Brandon Hackett: Xeno

Többször leírtam már itt a blogon, de nem lehet elégszer: Brandon Hackett azon kevés hazai író egyike, akik vitán felül egy szinten vannak a nemzetközi élmezőnnyel. A maguk nemében a korai űroperái sem voltak rosszak, de a tíz évvel ezelőtt megjelent A poszthumán döntéssel indultak be az igazán jó történetek, a Xeno ennek az új korszaknak a hatodik regénye.

Érdekes év az idei: egymástól függetlenül három, első ránézésre meglepően hasonló alaphelyzetet használó regény jelent meg magyar szerzőktől.

Veres Attila Odakint sötétebb című, kozmikus horrorba hajló regényében furcsa, csápos állatok lepték el egyik pillanatról a másikra egy meg nem nevezett magyar falu környékét. László Zoltán Távolvíz c. sci-fijében a tengerekben jelent meg egy rendkívül szolgálatkész és nagyon komoly technológiai eszköztárral érkező idegen faj, az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény a Földön" sorozatot pedig a Xeno zárja.

2117-ben járunk, a Földön tizenötmilliárd intelligens lény osztozik, közülük kilencmilliárd idegen, avagy xeno. Alakulhatott volna máshogy is, például lehetne a szituáció az idegenekkel történő kapcsolatfelvétel utáni virágzó kereskedelmi-kulturális együttműködés eredménye, star warsi változatosságú, vidáman nyüzsgő lényekkel, de valami egészen más történt.

Bolygónkat három másik értelmes faj lakhelyével együtt gyakorlatilag megszállta a migrátorok szupercivilizációja, féreglyukakkal kötötték össze őket, és hatalmas tömegeket költözésre kényszerítve összekeverték a lakosságot.

Ez pontosan azzal járt, amire számítani lehet: kétségbeeséssel, félreértésekkel, erőszakkal, fajon belüli összezárással és kifelé mutatott idegengyűlölettel, de épp így megvannak a kulturális kölcsönhatások, az egymástól tanulás és egymás segítése, a támogató együttműködés és a fajközi barátságok is. A szinte isteni hatalmú migrátorokkal kapcsolatban viszont nincs semmi kettősség: válogatás nélkül mindenki ellenérzésekkel viszonyul hozzájuk és tart tőlük.

Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Első körben simán azt hittem, hogy a Felbolydult napjaink valami humoros, szórakoztató, a retrofuturista nosztalgiahullámot meglovagló könyv lesz. Különösebben nem is néztem utána, úgy voltam vele, hogy nem akarok spoilerekbe futni, legyen minden újdonság, úgyhogy szépen meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy Elan Mastai első regénye valami teljesen más.

Igaz, hogy egy olyan alternatív jelenben indul a történet, ami maga a megvalósult utópia, de ez csak egy része a teljes képnek. A Goettreider-motor fantázianévre hallgató generátoroknak köszönhetően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ingyenes energia áll rendelkezésre a hatvanas évektől, ez pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egycsapásra megoldotta az emberiség problémáinak többségét, étel- és ruhaszintetizátorokkal, csodálatos egészségüggyel, repülő autókkal szórta tele a bolygót, és kézzelfogható közelségbe hozta a teleportálás és az időgép lehetőségét.

Eddig nagyon menő, klasszikusan naiv és gyakorlatilag bármi lehetne a történetből. Csakhogy a félinformációkból kikövetkeztetett nosztalgikus-humoros kalandok helyett kapásból az eleve nem különösebben szimpatikus főszereplő száz oldalnyi önsajnáltatásával indít a regény, ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a kevésbé bátor olvasók többségét már azelőtt elriassza, hogy ténylegesen elindulna a sztori.

Karin Tidbeck: Amatka (magyar)

Karin Tidbeck debütáló regénye kicsit sci-fi, kicsit krimi, de túlságosan sok maradt benne. Az Amatka első könyvnek nem rossz, elsősorban viszont nem a hardcore sci-fi rajongóknak ajánljuk, hanem azoknak, akik valami érdekes, de könnyen fogyasztható történetet szeretnének.

Vanja, a fiatal tájékoztatási asszisztens feladatot kap az essrei bizottságtól, hogy menjen Amatka városába, és gyűjtsön adatokat az ott élők higiéniai szokásairól. Eközben kiderül, hogy valami szörnyű nagy gebasz van a városban/kolónián, a fiatal nő pedig a dolgok végére akar járni. A lényeg nagyjából ennyi.

A történet elsőre túlontúl triviálisnak, egyszerűnek tűnik, és jobban belegondolva az is. Nincs semmi különösebb értelme Vanja feladatának: az, hogy higiéniai adatokat gyűjt, sehová nem viszi a történetet, nem jön rá kulcsfontosságú dolgokra a munkája során, még csak igazi konfliktusa sem lesz miatta. Simán jöhetett volna nyaralni, látogathatta volna meg egy rokonát, vagy bármi, épp úgy működött volna azzal is a történet. Elférni elfér ez az indok is, csak hát gyakorlatilag fölösleges.