Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története

Az ember bizony meglehetősen önelégült népség. Nem ok nélkül, elvégre nagyszerű dolgokat értünk el, ám a realitásérzék és empátia hiánya azért többnyire csak kárt okoz. Szerencsére itt van nekünk Ari Turunen, aki Hát nem tudjátok, ki vagyok? című könyvében megkísérli kipukkasztani a pökhendiség valóságtól elszigetelő buborékját, ráadásul mindezt igen szórakoztatóan teszi.

A finn Ari Turunen újságíró és kommunikációs szakember, az Academy of Finland kommunikációs igazgatója. Eddig kilenc könyve jelent meg, többnyire az emberi viselkedés egy-egy jellegzetes aspektusáról, mint a részegség, a babona, az ellenkezés, vagy éppen a hazugság. Ebben a művében a pökhendiség kulturális és történelmi hatásait járja körbe.

A Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története témaválasztása szokatlan, de csak míg bele nem gondolunk, milyen óriási mértékben befolyásolja a világot a pökhendiség. Ugyan a történelem fordulópontjaival kapcsolatban az Esko Valtaoja-féle álláspontot képviselem, miszerint a tudomány és a technológia formálja igazán az emberek életét, nem a politika és a háborúk, de a legnagyobb károkat kétségkívül a pökhendiség okozza. Teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, diákokról, háborúról, vallásról vagy hegymászásról van szó, a pökhendiség, az ember saját nagyságába vetett túlzott hite és az ezzel ellentétes jelek figyelmen kívül hagyása idővel garantáltan katasztrófához vezet. Többnyire a pökhendi egyén/intézmény számára is, de mire idáig jut a folyamat, ártatlanok, kívülállók sokasága is megsínyli a dolgot.

Ziemowit Szczerek: Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története

Bizarr kalandok, rengeteg hajmeresztően random trip, "ha nem lennének ki kellene találni őket" típusú karakterek és események. Ziemowit Szczerek politológus, szociológus és jó tollú újságíró, aki két évtizednyi ukrajnai élményt gyúrt gonzó-riporttá a Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története lapjain. 

Rengeteg olyan útleírással lehet találkozni, ahol a szépreményű szerző naivan veti bele magát a varázslatos ismeretlenbe és minden egyes rácsodálkozását kritika nélkül az olvasó elé hányja. Valamivel kevesebb, de még mindig jelentős számú az a típus, melyben a szerző folyamatosan önnön kulturális felsőbbrendűségét igyekszik megmutatni a vadak közé tett expedícióján keresztül. Megfelelő háttérismerettel, éleslátással, humorérzékkel, forrás- és önkritikával szerelt utazó viszont annál kevesebb van, és ők sem mind osztják meg tapasztalataikat a nagyközönséggel - micsoda szerencsénk, hogy Szczerek éppen közéjük tartozik. 

Az első lengyel gonzó-riportként is emlegetett Jön Mordor és felfal minket természetesen nem száz százalékban megbízható forrás, ha pontos tényeket vársz Ukrajnáról, jobban teszed, ha tovább keresgélsz. Viszont ha erős hangulatot, ennek érdekében eltúlzott eseményeket, sötét humort és rengeteg ön- és társadalomkritikus kommentárt és beszélgetést szeretnél, pontosan erre a kötetre van szükséged. Szczerek a legjobbaktól tanult: ő a stílus "feltalálója", Hunter S. Thompson egyik lengyel fordítója.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Végjáték 4.)

Ender elméjének gyermekei önálló utakon járnak és az emberiség éppen elpusztítani készül legjobb esélyét a túlélésre. Az elme gyermekei közvetlenül a Fajirtás történetét folytatja, a két kötet gyakorlatilag egyetlen epizódja a teljes regénysorozatnak, és szépen lekerekíti, bár teljesen nem zárja le a Végjátékkal indult történetet. 

És végül elérkeztünk a Végjáték-sorozat utolsó részéhez. Oké, ez nem ilyen egyszerű. Szóval van a Végjáték, amiből két éve egy jobb sorsra érdemes film is készült, és ami minden idők talán legjobb pszichológiai sci-fije, ezt szokás legszélesebb körökben ismerni. A Végjáték közvetlen, ám háromezer évvel később játszódó folytatása a bizonyos értelemben még jobb A holtak szószólója (egyik személyes kedvencem), a sorozat harmadik része (itt már nincs érdemi időugrás) a Fajirtás, aminek néhány aspektusa meglehetősen felbosszantott, a negyedik és mindezidáig utolsó pedig jelen kötet, Az elme gyermekei. Eddig követhető, igaz? 

De itt nincs vége a dolognak. Card megírta a Végjáték eseményeit Bean szemszögéből is, kiegészítve elég sok érdekes dologgal, ez lett az Ender árnyéka, amiből kinőtte magát a jelenleg ötrészes Árnyék-sorozat, ez elsősorban Ender testvéreire és a hadiiskola növendékeire fókuszálva mutatja be, hogy mi történt, miután Ender száműzetésbe vonult. Ebből magyarul három kötet jött ki, az Ender árnyékán kívül az Alexandránál jelent meg A hegemón árnyékában is, az Árnyékbábokat pedig már a fősorozathoz hasonlóan az Unio Mystica adta ki. Most már kezd bonyolódni, de még nincs vége.

Cory Doctorow: Homeland (magyar)

Te mit tennél, ha a kezedbe nyomnának egy pendrájvot, rajta olyan adatokkal, ami összedöntheti az USA politikai rendszerét? Mit tennél, ha korábban ártatlanul börtönbe zártak és megkínoztak volna, és tudnád, hogy ha nyilvánosságra hozod az információkat és kiderül, hogy te tetted, újra ez vár rád? Meg tudnád őrizni a józan ítélőképességedet és azt tenni, ami helyes? Képes lennél szembeszállni a korrupt hatalommal a demokráciáért és szabadságért vagy a személyes biztonságodat tartanád fontosabbnak? Ez nem valami távoli, bizonytalan történet, a Homelandben Cory Doctorow abszolút kortárs, nagyon fontos problémákat vet fel, izgalmas, pörgős és szórakoztató regénynek álcázva. 

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit a kanadai Cory Doctorowtól, de valahogy mindig háttérbe szorult az aktuális megjelenések mellett. A CEU-n tartott januári előadása – szólásszabadságról, adatbiztonságról, a dolgok internetéről, privát szféráról a digitális korban – viszont jó alkalmat kínált arra, hogy beszerezzem a magyarul már két éve elérhető Kis testvért és egyúttal dedikáltassam is. Önmagában ez még mindig nem volt elég, hogy azonnal el is olvassam, eléggé zsúfolt volt a tavasz, de amikor a Galaktika kihozta a folytatást a Könyvhétre, egyértelmű volt, hogy valahogyan beillesztem mindkettőt az olvasási tervbe. Ez nem bizonyult különösebben nehéznek, rendkívül olvasmányosak, nagyon gyorsan lehet haladni velük, három nap alatt lement mindkettő. 

Ha valaki hozzám hasonlóan halogatta az elolvasását, a Kis testvér Marcus Yallow, egy átlagos, san franciscói, kocka középiskolás történetét meséli el, akit egy terrortámadás után letartóztatnak a nemzetbiztonságiak, gyanúsítottként kezelik és illegális, kegyetlen módszerekkel próbálják beismerő vallomásra bírni. Miután ez sikertelen, elszabadulnak az események, a Belbiztonsági Hivatal egyre jobban szigorítja a civilek megfigyelését, lehallgatását és nyomkövetését, a vélt terrorfenyegetettségre hivatkozva egyre jobban beférkőznek az állampolgárok privát szférájába. Aki a legkisebb mértékben is szokatlanul viselkedik, vagy ami még rosszabb, fel mer szólalni a rendkívül szigorú, diktatúrákat idézően erőszakos megfigyelés ellen, ellenőrzésre és letartóztatásra számíthat, és örülhet, ha ennél rosszabb nem történik vele. Természetesen ezt nem tűri mindenki szó nélkül, Marcus és néhány haverja úgy döntenek, hogy az állam által elkövetett bűncselekmények és immorális tettek nem maradhatnak elkendőzve, és minden tőlük telhetőt megtesznek céljuk érdekében, egyébként bárki számára rendelkezésre álló informatikai eszközök segítségével. 

A klasszikus megfigyelős ősdisztópia, az 1984 a mi hétköznapjainktól meglehetősen távol álló környezetével legfeljebb elméleti és valamelyest érzelmi síkon megrázó, a Kis testvér – és a Homeland – viszont abszolút a mi jelenünkre (oké, az előbbi esetében a regény 2008-as születésének idejére) épül, kortárs technológiát használ, létező és jelenlévő problémákat feszeget, ráadásul minden pillanatában tökéletesen hiteles és életszerű, az olvasó kényelmetlenül tisztában van azzal, hogy mindez akár most is bekövetkezhet. Talán még Magyarországon is, elvégre rendelkezésünkre áll a technológia, legfeljebb telepíteni kell még egy pár kamerát és be kell sorozni néhány kellően intelligens és gátlástalan embert a terrorelhárítás/nemzetbiztonság kötelékébe, akik adott esetben kezelni is tudják a felszerelést. Aztán egyszer csak újra felmerül a netadó ötlete és a médiatörvény putyini, blogokra és más, személyes weboldalakra is kiterjesztett verziójának életbe léptetése, rendőrségi ellenőrzésnek vetik alá azokat, akik jógafesztiválra mennek – bocs, utóbbi már valóság Magyarországon is. A tüntetők telefonjainak adatait hordozható bázisállomások segítségével rögzítik, az így beazonosított személyekkel pedig már azt csinál a kritikát nem bíró hatalom, amit csak szeretne - Doctorow előadásában említett példája alapján, nyomásgyakorlásképpen akár az illető lakóhelyét is elvághatják a közművektől (elvégre a legtöbb szolgáltató állami, így rendszeren belül marad a dolog), egy hidegebb télen pedig nem sokan bírják fűtés nélkül, ugyebár. 

Na de Homeland. 

Moskát Anita: Horgonyhely

A Horgonyhelyben a terhes nőké az uralom. Viccesen hangzik? Nem az. Egyedül ők képesek pár ezer lépésnél távolabbra kerülni születési helyüktől, így nélkülük összeomlana a társadalom. Moskát Anita véresen komoly, provokatív ötletekre épülő, második regénye az elmúlt évek-évtizedek felhozatala alapján nyugodtan nevezhető a magyar gender-fantasynek, és biztos vagyok benne, hogy a nemzetközi piacon is remekül megállná a helyét.

A Horgonyhely fjordokkal szeldelt világában az emberek helyhez vannak kötve. Senki nem képes pár ezer lépésnél messzebb távolodni a horgonyhelyétől, kivéve egyetlen társadalmi csoportot: a várandós nőket. Ők az egyetlenek, akik képesek vándorolni, így tőlük függ az összes többi ember megélhetése is. A könyv egyik legnagyobb erénye a jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott háttérvilág, melyben minden kis részlet a helyén van. Jól látszik, hogy ez nem csupán egy izgalmas ötlet gyorsan összecsapott megírása, hanem komoly munka van a háttérvilág megalkotásában (erről egyébként itt ír bővebben Anita) a helyhez kötöttség következményei (legyen szó társadalmi, életmódbeli vagy akár egyénekre vonatkozó dolgokról) olyan részletesen ki vannak dolgozva, hogy az embernek szinte eszébe sem jut feltenni a kérdést: Miért? Hogyan alakulhatott ki mindez?

A könyv hangulata is magával ragadó. Anita olyan hitelesen tudja átadni a szereplőket meghatározó keserűséget, kétségbeesést és félelmet, hogy az ember egy kicsit depressziós is lesz tőle, ha túlságosan beszippantja a könyv. A világ komor, hideg, és látszólag teljesen hiányzik belőle a szeretet: az, hogy a terhesség eszközzé silányult a vándorlás képességének megszerzése érdekében, szinte teljesen kiirtja azt a fajta szeretetet, amit mi talán leginkább magától értetődőnek tartunk: a szülő és a gyermek közti kapcsolatot. Mivel a férfiak képtelenek vándorolni, a társadalom legaljára szorultak, így a fiúgyermek nem csak a terhesség nem kívánt mellékterméke, hanem társadalmi szempontból is felesleges kolonc. Ez a férfi-női kapcsolatokat is nem kis mértékben átalakítja, tovább árnyalva a világképet.

David McCandless: Az információ gyönyörű - Infografika

Szeretnéd tudni, hogy mennyi széndioxid jut a légkörbe egy tonna disznóhús előállítása során?* Elgondolkoztál már azon, hogy Izlandon, Csehországban, Vietnamban vagy Kubában magasabb-e az ateisták aránya?** Nem tudod, hogy mi az a Caffé Breve?*** Foglalkoztat, hogy mivel harmonizál az édeskömény?**** Mit hallgatnak legtöbben a last.fm-en?***** A facebookos statsztikák alapján az év melyik időszakában leggyakoribbak a szakítások?****** Ha nem, az sem gond, ebben a könyvben sokkal több téma felbukkan, mint amennyi beleférne egy blogbejegyzésbe és a világ iránt minimálisan érdeklődő olvasó egészen biztosan talál benne érdekes dolgokat. 

Először csak egy gyors megnézésre került a kezembe David McCandless könyve, Az információ gyönyörű, aztán pár héttel később megnyertem a kiadótól, azóta véletlenszerűen belelapozgatok időnként, egyben végigolvasni nem annyira jó.