-ötszázötven oldalas  kötetek esetén elég szép mennyiség. Azóta már tripla trilógiává (!) hízott a sorozat, az eddigi átlagot hozva testvérek között is majdnem ötezer oldal lesz a vége. Ez azért egy kicsit már ijesztően hangzik, nem?

Az az egyszeri, elfoglalt olvasó szerencséje, hogy az első három kötet önmagában is megállja a helyét, akkora váltás várható utána, ezerötszáz oldalt meg űroperából azért elég lazán betermel az ember, és ha valami miatt nem jönne meg a kedv a folytatáshoz (én személy szerint ezt kétlem, itt kezd csak igazán izgalmassá válni a dolog), itt simán lezárhatja vagy pihentetheti egy darabig a történetet.

Az előző két kötetben is történtek komoly dolgok, elvégre nem lehet eladni úgy egy regényt, hogy nincs valamiféle érdekes végkifejlet, a türelmesebb olvasók is beleunnának. Viszont minden, ami eddig történt, csak felvezetés volt a sorozat első felvonásának fináléjához. Igen, találtunk egy idegen protomolekulát, ami meglehetősen csúnya dolgokat művelt az emberekkel, akik megpiszkálták (meg azokkal is, akik nem). Igen, ennek eredményeképpen lezajlott egy háború a Naprendszert benépesítő emberiség különböző érdekcsoportjai között, aminek a következményeit még a harmadik kötetben is bőven nyögi mindenki. Igen, minden bizonnyal nem vagyunk egyedül a világegyetemben. És de most, hogy már nem kell annyit foglalkozni a testközelben lévő problémákkal, elkezdhetünk rendesen aggódni az utóbbi miatt...

Brian McClellan: Vérrel írt ígéretek

Karcos, árnyékos, forradalmi hangulat. Cselszövések, akció és nyomozás. Brian McClellan első regénye nagyon erős nyitás, a Vérrel írt ígéretek egyértelműen az utóbbi évek egyik legjobb fantasyje. 

Ez már a második fumaxos könyv, ami a címe alapján akár valami orgyilkosos lányregény is lehetne, de nem az. A Vérrel írt ígéretek egy igényes olvasóknak írt, kemény urban fantasy, néhány szokatlan megoldással.

Brian McClellan a sandersoni iskolát követi, nem csak a saját mágiarendszer, de írástechnika szempontjából is. Ez alapvetően pozitív, a kortárs fantasy egyik legkellemesebb iránya, és szerencsére van is olyan jó szerző, hogy bemutatkozó regénye simán hozza Sanderson korai történeteinek szintjét (avagy: erre az emberre érdemes odafigyelni).

A legtöbb fantasy általában arról szól, hogy hosszas küzdelem árán sikerül legyakni az ellent, visszaszerezni a trónt vagy megbuktatni a zsarnokot. A Vérrel írt ígéretek - egyébként Sanderson Ködszerzetéhez némileg hasonlóan - itt indul. Egy középkorú lőpormágusnak, a király tábornagyának, elege lesz a néppel nem foglalkozó, ellenséges hatalmakkal összejátszó, nemzeti vagyont elherdáló arisztokratákkal és puccsot hajt végre (egykori) ura ellen. Durvát, véreset. Amikor az utolsó fej is belepottyant a guillotine alá gondosan odakészített kosárba, a nép pedig kezdene örvendezni, hogy jön a jó világ, kenyérosztás meg minden, természetesen kiderül, hogy nem mindenki forradalmárkodik olyan őszintén, mint Tamás tábornagy. Szövetségesei közül többen is a saját zsebükre játszhatnak, polgárháború veszélye fenyeget, ráadásul esélyes, hogy a régóta barátságtalan Kez birodalom is kihasználja az adrói gyengeséget és támadást indít. Avagy a közmondásos palacsintába szar kerül és mindenki azt szeretné, ha valaki más harapna belőle szép nagyot...